utazás gyerekekkel

4 gyerekkel szép az élet

Egy nap Disneylandben

2018. november 12. - Akuci

 A gyerekek már nagyon be voltak sózva, hogy milyen fantasztikus lesz Disneylandben, a világ „legszuperebb vidámparkjában”, ahogy beharangoztam nekik. Egész az utolsó percig választhattunk 2 park között, a szemben lévő újabb Disney Adventure Park és az eredeti „régi” Disneyland között. Ha nagyobb gyerekeim lennének, akkor biztos az előzőt választottam volna, mert ott sokkal különlegesebb, nagyobbaknak való, inkább „vidámparkos” izgalmak várnak a gyerekekre, de Disneylandben pedig szembejön Mickey, varázslat van és mesevilág, még ha a játékok kicsit szokványosabbak és egyoldalúbbak is kicsit…

Most már biztos vagyok, hogy jól választottunk, szinte az én gyerekeim korosztályára van szabva a park (4,6,8,10), irtó cuki látványelemekkel, profin kidolgozott környezetben, a mesék teljesen megelevenednek a játékok során. Nem csak a gyerekeimnek, de nekem is nagyon bejött a park. Mondjuk főleg az üdvözült mosolyuk és arcukon tükröződő boldog izgatottság, ami átragadt rám, nem az adrenalinbomba, mert az nem igazán volt. Marcinak (a férjemnek), pont ezért nem tetszett annyira, szerinte egy kaptafára készültek a játékok, és nem volt bennük semmi kreativitás és újszerűség. Annyiban igazat adok neki, hogy szinte az összes játék egy kisvonat, vagy egy vezetett pálya, amin bejárod a mese főbb csomópontjait, ahol viszont szépséges és igazán meseszerű a látvány. Nem a megszólalásig valódi, de talán ezt szánt szándékkal tették, mert mondjuk egy Hófehérkebeli gonosz mostoha, vagy egy Karib-tenger kalózai-beli jelenet rossz álmokat okozna egy kisebb gyereknek. Így azonban mindenki érzi, hogy ez mese, ahol jó lenni, de cseppet sem ijesztő.

disneyland6.jpg

Éppen ezt hiányolta kicsit Duda(10) is, akinek a rázó, ijesztő és pörgős elemek jöttek, be, amiben tényleg nem bővelkedik a park.  Mindössze egy része van, a Tomorrowland, ahol gondoltak a 10 év feletti korosztályra is, és vad, sötét, rázós játékokat iktattak be. Ezek közül persze néhány korhatáros, de a megkötés, csak a magasság (102cm, és 117cm), ami persze korlátot szab néhány apróbb vendégnek, de a megkötés mindenhol totál érthető.

Mi jó korán felkeltünk, hogy egész nap élvezhessük a drága, ámde életre szóló élményt nyújtó Park játékait. Kicsit tökölődtünk, hogy a 100 dolláros árhoz még hozzácsapjuk-e a fejenként  15 dolláros „Fast Pass”-t, de végül rávettem Marcit, hogy kell ez nekünk. Tényleg kellett! Bár én főleg azért kattantam rá, mert így a parkban készített összes fotót egyből megkaphatjuk, és nem csak a saját telefonunkra hagyatkozhatunk, de végül, inkább a sorban állás miatt volt a dolognak szerepe, ugyanis ezzel az app-al lehetett bizonyos játékokra előre időpontot foglalni, és ezzel csökkenteni mondjuk a 90 perces várakozást 10-re.  Azt gondolom ez 4 gyerekkel minden pénzt megért!

disneyland13.jpg

Goofy háza Mickey Toontownban

Kicsit indulás előtt ugyanis attól is tartottam, hogy majd mindenhol rengeteget állunk sorba, amitől a gyerekeim begurulnak és elvész az egésznek a lényege, de aztán nem így alakult. Reggel fél10 körül még nem volt telt házas a park, így 10-15 perces várakozások voltak. A legnépszerűbb helyeket pedig szép sorban lefoglaltuk (fél-1 óránként 1 játékra lehetett „időkaput” kérni, ahol aztán egy külön gyors sorban előre juthattál, a „fast pass” nélküliekkel szemben.

Volt azért egy-két csalódásom. Például, én úgy emlékeztem, hogy a disney figurák össze-vissza sétálgatnak a parkban (így volt ez 20 évvel ezelőtt), de most tömött sorok álltak hozzájuk 1-1 fénykép miatt. Valahogy elvette a találkozás örömét, hogy, csak 1 katt, aztán a sorban következő jön, szemben azzal, ha az utcán bóklászó Mickeyt kicsit megölelgetheted…Persze ez a fotózás elterjedésével következhetett be, mert akkor még a 36-os kodak tekercset nem kattintgattad agyba-főbe, és nem is arról szólt csak a világ, hogy mindenről minél több fénykép készüljön, de hát ma már ez így van…Úgyhogy például a Mickeyvel való fotózkodásra legalább fél órát kellett várni, de nem volt sokkal különb a helyzet Micimackónál sem. Én nem is vártam volna ki a sorokat hozzájuk, ha a gyerekeim nem ragaszkodtak volna hozzá. Úgy ölelgették Micimackót és Tigrist, mintha a kedvenc meseszereplőjük volna. Meglepő türelmességről tett tanúbizonyságot minden gyermekem, amennyiben a sorokban úgy vártak, mint a kisangyal. Ezt sohase értettem, hogy bankban, boltban, postán képtelenek egy percet is várni, de mondjuk a játszótéri hintán békésen legeltetik a tekintetüket, és felnőtthöz méltó kitartással várnak a sorukra. Egyetlen egyszer fogyott el a  cérna, mikor azt hittük, hogy valami játékra álltunk be, de aztán útközben kiderült, hogy csak Csingilinggel találkozunk, ekkor Duda dühöngeni kezdett, de a lányok hathatós könyörgésére csak kiálltuk mindannyian a sort, és csodák csodája megölelgethettük és lefotózkodhattunk vele!

disneyland91.jpg

Boldog Csimi Csingilinggel

Volt néhány meglepődés is a látogatókat tekintve. Először is nem csak gyerekesek voltak, sőt kifejezetten képviseltette magát az 50+-os korosztály. Ami pedig még ennél is érdekesebb, hogy a legtöbben Mickeyfület viseltek, (amit röpke 25 dollárért árultak minden sarkon). Nem tudom, hogy a későbbiekben vajon mikor fogják felvenni ezt a mesés fejdíszt, de mindenesetre beleillettek az összképbe, és emelték a hely elvarázsolt jellegét. Ami pedig magyarként teljességgel felfoghatatlan volt, az hogy rengeteg kerekesszékes volt, akik viszont a játékokra felszállva kipattantak a székből, és besétáltak a játékba. Nem mondanám, hogy mind idősek, vagy extra túlsúlyosak lettek volna, bár akadt köztük jócskán, de éppen ezért nem sikerült rendszert találnunk ebben a kényelmi módban. Egyébként már a bejáratnál lehetett babakocsit bérelni, így a kisgyerekeseknek is megkönnyítették a park bejárását. Én egy pillanatig gondolkodtam a 4 évesünkkel, de aztán úgy döntöttünk, majd nyakba vesszük, ha nagyon elfárad.

disneyland10.jpg

Háttérben Mickey egér füles látogató

disneyland11.jpg

Mickey Toontown központja Mickey és Minnie házával a háttérben, babakocsi parkolóval

A korosztályos szórásom ellenére mindössze 1 játék volt, ahol külön kellett válnunk, mert a kicsiket nem engedték volna fel, így a nagyok (Duda és Babci apával) egy Indiana Jones-os dzsippes, rázós roadshowra mentek, míg én a két kicsivel egy dzsungel hajókázásra. Az összes többire, még a 4D-s űrutazásra, és Buzz Light lézeres harcolós kisvasútjára is felülhetett az egész család.

A park egyébként tematikus részekre van osztva, az első sétányon (Main Street) boltok (maszk, pék, kávézó, jelmez) során halad át az ember, közben felülhet egy postakocsira vagy lóvasútra. Ez köti össze a park központi elemét a varázskastélyt (Fantasyland) a bejárattal. Ide egy mesés hídon visz be az út, és itt találkozhatsz a legbarátságosabb és legrégibb mesékkel, mint Dumbó, Hófehérke, Alíz csodaországban, Pinokkió, Pán Péter…Ez és a Mickey birodalma (Mickey’s Toontown) az, amit a legkisebbekre optimalizáltak. Aranyos körforgók, bájos kisvonatok, kedves szereplők házikója és cukormázas mesevilág varázsolja el az aprónépet.

Van még vizes elemeket felsoroltató rész (Critter Country), ahol lehet Mark Twain vagy Tom Sawyer kalandjaiban résztvéve gőzhajózni, tutajozni, vagy csak csónakázni a folyón. Ezeket mi kihagytuk, mert bár romantikus a hajókázás, de semmi izgalmat nem kínált számunkra. Ha már víz, akkor inkább a sárga tengeralattjárót, és a Splash Mountain nevezetű vizi hullámvasútat próbáltuk ki, ahol rendesen el is áztunk.

disneyland51.jpg

Gyakorlatilag mindenhol voltunk, ahova szerettünk volna bejutni, kivéve egy ijesztgetős kísértetkastélyt, ahova nem volt kedvünk kivárni az 50 perces sort (mert a Fast Passt már elszórtuk másra), így aztán teljesen elégedetten távoztunk a Parkból. Illetve még egy utolsó előtti bakit elkövettünk, mert egy félelmetes hullámvasút lett volna az utolsó játék, ami azonban Duda elragadtatását nyerte csak el, a lányok pedig szinte sírós képpel távoztak. Így aztán nyakunkba vettük újra a parkot és beiktattunk még egy cuki kisautós körutat, hogy mindenki elégedetten távozzon. Ekkor már este fél 9 volt, teljesen sötét, és elgondolkodtunk, hogy a 9-es tűzijátékot még megnézzük, de a gyerekek szinte már összecsuklottak a fáradtságtól. Így úgy döntöttünk eltekintünk ettől a programponttól, és elindultunk kifelé. Ekkor véletlenül összefutottunk Minnie-vel, aki előtt alig-alig állt sor, ezért Csimi kedvéért odamentünk hozzá. Már épp sorra kerültünk volna, mikor Vilma a saját lábában elbotlott és pont Minnie orra elé esett be hatalmas üvöltés kíséretében. Ez persze Csimit egy cseppet sem akadályozta meg abban, hogy odabújjon Minniehez, aki azonban nem nagyon tudott mit kezdeni a szituációval, és megpróbálta ő megvigasztalni Vilmát, aki viszont már nem akart vele találkozni. Kicsit sírósan, nagyon fáradtan, de élményekkel telve távoztunk végül. Azóta is számtalanszor kerül szóba ez a nap, ami egy életre emlékezetes maradt mindannyiunk számára!

