Laszlo Family Adventures

Az utazó család

A kávé romantikus fellegvára Mexikóban

2019. június 14. 08:00 - Akuci

San Cristobal de las Casas Mexikó egyik gyöngyszeme! Tudom, tudom, már lassan túlzásokba esem, mert nem ez az első mexikói város, amibe sikerült beleszeretnem, de mindjárt elmagyarázom miért, és hogy miben más az eddig említett városaimtól.

Viszonylag messze esik minden tömegturista célponttól, de a belföldi turizmus egyik kedvelt helyszíne, mégis évről évre egyre többen látogatnak ide külföldről is, köszönhetően az alig egy órányira lévő repülőtérnek (Tuxtla Gutiérrezben).

San Cristobal 2200 méter magasan fekszik a hegyekben, sűrű erdőkkel körülvéve, így a klímája is jóval hűvösebb, mint az általunk eddig látogatott városoké. 1528-ban alapították a spanyol hódítók, és ez meg is látszik egységes koloniális építészetén. Nem olyan pompázatosan elegáns, mint Puebla volt, de az egységes stílusú színes házaknak köszönhetően magával ragadó, és vonzó úticél.

sancristobal4.jpg

Akik követték az utunkat, azoknak kis magyarázattal szeretnék szolgálni, mert San Cristobalt nem Puebla után, hanem Oaxacát követően látogattuk meg, ebből a posztból kiderül a turpisság, csak akkor nem annyira a városokra koncentráltam a leírásomban, mint inkább a karácsonyra.

San Cristobalba pedig épp Szilvesztert megelőző pár napban érkeztünk, és itt is ünnepeltük az újévet. Ennek megfelelően az egész városban annyi ember hömpölygött a sétálóutcákon, hogy esténként csak oldalazva, vagy tyúklépésben lehetett tovább haladni. Gondolom ez a húsvéti és karácsonyi időszakot leszámítva nem fordul elő, de nekünk kicsit sokkoló volt, az eddigi békés városkák után.

Amiben gyökeresen más volt ez a város, mint az eddigiek, az egyrészt az építészete, a színes házak, kinyúló tetők, előre tervezett, egymásra merőleges utcák a belvárosban, de mindezt inkább képeken mutatnám meg, mert nehéz szemléletesen leírni.

san_cristobal_1.jpg

A másik eltérő vonása, az „európaiságában”, vagy inkább „sokszínűségében” érzékelhető. Ez volt az első mexikói városunk, mióta a messzi északról elindultunk, ahol mindenféle (helyitől eltérő) kulináris élvezettel találkoztunk! Nyilván Mexikóvárosban is megkaphattunk volna mindent, de most egy 200 ezres kisvárosról beszélek, ahol volt sajtbolt (helyi és import sajtokkal), volt francia pékség, valódi finomságokkal (nagyon ritka Mexikóban!), csokibolt, ahol nem csak kézműves csokik és bonbonok, hanem innivaló forrócsokit is kínáltak, és még felsorolni sem tudom, mi mindent, mi szem-szájnak ingere.

Az igazi attrakció azonban a kávé volt! Eddigi utazásaink során gyakran tapasztaltam, hogy ahol a termék készül, vagy termesztik, nem lehet olyan feldolgozott formában és olyan minőségben kapni, mint egy kontinenssel arrébb…Például Indonéziában, ami híres minőségi kávéiról, nem lehetett egy épkézláb kávét inni, vagy ha véletlenül mégis, akkor nem tudták rendesen elkészíteni.

Szóval nem vagyok egy kávéfanatikus, de azt mostanra az otthoni élményeim alapján elvárom, hogy ne kétszer lefőzött kávéból készüljön az italom (mint Indonéziában), ne égessék el a tejet hozzá, és ennek megfelelően iható hőmérsékleten kapjam kézhez…Az ízek aztán más tészta, mindenkinek más ízlik. San Crisotbalban pedig nem egy helyen értettek a kávé készítéséhez, úgyhogy minden nap új helyet lehetett kipróbálni, hogy megízleljük a közeli hegyekben termesztett arabica kávékat.

chiapas_kave.jpg

A város érdekes elegye volt a helyi indián lakosságnak, öltözetben, népművészetben, (a közeli falvakban rengeteg indián törzs él a mai napig), és annak a kínálatnak, amit a látogatók igényei keltettek életre, nevezetesen a rengeteg, éttermet, beülős helyet, kávézót, szuvenír boltot stb… A színes forgatagban azonban szívfacsaró volt, hogy nem csak indián asszonyok, sokszor a rájuk kötött kisbabákkal árulnak, hanem egészen kicsi gyerekek is.

A város 3 sétálóutcával rendelkezik, amelyek zsúfolásig vannak tömve boltokkal és éttermekkel, (Szilveszter tájékán sétálókkal is), a többi utcában viszont alig van valami/valaki, és így ott szabadabban lehet mozogni.

A három sétálóutca 2 térben találkozik, az egyiken egy nagy park van, míg a másikon egy olyan tér, ami esténként kézműves piaccá változik, ahogy a helyi nénik kihordják a hímzett terítőket, ruhákat, mindenféle szépséges és színpompás textilt.

sancristobal6.jpg

Mi speciális időszakban voltunk ott, először is az egyik leghidegebb hónapban, másodszor pedig a legforgalmasabban is. A város teljes egészében megelevenedett, az utcai árusok kirajzottak és mindenfelé árulták portékájukat, a friss gyümölcstől kezdve, a fonott karkötőkön keresztül, a sálakig, egészen a világítós léggömbökig, petárdákig, és óriás csillagszórókig.

sancristobal2.jpg

Bár nem szeretjük a tömeget, a város kellemes hangulatáért cserébe ennyit mi is boldogan elviseltünk! Bejártuk a város környékét, elmentünk több indián faluba, helyi piacokat jártunk be, elbicikliztünk a közeli barlangokhoz, ahol hajókázni is lehetett és piknikezhettünk volna, ha előre tudjuk. A környék annyira hegyes - dombos, hogy még a "hideg" télben is megizzadtunk, és a gyerekek nagyon kifáradtak a nap végére, de megérte. Aztán délutánonként csak sodortattuk magunkat a tömeggel, és kóstolgattuk az utcai finomságokat. Az egyik sétálóutca egy kilátóhoz vezet, ahová szintén felcaplattunk, és ahonnan egészen kiváló kilátás nyílik az egész városra. Fent pedig erdős tájat, futóutat, ösvényeket, és egy mini vidámparkot is felfedeztünk.

sancristobal.jpg

A másik sétálóutcától nem messze pedig egy különleges kézműves piacra leltünk, ahol sok textil kézműves terméken kívül borostyán ékszerek is sorakoztak. A piac árkádos boltjai közül egyszer csak egy pici templom bukkan elő, ami távolról és közelről is nagyon nehezen észrevehető, különösen, hogy ottlétünkkor tatarozták éppen, de mindenképp megéri megkeresni! Összességében egy nagyon szép táj által körülvett, egyedi várossal ismerkedhettünk meg!

Az üröm az örömben, hogy, mint azt sokan tudjátok, anyukám pont ekkortájt jött volna ki hozzánk, de mivel az út előtt 1 héttel elesett, és eltörte egy bordáját, nem tudott kiutazni. Mi pedig tovább mentünk közben, hiszen biztosak voltunk benne, hogy még visszajövünk vele ide. Kihagytunk pár barlangot, a közeli Chiapa de Corzo nevű falucskát, ami állítólag nagyon bájos, és ahonnan indul a hajóút a híres „Canón del Sumidero-ba” ami egy olyan kanyon, ami buja növényzetéről, és érdekes sziklaképződményeiről híres, és amelyet egy 2 órás hajóút keretében lehet meglátogatni. Nem csak növényekben, de madárfélékben is bővelkedik, és gyakori, hogy néhány krokodil is elkísér az úton.

canon_del_sumidero.jpg

Ez utóbbi programpontokat azért írom, mert bár mi kihagytuk, ha téged San Cristobal felé vet a sors, mindenképp nézd meg ezeket is! Utunk innen az elképesztő Lancadón dzsungelbe vezetett, amiről következő alkalommal fogok részletesen írni!

 

2 komment

Puebla, Mexikó elragadó ékszerdoboza

2019. május 20. 16:57 - Akuci

Ha Mexikóvárosban jársz, ide is látogass el!

Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Mexikóvárost és a közelében lévő romok bejárását követően dél felé vettük az irányt, hogy egy újabb csodálatos várost, Pueblát ismerhessük meg.

Mivel Teotihuacanba csak a romok miatt jöttünk, ezért, még aznap tovább álltunk Puebla felé, ami Mexikóvárostól délkeletre fekszik, és egy Cholula nevű kisvárossal szinte egybe épült. Ez utóbbiban néztük ki egy kellemes kempinget, amire már nagyon szükségünk volt a Mexikóvárosi parkolóban (víz és áramellátás nélkül) töltött 3 nap után. A megálló megérte, bár elég későn érkeztünk meg Cholulába, még egy gyors nagybevásárlás belefért.

20181215_161905.jpg

A Cholulai kempingünk egy feldíszített parkoló volt, de kaptunk vizet és áramot is, sőt volt egy füves terület, ahol volt egy kis medence is, ahol épp egy kislány szülinapi partija folyt érkezésünkkor. A medencét nem tudtuk kihasználni, mert elég hideg volt (22-24 fok), de városnézéshez megfelelt az idő. Cholula kellemesen bejárható kisváros, ami vonattal összeköttetésben van Pueblával. A vonat szupermodernnek tűnt, és az állomás egyenesen a központból indult, de sajnos a menetrendje elég gyér volt, így aztán maradtunk a taxis bejutásnál. Cholulában nem csak a kemping volt jó, de maga a kisváros is bájos és vonzó.

A centrumot egy magas hegy alkotja, ami tulajdonképpen egy piramis maradványa (amiből nem sok látszik), de térfogatában meghaladja a legnagyobb egyiptomi piramisét is!

