Ha az embernek van egy hobbija, aminek gyermekei megszületése előtt hódolt, korántsem biztos, hogy gyerekekkel együtt is hasonlóan szórakoztatónak fogja majd tartani.

Ettől féltem én is, főleg, miután az utóbbi 7 évben meglehetősen sporadikusan sikerült csak kiteljesednem a téli sportok terén. Gyerekek nélkül konkrétan egyszer sikerült egy hétvégére elillanunk Szlovákiába, ahol hó ugyan volt, de az orkán erejű szél jegesre csiszolta és a köd eltűntette a pályát. Persze utólag nagy (és ijesztő) élmény volt, de ha nem tudjuk, hogy az a két napunk van mindössze beláthatatlan ideig, akkor biztos úgy teszünk, mint az összes többi normális ember, akik a hegytetőn mindössze a hüttéig csúsztak le, és meg sem próbáltak a tejföl ködben leevickélni a hegy aljára. Végül is sikerült, mert most is élünk, de konkrétan azt sem tudtam, hogy hol van a fel és merre van a lefelé, még jó, hogy Szlovákiában nincs akkora pályarendszer, mint mondjuk Franciaországban, mert akkor tuti nem ugyanoda jutunk le a végén életem párjával.

Az évek során voltak persze próbálkozások, és Marci többször volt már kis családja nélkül barátokkal síelni, de az, hogy a gyerekek is aktív résztvevői legyenek a sportnak, tavaly sikerült először.

A kezdetekben még Dudát babakocsistul vittem a sípályára, és még sítalpakat is vettünk rá (amik a következő gyerekre egy költözés alatt ripsz-ropsz eltűntek). Még emlékszem az érzésre, amikor a többiek síelnek, én pedig a pályák szélén a hóban tologatom szántalpas zöld babakocsimban alvó kisdedemet (tényleg nagyokat aludt a hideg friss levegőn), vagy magamra kötöm és úgy kószálok a havas hegyen. Aztán jött, amikor két apró gyerekkel (és nagyszülőkkel) indultunk neki. De ezek az utazások sem jelentettek napi egy-két óra síelésnél több időt. A maradékban szaladtam vissza szoptatni, altatni, vagy csak egy kicsit szánkózni velük, hogy számukra is legyen valami érdekes. Sportértékkel tehát nem bírtak ezek az utak, és be kell vallanom, még azt a kellemes délutáni fetrengős, társasozós hangulatot sem adták vissza, hiszen a gyerekek se pihenni, se a többi felnőttel játszani nem engedtek. Saját önző szempontjaimat figyelembe véve tehát semmilyen tekintetben nem kaptam vissza a régről ismert élményt, így aztán kedvem sem volt újra nekivágni. Néhány évet így önként hagytam ki, majd jött az ominózus 2 napos Szlovákia kettesben, ahol minden időjárási viszontagság ellenére egy kicsit újra felbukkant a régi érzés. A régi érzésre rá 9 hónapra megszületett negyedik és egyben jelenleg utolsó csemeténk, Vilubaba, úgyhogy egy időre megint a feledés homályába vesztek a sílécek, aztán tavaly mégis kitalálta a család, hogy menjünk el egy nagy közös síelésre. Dudát és Babcit (4,5 és 6 évesen) gyorsan beírattuk itthon néhány sí órára, én pedig nagyon gondolkoztam, hogy mi a fenét fogok majd kezdeni magammal, a két éves Csimivel és a 4 hónapos Vilubabával a hegyen. Addig-addig vizionáltam, amint egész nap egyedül húzhatom fel a szánkót a két évesemnek, miközben a kicsit a hátamon hurcolom, hogy végül az utolsó pillanatban úgy döntöttem, itthon maradok a két kicsivel. Bár az út szuperül sikerült, a két „nagy” ügyesen jött le a piros pályákon is, mindössze tízalkalomnyi tanulást követően, én nem bántam meg, hogy nem mentem velük. Egyszerűen a szívemet szúrkodják, ha látom, hogy mindenki önfeledt síelget egész nap, miközben én egy szállodaszobában próbálok altatni, és naponta többször megharcolni azért, hogy hajlandó legyen felöltözni, és naponta 100szor azért, hogy ne tépje le a kesztyűjét. A komfortérzetem tehát sok ponttal magasabb itthoni környezetben, annak ellenére is, hogy itthon egymagamnak kell boldogulni, de mondjátok már, mit nekem két gyerek egyedül a négyhez képest?

Idén aztán erőt vettem magamon, és úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy tegyek én is egy kicsit azért, hogy a későbbiekben már a gyerekekkel együtt, aktívan tudjuk élvezni a síelést. Novemberben újra beírattuk őket (sűrű ellenkezésük ellenére) a síiskolába, és nagyjából ismét tíz alkalom után nekiindultunk a két naggyal Szlovéniának. A két kicsit (1,5 és 3,5 évesek) anyukámra hagytuk, mi pedig baráti körben a két naggyal (immár 5,5 és 7 évesek) Krvavec felé vettük az irányt. Azt eddig kihagytam, hogy én az elmúlt tizenöt évben egyáltalán nem síeltem, hanem snowboardoztam, de már régóta nyúznak több oldalról, hogy hajoljak be a népakaratnak, és álljak be a sorba, mert „rendes ember” mégiscsak síel. Ennek sikerült egészen mostanáig hathatósan ellenállnom, de most, hogy néhány éve a pálya közepén egyszerűen megadta magát a boardcipőm és levált az alja, tehát cuccom sincs, illetve a logika is azt diktálja, hogy sílécen mégis csak több segítséget tudok nyújtani a gyerekeknek, beadtam a derekam. Csoda, hiszen az a pár év sem volt felhőtlen, amit tizenévesen a síléccel való ismerkedésnek szenteltem, ráadásul összeadva mindössze négy-öt hetet tett ki. A sível való élményeimet az első napon való „véletlenül a fekete pálya felvonójára tévedéstől” kezdve, a „pálya tetejétől az aljáig való bukfencezve lecsúszás” teszi ki, úgyhogy némi félsz motoszkált bennem induláskor. Bár boardban stabil és rutinos vagyok, miféle segítség leszek úgy, hogy magam is most szokom (újra) a két lécen állást?

