utazás gyerekekkel

4 gyerekkel szép az élet

Izland gyerekekkel

2018. március 23. - Akuci

A sarkvidéki hideg és a fapados járatok árai meghozták a kedvünket, hogy a jelenleg hazánknál melegebb Izland felé vegyük az irányt. Persze nem az időjárás volt a döntő, hanem a rengeteg különleges látnivaló, amivel ez a picinyke ország szolgál. Bár utálom a hideget, és ott mindig hideg van, azt kell mondjam, az út minden perce megérte!

 2018-03-08_17_48_09.jpg

Négy gyermekünkből úgy döntöttünk, hogy a két kicsit (3, 5)  itthon hagyjuk a nagymamára, mert azért az sok lett volna a jóból, viszont a két nagyobb (7,9) velünk tartott erre a 4 napra. 5 órányi repülőút után nem messze Reykjaviktól érkeztünk meg, ahol egyből kocsit béreltünk, hogy bejárhassuk a lehető legnagyobb területet a szigeten. Bár előre le volt foglalva minden, mégis egy órát kellett sorban állással töltenünk, mert úgy látszik, hogy velünk együtt mindenki DIY üzemmódban tervezte megvalósítani a látogatását.

Miután minden fellelhető magyar nyelvű, és az angol lonely planet aktuális példányát is végignyálaztam oda-vissza, egyértelmű volt számomra, hogy 4 napba az egész sziget nem fog beleférni, viszont a fele mesésen. Voltak előzetes ajánlásaink is, így aztán egy személyes élményekkel teletűzdelt „mindent bele” csomagot állítottam össze.

terkep.png

Izland tökéletesen „kompakt” ország, ahol minden 1-2 órányi kocsiútra jut valami látványosság, amiért érdemes megállni, mint pl. vízesés, lagúna, gleccsernyelv, vulkán, barlang… Azoknak való, akik nem az épített szépségért, sokkal inkább a természet vadságáért és nagyszerűségéért látogatnak valahova. A gyerekek mindenhol szívesen látott vendégek, 12 év alatt sok minden ingyenes is a számukra, mégis nagyon kevéssel találkoztunk.

A repülőtérről, első útunk nem az 50 percnyire lévő fővárosba, Reykjavíkba, hanem Izland első számú látványosságához, a titokzatos „Blue lagoon” azaz Kék Lagúnához vezetett, mely egy geotermikus forrás, amely a hideg lávamezőre ömlik ki. Ezt kihasználva a helyiek egy csodálatos fürdőkomplexumot hoztak létre, mely egész évben állandó 38 fok körüli hőmérsékletű vízzel várja a felüdülni vágyókat. Irtó drága, több hónappal előre meg kell venni online a jegyet, viszont utána a szabadtéri selymes és gyógyító vízben ejtőzés mellé egy tetszőleges koktél is jár, és a fehér iszappakolásért sem kell már külön fizetni. Mondanom sem kell, gondolván, hogy mellékszezonban megyünk nem vettem időben jegyet, és mind elkelt az adott napokra, így aztán könyörgő levelezésbe kezdtem, amiben jóindulatúan megírták, hogy semmit se tehetnek, de reménykedjek, hogy valaki lemondja addig (szerencsére lemondta). Így aztán mi is ott áztunk a több száz turista közt első napunk délelőttjén, hogy aztán kisimulva induljunk útnak Kálfafel felé, ami a sziget déli részén található Skáftafel nemzeti parkba kiváló kiindulóhely. Mivel az út mindössze 4 órát vett igénybe, többször is megálltunk, és tüzetesen megnéztünk minden utunkba eső látványosságot. Elsőként egy lávabarlangba mentünk be, ahova véletlenül csöppentünk be egy kiírás alapján, ennek az volt az érdekessége, amellett, hogy a láva vájta ki az egész barlangot, hogy tele volt jég sztalaktitokkal és sztalagmitokkal, amitől majdnem úgy éreztem, hogy egy igazi jégbarlangban vagyunk (amit sajnos a borsos ára miatt kihagytunk, mert röpke 60 ezer forintnak megfelelő összegbe került volna egy 3 órás jégbarlangtúra 1 főnek).