 

A "hegy" belsejébe is be lehet menni, ahol a föld alatti járatokban múzeumot rendeztek be, és a piramist körülvevő archeológiai feltárásokkal együtt lehet bejárni. Elképesztő, hogy mennyire ismeretlen a közvélemény előtt, hogy valójában ez a világ legnagyobb piramisa!! Ez persze annak is köszönhető, hogy annyira benőtte a természet, és annyira megkopott a teteje, hogy sokáig tényleg nem tudták róla, hogy ember által alkotott épületről van szó. A feltárások után is csak a szélességéből számították ki, hogy a magassága, ha nem kopott volna le, meghaladná a legnagyobb egyiptomi piramis magasságát is!  A hegy tetejére egy szép templomot építettek még a 16. században (amikor még nem tudták, hogy piramist fed a hegy), ami mögött pedig a Popocatepetl nevű vulkán látható, ami nem csak aktív, de ráadásul Mexikó második legmagasabb hegye is egyben 3020 méteres magasságával.

cholula_templom_1.jpg

A piramist körbe lehet sétálni, tágas terek, játszóterek és sétány veszi körbe, miközben minden sarkon belebotlik az ember egy szép templomba, amiből összesen 39 található a városkában. Az egész nagyon hangulatos, kezdve azzal a térrel, ahonnan a „voladores”-ek, vagyis egy hosszú rúdról fejjel lefelé lelógó vallási rituálét folytató „táncosok” pörögnek, folytatva a sort a hosszú és egész minőségi kézművesterméket kínáló bazársorral, amit utcai gyümölcs és sült szöcske árusok egészítenek ki. Bevallom nekem nem volt gusztusom megkóstolni, de a helyiek előszeretettel vásárolták mindenféle szószok kíséretében.

volador.jpg

sult_szocske.jpg

Este még, Babcival kettesben lejártuk a lábunkat a karácsonyi vásárban, hogy sikerüljön egy klassz és a kocsinkhoz méretében is passzoló műfenyőt venni. Szerencsésen teljesítettük a küldetésünk, így már sokkal nagyobb nyugalommal várhattuk a díszítő angyalkák jöttét.

Másnap Cholulából fél óra alatt jutottunk be Pueblába, aminek a belvárosa elragadóan egységes, koloniális képet mutatott. Az elengedhetetlen hangulatos terecskékkel, katedrálissal, számtalan templommal. Elsők között meg kellett kóstolnunk a híres churrost (csörögefánkszerű édesség, amit néha leöntenek még valami szuper édessel, mint például csokiszósz, vagy sűrített tej), a churreríához az utcán kígyózótt a sor, hogy alig tudtak elmenni a gyalogosok, mégis hamar sorra kerültünk. Miután megdobtuk a cukorszintünket elsétáltunk a közeli Casa de la Culturába (Kultúrház), ami az amerikai kontinens legrégebbi közkönyvtárának ad otthont, ami nem csak régi, de egyben lenyűgöző is! Ám nem csak a könyvtár árasztott fenséges hangulatot, de még egy koncertbe is belekeveredtünk, és nagyzenekari előadás keretében hallgathattunk bele klasszikus művek modern feldolgozásába.

 

Ezután egy fantasztikus kiállításra mentünk (Museo Casa del Alfenique) , ahol a különböző emeleteken más-más darabkáit rakhattuk össze Mexikó történelmének. Kezdve az indián emlékekkel, folytatva a spanyol hódítókkal, a 19 századi berendezésekkel vagy a 20. századi történelmükkel.

muzeum_puebla.jpg

A kiállítás végére mondjuk már nagyon megelevenedtek a gyerekek, úgyhogy ideje volt némileg kevésbé kulturális töltetű időtöltés után nézni. Mivel már ebédidő volt, elsétáltunk egy közeli piacra, és ott belekóstoltunk minden helyi finomságba. Ezek a piacok nem sokban hasonlítanak egy otthoni piacra, inkább egy bevásárlóközpont foodcourtjára, vagy talán a Fővám téri piac felső emeletére emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy itt elsősorban helyiek ebédelnek normális áron. A gyerekeknek csak sima csirkecombot, de magunknak a helyi, tipikus „tarta” nevezetű hússal meg mindenféle zöldséggel és szósszal töltött szendvicset választottuk.

tarta_piac_ebed.jpg

Már eljött a délután és nekünk választanunk kellett a cseppet sem útba eső 3 lehetséges állomás közül. Egy beülős felvonó, ami felvisz a hegyre, vagy egy óriáskerék, ahonnan jó a kilátás, illetve egy Miniverzum szerű hely (híres épületek makett méretben) jöhetett számításba. Végül ez utóbbi mellett döntöttünk (Paseo de los Gigantes), és bár nem volt óriási nagy szám, de ingyen volt, kellemes parkos környezetben, és a gyerekek miközben néztük az apró épületeket, kifutkározhatták magukat. Miután megszemléltük a mexikói nevezetességeket piciben, és kitárgyaltuk, hogy melyeket láttuk élőben is (szinte mindet), bepillanthattunk az Usába is, de Európa kicsit foghíjasra sikeredett, mivel csak német és orosz épületek kaptak helyet.

Ez a nap is a végéhez közeledett, és bár még Puebla tartogatott volna látnivalókat számunkra, fájó szívvel, de taxival hazaindultunk a kempingünkbe. A sofőrünk kedélyesen csevegni kezdett velünk a helyi bandaháborúkról, de, mint mondta, ez egyáltalán nem hat ki a turistákra, a szembenálló felek, csak egymás embereivel kerülnek összetűzésbe. Útközben azt is megfigyelhettük, hogy nem ez az első hely, ahol az út mentén feltűnő helyen egy bicikliút kanyarog, illetve néhol felülről kerülgeti az utat, de amikor rákérdeztünk, hogy miért nem használják, akkor csak legyintett, hogy a mexikóiak lusták, és nem fognak felüljárókra felhajtani egy bicikliút kedvéért.

Utunk innen a távoli Oaxacába vezetett, ahova már teljes karácsonyi lázban érkeztünk, és végre hozzájuthattunk egy sütőhöz is, hogy az elmaradhatatlan házisüti se hiányozzon a karácsonyi asztalról. 

Szólj hozzá!

Mi változik a gyerekekben egy év lakóautózás alatt?

2019. május 07. 15:15 - Akuci

Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát.

 valtozas1.jpg

A gyerekek kapcsán az ismerősök rengeteg kérdéssel bombáztak az út során. Mint például, milyen új szokásokat vesznek fel? Hogyan változik az egymáshoz és a hozzánk való viszonyuk? Szoktak-e unatkozni? Hogy bírják az állandóság hiányát? Nem hiányoznak a barátaik? Egyáltalán jobb itt nekik, mint otthon?

Úgy érzem, 9 hónap utazás után levonhatom az első következtetéseket.

valtozas4.jpg

Hogy jobb-e utazni velünk mesés környezetben, szabadon beosztva a saját időnket, miközben egyikünk sem dolgozik a szó szoros értelmében, tehát „ráérünk egymásra”, és közben újabb és újabb csodás helyeket fedezünk fel közösen, mint otthon iskolába járni minden nap fél5-ig…nos, ebben egy percig sem kételkedtem. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy mindenkit csak az idő és a pénz hiánya választ el egy ilyen úttól. Aztán azóta rájöttem, hogy nem tejesen, mert egy ilyen út nem mindenkinek való. Egyszerűen nem mindenki szereti a változást, zavarja a nomádság, a túl sok bizonytalanság, nem szeret lemondani  a kényelméről vagy csak nem szeret utazni.

Azt tudtuk, hogy én és a férjem Marci, nagyon szeretünk utazni, és a legfurcsább szituációkból is szerencsésen szoktunk kijönni. A gyerekeknél pedig azt láttuk, hogy a nyári sátras kiruccanásaink az év csúcspontjai, és sokáig szokták őket emlegetni. Ebből kiindulva úgy láttuk, hogy mindenki szeret utazni a családunkban, és ez azóta sem lett megcáfolva. Tulajdonképpen én vagyok a leggyengébb láncszem, mert utálok kocsival utazni órákon át, de szerencsére annyira szeretek új dolgokat megismerni, hogy ezen túlteszem magam a cél érdekében. Persze a gyerekek sem igénylik, hogy egy nap 6-8 órát kocsikázzunk, de arra az egész út során törekedtünk, hogy minél közelebbi helyszíneken álljunk meg, és ne utazzunk egyben sokat. Persze ez nem mindenhol sikerült, mert például Baja Californiában nem volt mi miatt megállnunk, de mióta átkompoztunk a félszigetről, sokkal kevesebb utat teszünk meg egyhuzamban.

Szóval a kocsiban zötykölődés nem a kedvencük, de cserébe olyan helyeken állunk meg, ami bőségesen kárpótolja őket. A valóság pedig az, hogy ahhoz, hogy tetszen nekik egy hely, nem kell semmi különös, csak egy nagyobb tér, ahol kedvükre ugrálhatnak, még jobb, ha füves, és ha van a közelben egy játszótér is…Ez pedig szinte mindig akadt eddig.

valtozas3.jpg

A jó az, hogy az út során, ahogy bejártuk Mexikót, mindig újabb és másfajta dolgok jöttek szemben velünk. Először, tengerpartok, aztán tópart, utána nagyobb, majd kisebb városok, megfűszerezve medencés kempingekkel és kirándulásokkal a vidéki Mexikóban, majd egy otthontanuló közösség, 4 hónap után ismét tenger, és tópart. Nem lehetett megunni. Olyan érzés, mintha a szó legpozitívabb értelmében végig nyaralnánk egy évet!

valtozas6.jpg

Amikor eldöntöttük, hogy útnak indulunk, fontos volt, hogy a sok újdonság mellett, legyen valami állandó is rajtunk kívül. Mindig is úgy neveltük a gyerekeket, hogy a napirendjükben meglegyen a délutáni alvás ideje, a lefekvés előtti rituálék és azok az állandó támpontok, amik szerintem egy gyerek életét megkönnyítik. Ezek a rituálék megmaradtak, sőt több időt is tudunk rájuk szánni, amellett, hogy a lakóautó és a saját kuckó megléte jelenti a fix pontot az állandó változások közepette. A lakóautóban pedig tényleg szuperül lehet kuckózni, és mivel kevesebb a cuccunk, hamarabb is lehet összepakolni a kupit, amit egy kuckó kialakítása jelent.