disneyland12.jpg

disneyland2.jpg

Minden, amit tudnod kell az Usa Nemzeti Parkjairól, mielőtt elindulnál…

 

Természetesen a teljesség igénye nélkül tudok beszámolni a nemzeti parkokról, hiszen annyi időnk nem volt, hogy az Usa összes parkját bejárjuk, de ami 5 hétbe belefért, azt belesűrítettük. Sok félelmem volt a kirándulásokkal kapcsolatban, főleg a gyerekek miatt, hogy majd túl hosszú túraútvonalak lesznek nekik, vagy csak kilátók, ahol épp csak kiszállunk a kocsiból kikukkantani, de egyik félelmem sem igazolódott be. Azt kell mondjam, irigylésre méltó, fenséges és fantasztikusan szervezett parkjaik vannak.

utvonal2.jpg

Az útvonalunk:

  1. Yosemite NP
  2. Sequoia NP (a)
  3. King’s Canyon (b)
  4. Zion NP  (c)
  5. Glen Canyon ( Antilope Canyon) (d)
  6. Grand Canyon (e)

Útunk San Franciscoból indult, onnan 6 nemzeti parkot látogattunk meg, végül Los Angeles mellett, Disneylandben végződött. Az egyik legismertebb helyen, a Yosemite Nemzeti Parkban kezdtük a túrát. Eddig rendszeresen kevertem a Yellowstone-nal, de most már tudom, hogy az jóval északabbra található. Medvék mindenesetre mindkettőben vannak, bár szomorúságunkra (vagy nem) mi nem találkoztunk velük. Sajnos a parkon belüli kempingezéshez egy kicsit hamarabb kellett volna ébredni, mondjuk úgy fél-egy évvel, ugyanis a belső helyek már mind le voltak foglalva. Vannak persze nem foglalható kempinghelyek, gondolva az olyanokra, mint mi, akik egy héttel előre sem tudják merre fognak járni. Ezeket azonban érkezési sorrendben lehet elfoglalni, kb. reggel 6-tól beállva a sorba, hogy aztán 8-kor az első 5-6 szerencsés és koránkelő bejusson. Szóval mi ezzel nem is próbálkoztunk, hanem kinéztünk egy a park bejáratától fél órára lévő kempinget, ahol aztán jól berendezkedtünk a lakóautónkba, majd nekiindultunk túrázni.

Mindössze egyszer jutottunk be egy parkon belüli kempingbe (Zion) három órás sorban állás után, de legalább elmondhatjuk, hogy bent is aludtunk. Egyébként a benti kempingek semmivel sem nyújtanak nagyobb komfortot, sőt. Általában nincs áram, esetenként víz sem. Csak wc-ék, néha hideg vizes zuhany és hangulatos tűzrakó helyek. Persze az ember nem a komfortért, inkább a kalandért és a hangulatért szeretne bejutni.

tuz.jpg

A Parkokba természetesen lehet venni egyszeri belépőt is, de sokkal jobban megéri az éves bérlet (már a 2. parktól kezdve), ami 80 dollár, minden parkba érvényes, és kocsira szól, tehát az egész család beléphet. Minden bejáratnál minden fel van tüntetve, mit szabad, mit nem, adnak térképet és egy túraútvonalakkal teli brossúrát, majd a park központjába irányítanak, ahonnan minden indul, és természetesen újabb eligazítást kaphatsz igény szerint. A központ közelében van általában egy közért, étkezési lehetőség, szuvenírbolt, múzeum, interaktív bemutató vagy vetítés a parkról. Ahol jártunk mindenhol (kivéve: Antilope Canyont) van ingyenes busz járat is, amely a főbb nevezetességek között viszi 10-20 percenként a túrázni vágyókat. A buszok elején van egy 2-3 bicikli szállítására alkalmas nyúlvány, úgyhogy, ha félúton elfáradna a lelkes biciklista, erre is ajánlanak megoldást. A Yosemite-ben, Zion és Grand Canyonban biciklibérlés is volt, természetesen jelölve a térképen, hogy mely utakon lehet használni.

bicikli1.jpg

Zion Nemzeti Park

 

A túraútvonalakat nehézség szerint kategorizálják, odaírják mérföldben (szerencsére kilométerben is) illetve egy hozzávetőleges időt is írnak hozzá, ami alatt teljesíthető. Van minden, vannak pár száz méteres sétautak, pár órásak, illetve akár több naposak is kezdőtől a profi szintig. Persze mi nagyjából beleestünk a fő merítésbe, amennyiben a 3-5 órás, könnyű vagy közepes túrákat választottuk. Ennek megfelelően itt voltak a legtöbben, és ez némileg levont az élményből, de ezen kívül semmire nem panaszkodhatom. Még olyan utak is voltak, ahol babakocsival, vagy tolószékkel is végig lehetett menni.

A megismert parkok közül nekem a leginkább a Zion, majd a King’s és az Antilope Canyon tetszett a legjobban. Az Antilope kilóg a sorból annyiban, hogy nem egy hagyományos park, mert nem lehet benne túrázni. 2 részre bomlik a felső és alsó Antilop kanyonra, ebből mi csak az alsóban voltunk. A 2 között csupán annyi a különbség, hogy a felszíni formák az alsóban egy barlangrendszereben vannak, ahova bevilágít a természetes fény, míg a másik a felszínen helyezkedik el, és terepjáróval közelíthető meg. Sajnos amilyen mesés a látvány, annyira fel is fedezték a látogatók, és 20-as csoportokban tömött sorokban kígyóztunk végig az egy órás látványosságon. Tényleg fantasztikusak a fények, és földöntúli a látvány, csak ne lihegve 1000 turista a lábad nyomában…Ez az egyetlen, ahol vezetőt is adnak hozzád kötelezően és borsos belépőt is kell fizetned a látogatásért, mivel a föld magántulajdonban van.

antilope.jpg

Alsó Antilop Kanyon

 

A Utah államban található Zion úgy tűnt, kevésbé a külföldiek, inkább a helyiek között népszerűbb úti cél, és jóval kevesebben is voltunk, mint a Yosemite-ben vagy a Grand Canyonban. Nekem ez az első helyezettem. Pont jó mennyiségben vannak növények, kaktuszok és tar hegyek, és a hegyek olyan csipkézettek és különleges színben pompáznak, amilyent eddig még sehol sem láttam.

zionjo2.jpg

Zion Nemzeti Park

 

A King’s Canyonban és a Sequoiaban a giant sequoia fenyők (mamut fenyők) a közös pont, mert mindkettőben vannak bőven, de a King’s Canyon a hosszú kocsiúton is lenyűgöző látványt kínál, amíg az ember bejut az igazi túrahelyekre. Mindkettő jóval zöldebb és barátságosabb, mint a kedvencem, de éppen ezért jobban is hasonlítanak az általam ismert kontinentális éghajlatú erdőkre. A mamut fenyő persze nekem is újdonság. Elképesztően vastag törzzsel rendelkezik, de azt hittem magasabb, viszont az, hogy hány tüzet tud átvészelni hosszú élete során, egészen elképesztő (szinte égethetetlen a fája). Én, ha csak egy parkot választhatnék, akkor inkább a King’sbe mennék, mert ugyan kevesebb a mamut fenyő, de azért van, és azon túl plusz látványosságokat is nyújt a másikhoz képest.

 nagyfa2.jpg

Sequoia Nemzeti Park

kings13.jpg

King's Kanyon

A Grand Canyont tudtuk a legkevésbé kihasználni, csak egy napunk volt, mert előtte és utána is szakadt az eső, így aztán csak egy meglehetősen kis szakaszt tudtunk bejárni. Amit láttunk szép volt, de igazából többet vártam volna, azt hiszem ezek a hegyek madártávból látványosabbak, csak hatunknak meglehetősen drága lett volna egy kisrepülős vagy helikopteres látványtúra, de biztos vagyok benne, hogy ha belefér, azt ajánlanám. A Yosemite pedig a tömeg miatt nem nyerte el az ismertségéhez méltó dobogós helyezést nálam, de a park maga igazán fenséges és grandiózus.

 Nem vagyok oda úgy általában az Usáért, de a parkjaikat elirigyelném tőlük. Csodásak, bejárhatók és bőven nyújtanak élményt mindenkinek.

Berendezkedés a lakóautónkban

Mindenki arra kíváncsi, hogy, hogy a csudába lehet 6 embernek hosszú távon elférni egy lakókocsiban?  Meg arra, hogy, hogy nem fogunk egymás agyára menni ilyen pici helyen 4 gyerekkel összezárva egy éven keresztül? Egyáltalán, mi az a truck camper? Megpróbálom megválaszolni a felmerülő kérdéseket.

Hosszas keresés és kutakodás előzte meg azt, hogy végül a truck camper mellett döntöttünk. Elsőre a legvonzóbb alternatíva egy hatalmas lakóautó lett volna. Olyan, mint ami a horvát kempingekben a holland és német nyugdíjasok igényeit elégíti ki. Szinte busz nagyságú, hatalmas terekkel, nappalival, plazma tévével és minden földi jóval. Sajnos ezekkel a csodabuszokkal két probléma akadt, és az utóbbi miatt kiestek a pikszisből. Az egyik, hogy általában nem sok emberre, hanem kevés ember luxusigényeire vannak kialakítva, 2 esetleg 3 ággyal, a másik sokkal súlyosabb probléma, hogy túl nagyok és a kerekeik viszont túl kicsik, ezért nem igazán használhatók Közép és Dél Amerika keskeny és kanyargós útjain. Illetve, ha csak szimplán be szeretnénk menni a városba, akkor az egész házunkkal együtt tudunk csak, ami némileg kényelmetlen naponta többször. Ezek után a következő alternatíva a kocsi után húzható lakóautó lett volna, amiben szintén hatalmasak léteznek, és legalább szabad mozgást engednek, ha a hátat lecsatoljuk, azonban az útviszonyok miatt a karavánszerű lét megint csak elvetendőnek bizonyult. Ezek után merült fel a truck camper, mint egyfajta csigaház, amit egy pickup hátára helyezünk fel és bármikor le tudunk rakni, ha csak személyautóval szeretnénk kószálni.

lakoauto.jpg

Ez végre megoldotta a kis kerék-nagy kerék problematikát, illetve a hosszúságot is. Ezek után már csak az jelentette a kihívást, hogy ne 3 vagy 4 személyest találjunk, hanem olyat, amiben akár 6-an is elférünk. Ez meglehetősen beszűkítette a lehetőségeket, amennyiben csak olyan camper jöhetett számításba, aminek plusz lehajtható sátorszerű fekvőrésze is van. Az egész Egyesült Államokban kerestünk, és végül Los Angeles mellett találtuk meg álmaink camperét. Egy lakóautós utazós facebook csoportból egy Seattle-i srác segített az adás-vétel és tárolás lebonyolításában. Majd ezek után következett a csigaház aljának a megvétele, vagyis a pickup. Ezt szintén Alex vette meg, immár Seattle környékén.