2018-03-06_15_05_21.jpg

A befizetett kirándulásokon (nekünk ez volt az egyetlen), mindig adnak megfelelő ruhát, sisakot, ha kell fejlámpát és a legtöbb esetben a cipőre rögzíthető tüskés csúszásgátlót, ami jó szolgálatot tesz a jégen. Esti érkezésünkig útba ejtettük még a mesés Seljalandafoss-t (foss= vízesés), melynek egyik érdekessége, hogy nyáron mögé lehet sétálni (ez így márciusban lehetetlen volt a jég miatt), és a közeli Skógafoss-t, ahonnan kiváló kirándulóutak indultak, de sajnos arra már nem volt időnk.

Egyébként nagyon tudom ajánlani Izlandot márciusban, mert bár a nyári 10 fokokat messze nem éri el a hőmérséklet, viszont már elég sokáig van világos (8:30-19-ig), kevesebb a turista, és jóval olcsóbb, mint főszezonban. Sőt, még hó végéig látható az északi fény is, és emellett olyan jégképződményekkel, (akár jégbarlanggal is) találkozhatunk, amik nyárra mind elolvadnak.

 Első teljes napunk után fáradtan dőltünk be az ágyba, az elsőre pajtának kinéző, ámde második ránézésre hipermodern, letisztult, skandináv stílusú hotelszobánkban. Egyébként itt minden épület vagy egy doboz, konténer, vagy valami rendkívül egyszerű, földszintes istállószerű építmény, amit első pár napban szokni kell, mármint azt, hogy szépnek lásd, de aztán hozzászokik a szemed. Mint ahogy ahhoz is, hogy nem igazán vannak növények, csak vulkáni kő, szikla, hegy, patak, átfolyás, folyó vagy tenger, zöld télen és tavasszal egy talpalatnyi sem.

kicsi.jpg

Második napunkat a sziget legnagyobb nemzeti parkjában kezdtük (Vatnajökull), mely Európa legnagyobb gleccsere, annak is a Skaftafell nevezetű parkjában, mely régen önálló nemzeti park volt, de mára az egész régió egy hatalmas nemzeti park lett. Skaftafell a helyieknek azért különleges, mert az egyetlen hely a szigeten, ahol fák is nőnek nagyobb számban. Ennek megfelelően úgy óvják őket, mint mi a koronázási ékszereket. Mikor megérkeztünk a látogató központba, a kiválóan jelzett turistautak nagy része át volt húzva, egyedül egy árva vízeséshez (Svartifoss) lehetett elsétálni. Eléggé nekikeseredtünk, hiszen egész napos túrát terveztünk magunknak. Aztán amikor kiderült, hogy az utak járhatatlansága, nem azért bántja őket, mert elesünk, kitörik a lábunk, vagy beleesünk a szakadékba, hanem kizárólag azért, mert az ösvényről letérve esetleg rálépünk a csenevész kis növényeikre, akkor úgy döntöttünk, mégis nekivágunk egy lezárt útnak. Mondanom sem kell, a gyerekek legnagyobb megelégedésével történt mindez, mert egyrészt élvezték, hogy tilosban járunk, másrészt nagyokat csúszkáltak a jégátfolyásokon. Veszély pedig nem volt semmi, azt leszámítva, hogy párszor fenékre huppantunk a jégen. Így aztán sikerült egy kellemes 3 órás túrát tennünk, melynek egyik pontja egy gleccser lábához vezetett, ahova megpróbáltunk lemászni, de aztán ezt inkább saját épségünk érdekében nem forszíroztuk tovább. A túra egyetlen nehézségét a szél jelentette, amely olyan erővel fújt, hogy ha nekidőltem, szinte állva megtartott, illetve olyan hideget árasztott, hogy sapkástul, overallban és kapucnival is majd lefagyott a fülem.

kocka.jpg

Túra után a jól megérdemelt autózgatás jöhetett, a 45 percnyire levő Jökulsárlón-hoz, mely egy gleccser lábánál fekvő lagúna, ami arról nevezetes, hogy gyakran nagyon látványosan tornyosulnak fel benne a jégtáblák, amikre, ha elég vastagok, rá is lehet menni. Természetesen az összes turista, velünk egyetemben a jégen ugrált egyik tábláról a másikra. Különös szerencsénk volt, mert mi aznap napozgató fókarajt is láttunk, amit az útikönyvek nem is említettek, de a gyerekeink majd kibújtak a bőrükből, mert már igazán vágytak valami exotikusabb állatra a lónál és birkánál.