                Úgy érzem, sokkal jobb lett egymással a viszonyuk. Nem, mintha rosszban lettek volna otthon, de itt már csak a „kényszerűség” is arra sarkallja őket, hogy kedvesen viselkedjenek a másikkal, különben nem lesz, aki másnap játszik velük. Sokat játszanak egymással, és bár legfőképpen a két kicsi között tűnt el a két év, és olyanok, mintha rosszcsont ikrek lennének, gyakran mind a négyen együtt játszanak, ami otthon az utóbbi időben már elképzelhetetlen volt. Duda teljesen úgy tűnt, hogy kinőtte őket (még otthon), de itt felvette a falkavezér szerepet, és gyakran ő irányítja a játékokat. Egyébként pedig, mint ahogy erre már otthon is igénye volt, elvonul, és egyedül foglalja el magát. Térképeket rajzol, böngészik, gombfocizik vagy újabban olvasgat is.

valtozas.jpg

Hogy unatkozni szoktak-e? Nem többet, mint otthon, vagyis inkább sokkal kevesebbet, ha az egész napra vetítem, amikor nincs beosztva az idejük. Otthon ugyanis suli után 5-től gyakran volt, hogy „unalomból” a tévé elé dobták le magukat, vagy egy számítógépes játék nyújtotta a kikapcsolódást, amit, bevallom nagyon utáltam, de nem mindig volt szívem „letiltani” őket, egy fárasztó nap után. Itt ez szerencsére nem fordulhat elő, köszönhetően annak, hogy csak nekünk van telefonunk, felnőtteknek, és azon is eléggé akadozik kempingtől-kempingre a wifi. Helyette maradt az esti családi közös mese vagy filmnézés. Valahogy otthon ez is csak nagyon ritkán jött össze, valaki mindig kivonta magát, vagy dolga akadt, pedig ez tényleg jó együtt.

A barátok emlegetése időről időre felbukkan, ilyenkor írnak nekik pár sort, aztán visszazökkenünk a jelenbe, vagy (az utóbbi időben már) tervezgetik a viszontlátást. Pont a viszonylag sok program és a sok újdonság az, ami miatt szerintem nem hiányzik annyira az otthoni lét. Nincs is idejük szinte, hogy hiányozzon, és ezt nem úgy értem, hogy nincs egy szabad percük, de az utazás alatt gyakran tanulunk, aztán a nyugis napon épphogy berendezkedünk, felfedezik a környéket, aztán már csinálunk is valamit (városnézés, kirándulás stb…).

valtozas5.jpg

Azt is gyakran kérdezik tőlem, hogy hogy bírom rávenni őket a különböző programokra, mert az ő gyerekeik a világ minden kincséért meg nem mozdulnának. Nos ebben nincs semmi titok, már régóta kirándulgatunk otthon is, úgyhogy egyszerűen hozzá vannak szokva, és nyilván nem rángatom őket minden másnap múzeumba. Persze van, amikor nincs kedvük semmihez, lázadoznak, vagy valaki megmakacsolja magát. De ebben nagy segítség, hogy négyen vannak, húzzák egymást, (néha persze rossz irányba is), és előfordul, hogy diktatórikusan én döntöm el a programot, ilyenkor annyi az engedmény, hogy cserébe kapnak egy „gyereknapot”, amikor azt csináljuk, amit ők szeretnének. Ez általában azt jelenti, hogy a kempingben maradunk, és szabadprogram van, ami nekünk sem olyan rossz néha…

Igazából a kisebb hely sem zavaró, inkább összebújásra és több alkalmazkodásra ösztönöz, és mivel folyamatosan látnak minket (nem tudnak bevonulni a szobáikba), így látják, mennyit pakolunk, főzünk, szerelünk, szervezzük az utat, és önkéntelenül jobban belefolynak mindenbe. Ezáltal többet is segítenek. A nagyok meglepően minden kérésünket azonnal teljesítik, a kicsiknél ez még hangulatfüggő. Összességében csupa pozitív változást tapasztaltam, és mindenkinek csak ajánlani tudom a lakóautós együttlétet, ha csak 1-2 hétre, akkor is, mert még jobban összehozza a családot!

Szólj hozzá!

Homeschooling, worldschooling, Unschooling…

2019. április 04. 05:06 - Akuci

Csak mi magyarok nem hallottunk ezekről a fogalmakról eddig?

Olyan érzésem van, mióta lakóautóval járjuk a világot, mintha egy ketrecből szabadultunk volna, és nem elsősorban fizikai értelemben, sokkal inkább ideológiai téren érzem az elmaradottságomat, amit még a világháló sem tudott eddig kompenzálni. Persze, fél füllel hallottam már homechoolingról (otthontanulás), de igazából azt sem tudtam eszik-e vagy isszák, azt pedig végképp nem gondoltam, hogy mennyire sokan „hódolnak neki”. Mert hogy otthonról, olyan úri huncutságnak tűnt ez az egész, mint az otthonszülés, amit, sokak szerint, csak a fura fazonok választanak, lehetőleg csak azért, mert szeretik komplikálni az életüket, és egyébként is mindennel elégedetlenek. Nos, nem így van! A homeschooling Amerikában több évtizedes tapasztalatra tekint vissza, és jelentős számban azok választják most, akiket már a szüleik is így neveltek. Tehát van már egy 30-40 éves generáció, akik látják, hogy ez működik, nem lettek utcaseprők, nem vesztek el a semmiben, sőt, nem meglepő módon jelentős számban képviseltetik magukat a világjáró, nyitott emberek között.
home8.jpg

Először Mexikóban találkoztunk fiatal amerikai srácokkal, akik segítettek a lakóautónkat kitolni a homokból, miután beragadtunk a strandon, és velük kezdtünk el egy esti sütögetés közben beszélgetni…Hármuk közül az egyik arról mesélt, hogy őt bizony otthon tanította az anyja, pedig 9-en  voltak testvérek. Amikor rákérdeztem, hogy hogy csinálta, háztartás és minden mellett, csak mosolygott, és azt mondta, több volt abban a „nem tanulás”. Mégis egyetemet végzett, itt van, nyitottan és tájékozottan válaszolgat az országának politikai beállítottságára irányuló kérdéseinkre.

home6.jpg

Ekkor még elképzelni sem tudtam, ez hogyan kivitelezhető, még éppen csak az elején voltunk a saját két iskolás gyerekünk tanításának, és még a kezdeti nehézségek hepehupás mezején mozogtunk, a gyerekek ellenállását tekintve. Aztán eltelt pár hónap és a Yucatán félszigeten „véletlenül” egy olyan kempingben szálltunk meg, amely egy otthontanuló közösség otthona volt. Itt aztán hosszabban is elbeszélgethettünk többekkel a tapasztalataikról. Kiderült, hogy amit mi otthontanulás címszó alatt folytatunk, nevezetesen, hogy kevesebb óraszámban lenyomjuk a gyerek torkán az egész éves kötelező tananyagot pontosan a megadott könyvek szerint, egyáltalán nem nevezhető otthontanulásnak, csak a helyszín meghatározása szempontjából.

 

Az otthontanulás széles spektrumon mozog, amennyiben mindenki másképp értelmezi, és ezt a más értelmezést az állam (persze nem a magyar) jó esetben elfogadja. Tehát belefér, hogy a szülők online tananyagokat alkalmaznak, könyvtárba járnak, beszerzik a gyerek érdeklődésének megfelelő eszközöket, vagy csak egyszerűen háttéranyag nélkül „beszélgetnek vele” szabadon. Na persze itt ugrott nagyot az én begyöpösödött kis agyam, hogy ez meg hova vezethet, micsoda bolondság azt gondolni, hogy célirányos könyvek nélkül valódi tudásra lehet szert tenni…de aztán lassanként elkezdtem magamévá tenni a gondolatot. No nem úgy, hogy kihajítva az összes tankönyvet, mostantól csak  beszélgetünk, de már legalább el tudom képzelni, hogy ez a metódus működhet. Azok a szülők, akikkel beszéltem, és akiket már így neveltek, mind tájékozottak, egyetemet végzettek és talpraesettek voltak, ami azért elég meggyőző. És persze arányaiban többen képviseltették magukat a világutazók között, hiszen ez a fajta szabadabb világnézet már gyermekkoruk óta a sajátjuk.

Kezdetekben még több amerikai családot sodort utunkba az élet, aztán, ahogy távolodtunk az Usától, egyre több franciával találkoztunk. Sokan utaznak sok helyről, de inkább párban, vagy kutyával, gyerekesek viszont szinte csak franciák voltak. Meg is mondták miért, náluk az otthontanulás teljesen elfogadott, és szinte semmilyen terhet nem ró sem a szülőkre, sem a gyerekekre. Természetesen nem gondolom, hogy ne lenne valami más is a háttérben, amiért a franciák „tömegesen”, más európai családok viszont csak elvétve utazgatnak évekig gyerekekkel, de mindenesetre érdekes egybeesés.

home3.jpg

Az Usában például minden állam másképp szabályozza, hogy mik az elvárások. Van, ahol havonta a szülőnek el kell küldenie, mintegy portfólió, hogy hol tartanak, miket vettek, van, ahol év végi vizsga van, van ahol nincs vizsga, csak egy év végi beszélgetés a gyerekkel, és van ahol lehet választani ezek közül. Természetesen az elbeszélgetés történhet online, úgyhogy nem kell emiatt feltétlenül hazautazni, ha az ember több évig kalandozna. Ja, és azt persze nem tettem hozzá, hogy a homeschooling nem azt jelenti, hogy közben utazol, az csak annyi, hogy intézményen kívül neveled és okítod a gyermekedet a saját szájad íze szerint. Az, amikor utazol is közben és világot látsz, legyen az bármennyire lassú vagy gyors helyváltoztatás, az a worldschooling (talán világtanulásnak fordíthatnám). Na és ha már az elnevezéseknél tartunk, mi is az az „Unschooling”= nemtanulás?