Végül San Franciscoban egyesültünk mindannyian, a kocsi, Alex és a családunk. Itt egy motelben szálltunk meg addig, míg várost néztünk és bevásároltuk a legfontosabbakat. Első körben egy napot szántunk a kocsi felszerelésére. Egy Goodwillbe mentünk, ami egy Háda-szerű használtcucc bolt, csak itt nem csak ruha van. Az amerikaiak extra kedvesek voltak, mikor látták, hogy edényeket kajtatunk szívélyesen elbeszélgettek velünk, majd az egyik vásárló bácsi még az eladókat is megkérte, hogy hozzanak ki további lábasokat, (amik még nem voltak beárazva) mert most elég kicsi a választék.

lakauto7.jpg

Azt most nem részletezném merre voltunk még, a nap végére alaposan feltankoltunk, szinte csordulásig töltöttük a kocsinkat. Volt ott törölköző, edény, napelem panel, polcnak való falap, akasztók, mini grillap, hajszárító, rengeteg étel, takarító eszközök, kempingasztal, kempingszékek, szúnyóghálós sátor, napernyő, égők, gyerekülések…leírni is hosszú, nemhogy elpakolni.

lakoauto2.jpg

Azon a napon úgy éreztem lehetetlen, hogy ebben a kicsi autóba mindent normálisan el tudjak pakolni. Nem is beszélve a 6 hatalmas bőröndünkről, amivel még otthonról jöttünk (ruhák, játékok, tanszerek, mesekönyvek, útikönyvek, elektromos kütyük…). Másnap aztán tovább indultunk a Yosemiti Nemzeti Parkba, ahol rendesen berendezkedtünk néhány nap alatt.

Itt tapasztalta ki Marci a kocsi működését, mint például gázpalack használata, vízvétel, vízpumpa, vízmelegítés, áramra csatlakozás, szennyvíz leengedés. Közben nekem falapokból polcokat szabott, amikre végre elkezdhettem kipakolni.

 A kocsi érdekessége, hogy mivel lábakon áll, ha valaki megmozdul benne, enyhe hajószerű mozgást végez, ezzel olyan, mintha ringanánk a tengeren. Kiderült, hogy itt nincs rendes ágynemű, (csak az ikeában) csak olyan, amit a hotelekből ismerünk, lepedő, ami alulról „védi” a takarót, úgyhogy beletörődtem, és vettünk a gyerekeknek utra disney-s dizájnú paplanokat, amiktől egy év után úgyis megválunk.

Beizzítottuk az összes elektromos átalakítónkat, hogy az Európából hozott cuccainkat is tudjuk használni. Sőt, hogy a régi típusú diavetítőnk is működjön, egy 110-ről 220v-ra átalakító invertert is vettünk. Rengeteg diát hoztunk ugyanis, mert azt gondoltam, hogy sokkal kisebb helyet foglalnak, mint a rendes mesekönyvek, és esténként klassz elfoglaltságot jelentenek a camperben.

Lassan-lassan kialakult, hogy melyik polc kié, hova teszem az ételeket, edényeket, elfekvőbb ruhákat. Az már az induláskor világos volt, hogy a cipőkkel bajban leszünk, mert a fejenként 5 cipő nem fog sehol sem elférni, így aztán a cipőknek maradt a bőrönd, amit ki-be pakolgatunk és az autó mellé helyezünk el kintre. Az óriási sportszatyrokkal voltam még gondban, végül egy megoldás maradt a tárolásukra, az ebédlőasztalos ágy asztal alatti része, amiből az következett, hogy soha nem fogunk bent enni, mert nem fog elférni a lábunk az asztal alatt.

lakoauto3.jpg

Az elején sokat nevettünk, ugyanis ez az autó láthatóan aprócska emberekre van tervezve, a wc-ben például még nekünk sem kényelmes üldögélni, nem is beszélve a zuhanyzásról, amihez minden alkalommal ki kell dobálni az összes felaggatott törölközőt, ha nem akarjuk azokat is eláztatni. Aztán, ha nem egyenletes talajon állunk, hanem kicsit megdőlünk valamerre, akkor figyelni kell arra, hogy a víz nehogy kicsorogjon a zuhanyfülkéből az első spriccre. Az ágyakat ildomos minden nap szépen bevetni, hogy ne egy ágyhalmazon gázoljunk keresztül egész nap, és ne mocskoljuk össze az „összekötő” ebédlős ágyat. A kihajtható ágy 60 kilót bír, amiből egyértelművé vált, hogy tuti a gyerekeké lesz.

A legnehezebb azonban ennyi emberrel és cuccal az elindulás. Két opciónk van. Az egyik, ha lerakjuk a campert, de ennek csak akkor van értelme, ha a kempinghelyünkön rá vagyunk csatlakoztatva áramra, lefolyóra és vízre is. Ha valamelyikre nem, akkor úgyis a pickup hátán tudjuk elvinni a vízfelvevő és kiürítő helyre. Ha vinnünk kell a hátunkon a házacskánkat, akkor először be kell csuknunk a lányok hátsó ágyát. Az összes ágyneműt át kell delegálni egy másik ágyra, a matracot becsukni, lepedőt lehúzni. Ha ez megvan, akkor ellenőrizni kell, hogy minden szekrény zárva van-e, nincs e szabadon mozgó doboz, gyümölcs, bármi, ami menet közben leeshet. Általában ez még további 5-10 perc, mert sajnos annyi játékos dobozunk van amik egymás hegyén-hátán tornyosulnak, hogy ezeket muszáj egysíkba helyezni, ha nem akarjuk, hogy kitörjék valamelyik ablakot csúsztukban. Kb az első alkalommal San Francisoból indulva, a polcon álló 2 porospoharunk tört ripityára, és szanaszét szóródott szerte a kocsiban a szilánk. Azóta műanyag poharakra váltottunk. De még mindig minden alkalommal meglepődöm, amikor a lezárt szekrényt kinyitva rendszeresen a fejemre esik valami. Kb hetente török el e bögrefület, úgyhogy a négyből már csak 1-nek maradt füle…

Ha mind ezekkel kész vagyunk, akkor a kint hagyott 6 széket, kempingasztalt, szőnyeget, vödröt, lavórokat, cipősbőröndöt kell már csak beadogadni és megfelelően elhelyezni, hogy nem nyomja ki az ajtót útközben. Ekkor már egy szöget sem lehet leejteni, nemhogy bárkinek belépni. Na erre a kupacra szoktunk még elindulni vásárolni, és a szatyorhalmot ennek a tetejébe pakoljuk. Megérkezéskor a kipakoláson túl már csak egy alapos söprögetés vár az autóra, mielőtt bármelyik gyerek belépne…

lakoauto6a.jpg

Igazából sokat pakoltam otthon is, de ennyit soha életemben. Persze a szűk tér a gyerekektől is elvár egy jóval nagyobb szintű „rendességet”, mint otthon, ahol pár napig senkit nem zavart, ha egy-egy játék nem került a helyére.

Amíg mi pakolunk, Marci folyamatosan szerel. Ha nem kirándulunk, tanítunk, vagy étkezünk akkor Marci biztosan valamit épp bütyköl. Kezdve azzal, hogy nem működött a zuhany, csepegett a csap, nem volt napelem, akasztók stb… Megoldotta, hogy önműködőek legyünk a napelemmel. Ekkor szinte mindent tudunk tölteni, a vízpumpa működik és a villanyok is égnek, csak a mikro és a hajszárító nem. A fűtésünk, hűtőnk és a főzés a gázpalackról működik, amiből kettő van, úgyhogy elvileg nem maradunk nélküle soha. A kihívás már csak az, hogy mindig éjszaka fogy ki (persze, hiszen akkor használjuk igazán a fűtés miatt), amire én, mint egy termosztát felébredek, és keltem Marcit, hogy oldja meg a sarkvidéki helyzetet. Párszor csak a gázpalack csere volt a gyors megoldás, de legutóbb komoly gondba estünk, miután a gázpalack tuti nem fogyott ki és a biztosíték is rendben volt (már villanyszerelőnek is felcsapott). Már-már ott tartottunk, hogy az éjszakai fagyoskodás ellen a saját ágyunkba cipeljük át a gyerekeket, hogy legalább egymást melegítsük, amikor Marci szétszerelte és megbizergálta a termosztát gombjait és varázsütésre beindult a fűtés. Most épp a mikró elektromosságát sikerült megsemmisítenem (egy biztosíték kiment), mivel a gázpalackkal és az idővel spórolva a mikróban „főztem” a sütőtököt. Szegény mikró nem bírta a szekrényben, túlmelegedett és kimúlt. Lekopogom, egyelőre mindent megszerelt azonnal az én ezermester szaki férjem.

lakoauto4.jpg

Azt nem tudom, milyen lenne, ha a szerelés iránt nem ennyire érdeklődő és érzékkel rendelkező családfővel áldott volna meg a sors. Én ugyanis tényleg egyre ügyesebben főzök és mosogatok egy méteres körzeten belül, de ha bármi elromlik egészen tanácstalanná és elveszetté válok.

Az életünk jelenleg állandó változás és kihívás, amiben van egy nagy adag állandóság a gyerekek ellátása és tanítása miatt. Egyelőre a kocsi is tevékenységet kreál, miközben a legjobb barátunk és ő maga az állandóság a változó helyszínek közepett.

