utazás gyerekekkel

4 gyerekkel szép az élet

Játék= tárgy vagy fantázia?

2016. május 27. - Akuci

Sokat hallani mostanság, az „slow mozgalmakról”, vagyis felgyorsult világunkban ideje egy kicsit visszatérnünk az emberi, harmonikus tempóhoz, és nem kell mindig mindenhol ott lennünk, mindenről informálódnunk és mindenben részt vennünk. Ennek kistestvére az az elmélet, mely szerint nem kell annyi tárggyal körülvenni magunkat, főleg nem a gyerekeket, mert a túl sok inger kontra produktív, és a gyerek nem több játékkal fog játszani, hanem épp ellenkezőleg, elvész a választás dömpingjében. Ezen utóbbi elméletre több szakkönyv is született, az általam is ismert az „Egyszerűbb gyermekkor” címet viseli.

2015-11-28_10_17_55.jpg

 A könyv egyébként meglehetősen elgondolkodtató, és biztos vannak olyanok, akik nálam jóval intenzívebb megvalósításba és játékszortírozásba kezdtek általa. Az elmélet egyszerű, a kevesebb több elvén, mindent, amivel a gyerek nem játszik pakolj el, vagy dobj ki, vagy ajándékozz el, amivel keveset játszik, azt pedig „forgóban” tedd el, majd időnként vedd elő, és rakj el helyette mást. Így mindig belátható mennyiség marad elöl, amivel hidd el, többet fog játszani, mint az addigi sokszoros mennyiséggel.

Engem ez a könyv pont egy nevelési mélypontomon kapott el, amikor azt éreztem, hogy kudarcot vallottam, tele vannak a gyerekeim jobbnál jobb játékokkal, mégsem tudják lekötni magukat csak folyamatosan négyfelé próbálnak szakítani és rajtam vagy a tévén szeretnének lógni konstans. Szerencsére mire a könyvet elolvastam a helyzet enyhült, ők jobban eljátszottak, kisütött a nap, ki lehetett mozdulni a szobából és nekem épp több türelmem lett, így aztán nem került sok drasztikus változtatásra a játékállományban. De mindenképp elgondolkodtatott, még ha mentségeket tudok is találni magamnak, hogy miért nem valósítottam meg az áttörő sikerelméletet.

Azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg nem játszanak-e a gyerekeim a saját játékaikkal? Vajon minden szülő csak a lelkiismeretét nyugtatja és a piac pressziójának tesz eleget, amikor mindenféle fejlesztő csodajátékokkal halmozza el a gyerekét? Vajon ez az egész elmélet minden korosztályra ráhúzható, vagy inkább a kisebbekre vonatkozik?

2016-02-02_10_59_13.jpg

Van ugyebár néhány tapasztalati tény, amit már az egygyerekes kisbabás anyukák is tisztán látnak: vagyis hogy a néhány csepp vízzel teli petpalack akár tízszer több időre leköti a kisbabát, mint egy csörgő, vagy a mobiltelefonunknál (csak működőképes állapotú jöhet szóba), nincs istenibb játékszer. De persze ez nem jelenti azt, hogy ha csak petpalack lenne, akkor egy idő után nem unná meg a gyerek, vagy ha kapna egy saját mobilt…Egyszerűen annyit jelent, hogy a kicsik szeretik azt használni, amit nem szabad és mindig az a legérdekesebb, amivel a felnőtt „játszik”.

Jó, jó, de nekem például az első három gyerekemet hidegen hagyta a kiságy fölé szerelhető forgó, a negyedik pedig egyedül kezeli, ki-bekapcsolja, hangerőt és fényerőt állít be rajta, és minden alvását ezzel kezdi és ezzel fejezi be. (Profibb szerkezet sokkal, mint az előzőeké volt, de vajon ezért tetszik neki jobban?) Vagy a híres „sophie zsiráf”, ami egy műanyag rágókához képest horror drága szerintem, a vendégségben ki nem lehetett imádkozni Vilu kezéből, bezzeg, amikor megvettem, azt se tudtam hetekig hova hajította el a lakásban. Ez utóbbinál persze a „szomszéd fűje mindig zöldebb” elmélet jön be, vagy a játszótéren is a másik motorja, lapátja, labdája a tutibb.