Ez az otthontanuláson belül egy ágazat, ami abból áll, hogy nem erőltetsz rá semmit a gyerekedre, hagyod, hogy a saját ütemében tanuljon és azt viszed tovább, ami őt érdekli. Azt hiszem ezt a legnehezebb befogadni nekünk, akik állami oktatásban nevelkedtünk, feleléssel, dolgozatokkal, kötelességekkel. Mert ha még el is fogadom, hogy működhet, tele vagyok félelmekkel, mégiscsak a saját gyerekem életével kísérletezek. Úgyhogy ezt az ágazatot végül csak szemlélem és elfogadom, hogy sokaknál működik (kicsit talán még irigykedem is rájuk, hogy ők meg merik ezt lépni, én pedig nem), de közben a valóság azt bizonyítja, hogy nekik van igazuk. Sokkal autonómabb, szorongásoktól és félelmektől mentes felnőttekké váltak, akiket engedtek így felnőni. A magam részéről csak arra vágyom, hogy a gyerekeim ne töltsenek napi 8 órát egy iskolapadban, ne görnyedjenek feladatok felé délutánonként, érje őket több valós inger, ne csak a tankönyveket csöpögtessük a fejükbe…

home1.jpg

Egyenruhás iskolások Salvadorban

És akkor megint eljutottunk a probléma eredeti gyökeréhez, hogy a magyar oktatás ezzel pont szögesen ellentétes irányt vett. Nem igaz, hogy kevesebb a gyerekek terhe és az anyag. Amikor én voltam kisiskolás, akkor napi 4 órám volt, és kb 5 perc alatt kész voltam a házijaimmal is. Manapság néha 6-7 órájuk is van az általános iskolásoknak és 4-fél 5-ig bent ülnek egy iskolateremben. Olyan, mint egy teljes munkaidős állás. Ezen pedig csak azért érdemes keseregni, mert nálunk nem létezik homeschooling hivatalosan, vagyis persze lehet a gyerek magántanuló, de az elég kötött, (félévente vizsga), és az iskolai anyagban sem enged nagyobb szabadságot, mintha bejárna a gyerek. Ezért irigylem a felvilágosultabb nemzeteket, mert merik kiengedni a kezükből a központi irányítást, mert elfogadják, hogy minden szülő a legjobbat akarja adni a gyerekének, és erre adott esetben képes is!

home4.jpg

A választás/válogatás szabadsága...

Futurisztikus élmény volt ennyi másképp gondolkodó szülővel beszélgetni, akiknek mind más volt a metódusa. Volt aki minden nap 15 percet írt-olvasott és matekozott a gyerekével (napi fél óra) és úgy gondolta, ez negyedikig elég is, volt aki unschoolingban nem jelölt ki semmilyen napi kötelezőt, volt, aki számítógépes appokra bízta a gyereket, és volt, akik leültek tankönyvekkel és valami módszer szerint haladtak, persze messze kevesebb óraszámban, mint mi, akik attól való rettegésünkben, hogy a gyerek majd nem teljesít jól az évvégi vizsgán, napi két teljes tanórát (heti 10 ) órát szánunk a tanulnivalókra. Magam sem tudom most mit kéne tennem, mindenesetre elgondolkoztam, láttam mást, ami tetszett, és megpróbálok integrálni némi lazaságot, ami otthonról nézve nagyon is megvolt eddig is bennem, de innen nézve csak egy merev, rettegő anyuka vagyok, akit megfélemlít az állami oktatás szigora. Gondolatokra és szárnyalásra fel!

4 komment

Első lépések a magyar iskolarendszeren túl...

2019. március 21. 17:52 - Akuci

 Amikor kitaláltuk, hogy közel egy tanévre elmegyünk utazgatni a nagyvilágba, elsők között merült fel a kérdés, hogy mi lesz az iskoláskorú gyerekeinkkel? Két út tűnt lehetségesnek, vagy veszítenek egy évet, vagy mi magunk tanítjuk őket az út során.

20190226_173400.jpg

Csokoládékészítés Guatemalában, Antiguában

Megkérdeztük őket, és mindketten (Duda 4.-es, Babci 3.-os) úgy döntöttek, hogy szeretnének továbbmenni a saját osztályukkal, így maradt az utóbbi opció. Vegyes érzelmekkel álltunk a dologhoz, egyrészt nem gondoltam, hogy ne tudnánk egy általános iskolai harmadikos vagy negyedikes anyaggal megbirkózni, másrészt volt egy adag félsz bennem, miután az eddigi tanévek során az otthon együtt tanulás sokszor fulladt kudarcba a gyerekem ellenállása miatt. Mivel eredetileg középiskolai spanyoltanár vagyok, tudom, hogy egész más, ha az ember egy osztályt tanít, vagy a saját gyerekét, mert saját esetén érzelmileg sokkal többet enged meg magának mindkét fél, és ez nem kifejezetten segíti elő a hatékony tanulást.

A két gyerekem két különböző iskolába jár, az egyikben könnyedén megoldottuk a gyerek státuszát, a másiknál már több kacskaringót kellett ehhez tennem (ebben a posztban részletesen olvashattok erről). Végül egy magántanulói státuszt kaptunk, azon belül is a „szünetelő jogviszonyt”, ami azért kellett, hogy ne kelljen fél évkor hazajönni és vizsgázni, csak év végén.

Szeptemberben beszereztük az összes sulis könyvet, munkafüzetet és füzetet, mintha megkezdenék az iskolát. Mondanom sem kell, hogy csak a két sulis cucc majdnem egy bőröndnyit tett ki. Aztán megérkeztünk, és hamar kialakítottuk a napirendet. Vagyis inkább „hetirendet”, mert az volt a lényeg, hogy egy héten meglegyen a 10 óra. (2 olvasás, 2 nyelvtan, 1 környezet, 3 matek, 2 angol) felosztásban oldottuk meg. Ebből az első 3 fajtát én tartom, a második 2-őt pedig Marci, a férjem. Így mindketten heti 5-5 órát tartunk mindkét gyereknek. Ez így kivitelezhetőnek tűnt, és bár megcsúsztunk időnként, olyan heteken, amikor igazán sok program és sok utazás volt, de nagyjából tartottuk az ütemtervet. Ennek ellenőrzése érdekében mindkét osztályból egy kedves anyuka havonta elküldte, hogy hol tart épp az osztály.

Bizonyos órákra persze nehezebb volt rávenni őket, míg a többit inkább kedvelték, de mindig ők választhatták ki az órák sorrendjét egy héten belül. Néhány órát, amin nem kellett sokat írni, csak inkább beszélgetni, vagy szóban megoldani, tudtunk a kocsiút során is tartani, így az utazást is a lehető leghasznosabban töltöttük.

utazas3.jpg

Amikor már nem csak az útiterven és a legszükségesebb előkészületeken járt az agyunk, akkor elképzeltem, hogy majd mennyi szuper kreatív feladatot fogunk mi majd órán csinálni, de ez végül több okból nem jött össze. Először is, ahhoz hogy haladni tudjunk a tanmenettel ennyi óraszámban, tényleg csak az fért bele, ha szinte vadhajtás nélkül a tankönyvre és munkafüzetre koncentráltunk. Másrészt, a könyvtárunk és a gyakori internet hiánya is megakadályozott abban, hogy mélyebben utánanézzünk néhány dolognak. A harmadik indok pedig maga az utazás.  Annyi impulzus és élmény ért minket az út során, hogy már nem éreztem égető szükségét, hogy feldobjam a tanmenetet, csak „tudjuk le a kötelezőt” és ugorjunk valami izgalmasabbra a való életben.

Néha persze lelkiismeret furdalásom van, hogy nem adok bele apait-anyait, de közben tényleg teljes az életünk, anélkül, hogy jobban elmélyednénk a szöcske étrendjében, vagy a mutatónévmás használatában. És persze, ami izgatja őket, annak utánanézünk, de itt jön a bökkenő, mert szinte soha nem az iskolai anyag izgalmas. Még ha én oda is vagyok az irodalomért és a történelemért, az olvasókönyv olvasmányai és témakörei nem túl magával ragadóak. A nagyobbik gyerekem például kifejezetten földrajzmániás lett mióta eljöttünk (már otthon is zászlómániás volt). Minden mennyiségben gyűjti, rajzolja, készíti a térképeket, telefonos játékon fővárosos játékokat játszik, körzővel zászlókat kreál, de még nincs földrajza, és ha lesz, akkor is, attól félek, hogy majd a barnakőszén fejtésének helyét, és hasonló izgalmakat fognak venni, az őt érdeklők helyett…

tanuals1.jpg

Természetesen tisztában vagyok a magyar oktatás mérhetetlen mélyrepülésével, amit csak néhány lelkes és még kitartó pedagógus tart életben. Minden tiszteletem az övék, én biztos nem lennék rá képes. Főleg a választás hiánya (a tankönyvek és tanmenet) az, ami igazán szárnyát szegheti az elhivatott oktatóknak, ez az, ami engem is megállásra késztet, és ahelyett, hogy szabadon csaponganánk a minket érdeklő dolgok között, megpróbálom a tankönyveket „ledarálni” és az élményt teljesen különválasztani a tanulástól. Persze itt most tovább filozofálgathatnék azon, hogy akkor azt miért nem nevezem tanulásnak, amikor coatikat etetünk, dzsungel túrázunk vagy sült banánt sütünk…persze az is tanulás, sőt, szerintem sokkal értékesebb, mert kézzel fogható és a gyerek minden érzékével egyszerre befogadható.

tanulas2.jpg

Ez a fajta gyakorlati tapasztalás az, amit valahogy sehogy sem tudok a tanmenettel összeegyeztetni, bármennyire is próbálkozom. Pedig tényleg megvan bennem a szándék, március 15-e kapcsán például utánanéztünk az európai forradalmaknak, Petőfi eltűnésének, Széchenyi életének… Amik mind egész érdekesek, csak épp köszönöviszonyban sincsenek a mostani életünkkel. Így aztán marad a száraz iskolai anyag (néha picit felturbózva, ha a net engedi) és a tőle teljesen független élményteli utazás. Bár elfogadom, hogy évvégén vizsgázniuk kell a gyerekeimnek a fent felsorolt tantárgyakból, mert ez a dolgok rendje, legalábbis Magyarországon, de kezdek kételkedni benne, hogy ez a leghatékonyabb módja annak, hogy értelmes felnőttek váljanak belőlük. Ez csak egy szokásos kötelező rossz, ami előtt mindenki fejet hajt, mert nem ismer más kiutat, vagy mert nincs ereje harcolni ellene. Pedig van más alternatíva, más országokban sokkal szabadabban veszik, ha az ember maga szeretné, saját elképzelése szerint tanítani a gyerekét, hogy mást ne mondjak, választhat tankönyvet, vagy taníthat anélkül, nem várják el a vizsgát, elismerik a „homeschoolingot” vagyis az otthontanulást. Erről a következő posztomban fogok majd mesélni, mert  sok mindenben újat mutatott a világ az én kis földhözragadt, magyar rendszerbe betokosodott látásmódomnak! Mert hiába próbálunk mi otthon átugrani a falakon, ha csak épp átkukucskálni sikerül, és mindössze addig jutunk, hogy léteznek alternatív iskolák, ugyan, ez mind semmi egy francia vagy amerikai családnak, ez csak egy kicsi, első lépés a radikális változás felé. Ez az, ami szembecsapott, és ezt az élményt fogom egy egész posztban megoszatni veletek, mert úgy érzem nagyon megéri! Ha utunk videói is érdekelnek, akkor ide kattintva iratkozz fel! A cikk folytatását itt olvashatod!