Ha nem csak olvasnál róla, de bele is kukkantanál a truck camperünkbe, akkor az alábbi videoban megteheted:

-

 

 

Megérkezni semmi, vásárolni viszont igazi kihívás az Usában…

Előzmény: 10 hónapnyi lakóautós útra indulunk Közép és Dél-Amerikába, de először a lakóautóval az Usában ismerkedünk meg, és el is töltünk pár hetet a nemzeti parkokban

 auto.jpg

                Az indulásunk előtti hét igen intenzíven, és ennek megfelelően érzelmileg és fizikailag is kimerítően telt. Ugyan már hetek óta pakoltam a lakást, mégis most tudatosult végleg, hogy gyakorlatilag mindent el kell csomagolnom, és a bútorokat leszámítva elköltözünk a saját lakásunkból. Nem elég, hogy állandó doboz és csomagolóanyag keresésben voltam, még a programok is most csúcsosodtak. Mert ugye a gyerekek szülinapját is meg kellett előre ünnepelni, aztán el kellett méltóképpen búcsúzni a barátoktól is, illetve anyukám szülinapja is pont az utolsó hétvégére esett. Nem is beszélve arról, hogy minden gyermekünk tarthatott egy búcsúbulit, amiből Duda (Zsombi) ottalvós bulija ugyanerre a hétvégére jutott. Az már igazán csak hab volt a tortán, hogy a gyermekjóga oktató tanfolyamom utolsó két napja is ekkor zárult.

Végül mégis eljött a várva várt nap, és a csodálatos Lisszabonból reggeli indulás után, 8 óra elteltével, kora délután (időeltolódás miatt) megérkeztünk Miamiba. Az összes ujjlenyomatom birtokbavétele és retinaszkennerezés után némi beszélgetést követően bejutottunk az országba. A procedúra 10-15 percet vett igénybe várakozással együtt, ami tényleg nem tűnt soknak. Ezután jött egy kutyával szagoltató őr, aki rögtön kiszúrta, hogy a férjem készített magának egy sonkás szendvicset a Los Angelesbe tartó útra. Ekkor az egész családunkat egy másik terembe terelték, egészen sci-fiszerű volt a felhajtás emiatt az apróság miatt, majd megvárakoztattak, több pulthoz küldözgettek egy cetlivel, melyen a „ham sandwich” állt. Már-már azt gondoltam borsos árat fizetünk a figyelmetlenségünkért, de aztán csak egy kis elbeszélgetés járt a bűntettért. A teremben még hozzánk hasónló „rosszarcú” álltalában gyerekes családok tolongtak értetlenül. Többeknek az összes bőröndjét kipakolták, amit mi szerencsére megúsztunk, lehet, hogy azért, mert eszünkbe jutott az ajándékba hozott téliszalámi, amit szintén azonnal kihajítottak.

varakozas.jpg

Ezután szétváltunk, Marci repült tovább, én pedig a gyerekekkel beálltam a taxi sorba, hogy Miami beachre jussunk. Első és azóta is tartó meglepetésem, hogy itt több ember beszél spanyolul, mint angolul. Annyira, hogy a taxisofőrnél, a hotel személyzet nagy részénél és az utcán sétálgatók tekintélyes hányadánál is szélesebb angol szókinccsel rendelkezem. A taxis konkrétan egy szót sem beszélt angolul, még szerencse, hogy én viszont szívesen átváltottam spanyolra.

Az ételbeszerzés volt a következő cél, amiről előzetes utánajárás után kiderült, hogy szerencsére gyalogtávra találunk néhány közértet. Az első beszerző túrámról némi csalódással távoztam. Minden sztereotípiám ott sorakozott a polcokon. Minden agyon volt csomagolva, ultra cukros volt, de „zsírszegény”, kezdve az üdítőktől a joghurtokon a müzliig. „Rendes” étellel (friss felvágott, sajt, pékáru) egyáltalán nem találkoztam, pedig tekintve az üzlet nagyságát ez belefért volna. A gyümölcsök csak mini kiszerelésben, apróra feldarabolva és borsos áron tündököltek. Alig tudtam valami vacsorafélét összeszedni magunknak.

Az éttermekben azonban már lehetett tobzódni, mindenféle különleges étel a világ minden tájáról, kár hogy a gyerekeim nagy része nem az a felfedezős típus, úgyhogy ezzel sokra nem mentem.

varakozas2.jpg

Másnap, amikor legnagyobb boldogságunkra egy „Pékség” feliratú hely esett utunkba, betérve újabb csalódással lettünk gazdagabbak, amikor csak vajkrémben tocsogó sütik és mézzel leborított édes levelestésztacsodák és fánkok kínálgatták magukat, sehol egy kenyér, zsömle vagy sima kifli…

                A kezdeti rossz boltélményeket aztán némileg árnyalta, hogy itt is találtunk „rendes” közérteket, na, nem olyat, mint otthon, hanem egy átlag tesconál 4-szer akkorát, amiben minden volt, a ruhától  a háztartási eszközökig. Majd arra is rá kellett jönnöm, miután vagy 3-szor sétáltam át a becsomagolt pékárus résznél, hogy itt ez a „friss”, mert egyébként, még ha hátul is sütik és a kenyér illata még terjeng, akkor is azonnal bezacskózzák a terméket. A friss érzést csak az rontotta el, amikor a pihe-puha briósomra decemberi lejárat (azaz 3 havi) volt ráírva. Ja és friss felvágott vagy sajt az tényleg nincs, csak előrecsomagolt…ami szerintük friss.

Hogy valami jót is mondjak, nagyon finomak a gyümölcseik, ilyen finom szőlőt még sohasem ettem mint Californiában, pedig nem is igazán szerettem eddig.

Az egész bevásárláskultúrájuk teljesen más, amit persze eddig is hallottam, csak nem igazán tudtam elképzelni. Hihetetlen, hogy a belvároson kívül sehova nem jutsz el autó nélkül (még a szemben lévő áruházba sem visz zebra a 6 sávos úton). Minden olyan, mint egy felnagyított stop shop, ahol egy csomagban van 5-6 féle áruház, de még ezek között sem közlekednek az átlag amerikaiak gyalog. Minden óriási, a kiszerelések, az autók, az autópályák, a lakóautók, a boltok…Minden félkész, amikor zsemlemorzsát szerettem volna venni, akkor csak már előre tojással, szójával és még ki tudja mivel bekevert volt, illetve a búzadarából csak instant kapható. Nagyon nehéz alapételekhez jutni, annyi a panírozott és mélyhűtött felmelegítendő termék, hogy ennyit még soha életemben nem láttam, szemben azzal, amiből én készítenék valamit. Nagyon át kellett transzformálnom az agyamat, hogy kicsit is barátságosabban viszonyuljak a boltok kínálatához.

Na és a legnagyobb fájdalmam (aki ismer minket úgyis tudja előre!), a tej volt. Mi ugyanis napi 2 litert felhasználunk 6-an, erre-arra, ételbe-italba. Na, itt nem ismerik a tartós tejet, csak a hűtöttet…tekintve a lakóautónk hűtőjének nagyságát naponta kéne vennem…ami ugye a nemzeti parkokban lehetetlen. De persze, mint fő csomópont, addig-addig kérdezgettem, míg kiderült, hogy van olyan áruház, ahol ilyen burzsuj európai igényeket is kielégítenek (kicsit ellentmondásos, hogy itt minden száz évig eláll, de a tej, az nem lehet tartós), és végül egy Wallmart teljes, azaz 10db-ból álló készletét sikerült megvennünk. Persze az örökkévalóságig nem vagyunk kisegítve, de legalább tudom, hol lehet ilyen ritka termékhez jutni.

Hogy miért a vásárlás a központi problémánk, nos, először is egy 6 fős családot kell egy igen pici helyen etetnem, mert az étterembe járás pár nap után kiderült, hogy ha nem akarunk hamburgeren és 6 eurós rettenetes hot-dogon tengődni, akkor nagyon drága. Másrészt egész évre fel kellett szerelnünk a kocsink teljes háztartását konyhai eszközökkel, ágyneműkkel, törölközőkkel és minden kempingezéshez elengedhetetlen kellékkel. Ehhez azért jó pár áruházat végig kellett böngésznünk.

Az étterem egyébként döbbenetes élmény volt. Először San Franciscoban szembesültünk vele (addig csak 5-en voltunk Miamiban), hogy egy szimpla reggeliző helyen kb. az előre kiszámított dupláját fizetjük. Hogy miért? Mert a számla úgy áll össze, hogy az étlapon a nettó árakat írják, aztán, amikor erre azt hiszed, hogy ebben már a borravaló is benne van, akkor szembesülsz egy „6 fő felett kötelezően felszámított” 20%-os felszolgálási díjjal. Na, ember legyen a talpán ezek után, aki 4 gyerekkel jó szájízzel megy étterembe.
hotdog.jpg

 Bár ismerve önmagunkat tudtam, hogy nem a vásárlásban fogjuk élvezetünket lelni, és a lehető leghamarabb megpróbálunk túlleni a kötelező körökön, de ez nem is olyan egyszerű egy egészen más kultúrában. Főleg a „hiánytermékekkel” futottunk jónéhány kört, mire rájöttünk, hogy van, ami Amerikában nincs…otthon viszont igen. Ilyen például a hagyományos papírzsepi…nem csoda, ha az itteniek nem fújják rendszeresen az orrukat, nem lehet ugyanis kapni rendes, többrétegű zsepit, csak azt a szutyok vékony vackot, amit a papírdobozból kell kihúzni…

Aztán egy decathlon is nagyon hiányzik, ugyanis csak méregdrága sportboltok vannak, és itt egy szék annyi, mint otthon egy kempingasztalszett…Igen, és üzenem a hazaiaknak, akik még mindig azt gondolják, hogy Amerika irtó olcsó, hogy nem! Minden legalább a duplája! Ha csak nem akarok ultra márkás ruhákban tobzódni (amit nem nagyon szoktam), akkor az élet sokkal drágább, persze ezen nincs is mit csodálkozni, ha a béreket nézzük. Még szerencse, hogy mindent, ami befért, otthonról hoztam, nem hallgatva az okosokra, hogy: - Menj ki egy bugyival és vegyél meg mindent kint féláron! - Összességében még nagyon szoknom kell, de mire belejövök, megyünk át Mexikóba, amit már igazán várok, kicsit emberközelibbnek remélem, legalábbis a dolgok méretét tekintve.

Hogyan éltük túl a tengerentúli repülőutat 4 gyerekkel?

