Olyan érzésem van, mióta lakóautóval járjuk a világot, mintha egy ketrecből szabadultunk volna, és nem elsősorban fizikai értelemben, sokkal inkább ideológiai téren érzem az elmaradottságomat, amit még a világháló sem tudott eddig kompenzálni. Persze, fél füllel hallottam már homechoolingról (otthontanulás), de igazából azt sem tudtam eszik-e vagy isszák, azt pedig végképp nem gondoltam, hogy mennyire sokan „hódolnak neki”. Mert hogy otthonról, olyan úri huncutságnak tűnt ez az egész, mint az otthonszülés, amit, sokak szerint, csak a fura fazonok választanak, lehetőleg csak azért, mert szeretik komplikálni az életüket, és egyébként is mindennel elégedetlenek. Nos, nem így van! A homeschooling Amerikában több évtizedes tapasztalatra tekint vissza, és jelentős számban azok választják most, akiket már a szüleik is így neveltek. Tehát van már egy 30-40 éves generáció, akik látják, hogy ez működik, nem lettek utcaseprők, nem vesztek el a semmiben, sőt, nem meglepő módon jelentős számban képviseltetik magukat a világjáró, nyitott emberek között.
Először Mexikóban találkoztunk fiatal amerikai srácokkal, akik segítettek a lakóautónkat kitolni a homokból, miután beragadtunk a strandon, és velük kezdtünk el egy esti sütögetés közben beszélgetni…Hármuk közül az egyik arról mesélt, hogy őt bizony otthon tanította az anyja, pedig 9-en voltak testvérek. Amikor rákérdeztem, hogy hogy csinálta, háztartás és minden mellett, csak mosolygott, és azt mondta, több volt abban a „nem tanulás”. Mégis egyetemet végzett, itt van, nyitottan és tájékozottan válaszolgat az országának politikai beállítottságára irányuló kérdéseinkre.
Ekkor még elképzelni sem tudtam, ez hogyan kivitelezhető, még éppen csak az elején voltunk a saját két iskolás gyerekünk tanításának, és még a kezdeti nehézségek hepehupás mezején mozogtunk, a gyerekek ellenállását tekintve. Aztán eltelt pár hónap és a Yucatán félszigeten „véletlenül” egy olyan kempingben szálltunk meg, amely egy otthontanuló közösség otthona volt. Itt aztán hosszabban is elbeszélgethettünk többekkel a tapasztalataikról. Kiderült, hogy amit mi otthontanulás címszó alatt folytatunk, nevezetesen, hogy kevesebb óraszámban lenyomjuk a gyerek torkán az egész éves kötelező tananyagot pontosan a megadott könyvek szerint, egyáltalán nem nevezhető otthontanulásnak, csak a helyszín meghatározása szempontjából.
Az otthontanulás széles spektrumon mozog, amennyiben mindenki másképp értelmezi, és ezt a más értelmezést az állam (persze nem a magyar) jó esetben elfogadja. Tehát belefér, hogy a szülők online tananyagokat alkalmaznak, könyvtárba járnak, beszerzik a gyerek érdeklődésének megfelelő eszközöket, vagy csak egyszerűen háttéranyag nélkül „beszélgetnek vele” szabadon. Na persze itt ugrott nagyot az én begyöpösödött kis agyam, hogy ez meg hova vezethet, micsoda bolondság azt gondolni, hogy célirányos könyvek nélkül valódi tudásra lehet szert tenni…de aztán lassanként elkezdtem magamévá tenni a gondolatot. No nem úgy, hogy kihajítva az összes tankönyvet, mostantól csak beszélgetünk, de már legalább el tudom képzelni, hogy ez a metódus működhet. Azok a szülők, akikkel beszéltem, és akiket már így neveltek, mind tájékozottak, egyetemet végzettek és talpraesettek voltak, ami azért elég meggyőző. És persze arányaiban többen képviseltették magukat a világutazók között, hiszen ez a fajta szabadabb világnézet már gyermekkoruk óta a sajátjuk.
Kezdetekben még több amerikai családot sodort utunkba az élet, aztán, ahogy távolodtunk az Usától, egyre több franciával találkoztunk. Sokan utaznak sok helyről, de inkább párban, vagy kutyával, gyerekesek viszont szinte csak franciák voltak. Meg is mondták miért, náluk az otthontanulás teljesen elfogadott, és szinte semmilyen terhet nem ró sem a szülőkre, sem a gyerekekre. Természetesen nem gondolom, hogy ne lenne valami más is a háttérben, amiért a franciák „tömegesen”, más európai családok viszont csak elvétve utazgatnak évekig gyerekekkel, de mindenesetre érdekes egybeesés.