 

 

6 komment

Környezettudatosság egy magyar utazó szemével az Usában és Mexikóban

2019. március 13. 15:25 - Akuci

Az Usához képest Európa, de még Magyarország is egész sokat tesz azért, hogy ne termeljünk olyan sok szemetet. Otthon mindig úgy éreztem, hogy hazánkban rengeteget szemetelünk és egy cseppet sem figyelünk oda a természetre. Ezzel szemben az Usában töltött pár hét ráébresztett, hogy meglepő, de van, amiben mi tartunk előrébb.

 kornyezet3.jpg

Miamiba egy elég egyszerű hotelbe érkeztünk és mivel a reggelit befizettük, egyből szembesülhettem a mértéktelen feleslegesen felhasznált papír és műanyagáruval, amit egyetlen reggeli alatt én és a gyerekek elhasználtunk. Minden, de minden eldobható volt! Az összes tányér, csésze, alátét, kávéscsésze, műanyagpohár, villa, kés. Nem tudom minek a jegyében tették mindezt, vajon annyira drága a munkaerő, hogy többe kerülne elmosni a kávéscsészéket vagy összeszedni az asztalokról a tányérokat, nem tudom, de már nekem fájt ez a felesleges pazarlás. Pedig én igazán nem vagyok az a „savetheworld” típusú ember, sajnos épp csak a minimumot teszem meg, ami elvárható tőlem, de ez még az én szememben is minősíthetetlen volt! Azt, hogy minden eldobható, csak tetézte, hogy minden 1 személyes tasakokba volt csomagolva. Ez nagyon éles ellentétben állt például a legutóbbi izlandi utunkkal. Izlandon ugyanis ki volt rakva a vaj egy nagy tömbben, a cukor, lekvár szintén tálkában, és abból vehettél egy tiszta kanállal. Itt azonban a pici csomagolt méz, cukor, lekvár, vaj, só, bors és még sorolhatnám, mi minden sorakozott a reggeliző asztalon. Első látásra persze cuki a sok apróra csomagolt kacat és utazáshoz is jól jön…de könyörgöm, nem egy utasszállító repülőgép fedélzetén voltunk, csak egy egyszerű szállodában, ahol a két unatkozó pincérnő, akár után is tölthette volna az elfogyott dolgokat.

kornyezet1a.jpg

Ez a fajta szembetűnő pazarlás aztán egész utunkat végig kísérte. Európai szemmel minden duplán, triplán volt becsomagolva, a nagy csomag kisebbe, és a benne lévő még egyenként. Persze látom, hogy ez a fejlettséggel összefügg, nyilvánvaló, hogy amíg Boszniában kiválogatom a tojást és egy papírzacskóba rakom, addig otthon egy papír tojástartóba, itt pedig műanyag tojástartóba, de úgy látom, itt a csírája sincs meg az európai országok igyekezetének, hogy ne még tovább csomagoljunk, hanem inkább egyre kevésbé.

A hogyan védjük a környezetünket szlogenek csak üres frázisoknak tűntek,(néhol ki volt írva Kaliforniában, hogy spóroljunk a vízzel) de amikor adatokat néztem meg, hogy egy átlag amerikai mennyi vizet, légkondit stb…használ egy nap alatt, akkor teljesen elhűltem. Egy átlag amerikai ökológiai lábnyoma 8,22 (5. legtöbbet használó a világ országai között), egy átlag magyaré: 2,92 (85. a sorban) és egy átlag mexikóié: 2,89 (88. a sorban). Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha a föld erőforrásait mindenki úgy használná, mint egy átlag amerikai, akkor 8,22 földre lenne szükség, hogy eltartsa a föld lakosságát. (forrás)

Az is szörnyű volt, hogy bármilyen áruházba mentünk be, a legkisebb közértben is olyan szinten légkondiztak, hogy pulóver nélkül pár perc után megfagytam, köszönőviszonyban sem volt a kinti hőmérséklettel, hiába volt kint 30 fok, simán lehűtötték 20-21-fokra. Mi ez, ha nem pazarlás?

kornyezet2.jpg

Ezzel szemben átléptük a mexikói határt és hirtelen be tudtam lépni a boltokba extra felszerelés nélkül, nem kellett fáznom, ha venni szerettem volna valamit. A csomagolás pedig újabb meglepetést jelentett. A nagyobb áruházak, amik átkúsztak a határon (pl. Wallmart) persze ugyanúgy csomagoltak, de a helyi üzletek már korántsem használtak annyi felesleges csomagolóanyagot. Többször előfordult, hogy láttam, hogy nincs a hűtőpultban, virsli, vagy felvágott, aztán rákérdeztem, és hátulról hoztak vágva egy tömbből, vagy darabra leszámolva. Sokkal kevesebb az előre csomagolt termék, mint a nagy északi szomszédnál. Persze itt is megvan a chips, keksz, popcorn.. és még egy csomó „junkfood”, amivel a kisboltok is tele vannak, de például a legtöbb helyen helyben készül a tortilla (ami itt a kenyérnek felel meg), és nincsenek nagy fagyis láncok, viszont tele van az utca olyan utcai árusokkal, akik maguk készítik víz alapú fagyijaikat. Egyébként is rengeteg az utcai, helyben készülős kifőzde, ami pár perc alatt friss főtételt kínál.

 kornyezet11.jpg

Guadalajara

Persze ne legyünk nagyon részrehajlók. Ezek a kifőzdék sokszor a műanyag tányérjaikra nejlonzacskót húznak, hogy egyáltalán ne kelljen mosogatni. (Persze jobb egy vékony nejlon zacskó, mint egy eldobható műanyag tányér...) Az utak mentén pedig előfordulnak szemétkupacok is, ami Amerikában elképzelhetetlen. Ezt pedig tényleg ki kell hangsúlyoznom, mert az Usa a természeti szépségeinek környékén és az utak mentén is elképesztő pénzbüntetéseket helyez kilátásba, ha valaki szemetelne, és ez működik is! 1000 dollár büntiért nem csak én gondolom meg kétszer is, hogy egy zsepit eldobjak-e! Valahogy teljesen más a hozzáállás. Amíg Magyarországon mindenkit a saját portálja érdekel, és pár méterrel arrébb már nem rá tartozik a világ, addig Mexikóban gyakran látni, hogy a kertek rendezetlenek, néhol szemetesek, de a városok utcái viszonylag tiszták, nincsenek eldobott holmik. Nem így az út mentén, amit valahogy a "senki földjének" tekintenek. Se nem a városom, se nem nemzeti park, úgyhogy ki lehet dobni a sok senkinek sem kellő szemetet...

kornyezet1_1.jpg

Yucatán félsziget, Valladolid környéke

És bár városi összehasonlításban Mexikó nem biztos, hogy nyertesen jönne ki egy- egy magyar városkával összevetve, de ha a természetről van szó, akkor azt véresen komolyan veszik!
kornyezet8a.jpg

Olyan, mintha otthon egy kis réteg mindent megtenne a környezetéért, de a „népnek nyújtott útmutatás vagy nevelés ” az állam részéről semmilyen szinten nem történik meg. Itt minden nemzeti parknál, dzsungel ösvényen, tóparton ki van írva, hogy ne szemetelj, védd a környezeted, szedd össze magad után a szemetet! És a kiírások nyitott fülekre találnak, persze lehet, hogy a meglebegtetett büntetés is hatással van erre, de végülis ez nem számít…a lényeg, hogy minden természeti szépség úgy szép, ahogy van, és nem rondítja egyetlen emberi szemét sem, éppúgy, ahogy az Usában sem!

 

Igazán nem akarom magunkat lehúzni, de otthoni kirándulásaim során temérdek eldobott petpalackkal, sörös dobozzal és zacskómaradvánnyal találkoztam a kirándulóösvények mentén és a vizeinkben. Valahogy azt hittem, ahol sok az ember, ez természetes velejáró, és nem is nagyon lehet ezzel mit tenni, csak annyit, hogy én nem dobálok semmit el. Ezzel szemben, itt senki nem szemetel!

De hogy megint önmagamnak mondjak ellent, láttunk olyat is, hogy nagy betűkkel ki volt írva a vízeséshez, hogy tilos mosószert, tusfürdőt, naptejet, szúnyogriasztót használni annak, aki fürdik, és amit a lelkes turisták be is tartottak, de az őslakos indiánok nem. A helyiek ott mosták bőszen a hajukat, vagy épp az edényeiket a vízben. Ebben az esetben azonban nem tudok eltekinteni attól a körülménytől, hogy ezeknek az embereknek nincs folyóvíz bevezetve az otthonaikba, tehát nem csupán nemtörődömségből teszik, hanem, mert nincs más lehetőségük…

Persze minden országnak van hova fejlődni, Mexikóban bizonyos indián területeken még az alapszolgáltatások is hiányoznak, vagy csak hellyel-közzel elérhetőek. Fontosak a kiírások, de nem elégségesek, ha nincsenek megteremtve a betartásának a feltételei…

Az Usának fel kéne ismerni, hogy a nyugat -európai minta követendő, és lehet még valami attól higiénikus, hogy nincs a csomag is becsomagolva.

Nekünk meg tovább kéne látnunk a szomszédnál, és rá kéne jönnünk, hogy ne mindig másokra mutogassunk. Legyünk igényesek ne csak a saját háztájunknál, hanem azon túl is, másokért, a gyerekeinkért, a jövő nemzedékeiért…

Ti hogy látjátok ezt? Mint utazó, nyilván csak egy szegletét látom az egésznek, de bizonyos elemei annyira szembetűnőek az országok közti különbségeknek, hogy szerettem volna megosztani veletek! Várom, hogy a hozzáértők tudása kiegészítse a posztomat!