Tudom, most jönnek majd az olyan kommentek, hogy „Gyerekkel nem kell utazni, jó azoknak a Balaton is.” vagy „Minek kínozza a gyerekét és főleg másokat?” – de ezeken én inkább tovább ugranék, és arról szeretnék írni, hogy ha mégis úgy érzed, el kell utaznod, és van már néhány gyermeked, akkor mik segíthetnek a hosszú út során.

 

repulo10.jpg

 

Én például összevásároltam minden vonzóbb kifestőt, foglalkoztatót, kinek-kinek korosztályához mérten. Aztán vittünk mesékkel és zenével teli mp3 lejátszókat is. Ám utólag úgy érzem az én szórakoztató arzenálom igen levés lett volna, ha a gépek nem nyújtottak volna olyan széleskörű választékot, mind fimben, mind játékok terén.

 

Amikor én voltam gyerek még zsírkrétát és felfújható repcsit adtak, ma meg minden ülés háttámlájában kb 50 féle filmből lehet választani, vagy 20 fajta számítógépes játék áll a játékos kedvű utasok rendelkezésére, amellett hogy természetesen egy rakat rádióadó is akad a választékban. Itt látszik igazán a fapadosok és a nemzeti légitársaságok közti különbség. Ez utóbbin nem lehet a háttámlát hátra dönteni, és a fél kézipoggyászod az elemózsiáddal van tele, míg egy „rendes” gépen adnak párnát, takarót, enni, inni, és jóval nagyobb az ülések közti hely is. Egy fapados tényleg olyan, mint egy kis Polskival elutazni az északi tengerhez, lehet, de ritka kényelmetlen.

Miután az utóbbi napok gyomorgörcse az utolsó órákban kulminálódott bennem, egy igazi megkönnyebbüléssel ért fel feladni temérdek bőröndünket, (amit át is pakoltattak a túlsúly miatt) majd a reptéren egy olyan jegyellenőrhöz kerülni, aki kedélyesen elcseverészett a gyerekeimmel, megadva a kellemes alaphangulatot az induláshoz.

 

Ezután a tranzitban már csak hab volt a tortán, hogy az unikumot kínálgató kislány „ráadás” pálinkával kínált, mivel voltam olyan kedves, és köszöntem neki (állítólag itt azt senki nem szokott). Szóval miután az összes gyermekem kipróbálta a tester kölnik nagy részét, belazulva és boldogan indultunk a gépre.

Azt hittem, az hogy nem szívesen adja a gép egymás mellé a helyeket, csak a fapadosok specialitása (hogy fizess extrát), de itt is sikerült hatunkat úgy ültetni, hogy az egyik hármas közé beékeltek egy ismeretlen utast. Röpke 100 dollár lett volna átcserélni. Miután láttuk a helyzetet, úgy döntöttem, kár erre pénzt áldozni, majd berakom Vilma és Csimi közé, és a szerencsétlen úgyis sírva fog menekülni közülünk. Aztán a helyzet megoldódott, mert szabad maradt a hely.

A Lisszabonba tartó 4 óra volt a legnehezebb. A gyerekek olyanok voltak, mint egy zsák bolha, még nagyon fel voltak ajzva az utazás izgalmában. A két nagyobbal persze nem volt igazi gond, hamar rácsatlakoztak a rajzfilmekre és játékokra, de a 4 éves Vilmát ezek még egy percig sem kötötték le. Csimi és Vilma így aztán ide-oda röppentek a két sor között, hol színezgettek kicsit, hol mesét olvastunk nekik, de igazán nem voltak hosszan nyugton. Ez az előttünk ülőket módfelett bosszantotta, pedig gyerekeink igazán nem a legrosszabb formájukat hozták. Többször szóltak is sűrű fintorok között a stewardessnek, aki így kénytelen volt ránk szólni emiatt. Az út konzekvenciája az volt, hogy a kicsiket fogjuk a hátsó sorunkba ültetni, mert így a ki-bemászkálás során minket rugdosnak meg, és nem mást.

Lisszabonban egy csodás este eltöltése után reggel újra nekivágtunk egy dupla ilyen hosszú útnak, amely szerencsére kellemesebbre sikeredett. Szerencsére előttünk is gyerekesek ültek, így aztán senki nem szólhatott be a másiknak, és így kellemes status quoban utaztuk végig az utat. Emellett a gyerekeink is nyugodtabban viselték a fáradalmakat. Mondjuk ez nem azt jelentette, hogy nyugodtan olvasgattam a könyvemet, de az még belefért, hogy az újságomból néhány cikket végigfussak.

Annak viszont nagyon örültem, hogy Marcitól eltérően nem kellett további 6 órát még aznap legyűrnünk, hanem 2 napos pihenő állt előttünk. A nagyok nagyon szépen segítettek a négy hatalmas bőrönd hurcibálásban, így aztán a taxihoz vezető út szinte meg sem kottyant nekünk.

 Volt azért egy minimális félsz bennem, hogy hogy fogom megoldani egyedül a néggyel a helyváltoztatást, de aztán rájöttem, hogy ebben az országban minden megoldható, csak pénz, nem kevés pénz kérdése…

utazas20.jpg

Az utolsó repülőutunkat az American Airlines járatán tettük meg San Franciscoig, ami 6 órát vett igénybe. A gép ugyan sokkal kevésbé volt kényelmes és felszerelt, de mivel nagyrészt éjszaka utaztunk, így majdnem mindenki végig aludta az utat. A két kicsi az én ölembe dőlve, Babci önmagába roskadva, Duda pedig nagyon szenvedve. Egyébként ezen a gépen ugyan nem volt mindenkinek saját képernyője, de valami telefonos applikációt le lehetett tölteni, ami a gép filmjeit sugározta. Én ezzel a lehetőséggel nem éltem, lévén, hogy csak egy mobil volt nálam, és az is a lemerülés szélén.

Összességében nehezebbre számítottam, az utak egyre könnyebbé váltak, ahogy a gyerekek akklimatizálódtak a helyzethez. Mondhatnám, így terveztük, hogy ennyi megálló legyen San Francisco-ig, de ez nem igaz. A véletlenek és a saját szeleburdiságunk nyomán vettük meg előre a repülőjegyet Miamiba (bárhová, csak Usa legye címszóval), és csak utána derült ki, hogy a kontinens másik partjáról kell megkezdenünk szárazföldön az utunkat. Mégis jobban jött ez így ki, mintha egybe kellett volna átvészelni a 14 órás utat Európából. Nem mondom, hogy holnap boldogan újra csinálnám, de egy év múlva, úgyis sor kerül rá, csak akkor még az óraátállítás is nagyobb kihívást fog jelenteni.

A nagy kaland előkészületei

Avagy nem lehet csak úgy durr bele nekivágni...még nekünk sem

Mint, azt minden közeli ismerősünk tudja, nem vagyunk azok a „túlgondolós”, vagy épp részletekben elvesző fajták, mégis kellett ez a félév, hogy felkészüljünk a nagy útra, és még mindig nem állt össze teljes egészében. Nem is baj, a szépsége a spontaneitásban fog rejleni, csak már induljunk el!

20180911_114308.jpg

 Ott hagytam abba legutóbb, hogy nagy elhatározással kijelöltük az úticélt, nevezetesen Mexikót, ahonnan lecsorgunk Argentínáig. Aztán rövid térképböngészés után rájöttünk, hogy nincs összefüggő autóút, amely összekötné Észak és Dél Amerikát, ugyanis a panama-kolumbiai határszakaszon van egy közel 100km-es szakasz (nem, nem a panama csatorna), amely egy Darién gap-nek nevezett mocsaras rész, ahol egyszerűen nem lehet átjutni. Persze európai ésszel gondolkodva, akkor nyilván van komp is, hiszen valószínűleg nem mi lennénk az elsők, akik kocsival szeretnék megtenni ezt a szakaszt, de itt jött be, hogy ez már Latin-Amerika és semmi sem olyan egyszerű és egzakt, mint az öreg kontinensen. Tehát van komp, csak nincs fix időbeosztása, magán cégek csinálják különböző áron, és jobban megéri betársulni valami más utazóval egy konténerbe.

                Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy útközben polgárháborúba fulladt Nicaragua (ami, sajnos kikerülhetetlen), és Gautemalában az évtized legnagyobb vulkánkitörése pusztított. A vulkánt megúsztuk, talán még jobb is, mert statisztikailag kisebb az esélyünk, hogy egy éven belül újra erőteljesebb működésbe lépjen, Nicaraguát pedig kénytelenek leszünk kikerülni, mert csak nem akarnak megbékélni a szembenálló felek.

Mexikóban több évig élő barátnőm ezek után a fejünkre zúdított egy olyan „ellenbeszédet”, miszerint Mexikóban szinte biztosan fegyveres rablás áldozatává válunk, mivel Kolumbiából száműzték a drogkartelleket, azok áttették az elmúlt években a székhelyüket Észak-Mexikóba, ennek folytán bármikor belekeveredhetünk egy drog kiváltotta bandaháborúba is. Ezek után megnéztem az USA biztonsági besorolását, mely szerint a nyugati partszakasz a 4-es, vagyis háborús övezet szintjén mozog. Azért ez némileg megingatta kőkemény elhatározásunkat, de szerencsére találkoztunk olyanokkal is, akiknek Mexikóról csodás élményeik vannak, és csatlakoztunk egy olyan facebook csoporthoz is, ahol hasonló habitusú, lakóautós turisták járják be az általunk megcélzott területeket, és csupa mesés élményről számolnak be. Pro és kontrák után, úgy döntöttünk, más turisták is jártak már Mexikóban, nem is kevesen, így hát belevágunk, Fortuna istennő pedig, ahogy eddig is, pártfogásába vesz minket a nehezebb szakaszokon.

Bele is kezdtünk itthon az adminisztrációs folyamatok elindításába, mely végtelen kálváriával járt, és egészen az indulás előtti napig tartott. Kettéosztottuk a teendőket, Marci intézett minden lakásunk kiadásával járó, banki, biztosítással kapcsolatos és leendő lakóautót érintő teendőt, én pedig nekiálltam utánanézni az oltásoknak, a gyerekek intézményből való kivételi módjának és a cél országok megismerésének.