Maradjunk tehát összehasonlítások nélkül otthon a szobában, és nézzünk körül, hogy mivel szokott a gyerek játszani? Ajjaj, alig valamivel…vagy mégis? Nálunk például meglehetősen sok játék van, egyrészt lemenő rendszerben megkapják egymásét, amit már kinőttek, másrészt én sajnos nem vagyok a gyerekek tekintetében tárgyellenes, így aztán minden nagyobb eseményre (karácsony, szülinap) jut bőven az ünnepeltnek. Aztán akadnak melléfogások, és olyanok, amikkel az előző gyerek nagyon jól eljátszott, de a következőnek esze ágában sincs használatba venni. Mivel három lány van, így dukál, hogy három kisbabakocsi legyen, nehogy összevesszenek (persze így is sikerül), aztán van egy rakat baba, amikkel senki sem játszik (hiába lányok), egy babakonyha, amivel mostanság már csak Vilu játszik, a többi ingerküszöbét már nem éri el, és még kismillió egyéb efféle haszontalanság…

2015-12-12_08_19_03.jpg

Ezzel szemben vannak a fejlesztő és színező füzetek és könyvek, amikre időnként rákapnak, a pónik és sylvanian nyuszik, amikkel kifejezetten szoktak szerepjátékozni, és persze az újdonságok, amik most még nagyon menők, mint peonza és inteligens gyurma, amit szerencsére nem csak megvetettek, hanem intenzíven nyúzzák is őket. Azért a lányok inkább egymással szeretnek játszani, orvosoznak (amihez elég a fáslim és a kis orvosi táska), oviznak (amihez némi műanyag és faételt használnak fel és néhány plüss kutyát), de ezekhez tényleg elég lenne egy fél polcnyi csecsebecse.

Nem így Duda (7 éves), az egyetlen fiú, aki viszont nagyon is szeret a saját játékaival játszani és egy igazi felhalmozó. Különböző korszakokon esett át, de szerencsére időnként „visszaesik” beléjük, így soha nem érzem teljesen feleslegesnek az addig felhalmozott kollekciót. Volt dínó korszak, kisautós korszak, állatos korszak, és ennek velejárójaként van mindből egy ládányi dínó, autó vagy épp műanyag állatka. Ezeket, ha előveszi, akár hosszú órákra is elmélyülten csatázik velük, pályákat vagy házakat épít nekik (jenga szerű fadarabokból, amiből szintén van készlet) és hangosan kommentálja az eseményeket. Egyáltalán nincs szüksége játszótársra, sőt kifejezetten megzavarja őt, ha valaki beszáll (egyetlen barátja van, akivel harmonikusan tud ilyet játszani). Amikor ő elvonul, vagy épp a nappalim közepén állítja fel a húsevő és növényevő dínók hadseregét, mindig boldogsággal tölt el, hogy milyen fantáziadús és milyen jól eljátszik, neki viszont ehhez nagyon is kellenek a saját kis tárgyai.

 duda.jpg

 Volt, hogy csak néhány dínót engedtem a játszótérre vinni, mondván, hogy elveszti, mire ő egész végig egy padon gubbasztott, mert „ilyen kevés dínóval nem lehet csatázni”. Na, erre varrjak gombot! Most aztán igazán pro és kontra is megtámogattam az elméletet, mert bár teoretikusan egyetértek, a megvalósításhoz nincs elég indíttatásom és erőm (örülök, hogy a már „kinőtt” játékokat időnként átdelegálom a kisebb szobájába), és azt is látom, hogy Duda esetében semmit sem érnék el vele, csak a fantáziája útjába állnék, ami neki tárgyakkal együtt tud szárnyalni.