1 komment

A világ egyik legnagyobb városa 4 gyerekkel 2 napban

2019. február 16. 03:34 - Akuci

Kalandok és érdekességek Mexikóvárosban

Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Miután Cuernavaca nem váltotta be a hozzáfűzött reményeinket, tovább indultunk a fővárosba és belevetettük volna magunkat a 20 milliós forgatagba…

mex10.jpg

 Az idő kicsit szorított, mert még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a kempingünkbe… akarom mondani parkolóba. Mexikóvárosban ugyanis egyetlen kemping sincs, ahol lakóautóval meg lehet állni. A város szélén találtunk egy apartmanházas területet, ahol lehetett volna, de onnan pedig a napi bejutás tűnt lehetetlen kihívásnak. Csak, hogy érzékeltessem, ebben a városban 2-szer annyian laknak, mint egész Magyarországon, és az egyik sarkából átjutni a másikba annyi idő, mint nekünk a fővárosból leugrani Nyíregyházára…csúcsforgalomban kicsit lehet, hogy több. Marci is épp eléggé rettegett ebben a megapoliszban vezetni, így elhatároztuk, hogy a belvároshoz a lehető legközelebb (40-50 perc metróval) rakjuk le a kocsit, és onnantól kezdve csak a tömegközlekedést használjuk.

Útközben azonban mindenképp meg akartunk állni egy Decathlonban. Már elég sok dolgunk szétesett, elveszett vagy egyszerűen nem fért be még otthon, így aztán muszáj volt kicsit feltankolnunk. Miután végeztünk a beszerzéssel, tovább indultunk a 6-8 sávos utakon, ahol a gps sem nyújtott túl nagy segítséget, mivel valahogy átláthatatlan volt, hogy melyik sávban kéne hajtanunk. Ez párszor eltévedésbe torkollot, amit aztán viszonylag sok idő volt korrigálni, máskor pedig olyan útra vezetett fel, ahova a mi hatalmas és nehéz camperünkkel nem lett volna szabad, például felüljárókra.

Egyik alkalommal épp egy felüljáróra vezetett fel egy zárt sávban, ahol azonban egy sorompó állt és egy apró emberke hevesen integetett nemtetszése jeleként. Odajött hozzánk, és mondta, hogy mi ide nem jöhetünk fel, erre mi tanácstalanul kérdeztük, hogy rendben, de akkor merre menjünk, oldalra zárt betonfal, hátunk mögött már most 10 autó, csak előre tudunk kijutni innen. Az apró ember azonban nem engedett, mondta, hogy tolassunk hátra, és úgy soroljunk át a másik sávba. Hiába forgattuk a szemünket és rimánkodtunk előre jutásért, nem adott lehetőséget a választásra. Így aztán kiszálltam, valahogy elmutogattam, hogy mindenki, aki mögöttünk van, tolasson hátra kb 60 métert, ahol végre összeért a két sáv, és majd utána tudnak tovább menni minket kikerülve a gyors sávba…Ez a mutatvány otthon elképzelhetetlen anyázásba torkollott volna, itt viszont meglepő hatékonysággal sikerült az egész sort hátra irányítanom. Bár a mexikóiak a vezetésben nem az előzékenységükről híresek, viszont meglehetősen türelmesek mások bénázásával szemben. Ezután Marci tyúklépésben hátratolatott a meglehetősen szűk sávban, ami igazi akrobatikus mutatványt jelentett, tekintve, hogy kizárólag a saját oldalát látja, se hátra, se a túloldalra nem lát ki a kocsiból.

 

Miután újra előrefele haladhattunk tovább, már nagyon elegünk volt a főváros közlekedéséből, de még megálltunk az útba eső Frida Kahlo mexikói festőnő házánál, ahol múzeumot alakítottak ki róla és részben férjéről, a szintén festő Diego Riviera-ról.

mex3.jpg

A ház királykék színben pompázott, és kígyózó sor állt a jegypénztárhoz. Eddig Mexikóban sehol sem találkoztunk annyi turistával, hogy ez bármi fennakadást okozott volna, de ez a múzeum végre európai léptékű érdeklődést váltott ki. Mondjuk érthetetlen oknál fogva, ugyan ki volt írva, mégis alig vettek online jegyet, aminek sorában jelentősen kevesebben várakoztak. Mi gyorsan megvettük a telefonunkon, és így csak fél órát kellett a belépésre várnunk.

mex1.jpg

Valóban nagyon hangulatos belső udvaros, középen szökőkutas házban lakott Frida, és a szobákon végig haladva megtekinthettük érdekes, ámde szenvedéssel teli életét. Rövid, velős, de izgalmas kiállítás volt, aminek végére még a gyerekek sem unták el magukat.

A közeli piacon még bekaptunk néhány helyi finomságot, megkóstoltuk a „torta”-t, ami egy szószos, húsos szendvics, kicsit sétáltunk még a Coyoacán hangulatos negyedében, de már nagyon szerettünk volna megérkezni a Bosque de Chapultepecbe.

 Ez egy óriási, 3 részből álló park, melynek egyik része leginkább a Városligetre hasonlít Majális idején, árnyas fákkal, kusza ösvényekkel, mozgó árusokkal, játszóterekkel és pár vidámparki attrakcióval. A másik kettő rendezettebb, struktúráltabb, széles sétányokkal, nagy parkolókkal, hajókázótavakkal, múzeumokkal, futópályával és óriási szökőkutakkal. Mi a Chapultepec 2-ben tudtunk megállni, aminek az óriási parkolójában nem mi voltunk az első lakóautósok. Elsőként egy hippi ausztrál lány párossal, majd egy busz méretű lakókocsival érkező magyar eredetű, de Amerikában élő családdal találkoztunk. A parkolóban természetesen nem volt se víz, se áramvételi lehetőség, de voltak kint fizetős mosdók legalább. Nem is számítottunk semmire, önellátásra rendezkedtünk be, főzni se nagyon terveztünk a fővárosban, inkább csak azt, hogy miután rongyosra jártuk a lábunk, bedőlünk az ágyba „otthon”.

mex2.jpg

Az érkezés napján, már csak másfél óra maradt sötétedésig, így csak a parkban indultunk neki a lányokkal, és felfedeztük a közelebbi részeket. Elsétáltunk a vidámpark mellett, megnéztük a csónakázó tavat, majd egy igazán szuper játszótéren kötöttünk ki.

Meg kell mondjam, hogy otthon tényleg klassz játszóterek vannak, és az itteniek általában a nyomába sem érnek az új, hiper-szuper, kreatív, mesés, és Eu-szabvány játszótereinknek (bár ez a gyerekeimet nem szokta zavarni), de ez tényleg 5 pontos volt. Elkerített, minden korosztály számára külön mászókákkal, rengeteg féle hintával, csúszdával, kötélmászó és csimpaszkodó résszel volt felszerelve, és ráadásul alig voltak rajtunk kívül.

mex4.jpg

Úgy döntöttünk két teljes napot szánunk a „beevickélés” és a kijutás napján túl. Első nap lesz a „felnőtt” nap, másnapra pedig a „gyerek” napot terveztük. Így aztán gyors reggeli után metróval indultunk a belvárosba.

A metrón, bár olvastam róla korábban, mégis meglepett, hogy külön metrókocsi áll a nők és gyerekek rendelkezésére. Mivel ez csupán a „védelmünket” szolgálta, kifejezetten tetszett, és az is, hogy nem volt hermetikusan elzárva a többi résztől. Mi a gyerekekkel „hátra” szálltunk fel, de Marci, aki előrébb szállt fel, gyakorlatilag az átjáróban mellénk állhatott. Így megvolt az átmenet azok számára, akik nem akartak elkülönülni, meg egyébként is, mi mehettünk volna közös részbe.

 Közel 45 perc múlva kiszálltunk egy hatalmas de jellegtelen téren, amit viszont szép épületek fogtak közre. A tér nagyon sivár volt, középen egy gigantikus zászló lobogott, de egyébként teljesen üresen tátongott, se egy fa, se egy pad, se egy szökőkút. Innen elkanyarodtunk, és bementünk az Azték Birodalom, Tenochtitlán romjaihoz.

mex5.jpg

Egy szépen kialakított múzeumot járhattunk végig, ahol sok figura, ékszer, dombormű és edény mutatta be a letűnt birodalom megmaradt kincseit. Sajnos a spanyol hódítóknak olyannyira sikerült lerombolniuk az azték épületeket, hogy nagyjából csak a piramis alapja látszik, és néhány kisebb épület, de az is csak derékméretig. A piramis köveit ugyanis szántszándékkal felhasználták a katedrálisuk építéséhez. Mikor kijöttünk a múzeumból, már elkezdett benépesedni a tér és a környéke, ami így barátságosabb képet mutatott. A térről egy hosszú sétálóutca vitt egy ronda toronyig, ahonnan viszont csodás kilátás nyílt az egész belvárosra. Nem mondom, hogy minden irányba gyönyörű látvány tárult a szemem elé, de például a hatalmas Alameda Park, vagy a Szépművészeti Múzeum felülnézettből, igazán impozáns képet nyújtott. 

mex8a.jpg

Szépművészeti Múzeum

Ezután bementünk a csempés házba (ami egy gyönyörű épület, és jelenleg egy étterem és boltok vannak benne), piacoztunk, belekóstoltunk mindenbe, ettünk churrost, ittunk finom kávét, majd besétáltunk a kínai negyedbe is, ahol kipróbáltuk a különböző színű és töltelékű, édes és sós gombócokat.

mex9.jpg

mex7a.jpg Csempés ház

Mivel épp december 12-e volt, ami a Guadalupei szűz, Mexikó védőszentjének a napja, ami az egyik legfontosabb vallási ünnep, mindenképp szerettünk volna a kissé félreesőbb Guadalupe-i Bazilikához elzarándokolni, mint teszi ezt, ezen a napon több ezer hívő.

Rendkívül színes forgatagba kerültünk, hangos zenére indián csoportok táncoltak a téren, vadan és magával ragadóan. Maga a Katedrális is fenséges épület, de az igazán lenyűgöző a zarándokok zavaros egyvelege volt, ahogy a katolikus vallásnak sikerült megszólítania az indián törzseket, és ahogy ők teljesen indián öltözetben tisztelegtek a szűz előtt.

 

mex11a.jpg

Másnap, a gyerekbarát napon csak a Chapultepec Parkban terveztük eltölteni az egész napot, és még így sem fért bele minden, olyan hatalmas, és annyi látnivalót nyújtott! Az Antropológia Múzeumba is ellátogathattunk volna, de végül más mellett döntöttünk. Reggel korán, hogy ne legyen nagy tömeg (mert már karácsonyi szünet van a sulikban) a Papalote Gyerekmúzeumba mentünk el.