Minden elsőre egyszerűnek tűnt, de aztán nagyobb elmélyülést követően kiderült, hogy hazai bankszámláról horror díjakon lehet dollárt és más egyéb devizát külföldre utalni, viszont léteznek már ún. online bankok, ahol ingyenes a számlanyitás és a bankkártya, és fillérekbe kerül az utalás is. Vagy épp a biztosítások közt is találtunk olyat, amely nem az átlag turista biztosítás felszorozva, hanem egész kedvezményes és az egész családra kiterjed. Nem is beszélve a bankkártyához tartozó biztosítás kimaxolásáról, ami megoldja az Usában töltendő időnket, ami által a többi időszakra jóval olcsóbb díj kerül felszámításra.

Ezután jött a lakásunk, amit nem akartunk parlagon hagyni, és az utolsó pillanatig lebegett Damoklész kardja a fejünk felett, hogy csak Airbnb-vel tudjuk majd kiadni, de végül egy szimpatikus francia család beleszeretett és egész időszakra fixen kivették. Ezután már csak csutkára kellett pakolni…

Közben a gyerekek intézményből való kivételével is futottam néhány kört, és utólag jóval bölcsebb lettem, de most már mindegy. Kiderült számomra, hogy az iskolából sokkal könnyebben elengedik őket, mint az óvoda utolsó évéből, ahol törvényileg kőbe van vésve, hogy a gyereknek márpedig járnia kell. Aztán arra is rájöttem, hogy ahány intézmény, annyi szokás, az egyik iskolában simán megengedték a „szüneteltetett jogviszonyt”, a másikban viszont eléggé ragaszkodtak a magántanulói státuszhoz, mellyel a fő problémánk az volt, hogy fél évkor is kéne vizsgázni, és emiatt nem annyira szeretnénk hazautazni. Lényeg a lényeg, hogy minden mindenhol megoldódott sok jóindulattal és utánajárással (akit nagyon érdekel, annak privátban részletezem), és hivatalosan is elengedte az állam családunkat a nagy kalandra.

2018-07-25_10_26_33-2.jpg

Az oltásokkal sem volt sokkal egyszerűbb, pedig igazán hamar hozzákezdtem az utánajárásnak. Először is egy oltóközpontban megbeszéltük, hogy milyen oltások kötelezők (egyedül a sárgaláz), és milyen oltások ajánlottak a célországainkba. Ezután kaptam egy borsos árlistát, melyből rövid fejszámolás után rájöttem, hogy hatunknak a fejenként 5 oltás többszázezer forintos költséget fog jelenteni. Ekkor kicsit alaposabban nekimentem a költségcsökkentésnek, és kikerülve az oltóközpontot, beadatuk a háziorvosokkal a patikában megvett oltóanyagokat. Azon kívül, hogy minden egyes beadással is spóroltunk, még elképesztő különbségeket is fedeztem fel az oltóanyagok patikai árai között is, ami legalábbis a felére csökkentette az eredeti költségeket. Egyedül a sárgalázzal nem tudtunk renitenskedni, mert arról csak hivatalos oltóközpont adhat bizonyítványt, ami pont a lényege.

Majd jött a kocsi, melyet kivontunk a forgalomól, és elhelyeztük egy zárt helyen. Eközben persze Marci folyamatosan nézte a kinti lakóautó kínálatot és sikerült megvennie a truck camper felépítményét Los Angelesben, majd pár hónapra rá a kocsit magát Seattle-ben… Nos, nekem sem volt erősségem az USA földrajza, de ha rápillantunk a térképre, nagyobb balgaságot el se követhettünk volna, mint, hogy Miamiba utazunk. Így tehát Marci egyből repül tovább Los Angelesbe, mi pedig pihenünk két napot, majd San Francisoban egyesülünk immár családilag a kocsival egyetemben.

staticmap.png

Reméljük minden zökkenőmentes lesz. Nekem a legnagyobb parám, hogy az amerikai határon valamelyikünket csak úgy visszafordítják, ezért bebiztosításul vettünk egy teljes egészében visszatérítendő, visszaútra szóló jegyet, ha „véletlenül” nem hinnék el, hogy tovább akarunk állni Mexikó felé. Úgyhogy drukkoljatok nekünk, holnapután ilyenkorra már megoldódik ez a problémánk. 

Egy év kaland az ismeretlenbe…

avagy egy lakóautós utazás előkészülete Mexikótól Brazíliáig

                   Hogy miért határoztuk el, hogy hatfogatos kiscsaládunk nyakába veszi a világot és egy másik kontinensig meg sem áll? Hogy mi abban a jó, ha egy évet egy lakókocsiban töltünk összezárva és mindezt milyen indíttatásból? Nos, mindenki döntse el maga, hogy belevágna-e. Szerintem életünk kalandja lesz, amit még az ükunokáim is irigyelni fognak!

39775443_1955457114747666_9142045954931687424_n.jpg

Történt egy márciusi napon, amikor még bőven mínuszok röpködtek (de nehéz ezt most elképzelnem) és én épp valamelyik gyerekre erőltettem fel a téli kabátot és szuggeráltam a kinőtt téli bakancsot, hogy még egy pár hetet bírjon ki, utána úgyis kidobom, és jön a jó idő. Mindez egy nagyon hideg és hosszú tél után ötlött fel bennem, amikor már borzasztóan untam, hogy minden délutánt a sötétben négy fal közt kell tölteni a négy gyerekkel, akiknek az energiái a szabadba kívánkoznának. Ekkor döntöttem el, hogy bármi áron, de a jövő telet kihagyom! Ez volt az eredeti gondolat, ami aztán terebélyesedett, önálló testet öltött, és teljesen megfertőzte kalandvágyó férjemet is.

Először úgy határoztunk, hogy Kubát vesszük célba. Mi kellhet még, gyönyörű Karib sziget, csodálatos trópusi klíma, tuti közbiztonság, állami ovik, sulik, életvidám kedves emberek? Csak aztán pár hónapnyi lelkes utánajárás után rájöttünk, hogy minden próbálkozásunk, ami az egy éves vízum iránt irányult, hiábavaló volt. Mindenhol mosolygós falakba ütköztünk, és a legtöbb helyről egyáltalán nem kaptunk visszajelzést. Az egyetlen Kubában is székelő magyar cég vezetője nevetve azt mondta, hogy Észak-Korea után a legnehezebb helyet találtuk ki magunknak a világon… Dugába is dőlt a terv. Maradt azonban egy fura űr, hogy mi mégis nagyon szeretnénk elmenni, ha nem Kubába, hát tulajdonképpen bármilyen jó helyre a világon. Mindegyikkel volt azonban egy kis bökkenő, monszun, hurrikán, közbiztonsági problémák, árfekvés és persze a vízum. Mindentől voltak lelkes elriasztók, és viszonylag kis szurkolói csapat, akik viszont csak a megérzéseikre hagyatkoztak. Ezek után csak magunkra hallgatva döntöttük el, hogy ha egy évre sehol sem várnak tárt karokkal, akkor bevesszük egész Közép és Dél Amerikát turisták módjára, és egy lakóautóval bejárjuk a fél világot. Konkrétan Miamiból indulva, lecsorogva Mexikón, majd át egész Közép-Amerikán, áthaladva Kolumbián, Ecuadoron, Perun, Bolivián, Paraguayon és Brazilián.

map2.jpg

                Hogy miért a világnak pont ezt a szegletét szemeltük ki? Felmerült még persze Ázsia is, kis monszun, de meleg, kedves emberek, csodás tengerpartok, néha ugyan kissé túlzsúfolt nagyvárosok… Nos, azért ezt választottuk, mert mind a ketten jól beszélünk spanyolul (ami ugye nem árt a helyiekkel való kommunikációban), és mert itt nem csak a természet gazdagságára és szépségére számítunk, hanem mesés régmúlt civilizációkra és élő kultúrára is. Nem, nem gondolom, hogy ez ne lenne meg Ázsiában is, de annyival távolabb áll tőlünk az egész kultúrkör, vallás és minden, hogy úgy gondoltuk, könnyebb lesz itt azonosulni az értékekkel és az értékrenddel, mint ott lett volna.

                Az egész eszement elképzelést mindenki szem forgatva hallgatta, és azt hitték csak vágyálmainkat vetítjük ki, mígnem elszántságunk kitartott és egyre több részlet kezdett összeállni a megvalósításhoz. A legnagyobb ellenzők a biztonságunkat féltették, miszerint veszélyes, drogháborúkkal teli és zavaros politikai hátterű diktatórikus államokon halad végig a tervezett út.  „Az egész család vagyona a váltságdíjra fog elmenni, vagy majd zsákban küldik haza a fületeket, ha ugyan le nem lőnek” típusú szösszenetekkel próbálták teljesen kedvünket szegni. Ez azonban nem sikerült és immár kevesebb, mint egy hónap választ el életünk útjától a Mexikótól Braziliáig tartó nagy kalandtól.

Hogy mi lesz a nehézség? Biztos lesz bőven, például a saját gyerekemet tanítani, vagy állandóan kitalálni az új úticélt, vagy elkerülni a veszélyes dolgokat és helyeket. Csak hogy néhányat említsek: Mexikóban a határmenti és északi településekről azt mondják, hogy Kolumbia, Pablo Escobar idején békés hely volt ezekhez képest. Vagy hasonló kihívás elé állít kikerülni a kerülhetetlen Nicaraguát, ahol fél éve polgárháború dúl, autókat gyújtanak fel, utakat zárnak el és a biztonságát Irakhoz hasonlítják.

nicaraguawar.jpg

És akkor még nem is beszéltem az alapproblémákról, mint moszkitók, malária, skorpiók, egyéb lázas és kiszáradásos betegségek, amelyek ellen nincs oltás. 

Ezekkel ugyan nem tudok vitatkozni, de nem mi lennénk, ha ezek elrettentenének, így aztán zsebünkben a szeptemberi repülőjeggyel izgatottan várjuk a jövő évet.

A nagyobbakat mi fogjuk az út során tanítani, megtaláltuk az ideális lakóautót, amiben hatan is elférünk, megkaptuk a kötelező és ajánlott oltásokat, utánanéztünk minden utunkba eső ország elvárásainak és furcsaságának és nekikezdtem a pontos útiterv kidolgozásának a Lonely planet alapján. Mi kell még? Minden mesés, izgalmas és a levegő várakozással teli. Ritkán van, hogy a nyár végét várom, de most az is jó lesz, sőt.

 A blogomon tudtok olvasni az élményeinkről, instagrammon a képeket nézhetitek meg és a laszlo_family_adventures youtube csatornán videókat is láthattok a nagy útról. Íme a bevezető kisvideónk!

Ha követni akarod életünk kalandját, kövesd a csatornát!

 

anya, te mindent elfelejtesz!

