Az előző posztom néhány kommentelője, vagyis „sokgyerekes sorstársaim” gondolatai indították el bennem a mai bejegyzés témáját, vagyis azt, hogy a „külsősök”, hogy tekintenek ránk, nagycsaládosokra?
Azt hiszem, minél távolabb esik valakitől ez az életmód (a környezetében sincs, vagy csak egyszerűen nagyon más életformát él), annál hajlamosabb sarkítva látni minket és/vagy élesen el is ítélni. Bár nem állítom, hogy minden egyedülálló vagy dinki pár utálná a sokgyerekeseket, de azért az biztos, hogy elég érdekes elképzelések kavarognak a fejükben rólunk. Nem kell messzire menni, amikor a saját húsz éves húgom olyan programjavaslatokkal jön nekem, amit vagy most azonnal valósítsunk meg, vagy napközben a város másik végén. (Hogy ne csak a sokgyerekesek értsék, elmagyarázom: Természetesen a spontán programok „kihaltak” mióta ilyen számos a poronty, hiszen ki az, akit csak azért, mert én fél óra múlva moziba mennék, gyorsan ugrasztani tudok a gyerekekért? Illetve napközben a kicsi nyilván alszik (lehetőleg otthon), és csak akkor vállalom be, hogy máshol tegye ezt meg, ha nagyon nyomós érvem van rá, de egy akciós ruhavásárlás nem az…) Sorolhatnám még a közeli rokonokat, akik csak a saját szemüvegükön keresztül látják a világot, és meg sem próbálnak belegondolni, hogy egy fészekaljnyi gyerekkel az ötleteik vagy kivitelezhetetlenek, vagy egyszerűen élvezhetetlenek. Például apósom, aki éveken keresztül próbált minket délben étterembe invitálni, és még most is néha „elfelejti”, hogy ez a délutáni alvás ideje, ergo vagy később (délután) ebédelünk, vagy otthon. A legnagyobb melléfogás mégis a tavaly karácsonyra kapott színházbérlet volt, ami tudvalevő, hogy a kezdés tekintetében nem enged semmilyen kilengést. (gond: ekkor még csak 3 hónapos volt a legkisebb).
Tehát ahhoz, hogy semmilyen módon ne lássanak bele az életünk folyásába, vagy egy pettyet se értsenek meg, nem kell nagyon távol menni, hogyan is várhatná el az ember ezek után, hogy az ismeretlenek, és egygyerekesek megértéssel forduljanak felénk? Ahogy persze én sem tudom megérteni, hogy lehet gyerek nélkül egy irodai állástól elfáradni, amikor 5kor eldobja az illető a tollat, ott vannak a szabad estéi, a hétvégéje és minden héten két egész reggele, amikor annyit pihenhet, amennyit nem szégyell!
Saját beosztásom alapján a véleménynyilvánítás tekintetében megkülönböztetem az: ”ítélkezőket”, akik hangosan hangot adnak abbéli nemtetszésüknek, hogy a túl népes család nem való senkinek, de az általa látott némbernek biztosan nem, hisz lám-lám nem megy ez!
Végül is miért is nem gondolná azt, amikor az (5 éves) nagylányom a legkisebbet tolja a babakocsiban, mert épp az utcán vívok közelharcot a hisztis három évesemmel, és szajkózom neki, hogy: „Siessünk, mert elkésünk Dudáért az iskolából, és akkor ügyeletbe küldik!” , mire ő: „Úristen, minek ennek ennyi gyerek?”. Vagy, amikor a játszótéren a forgóból kiesik Duda, miközben én a kishúgát lököm a hintán, és egy idős nő elkezd hangosan károgni: „ Tessék, még a saját gyerekére se tud odafigyelni, ezért kell ennyit szülni?”
A következő csoport, a „tanács adó” már nem csak a „vakvilágba” sopánkodik, hanem hathatós és igen hasznos javaslatokkal látja el a megtévedt sokgyerekes anyát, aki láthatóan nem bír megfelelni az elvárásoknak:
Például a minap egy közértben a gyerekeim szuperilledelmesen tolták a kis kosarukat, és véletlenül felborították egy néniét (ami egyébként tök üres volt), bocsánatot is kértek,mire ő: „Talán megnevelhetné a gyerekeit!” Vagy a „Meg fog fázni, ha így kigombolkozik!” típusú ultrahasznos és megfontolandó javaslatok a kedvenceim. (Hadd döntsem el én, hisz én vagyok az anyja…)
Most jönnek, akik szavak nélkül is ki tudják fejezni véleményüket, bár ez néha nem olyan porba sújtó, mint az előző kettő: ők a „hüledezők”: Még kora ősszel a jászain keltünk át kisbiciklikkel a zebrán. Volt, aki csak guvadt szemmel nézett és gyors fejszámolást végzett, de volt, akinek tüzes tekintete majd felperzselt, hogy hogy merek ennyi gyereket rászabadítani a gyalogátkelőre?! (Nyilván inkább a körúti forgalomban kéne tekernie a 3 évesnek).
Aztán, hogy békésebb vizekre evezzünk, szerencsére kis hazánk nem csak az undok és frusztrált banyákban bővelkedik, hanem vannak, akik tényleg kedvesen és „megértően” viszonyulnak „sanyarú” sorsunkhoz, ők a „részvét nyilvánítók”: Barátilag odatipegnek, esetleg meg is tapogatják a legkisebbek buci fejét, aztán elrebegik (jellemzően idős egyedül élő nénik), hogy „Nekem csak egy volt, de az épp elég volt!” és szavaikat a tekintetükben megbúvó őszinte együttérzéssel nyomatékosítják. Egyébként őket, (ha épp nem gyötört meg előzetesen egy banyabeszólás a közelmúltban) egész aranyosnak találom, de néha ettől is a falra tudok sajnos mászni. Végül is én szültem ennyit, senki sem kényszerített, és a homlokomra sem tettem ki a táblát, hogy: „Tessék engem nagyon sajnálni.”
Az utolsó előtti csoportom a "vegyes érzelmű": aki a magamfajtára, akin csokrokban gyerekek lógnak, sandán néz és maga sem tudja eldönteni, hogy szentnek, vagy őrültnek tartson, leginkább marad a "szent őrült", ami tulajdonképpen már nem is annyira bántó.
És hogy valami hurrá élménnyel is szolgáljak, a leendő sokgyerekeseknek (akik már azok, úgy ők már úgyis mind tapasztalták a fent leírtakat), minden fent említettnek megvan a szöges ellentéte is: ők az „őszinte örömöt kifejezők”: Ők azok, akik agyonajnároznak, leborulnak előtted, és az egekig magasztalnak. És bár mindig érzed, ha mélyen magadba nézel és a hibáidat számításba veszed, hogy dicséretük erős túlzás, azért megszépítik a napodat, és feledtetni tudják a sok undok, irigy és rosszindulatú megjegyzést. Szerencsére ez utóbbi csoport igen népes és emellett egyre bővülő tendenciát mutat!