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy amikor időnként végigjárom a gyerekszobákat és némi szortírozást végzek, a lányok soha nem vesznek észre semmit, (nem érdeklik őket a tárgyak), Duda viszont, mindent szóvá tesz, úgyhogy szinte már félek nála rendet tenni, mert utána szemrehányást kapok, ha valami becses tárgyat „véletlenül” kidobtam. Nálunk tehát a helyzet változatlan, sok a játék, sok a gyerek, esténként nagy a rumli, apa ingerült és én még mindig bizonytalan vagyok, hogy jó-e ez így, de aztán rájövök, hogy mindenben én sem lehetek biztos.

Mondanám, hogy írja meg, ha valakinél megszületett a tuti recept, vagy alkalmazta a módszert és totál bevált, de úgy látom az egész kérdéskör gyerekfüggő, és ezért fogják tudni a játékgyártók ránk tukmálni a termékeiket, amíg világ a világ.

A bejegyzés trackback címe:

https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr168749858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Andy73 2016.05.28. 15:01:51

Először is: gratulálok a négy gyerekhez! Jó lenne, ha több ilyen szép nagy család lenne hazánkban ebben a súlyos demográfiai helyzetben.
Sajnos sokan vannak, akik egykéznek, anyagi okokból nem vállalnak többet, de azt az egy gyereket minden felesleges kacattal ellátják. Pedig a gyerekeknek a legnagyobb ajándék az, ha tudnak kivel játszani a szüleiken kívül. Szerintem sokan megengedhetnének több gyereket is, ha jobban beosztanák a pénzüket, ez a játékokra is vonatkozik.
Nálunk a két nagyobb gyerek már iskolás, őket már kevésbé érdeklik a játékok, de általában csak a tudtukkal szelektáltunk, és azt is ritkán, hátha még jó lesz valakinek a családban. És valóban lett egy pici is, aki még csak egyéves múlt, és most örökölte a játékokat.
Néha rendet kell tenni, hogy ne fusson mindig a lakás a játékoktól, de szerintem nem kell túlaggódni a dolgot. És inkább játékokkal játszanak a gyerekek, mint a tévét nézzék vagy állandóan a számítógép előtt üljenek - ezeket mindenképp limitálni kell, de azért ezt is lehet, ha nem megy a tanulás és az alvás rovására.
És fontos a mozgás is. Kisebb gyerekekkel séta a szabadban, a nagyobbaknak pedig lehetőleg sportolás, rendszeres edzés is.

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2016.05.28. 17:39:09

Az ember alaptermészete az, hogy fölösen is halmozza a jót, és irigy. Egy felnőtt jó esetben nagyjából uralkodik magán, de egy gyerek erre még nem képes. Így hát halmoz, márpedig van mit, mert a játékgyártók végtelen mennyiségben árasztják el a gyerekeket új és új játékokkal, látványosságokkal, a gyerek meg belebetegszik és hisztizik, a szülő pedig értetlen és ingerült. Sajnos a játékgyártás óriási üzlet.

Rendkívül tanulságos tapasztalat volt, amikor a családban egy 7-8 éves kislány kapott valami olyan játékot (a sok között), amelynek a dobozában volt egy apró katalógus, ínycsiklandó fotókon bemutatva a játéksorozat további tagjait. A kislány megörült a játéknak, és tíz perc múlva már arról beszélt, hogy még milyenek vannak a sorozatban. Szinte már boldogtalan lett a vágyakozástól, amit a szülőknek persze jóindulatú ígérettel kellett fogadniuk.

Sokféle gonosztól óvjuk a gyerekeinket folyamatosan, időnként már betegesen. A marketingtől nem óvjuk őket. Azért sem, mert magunk is fogyasztók vagyunk, vagy éppen mert sikerült immunissá tennünk magunkat, meg persze mi már nem tudjuk átérezni azt a stresszt, amit a kicsi és nem kicsi gyerekek a kínálatbőségtől folyamatosan érezhetnek.

A kamaszgyerekek sem önszántukból ilyen stresszesek; őket is folyton bombázza a marketingvilág azzal, hogy éppen miről maradnak le. Ők pedig ebbe belebolondulnak, meg lehet érteni, hiszen gyerekek, és a felnőttek egy része szintén belebolondul, látjuk nap mint nap.