Az a baj, hogy mire mindenki élelméről, öltözetéről és alapvető szükségletéről gondoskodom, gyakran nem marad szabad agykapacitásom a hirtelen beeső teendőkre, és akkor még a saját igényeimről nem is beszéltünk.

masolat_1.jpg

Amíg az ember lánya otthon van a legkisebbel, hiába van ott az egész napja, valahogy nehéz a napi teendőkön túl beiktatni az elintézendőket, mert valahogy gyerekkel minden kétszer, háromszor tovább tart. Én például nem csak postára, bankba, de még közértbe is utáltam gyerekkel együtt járni. Nem csak azért, mert mindig mindent meg akarnak vetetni, hangoskodnak, és zavarnak másokat, amitől én kínosan érezhetem magam, hanem azonnal elkezdenek vetkőzni, és aztán a vásárlás végével jöhet a visszaöltözés. Persze az öltözködés mizéria szorosan összefügg a téllel, amit meg eredendően sem kedveltem annyira, de mióta gyerekeim vannak, különösen neheztelek rá.

Tehát a minden ember életébe beeső teendőkön túl a gyerekek meghatványozzák a fontos elintézendők listáját, különösen azért, mert ami nekik kell, az mindennél fontosabb és sürgősebb. Minden nagyobb ünnep előtt felszívom magam és jó előre bevásárolok, nem csak ételt, de ajándékot, díszt, mindent, ami kellhet. Legalábbis mindig ebbe a hitbe ringatom magam, amikor az adott ünnep napján kiderül, hogy már el is fogyott, amit vettem (valaki megette), pont még hiányzik valami apróság a recepthez, vagy egyszerűen kinőtte az egyik gyerek az ünneplőjét, harisnyáját, kopogós cipőjét. Ilyenkor jönnek a hirtelen B tervek és kapkodások. Szerencsére még soha senki nem ment meztelenül színházba, vagy cipő nélkül, de olyan már volt, hogy a tavaly óta kinőtt ünneplőt nem tudtam hátul bekapcsolni, amit egy laza kardigánnal takartam el, vagy a harisnya egyáltalán nem illett a ruhához. De legalább emlékeztem, hogy ünneplő kell, mert a hiba ott szokott becsúszni, hogy az alapinformáció vész el.

masolat2.jpg

A négyből ugyanis van egy Cilikém, aki gyerekkori önmagamra emlékeztet, amennyiben mindent elfelejt, semmiről nem értesít, és elképesztően szétszórt. Neki a legnehezebb a kis életét kordában tartani, mert az ő esetében hetente felejtjük el, hogy márpedig péntekenként úszáscucc kell, a kesztyű valahol elveszett útközben és hasonlók. Ilyenkor nem tudom rá legyek-e mérges, vagy magamra, hiszen neki van az iskolában úszása, és másodikosként erre talán emlékezhetne is, de mégis én vagyok az anyja. A többiek pedig (a legkisebbet leszámítva), egészen tudják a dolgukat, szólnak, hogy mikor mit kell bevinni, hogy kell öltözni, csak ha nem jókor szólnak, akkor az információ megreked rajtam kívül. Ez persze kizárólag az én hibám, de sajnos az én figyelmem is véges, és amikor nem csak ők, de 4 ovis - sulis facebook csoport, 4 levelezőlista ontja az információáradatot, akkor sokszor nem bírom követni a fonalat.

Elképesztően hálás is vagyok azoknak az aktív anyukáknak, akik a vállukra véve a közösség terheit, gördítik előbbre érdemben gyerekeinket. Ők azok, akik megszervezik a karácsonyi ajándékozást, akik kitalálják a lehető legszemélyesebb ajándékot a pedagógusoknak, és ha kell, beugranak gyöngyöt fűzni vagy árulni az ovi büfébe is. Én igazán mindent megteszek, ha megszervezik én is füzök gyöngyöt, mindig viszek házi sütit a bulijaikra, és megpróbálok részt venni a számukra fontos eseményeken, de az igények kielégíthetetlenek.

 Mondjuk kedden szólnak, hogy fizessem be a focit, készítsek/vegyek jelmezt, be kell vinni tojást péntekre, elfogyott a fogkrém az oviban, piszkos lett a benti ruha, szülinapra hívták őket (amire ajándékot kell ugye vennem) vagy uzsonnát kell pakolnom a kirándulásra. Ha nem intézkedek azonnal az ügyben, estére biztosan elfelejtem, és akkor lőttek a dolognak, a gyerek ugyanis nem fog többször szólni, hiszen ő már megtette a részét, innentől az én hibám, ha elfelejtem. Végül is igaza van, és ha rendszerezettebb lennék, és nem csak az időpontokat vezetném egy naptárban, hanem a teendők listáját is, biztos flottabbul mennének a dolgok.

masolat3.jpg

Sőt, magamnak is megspórolnék egy-két plusz futkosást, és nem utólag kéne tüzet oltanom. Ilyenkor sokszor azzal bíztatom magam, hogy ez típus (mármint én) és valójában mindent megteszek. Babcihoz is bekerült tavaly az ünneplő ruha, amit én már négy napja tudtam, csak épp aznap reggel felejtettem el, de aztán bízva egy facebook nélkül tengődő anyukában (akihez ezáltal ritkábban jut el az összes információ), be tudtam küldetni mindkét lánynak valami fekete-fehér összeállítást. Úgyhogy a dolgok így vagy úgy, de idővel megoldódnak, vagy egyszerűen elmúlnak…

Végül is, már meg is vettem a két hete betelt füzetek helyett az újakat, már több hete nem fogyott el az alaptáplálékul szolgáló abonett és sajt, és előre eszembe jutott, hogy húsvétra a három lányom részéről egy vagonnyi csokitojást kell majd a lelkes locsolóknak szétosztogatni, amit már szintén beszereztem, de aztán mindig felbukkan valami rejtett hiba, amit az anyarobot megint számításon kívül hagyott. És akkor jön a jogos szemrehányás, hogy „Anya, te mindig mindent elfelejtesz!”.

Izland gyerekekkel

A sarkvidéki hideg és a fapados járatok árai meghozták a kedvünket, hogy a jelenleg hazánknál melegebb Izland felé vegyük az irányt. Persze nem az időjárás volt a döntő, hanem a rengeteg különleges látnivaló, amivel ez a picinyke ország szolgál. Bár utálom a hideget, és ott mindig hideg van, azt kell mondjam, az út minden perce megérte!

 2018-03-08_17_48_09.jpg

Négy gyermekünkből úgy döntöttünk, hogy a két kicsit (3, 5)  itthon hagyjuk a nagymamára, mert azért az sok lett volna a jóból, viszont a két nagyobb (7,9) velünk tartott erre a 4 napra. 5 órányi repülőút után nem messze Reykjaviktól érkeztünk meg, ahol egyből kocsit béreltünk, hogy bejárhassuk a lehető legnagyobb területet a szigeten. Bár előre le volt foglalva minden, mégis egy órát kellett sorban állással töltenünk, mert úgy látszik, hogy velünk együtt mindenki DIY üzemmódban tervezte megvalósítani a látogatását.

Miután minden fellelhető magyar nyelvű, és az angol lonely planet aktuális példányát is végignyálaztam oda-vissza, egyértelmű volt számomra, hogy 4 napba az egész sziget nem fog beleférni, viszont a fele mesésen. Voltak előzetes ajánlásaink is, így aztán egy személyes élményekkel teletűzdelt „mindent bele” csomagot állítottam össze.

terkep.png

Izland tökéletesen „kompakt” ország, ahol minden 1-2 órányi kocsiútra jut valami látványosság, amiért érdemes megállni, mint pl. vízesés, lagúna, gleccsernyelv, vulkán, barlang… Azoknak való, akik nem az épített szépségért, sokkal inkább a természet vadságáért és nagyszerűségéért látogatnak valahova. A gyerekek mindenhol szívesen látott vendégek, 12 év alatt sok minden ingyenes is a számukra, mégis nagyon kevéssel találkoztunk.

A repülőtérről, első útunk nem az 50 percnyire lévő fővárosba, Reykjavíkba, hanem Izland első számú látványosságához, a titokzatos „Blue lagoon” azaz Kék Lagúnához vezetett, mely egy geotermikus forrás, amely a hideg lávamezőre ömlik ki. Ezt kihasználva a helyiek egy csodálatos fürdőkomplexumot hoztak létre, mely egész évben állandó 38 fok körüli hőmérsékletű vízzel várja a felüdülni vágyókat. Irtó drága, több hónappal előre meg kell venni online a jegyet, viszont utána a szabadtéri selymes és gyógyító vízben ejtőzés mellé egy tetszőleges koktél is jár, és a fehér iszappakolásért sem kell már külön fizetni. Mondanom sem kell, gondolván, hogy mellékszezonban megyünk nem vettem időben jegyet, és mind elkelt az adott napokra, így aztán könyörgő levelezésbe kezdtem, amiben jóindulatúan megírták, hogy semmit se tehetnek, de reménykedjek, hogy valaki lemondja addig (szerencsére lemondta). Így aztán mi is ott áztunk a több száz turista közt első napunk délelőttjén, hogy aztán kisimulva induljunk útnak Kálfafel felé, ami a sziget déli részén található Skáftafel nemzeti parkba kiváló kiindulóhely. Mivel az út mindössze 4 órát vett igénybe, többször is megálltunk, és tüzetesen megnéztünk minden utunkba eső látványosságot. Elsőként egy lávabarlangba mentünk be, ahova véletlenül csöppentünk be egy kiírás alapján, ennek az volt az érdekessége, amellett, hogy a láva vájta ki az egész barlangot, hogy tele volt jég sztalaktitokkal és sztalagmitokkal, amitől majdnem úgy éreztem, hogy egy igazi jégbarlangban vagyunk (amit sajnos a borsos ára miatt kihagytunk, mert röpke 60 ezer forintnak megfelelő összegbe került volna egy 3 órás jégbarlangtúra 1 főnek).

2018-03-06_15_05_21.jpg

A befizetett kirándulásokon (nekünk ez volt az egyetlen), mindig adnak megfelelő ruhát, sisakot, ha kell fejlámpát és a legtöbb esetben a cipőre rögzíthető tüskés csúszásgátlót, ami jó szolgálatot tesz a jégen. Esti érkezésünkig útba ejtettük még a mesés Seljalandafoss-t (foss= vízesés), melynek egyik érdekessége, hogy nyáron mögé lehet sétálni (ez így márciusban lehetetlen volt a jég miatt), és a közeli Skógafoss-t, ahonnan kiváló kirándulóutak indultak, de sajnos arra már nem volt időnk.