 Az elnevezés kicsit csalóka, mert ez nem egy múzeum, sokkal inkább hasonlít az otthoni Csodák Palotájára, csak sokkal grandiózusabb (mint az illik is, egy ekkora városhoz). Itt töltöttük az egész délelőttöt, mindent ki lehetett próbálni, felfedezni, rövid filmet nézni 4D-ben különféle állatokról, óriásbuborékot fújni, az érzékszerveinket kipróbálni különböző módokon, építeni, elképzelni a jövő Mexikóvárosát, és még felsorolni sem tudom mi mindent.

mex13.jpg

Papalote Gyermekmúzeum

Igazából egy teljes napot is szánhattunk volna rá, de akkor nem tudtunk volna elmenni a a Chapultepec Kastélyba, ami nem mellesleg a szomorú sorsú Habsburg Miksa mexikói császárnak volt a nyári rezidenciája, és jelenleg a Nemzeti Történeti Múzeumnak ad otthont.

mex15.jpg

Az egész kiállítás, bár nem nagy, de nagyon látványos, hintókkal, XIX. századi bútorokkal berendezett szobákkal és portrék sorával a mexikói vezetőkről, a császárság korától egészen 1939-ig. A kertje is kellemes, de mire végeztünk, már szinte zártak, úgyhogy nem volt időnk elnyúlni a fűben.

mex14.jpg

A Kastély felé persze játszótereztünk, megálltunk egy ad-hoc felállított vurstlinál, ahol tükrös labirintusban botorkáltunk, a gyerekek forgóhintáztak, elhaladtunk a két csónakázó-tó mellett, de csak legeltettük szemünket a hajókon, mert már ez sem fért bele ebbe  a napba. Aztán végül ugyanazon a szuper játszótéren kötöttünk ki a tóparton, amit első nap felfedeztünk. Lejártuk a lábunkat aznap is, ugyanis csak a kastély és a gyerekmúzeum közötti út is közel 1 órába telt gyalog, de sajnos nem lett volna sokkal gyorsabb máshogy sem…

mex16a.jpg

Igazából több napot is adhattunk volna ennek az óriási városnak, és még tucatnyi negyedét egyáltalán nem tudtuk megnézni, de sajnos a következő napon nem használhattuk volna  a kocsinkat, és nem hagyhattuk volna el a várost a rendszámunk miatt (minden rendszám egy héten egyik nap és vasárnap nem közlekedhet a légszennyezés csökkentése érdekében), így nekünk csak ennyit sikerült beleszuszakolnunk két és fél napba.

Nagyon izgalmas város, elképesztően sokan lakják, de ez főleg a közlekedésben zavart, simán egy hetet el lehetett volna itt tölteni, úgy, hogy minden nap újat fedez fel az ember, de bevallom nem élnék itt, nekem túl nagy! Maga a belváros nagyon szép épületekkel büszkélkedhet, de azok a részek, amiken átutaztunk a 8-10 sávos autóutakkal nem voltak túl emberközeliek. Az ottlétünk alatt pedig végig kicsit homályba burkolózott az ég, mintha egy szmogos fátyol lengte volna be az egész várost, ami kicsit elszomorító volt, nem tudom ez vajon mindig így van-e.

Minden hátrány ellenére, mindenképp érdemes ellátogatni ide, mégiscsak ez az ország szíve-lelke és bölcsője is egyben, ha Tenochtitlánra, az ősi azték birodalmi központra gondolunk.

 Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra,  vagy a youtube csatornánkra  és kövess minket facebookon!! 

Szólj hozzá!

Hatan egy lakóautóval Mexikóban 4.

2019. február 08. 04:59 - Akuci

Cuernavaca az örök tavasz városa és a csodálatos Teotihuacan indián romjai

Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Miután csodás helyeken jártunk Michoacánban, tovább indultunk a főváros felé, de mielőtt belevetettük volna magunkat a 20 milliós forgatagba, jól körüljártuk a megapoliszt. Azt hiszem, mindenképp megérte!

Elhagyva a lepkék telelőhelyét egy Toluca nevű útbaeső városkában próbáltunk meg beállni egy nagy áruház parkolójába, de sajnos a Truck camerpünk magassága miatt erre esélyünk sem volt. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, egy tűzoltóállomáson kérdeztük meg, hogy zavarnánk-e, ha ott éjszakáznánk. A tűzoltók szívesen fogadtak, a gyerekeknek még a tűzoltóautókat is megmutatták. cuernav_1.jpg

Itt aztán se vízre, se áramra nem tudtunk csatlakozni, de mint azt már tudjátok (előző posztjaimból) 3 napig ez nem okoz problémát nekünk. A főút ugyan elég hangos volt, de békésen telt az éjszakánk. Innen Malinalcoba mentünk tovább, ami egy hegyek közt megbúvó kis falu, és amely az egyik dombtetőre épült indián romjáról híresült el. Itt képezték az indián harcosokat, és nagy megtiszteltetés volt ebben a szentélyben elnyerni a harcos címet. A falu főterén épp piacnap volt, innen az út meredeken vitt felfelé, egy elég jól védhető piramis és templom romjához. A gyerekek persze megint a helyi élővilággal, nevezetesen a színes hernyók összeszedésével mulatták az időt, miközben mi a kilátásban gyönyörködtünk. A rom nem volt olyan nagy szám, de az ide vezető út és a táj mindenért kárpótolt.

cuerna25.jpg
cuerna3.jpg

 Még ugyanaznap útba esett a kinézett kempingünk felé egy meleg vizes fürdő, amire már nagyon vágytunk. A hely leginkább egy 80-as évekbeli lepukkant gyógyfürdőre emlékeztetett, aminek különösen rosszat tett az, hogy mivel kint hideg volt (csak 22-24 fok), ezért az összes kinti medencét leeresztették, és csak a benti barnás gyógyvizekben lehetett fürdeni. Nekünk azonban még ez is nagyon tetszett, végül is csak melegedni és ázni jöttünk kicsit. Csak az ütött egy picit szíven, mikor kiderült, hogy csak hideg vizes zuhany van távozáskor, és az általam hozott hajszárítót sem tudom használni, mert véletlenül épp áramszünet van. Vizesen és fázva indultunk vissza a parkolóba, ahol úgy döntöttünk, hogy maradunk egy éjszakát, mert nem akarjuk, hogy útközben sötétedjen ránk. Még szerencse, hogy a napelemmel és gázpalackkal teljesen önellátók vagyunk a fűtés tekintetében, mert láthatóan az egész faluban elment az áram, mi viszont dundigázzal fűtöttünk, amíg mindenki át nem melegedett, és meg nem száradt a lányok haja.

Másnap épp Mikulás napja volt, és szerencsére minket is megtalált a vén szakállas, bár Mexikóba csak karácsonykor tesz látogatást. A gyerekek sokat találgattak, hogy ha nem a kéményen, akkor hogyan jött be a lakóautónkba, de aztán megnyugtattam őket, hogy csak erre az estére nem zártam kulcsra az ajtónkat…

cuerna7.jpg

Két ínséges éjszaka után szerettünk volna már egy rendes kempingbe érkezni, de még utunkba esett egy cseppkőbarlang, amiről rendkívül jókat írt az útikönyvem. Kicsit szkeptikusan álltunk meg, mert nem gondoltuk, hogy Szlovénia után újat tud majd mutatni egy barlang, de végül nagyon elégedetten távoztunk. A Cacahuamilpa barlang egy igazán grandiózus, és látványos barlangrendszer, széles folyosókkal és hatalmas cseppkövekkel.

cuerna8_1.jpg

Semmi szorongató vagy nyomasztó érzése nincs az embernek a séta során, melyet egy idegenvezető vezet és a szokásos barlangbeli butaságokkal fűszerez, mint pl.: -Itt látható a medve feje, amott pedig a hét törpe… - a dolog érdekessége, hogy félútig vezetett a túra, aztán visszaeresztik az embereket szabadon. Külön túra során van a barlangnak egy vizes része is, amit hajóval lehet meglátogatni, de ez már extra. Mi azért szintén befizettünk egy kis hajózást, de csak a barlangba befolyó folyó külső szakaszára. A hajókázás élvezetes, de elég rövidke volt, a gyerekeknek azonban épp elég.

cuerna10.jpg

Itt volt az ideje, hogy pár napra lenyugodjunk és gyökeret verjünk egy kellemes kempingben. A barlangtól alig egy órára végre megérkeztünk egy tó partjára, Tequesquitengoba, ami a legközelebbi használható kempingnek tűnt következő úticélunkhoz, Cuernavacahoz. Mint később kiderült, nagyon jól tettük, hogy nem keresetünk az áhított városban más szállást. Pár nap igazi nyaralás következett, város, rom és barlanglátogatás nélkül. Csak főzőcskéztünk, a gyerekeket tanítottuk, fürödtünk és utol értük magunkat. Én újra belemélyedtem, az útikönyvbe, hogy megtervezzem az útvonalat, Marci videókat szerkesztett a gyerekek pedig tökéletesen élvezték, hogy végre nincs minden percük beosztva. Eljátszottak a helyi kutyákkal, kipakolták a dobozaikat, kuckóztak a sátorban és játszottak, amennyi belefért a napba.

cuerna11.jpg

Mivel nagyon hepehupás út vezetett a kempingig és Cuernavaca belvárosába szerettünk volna bejutni, ezen két okból kifolyólag levettük a campert a truckról, és otthagytuk a kempingben. Csak Goldie-val suhantunk be a városba, melyről azt olvastuk, hogy a Mexikóvárosiak egyik kedvenc célpontja volt tiszta levegője és közelsége miatt. Ugyan a tiszta levegő már a 8 éves útikönyvem szerint is túlzás, az „örök tavasz városa” elnevezés épp elég vonzónak bizonyult, hogy meglátogassuk. Azt hiszem rossz napot és rossz évet választottunk.

Először egy kacskaringós parkolóba furakodtunk be, amikor rájöttünk, hogy ugyan a magasságunkkal most nincs gond, de Goldie még így is közel kétszer olyan hosszú, mint egy rendes személyautó, és ezt minden fordulóban éreztük is. Aztán kisétáltunk a főtérre, ahol kiderült, hogy egy éve (2017-ben) volt egy földrengés, aminek következtében Cortés palotáját renoválják, és nemhogy bemenni nem lehet, de még kívülről is alig látni a fenséges építményt. Ezután rájöttünk, hogy mivel hétfő van, minden múzeum, templom és park zárva van. Persze szántszándékkal választottuk ezt a napot, ugyanis színházjegyet vettünk a családunkban minden évben már-már kötelezően megnézendő karácsony előtti „Diótörőre”. Gondoltam itt az alkalom, hogy az ismert történetet ne otthon nézzük meg a gyerekekkel, hiszen úgyis csak a zene és a tánc számít benne. Így aztán mindenképp el kellett tölteni az időt estig. Mivel a belvárosban tényleg minden épkézláb park és kellemes hely zárva volt, úgy döntöttünk, hogy a kicsit távolabbi romokhoz gyalog tesszük meg az utat, hogy addig is teljen az idő. Nem elég, hogy a lábunkat lejártuk, és a romokat csak madártávlatból engedték megnézni az előző évi földrengés miatt, de még a gps bevezetett egy szegénynegyedbe is. A városrész egyáltalán nem volt félelmetes, mindenki a maga dolgával foglalkozott, a nők az utcán főztek, a gyerekek mezítláb futkostak, férfiak alig-alig voltak, vagy békésen üldögéltek a portálukon, de azért éjszaka nem szívesen sétáltunk volna végig ezen a részen.