A hegyre megérkezvén aztán első este felfedeztük, hogy kiválóan lehet bobozni a szálláshoz érkező pályákon, és a gyerekek egyből megrohamozták a helyet. Szerencsére vittünk szánkót, barátaink pedig popsi tepsit, de végül nem is lett volna rájuk szükség, mert a hely grátisz biztosított a szállóvendégeknek egy rakat bobot. A síelés minden várakozásomat meghaladta, de azért némi kellemetlen élménnyel is gazdagodtunk és egy-két dolgon elgondolkodtam.

Duda és Babci a három nap végére egész ügyesen síeltek, amit még az is nehezített, hogy ebből a három és fél napból kettőt elnyelt a köd.Minden tiszteletem a síoktatóké, akik a műanyag pályákon eljuttatták őket arra a szintre, hogy nekünk már csak egy apró löketet kellett adnunk nekik, és szinte bármilyen piros pályán lejönnek.

Ennek megfelelően a ködös napon, amikor pár méter után se a pályát, se a többieket nem láttuk, igen okosan és körültekintően úgy döntöttünk, hogy az eddigiekhez képest nem csak hogy új, de meredekebb pályán is levisszük a gyerekeket. El is indultunk, bár szegények nyöszörögtek, hogy nem szeretnének. A kezdet kezdetén Babci megcsúszott, hanyatt vágódott s lécei összegabalyodtak, így csúszott egészen Dudáig, akit sikerült jól felrúgnia.  Óriási sírás kerekedett, amit nem hallottunk túl jól, mert az orkán erejű szél túlsüvítette a hangjukat. Mikor nagy nehezen talpra állítottuk mindkét csemeténk, és én már egészen biztos voltam benne, hogy rossz döntést hoztunk, ami a pályát illeti, más választásunk nem lévén nekiindultunk az ereszkedésnek. Én Babcit figyeltem, Marci Dudát. Ezután azonban Babci újra felvette a teknős tempót, így hamar elvesztettük a fiúkat az igencsak szűk látótávolságból. Aztán már a hangjukat sem hallottuk, de azért lassan, de biztosan ereszkedtünk tovább. A pálya legalább háromfelé vált egy helyen, de a köd miatt fogalmam sem volt, hogy melyik a jó választás, vagy, hogy melyiken mentek Dudáék. Így aztán sikerült a legmeredekebb és legjegesebb szakaszt kiválasztanom. Mikor ezt Babci is realizálta pánikba esett és hüppögve megállt. Megnyugtatásul elmondtam, hogy ne féljen, amíg engem lát, és hogy leviszem innét…bár ez utóbbiban nem voltam egészen biztos, hogy képességeim is engedik. Megpróbáltam a lábam közé venni, mint azt láttam a baráti család apukájánál, de sítudásom és erőm meggátoltak abban, hogy akár egyet is tudjak vele együtt biztonsággal fordulni. Nem volt mit tenni, megpróbáltam hóekében levinni a legmeredekebb szakaszon. Jelentem, majdnem leszakadt a combizmom, egészen befeszültem a végére, éppen ezért óriási büszkeséggel töltött el, mikor végre megpillantottuk a szállásunkat, és sikerrel lejutottunk.

Az egész útban összességében biztos vagyok, hogy nem a síelés tetszett nekik a legjobban (és nem csak emiatt a kaland miatt), hanem sokkal inkább az, amikor kora délután bementünk a házba, és onnantól együtt bandázhattak a kis barátaikkal, illetve az esti bobozás, amikor is mintha szárnyakat kaptak volna, és minden fáradtság nélkül húzták fel a bobot megszámlálhatatlanul sokszor a lejtőre.

És hogy min gondolkodtam el? Hát azon, hogy minden pozitívum ellenére, miért kell harcolnunk velük azért, hogy kint maradjanak még a pályán egy kicsit, és ne akarjanak egykor bemenni, vagy ne a hüttében akarják tölteni a fél napot. Hogy a lustaság a gyerekek természetes velejárója, ha olyan dolgot akarunk elérni náluk, amire nem igazán önként vállalkoztak? És vajon a mi szüleinknek is ennyit kellett küzdeni azért, hogy egy napot végigsíeljünk, vagy akkoriban a választás hiánya (pl.: nem volt pályaszállás…) gátolt meg minket abban, hogy úgy döntsünk mára eleget csúszkáltunk? Egyáltalán elvárható ekkora gyerekektől, hogy reggeltől pályazárásig síeljenek? És ha azt mondtam volna, hogy - Na jó, akkor egész nap bobozhattok! - akkor vajon meddig tartott volna ki a lelkesedés?

Remélem hamarosan nem csak a szánkózás ad majd szárnyakat nekik, hanem talán megszeretik ezt a fránya síelést is, és majd ők mondják nekünk – Már megint le akartok ülni?