Az Usában például minden állam másképp szabályozza, hogy mik az elvárások. Van, ahol havonta a szülőnek el kell küldenie, mintegy portfólió, hogy hol tartanak, miket vettek, van, ahol év végi vizsga van, van ahol nincs vizsga, csak egy év végi beszélgetés a gyerekkel, és van ahol lehet választani ezek közül. Természetesen az elbeszélgetés történhet online, úgyhogy nem kell emiatt feltétlenül hazautazni, ha az ember több évig kalandozna. Ja, és azt persze nem tettem hozzá, hogy a homeschooling nem azt jelenti, hogy közben utazol, az csak annyi, hogy intézményen kívül neveled és okítod a gyermekedet a saját szájad íze szerint. Az, amikor utazol is közben és világot látsz, legyen az bármennyire lassú vagy gyors helyváltoztatás, az a worldschooling (talán világtanulásnak fordíthatnám). Na és ha már az elnevezéseknél tartunk, mi is az az „Unschooling”= nemtanulás?
Ez az otthontanuláson belül egy ágazat, ami abból áll, hogy nem erőltetsz rá semmit a gyerekedre, hagyod, hogy a saját ütemében tanuljon és azt viszed tovább, ami őt érdekli. Azt hiszem ezt a legnehezebb befogadni nekünk, akik állami oktatásban nevelkedtünk, feleléssel, dolgozatokkal, kötelességekkel. Mert ha még el is fogadom, hogy működhet, tele vagyok félelmekkel, mégiscsak a saját gyerekem életével kísérletezek. Úgyhogy ezt az ágazatot végül csak szemlélem és elfogadom, hogy sokaknál működik (kicsit talán még irigykedem is rájuk, hogy ők meg merik ezt lépni, én pedig nem), de közben a valóság azt bizonyítja, hogy nekik van igazuk. Sokkal autonómabb, szorongásoktól és félelmektől mentes felnőttekké váltak, akiket engedtek így felnőni. A magam részéről csak arra vágyom, hogy a gyerekeim ne töltsenek napi 8 órát egy iskolapadban, ne görnyedjenek feladatok felé délutánonként, érje őket több valós inger, ne csak a tankönyveket csöpögtessük a fejükbe…
Egyenruhás iskolások Salvadorban
És akkor megint eljutottunk a probléma eredeti gyökeréhez, hogy a magyar oktatás ezzel pont szögesen ellentétes irányt vett. Nem igaz, hogy kevesebb a gyerekek terhe és az anyag. Amikor én voltam kisiskolás, akkor napi 4 órám volt, és kb 5 perc alatt kész voltam a házijaimmal is. Manapság néha 6-7 órájuk is van az általános iskolásoknak és 4-fél 5-ig bent ülnek egy iskolateremben. Olyan, mint egy teljes munkaidős állás. Ezen pedig csak azért érdemes keseregni, mert nálunk nem létezik homeschooling hivatalosan, vagyis persze lehet a gyerek magántanuló, de az elég kötött, (félévente vizsga), és az iskolai anyagban sem enged nagyobb szabadságot, mintha bejárna a gyerek. Ezért irigylem a felvilágosultabb nemzeteket, mert merik kiengedni a kezükből a központi irányítást, mert elfogadják, hogy minden szülő a legjobbat akarja adni a gyerekének, és erre adott esetben képes is!
A választás/válogatás szabadsága...
Futurisztikus élmény volt ennyi másképp gondolkodó szülővel beszélgetni, akiknek mind más volt a metódusa. Volt aki minden nap 15 percet írt-olvasott és matekozott a gyerekével (napi fél óra) és úgy gondolta, ez negyedikig elég is, volt aki unschoolingban nem jelölt ki semmilyen napi kötelezőt, volt, aki számítógépes appokra bízta a gyereket, és volt, akik leültek tankönyvekkel és valami módszer szerint haladtak, persze messze kevesebb óraszámban, mint mi, akik attól való rettegésünkben, hogy a gyerek majd nem teljesít jól az évvégi vizsgán, napi két teljes tanórát (heti 10 ) órát szánunk a tanulnivalókra. Magam sem tudom most mit kéne tennem, mindenesetre elgondolkoztam, láttam mást, ami tetszett, és megpróbálok integrálni némi lazaságot, ami otthonról nézve nagyon is megvolt eddig is bennem, de innen nézve csak egy merev, rettegő anyuka vagyok, akit megfélemlít az állami oktatás szigora. Gondolatokra és szárnyalásra fel!