A marketinghenger ellen nem fog védeni semmilyen kormány, hiába is várjuk. Azt előírhatják a legostobábbak, hogy egy meztelen cicit nem lehet a képernyőre villantani, merthogy az megárt a gyermeknek, hiszen a meztelenség sosem lesz akkora üzlet, mint általában az Eladás. Az eladásnak soha senki nem akar majd véget vetni, aki az eladás hozadékából, például az adókból él.

Ha valahogy sikerül a marketing nyomását megszűrni a gyerek körül - szegről-végről persze marketing az is, hogy a szomszéd kislánynak milyen babája van -, akkor többet fog játszani a meglévő játékaival. Merthogy azok, szerencsésebb esetben, többféle funkcióban is szerepeltethetők. A kiszolgált, babakori szuperkemény leporellókönyvek nekem tökéletesek voltak garázsfalnak, labirintusnak, kisautók rámpájának is, egy kis műanyag búvár zökkentőmentesen avanzsálhat űrhajóssá, egy rajzocskákkal díszített papírkockához odafogott vonalzó, a tetején a búvárfigurával minőségi űrsikló, mondanom sem kell. A kishúgom pedig használhatta azokat a maga földhözragadt, avítt módján. :-))

Nekünk a kor viszonyaihoz képest elég sok játékunk volt. De ami most van, az döbbenetes. Néha egy áruházban járva eltöprengek azon, hogy egy kicsi gyereknek micsoda kálvária lehet csak eljutni a játékosztály kirakatának egyik végéről a másikig. Ha pedig úgy alakul, hogy be is mennek... Képzeljük el, de mélyen átélve, ahogy megérkezünk a Mennyországba, majd pár végtelen pillanattal később kézen fogva kiráncigálnak onnan. Kész lelki sérülés, nem?

Azt a szülőnek el kell fogadnia, ha a gyerek imádata valamilyen játék iránt kérészéletű. Veszteséglista, vis maior, kész, ennyit lehetett tenni. Erőltetni még rosszabb is, mint átlépni a problémán. Mert ha a gyereknek sikerül elég szabad percet teremtenünk, amikor ihletet kap, és megjön az igazi kedve a belefeledkezős, kívülről nézve komikusan komoly, önkommentált játékba, akkor bármilyen korábbi befektetésünk hirtelen hasznossá válhat. Ha a gyerek hetekig a Darth Vader-babáért nyúzott bennünket, pedig még a filmet sem látta, de érzékelte a marketinget, abból a babából egy üdvös pillanatban lehet tanítónéni, a fénykard pedig a pálca, amivel a kitámasztott képeskönyvben levő rajzokat mutogatja az osztálynak, amit a dínók, plüssegerek, tűzoltók és más arra járók alkotnak, ideértve azt a hajdani babaforgóról átmentett gyönyörűen csillogó izét, a legszebbiket, amely nyilvánvalóan egy ide látogató idegen lény, amelynek az űrhajója az a műanyag dobozka, amiben a múlt héten a koktélparadicsomot vettük. A szellőzőlyukak természetesen annak az ablakai.

A gyerekeket meg kell próbálni valahogy engedni szárnyalni, a maguk kis világában. Régi igazság, és én még nem láttam megdőlni, hogy az olyan játék, amelynek a produkciója nem szűkül egyetlen kiugróan sajátos műveletre, még hosszú, gazdag jövő elé nézhet. Nem kell erőltetni, fölösleges. A pillanat vagy eljön, vagy nem, de hagyni kell, persze az elviselhető határok között, hogy a gyerek a polcairől ledőlő kacatok között őrizgesse a krumplihálótól az utcán talált ötforintosig azt, amit akar. Az mind játék lehet egyszer, újra.

És ha mégsem? Lehet, hogy akkor is boldogságot tud okozni, azzal, hogy neki az van. Halmozás az életünk, fölösleges dolgok gyűjtése, és miért pont a gyerek lenne képes ennek ellenállni. Sajnos ma ilyen az élet.