 kicsi2.jpg

Mondanom sem kell, hogy miután, még a tengerpartra is kisétáltunk és bezacskóztunk otthonra egy adag fekete vulkáni homokot, megint csak estére értünk a szállásunkra. Ezek után nem volt erőnk éjszaka kivárni az északi fényt, bármennyire is felhőmentes, tiszta égbolt volt. Csak azért szomorkodtam utólag kicsit, hogy nem mondtuk a recepciósnak, hogy ébresszen fel, ha látszik valami. Számomra ugyanis kicsit homályos volt ez az északi fény dolog, először is, azt hittem, hogy télen minden éjjel, egész éjjel látható (már ha nincsenek felhők), de aztán kiderült, hogy szeszélyesebb ennél, és van, hogy csak pár percre, van, hogy néhány órára jelenik meg az égen, s nem is minden nap, teljesen kiszámíthatatlanul. Ezek után jót mosolyogtam azokon, akik „északi fény túrára” fizettek be, hiszen pont annyi esélyük volt látni, mintha én kipeckelem a szemem egy éjszakára, és kiülök az ablakba meglesni.

A sok vízesést és túrát követően harmadik napon visszaindultunk a sziget belsejébe, de még útközben megálltunk Vik-nél, ami a Lunda nevű pingvinszerű madarak költőhelye, de ilyenkor még nem térnek vissza, úgyhogy csak a fekete homokért és a tengerből kiemelkedő bazaltoszlopokért mentünk. Ezeket kocsival is meg lehet közelíteni, de egy fennsíkról másfél órányi túrával le is lehet tekinteni rájuk. Természetesen mi ez utóbbit választottuk, ami ellen fellázadtak a gyerekek, és mivel eddig is sokat kellett noszogatni őket, úgy döntöttünk, hogy rájuk hagyjuk és maradhatnak a kocsiban. Biztos voltam benne, hogy legalább egyikben nem elég erős az elhatározás és a lustaság, és utánunk fut, mihelyt látja, hogy távolodunk az autótól, de nem így történt. Mi rendületlenül elhagytuk a helyszínt, és a kaptatóról még jó sokáig láttuk az autót, de semmi mozgás nem látszott a környékén. Miután már fél órája emelkedtünk, és morfondíroztunk azon, hogy miért csak a mi gyerekeink ilyen lusták és kevéssé érdeklődők (tudom, igazából nem csak ők), Marciban megszólalt a vészcsengő, hogy zárt ajtóknál mennyi időre elég a levegő a kocsiban. Miután tanácstalanul húzogattam a vállam, rákeresett neten köbméterre, hogy kb 2 órára még légmentesen zárt autóban se lenne semmi bajuk. Kicsit megnyugodtunk, de azért elültette a kisördögöt a fülemben. Tudom, akár amiatt is aggódhattam volna, hogy elrabolják a gyerekeket, de ennek Izlandon a valószínűsége kisebb, mint hogy a saját lakásunkból vigyék el őket, mégis rossz érzéssel szaporáztuk lépteinket, de azért végig csináltunk az utat. Látványilag mindenképp megérte, de a folyamatosan bennünk feszülő rossz érzéssel együtt loholtunk vissza az autóhoz, ahol a két gyerek vidáman kártyázgatott, és cseppet sem várt minket kitörő örömmel.