Egyébként nagyon tudom ajánlani Izlandot márciusban, mert bár a nyári 10 fokokat messze nem éri el a hőmérséklet, viszont már elég sokáig van világos (8:30-19-ig), kevesebb a turista, és jóval olcsóbb, mint főszezonban. Sőt, még hó végéig látható az északi fény is, és emellett olyan jégképződményekkel, (akár jégbarlanggal is) találkozhatunk, amik nyárra mind elolvadnak.

 Első teljes napunk után fáradtan dőltünk be az ágyba, az elsőre pajtának kinéző, ámde második ránézésre hipermodern, letisztult, skandináv stílusú hotelszobánkban. Egyébként itt minden épület vagy egy doboz, konténer, vagy valami rendkívül egyszerű, földszintes istállószerű építmény, amit első pár napban szokni kell, mármint azt, hogy szépnek lásd, de aztán hozzászokik a szemed. Mint ahogy ahhoz is, hogy nem igazán vannak növények, csak vulkáni kő, szikla, hegy, patak, átfolyás, folyó vagy tenger, zöld télen és tavasszal egy talpalatnyi sem.

kicsi.jpg

Második napunkat a sziget legnagyobb nemzeti parkjában kezdtük (Vatnajökull), mely Európa legnagyobb gleccsere, annak is a Skaftafell nevezetű parkjában, mely régen önálló nemzeti park volt, de mára az egész régió egy hatalmas nemzeti park lett. Skaftafell a helyieknek azért különleges, mert az egyetlen hely a szigeten, ahol fák is nőnek nagyobb számban. Ennek megfelelően úgy óvják őket, mint mi a koronázási ékszereket. Mikor megérkeztünk a látogató központba, a kiválóan jelzett turistautak nagy része át volt húzva, egyedül egy árva vízeséshez (Svartifoss) lehetett elsétálni. Eléggé nekikeseredtünk, hiszen egész napos túrát terveztünk magunknak. Aztán amikor kiderült, hogy az utak járhatatlansága, nem azért bántja őket, mert elesünk, kitörik a lábunk, vagy beleesünk a szakadékba, hanem kizárólag azért, mert az ösvényről letérve esetleg rálépünk a csenevész kis növényeikre, akkor úgy döntöttünk, mégis nekivágunk egy lezárt útnak. Mondanom sem kell, a gyerekek legnagyobb megelégedésével történt mindez, mert egyrészt élvezték, hogy tilosban járunk, másrészt nagyokat csúszkáltak a jégátfolyásokon. Veszély pedig nem volt semmi, azt leszámítva, hogy párszor fenékre huppantunk a jégen. Így aztán sikerült egy kellemes 3 órás túrát tennünk, melynek egyik pontja egy gleccser lábához vezetett, ahova megpróbáltunk lemászni, de aztán ezt inkább saját épségünk érdekében nem forszíroztuk tovább. A túra egyetlen nehézségét a szél jelentette, amely olyan erővel fújt, hogy ha nekidőltem, szinte állva megtartott, illetve olyan hideget árasztott, hogy sapkástul, overallban és kapucnival is majd lefagyott a fülem.

kocka.jpg

Túra után a jól megérdemelt autózgatás jöhetett, a 45 percnyire levő Jökulsárlón-hoz, mely egy gleccser lábánál fekvő lagúna, ami arról nevezetes, hogy gyakran nagyon látványosan tornyosulnak fel benne a jégtáblák, amikre, ha elég vastagok, rá is lehet menni. Természetesen az összes turista, velünk egyetemben a jégen ugrált egyik tábláról a másikra. Különös szerencsénk volt, mert mi aznap napozgató fókarajt is láttunk, amit az útikönyvek nem is említettek, de a gyerekeink majd kibújtak a bőrükből, mert már igazán vágytak valami exotikusabb állatra a lónál és birkánál.

 kicsi2.jpg

Mondanom sem kell, hogy miután, még a tengerpartra is kisétáltunk és bezacskóztunk otthonra egy adag fekete vulkáni homokot, megint csak estére értünk a szállásunkra. Ezek után nem volt erőnk éjszaka kivárni az északi fényt, bármennyire is felhőmentes, tiszta égbolt volt. Csak azért szomorkodtam utólag kicsit, hogy nem mondtuk a recepciósnak, hogy ébresszen fel, ha látszik valami. Számomra ugyanis kicsit homályos volt ez az északi fény dolog, először is, azt hittem, hogy télen minden éjjel, egész éjjel látható (már ha nincsenek felhők), de aztán kiderült, hogy szeszélyesebb ennél, és van, hogy csak pár percre, van, hogy néhány órára jelenik meg az égen, s nem is minden nap, teljesen kiszámíthatatlanul. Ezek után jót mosolyogtam azokon, akik „északi fény túrára” fizettek be, hiszen pont annyi esélyük volt látni, mintha én kipeckelem a szemem egy éjszakára, és kiülök az ablakba meglesni.

A sok vízesést és túrát követően harmadik napon visszaindultunk a sziget belsejébe, de még útközben megálltunk Vik-nél, ami a Lunda nevű pingvinszerű madarak költőhelye, de ilyenkor még nem térnek vissza, úgyhogy csak a fekete homokért és a tengerből kiemelkedő bazaltoszlopokért mentünk. Ezeket kocsival is meg lehet közelíteni, de egy fennsíkról másfél órányi túrával le is lehet tekinteni rájuk. Természetesen mi ez utóbbit választottuk, ami ellen fellázadtak a gyerekek, és mivel eddig is sokat kellett noszogatni őket, úgy döntöttünk, hogy rájuk hagyjuk és maradhatnak a kocsiban. Biztos voltam benne, hogy legalább egyikben nem elég erős az elhatározás és a lustaság, és utánunk fut, mihelyt látja, hogy távolodunk az autótól, de nem így történt. Mi rendületlenül elhagytuk a helyszínt, és a kaptatóról még jó sokáig láttuk az autót, de semmi mozgás nem látszott a környékén. Miután már fél órája emelkedtünk, és morfondíroztunk azon, hogy miért csak a mi gyerekeink ilyen lusták és kevéssé érdeklődők (tudom, igazából nem csak ők), Marciban megszólalt a vészcsengő, hogy zárt ajtóknál mennyi időre elég a levegő a kocsiban. Miután tanácstalanul húzogattam a vállam, rákeresett neten köbméterre, hogy kb 2 órára még légmentesen zárt autóban se lenne semmi bajuk. Kicsit megnyugodtunk, de azért elültette a kisördögöt a fülemben. Tudom, akár amiatt is aggódhattam volna, hogy elrabolják a gyerekeket, de ennek Izlandon a valószínűsége kisebb, mint hogy a saját lakásunkból vigyék el őket, mégis rossz érzéssel szaporáztuk lépteinket, de azért végig csináltunk az utat. Látványilag mindenképp megérte, de a folyamatosan bennünk feszülő rossz érzéssel együtt loholtunk vissza az autóhoz, ahol a két gyerek vidáman kártyázgatott, és cseppet sem várt minket kitörő örömmel.

Ez után viszont legalább mindenhol ki akartak szállni, bár a nap során már tudták, hogy túrára nem kell számítaniuk, ami nagyban növelte a lelkesedésüket. Egy gleccsernyelven való csúszkálás után az „Arany háromszögnek” nevezett „igazi” turistalátványosságok felé vettük az irányt. A három közül csak egyet hagytunk ki, a „Pingvellir nemzeti parkot”, ahol a világ első parlamentjét hívták össze, és a tektonikai lemezek találkoznak. Kicsit kiesett távolságban, és nagyon sűrű lett volna a program vele együtt, így maradt a „Geysir”, melyről a világ további gejzírjei is a nevüket kapták, és a lenyűgöző Gulfoss vízesés, amely a Niagara kistestvére. Ritka szerencséjük van ám az izlandiaknak, mert bár - egy földrengés következtében - a Geysir hosszú évtizedekkel ezelőtt felhagyott a működéssel, alig néhány 10 méterre tőle a Strokkur nevű kisebb gejzír 8-10 percenként kilő, így aztán még mindig érdemes elzarándokolni oda.

 masolat.jpg

Este egy közeli farmon szálltunk meg, ahol nagyon kedves család fogadott minket, és ez volt az első hely, ahol a 2 felnőtt-2 gyerek foglalásomra, valóban 4 és nem csak 3 ágyat kaptunk. A hely különlegességét az adta, hogy a kertjükben egy forró vizes medencében lehetett kiázni és felmelegedni a nap végén.

Utolsó napunkon barátaink izlandi ismerőse ajánlására egy Hveragerdi nevű faluba vettük az irányt, ahonnan egy 3 kilométeres sétaút vezetett fel két folyó összefolyásához, amelyből az egyik meleg vízű. A dolog érdekessége, hogy a folyók találkozásánál lehet fürdeni, és bizton állíthatom, hogy varázslatos, ahogy a környező sziklák közt felbugyognak a forró vizek, a magasba szállnak a kénes gőzök, miközben te egy kellemesen forró patakban ejtőzöl, és lustán nézed a körülötted elterülő hegyes-völgyes lávamezőt.

kicsi3.jpg

Az ejtőzés után Reykjavík következett, amire sok időnk ugyan nem maradt, de így is kaptunk belőle egy kis ízelítőt. Végig sétálhattunk a helyes, színes belvárosi házacskák között, a nyüzsgő sétálóutcán, rámehettünk a befagyott Tjörnin tóra, ahol hattyúk úszkáltak a part menti vízben, és megkóstoltuk a bálnahúst a régi kikötő egy aprócska kifőzdéjében.

 2018-03-09_17_09_28.jpg

Majdnem elkéstünk a reptérről, mert bár mindent akkurátusan megszerveztem, de a reptérre vezető út hosszát hasraütésre állapítottam csak meg, így jól megijedtünk, hogy nem jutunk haza, de „szerencsére” a fapadosunk több, mint egy órát késett.

Csodás élmény volt, még egy nyárimádónak is, sűrű és mozgalmas, a gyerekeket ugyan néha noszogatni kellett, de ez nem az ország hibája, csak a mi mozgásmániánkból fakadt. Csak ajánlani tudom minden természetjárónak, különleges táj után vágyónak, és gyereknek is, mert élmény az van bőven, csak utána kell nyúlni.