Ez után viszont legalább mindenhol ki akartak szállni, bár a nap során már tudták, hogy túrára nem kell számítaniuk, ami nagyban növelte a lelkesedésüket. Egy gleccsernyelven való csúszkálás után az „Arany háromszögnek” nevezett „igazi” turistalátványosságok felé vettük az irányt. A három közül csak egyet hagytunk ki, a „Pingvellir nemzeti parkot”, ahol a világ első parlamentjét hívták össze, és a tektonikai lemezek találkoznak. Kicsit kiesett távolságban, és nagyon sűrű lett volna a program vele együtt, így maradt a „Geysir”, melyről a világ további gejzírjei is a nevüket kapták, és a lenyűgöző Gulfoss vízesés, amely a Niagara kistestvére. Ritka szerencséjük van ám az izlandiaknak, mert bár - egy földrengés következtében - a Geysir hosszú évtizedekkel ezelőtt felhagyott a működéssel, alig néhány 10 méterre tőle a Strokkur nevű kisebb gejzír 8-10 percenként kilő, így aztán még mindig érdemes elzarándokolni oda.

 masolat.jpg

Este egy közeli farmon szálltunk meg, ahol nagyon kedves család fogadott minket, és ez volt az első hely, ahol a 2 felnőtt-2 gyerek foglalásomra, valóban 4 és nem csak 3 ágyat kaptunk. A hely különlegességét az adta, hogy a kertjükben egy forró vizes medencében lehetett kiázni és felmelegedni a nap végén.

Utolsó napunkon barátaink izlandi ismerőse ajánlására egy Hveragerdi nevű faluba vettük az irányt, ahonnan egy 3 kilométeres sétaút vezetett fel két folyó összefolyásához, amelyből az egyik meleg vízű. A dolog érdekessége, hogy a folyók találkozásánál lehet fürdeni, és bizton állíthatom, hogy varázslatos, ahogy a környező sziklák közt felbugyognak a forró vizek, a magasba szállnak a kénes gőzök, miközben te egy kellemesen forró patakban ejtőzöl, és lustán nézed a körülötted elterülő hegyes-völgyes lávamezőt.

kicsi3.jpg

Az ejtőzés után Reykjavík következett, amire sok időnk ugyan nem maradt, de így is kaptunk belőle egy kis ízelítőt. Végig sétálhattunk a helyes, színes belvárosi házacskák között, a nyüzsgő sétálóutcán, rámehettünk a befagyott Tjörnin tóra, ahol hattyúk úszkáltak a part menti vízben, és megkóstoltuk a bálnahúst a régi kikötő egy aprócska kifőzdéjében.

 2018-03-09_17_09_28.jpg

Majdnem elkéstünk a reptérről, mert bár mindent akkurátusan megszerveztem, de a reptérre vezető út hosszát hasraütésre állapítottam csak meg, így jól megijedtünk, hogy nem jutunk haza, de „szerencsére” a fapadosunk több, mint egy órát késett.

Csodás élmény volt, még egy nyárimádónak is, sűrű és mozgalmas, a gyerekeket ugyan néha noszogatni kellett, de ez nem az ország hibája, csak a mi mozgásmániánkból fakadt. Csak ajánlani tudom minden természetjárónak, különleges táj után vágyónak, és gyereknek is, mert élmény az van bőven, csak utána kell nyúlni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr413768622

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

geegee · http://eszakonelunk.blog.hu 2018.10.20. 21:10:47

Az északi fény néző túrákat annyiban megvédeném, hogy azért az sem látszódik mindenhonnan, értem ez alatt, hogy fényszegény terület szükséges, hogy jól lehessen látni.ezek a túraszervezők ismerik ezeket a helyeket, ahová oda lehet menni mondjuk egy furgonnal, busszal 10-20-30 embernek is, adnak felszerelést, ruházatot, akár még kaját is, elmondják, hogy mi is ez az egész, esetileg még a fényképezését is megmutatják.Persze nyilván keresnek is rajta, illetve ha az ember ismeri a területet, maga is megoldhatja ezeket a problémákat.
A neten is van sok infó, előrejelzés, várható események, stb; csak tudni kell, hol nézni.Amúgy nagyon megéri fent maradni, én már függője vagyok a ennek a természeti tüneménynek...
:D
A Blue Lagoonról meg azt olvastam, hogy egy túlárazott sz@r, olyan értelemben, hogy van máshol is ilyen tojásforraló tavacska a szigeten, nem is egy helyen, ahol be lehet menni megfőni és még akár ingyenes is.Csak mindenki ezt az egyet ismeri, és ezért a drágaság.Meg mert megtehetik, illetve szelektálniuk is kell(?), hogy ne legyen akkora tömeg és azt így valósítják meg.Meg gondolom, a bevételt is szeretik....Simán elhiszem, ha így van.
:D