 

Ez a video Cuernavaca szegénynegyedén visz keresztül

Végre megérkeztünk a romokhoz, és mivel közelről nem nézhettük meg őket, a mellettük lévő fura múzeumszerű építmény tetejéről vethettünk rájuk néhány pillantást.

cuerna14.jpg

Az egyetlen, ami enyhítette felesleges sétánk miatt érzett csalódásunk, egy focikiállítás volt, amire véletlenül bukkantunk rá a nyitott múzeum aljában. Érdekes módon sikerült annyira szépen és kreatívan megjeleníteni a 2018-as focivb résztvevő országait gyönggyel kirakott focicipőkön és labdákon, hogy még engem is elbűvölt.

 cuerna13.jpg

 cuerna12.jpg

Vissza már taxiba ugrottunk, hogy még időben átöltözhessünk a balettelőadásra, amit egy szörnyen nyomasztó színházban néztünk meg. A kakasülőre, ahova a jegyet vettük egy keskeny betonszínű folyosó vezetett fel, és a nézőtér sem kínált semmi szépséget. Az emberek pedig még annyira sem tisztelték meg az előadást öltözetben, mint otthon, mintha csak leugrottak volna a közértbe egy liter tejért… Még szerencse, hogy nem vettünk ezért külön ünneplőt! A második felvonásra megpróbáltunk lentre osonni, hátha onnan nagyobb élvezetet nyújt a gyenge előadás, de sajnos kiszúrtak minket. Ilyenkor bezzeg hátrány, hogy így hatan nagyon feltűnőek vagyunk! Meg kell mondanom, kár volt eljönni emiatt, bármelyik magyar előadás kenterbe verte volna ezt az orosz vendégjátékot.

Már csak egy dolog volt hátra, kijutni a városból, ami sokkal nagyobb problémának bizonyult, mint azt gondoltuk volna. A pakolóházból a színház után mindenki egyszerre próbált elindulni, mi pedig beszorultunk az araszoló autók közé. Valahogy kifelé a kanyarok mintha összementek volna, minden egyes fordulónál vissza kellett tolatnunk, és újra bevenni, hogy ne vigyük el se a falat, se az oszlopokat. Elég extrém látványt nyújthattunk, ahogy én kiülök az ablakba, és úgy próbálom Marcit navigálni, hogy mikor koppan a kocsi fényezése valamelyik oldalfalon. Szerencsére a mögöttünk haladó a második visszatolatásnál megértette, hogy nem érdeke ránk állni, különben sose jut ki, de még így is majdnem beszorultunk a kivezető kapuban. Érthetetlen okból ugyanis a végső és egyetlen kivezető kapu egy éles kanyarba ért ki egy keskeny utcára, amin még autók is parkoltak. Goldienak pedig tényleg csak néhány centin múlott, hogy végleg beragadjunk, feltartva ezzel az egész parkolóház összes autóját.

Miután sikeresen megmenekültünk Cuernavacaból, meg kellett állapítanunk, hogy ez volt az eddigi legsikertelenebb és hiábavalóbb városlátogatásunk eddig Mexikóban. Innen a főváros következett, de azt a következő posztomban részletezem majd, úgyhogy most ugorjunk északra, 1 órányira a fővárostól, Teotihuacan romvárosába.

 

ebben a videóban több Mexikóváros környéki indián romról tudhatsz meg sok érdekességet

Ez az egyik legnagyobb romkomplexum, csak sajnos rendkívül keveset lehet tudni a történetéről. A történészek még abban sem tudtak megegyezni, hogy kik lakták, és maga a Teotihuacan elnevezést is, ami „az istenek születési helyét” jelenti nahuatl nyelven, csak az Aztékok aggatták rá, amikor már elhagyatott volt. Mivel azonban szent helyként tisztelték az aztékok is, a spanyol hódítóknak pedig szerencsére nem volt útjában, ezért viszonylag éppen megmaradt. Mi jó időben mentünk, nem volt túl meleg a piramisok megmászásához, és szerencsére nagy tömeg sem. A két legnagyobb építmény a nap és a hold piramis. A Nap piramis 70 méteres csúcsáról be lehet látni a hold piramistól 2 km hosszan tartó „holtak útját” és szinte az összes kisebb palotát és piramist.

cuerna16.jpg

cuerna17.jpg

Igazán lenyűgöző léptékű romváros, ami a maga idején egészen Guatemaláig terjedő befolyással rendelkezett. Akár több órát is el lehet sétálgatni benne, még a múzeum nélkül is.

cuerna20.jpg

cuerna18.jpg

cuerna15.jpg

Miután lejártuk a lábunkat, a romvárost körülvevő útmenti éttermek egyikébe találomra betértünk és isteni húsos vegyes tálat ettünk az elengedhetetlen tortillával együtt. Még ugyanebbe a napba beleszuszakoltunk két „romnézést” a kimondhatatlan nevű Cacaxtlaban és Xochitécatlban. Ezek épp útba estek Puebla felé, Tlaxcala mellett, ahova a legközelebbi kempinghelyünket terveztük. A piramisok két egymás melletti dombon álltak. Egészen 1975-ig senki nem is gondolta, hogy a dombok piramist fedhetnek. Mint kiderült, Cacaxtla egy régi palota maradványa, amiben a 400-as évektől kezdve 1000-ig folyamatosan épült, piros mintájú falfestmények láthatók, épp ezért egy tetőt építettek felé, hogy az eső ne tegyen bennük kárt.

cuerna23.jpg

Régen (lehet, hogy a jövőben is) át lehetett sétálni egy keskeny ösvényen a másik dombra/piramishoz, de most le volt zárva ez a rész ásatások miatt, úgyhogy csak kocsival tudtuk megközelíteni körbe. Ha már ennyire közel voltunk, átkocsikáztunk, és egy különleges csigás, kör alakú piramist láthattunk, ami a felirat szerint unikális, bár később Pueblában a múzeumban láttunk egy hasonlót, úgyhogy ezek szerint ez kicsit túlzás, de legalábbis ritka.

cuerna21.jpg

Innen már a kemping felé vettük az irányt, és a mesés Cholulába érkeztünk, amiről azonban következő blogbejegyzésemben fogok majd részletesen írni.

Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra vagy youtube csatornánkra,  és kövess minket facebookon!! 

Szólj hozzá!

Hatan egy lakóautóval Mexikóban 3.

2019. január 24. 03:22 - Akuci

Mexikó legdurvább államainak valódi arca

Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Az Usát elhagyva a Kaliforniai félszigeten keresztül jutottunk el Mexikó belsejébe, majd az extra veszélyesnek kikiálltott Michoacán államba …

michoacan1a.jpg

Kezdjük Michoacán állambeli első állomásunkon Uruapanban, ami több amerikai hírforrás szerint a 4-es biztonsági kategóriába tartozik (azaz Szíriával és Afganisztánnal egyenértékű), tehát nagyon veszélyes. Gyakoriak a zsebtolvajlások, fegyveres rablások és a bandaháborúk a drogbárók között. Mint ez a leírásból ki fog derülni, mi ennek a leghalványabb jelét sem fedeztük fel, ami persze nem azt jelenti, hogy egymás között nincsenek leszámolások, de szerencsére ez az átlag turistát nem igazán érinti.

 Uruapanba egy kellemes tópart mellöl jöttünk, és azért választottuk úticélul, mert 2-3 látványosság is volt a környékén, illetve a nem sokkal messzebb lévő Patzuaroban túl hideg lett volna az idő. Értsd, az magasan van, napközben 22-24 fok, éjszaka viszont 5-6 fok, ami a határa annak, hogy ki tudjuk fűteni a kocsink sátor részét. Kb. az éjszakai 15 fok a határ, ami alatt már tetemes a páralecsapódás, és a lányok is gyakran fáznak, hiába vannak több takaróval is betakarva. Ha mégis ilyen hideg helyen éjszakázunk, akkor a sátrat nem nyitjuk ki, valaki közénk fekszik a nagyágyba, valaki pedig a folyosón a matracon szenderedik álomba. Azért ez elég vészmegoldásos helyzet, mert ebben az esetben egyetlen négyzetcentiméter sem marad alvó ember nélkül, és igazi akadályversennyé teszi éjszaka a mosdó elérését.

Tehát Uruapanban egy hotelnek a kertjében aludtunk. Itt is elég hideg volt, reggelre rendesen csöpögött a sátorról belülről a víz. Miután a kocsinkban megreggeliztünk, mert nem akartuk megvárni, hogy a reggeli pára felszáradjon a kint hagyott kempingszékeinken, nekiindultunk az Uruapan melletti parknak. Mivel nem szedtük le a kocsi truck részét, ezért gyorsan rázásbiztossá tettük a benti cuccokat (mosdókagylóba be az összes pici apróság), törölközők az ágyra, dobozok beékelve matraccal stb…

Ezen a napon egy olyan parkba látogattunk el, ami elég népszerű a helyiek körében, ennek megfelelően szépen kiépített parkoló és ösvény vezet a legfőbb látványossághoz, egy mesés vízeséshez. Alig indultunk lefelé, amikor megláttuk, hogy kötélpálya vezet át az erdőn. Egyből elhatároztuk, hogy kipróbáljuk.

michoacan2a.jpg

Gyors alku után, a gyerekeknek pislogni is alig volt ideje, már sisakban álltunk és vártunk a sorunkra. Kicsit féltünk, hogy valamelyik kislánynak inába száll útközben a bátorsága, de aztán annyira gyorsan történtek az események, hogy még félni sem volt idő. Marci után a gyerekek, majd zárásul én is lecsusszantam. Végül mindenki mosolyogva hagyta el a terepet. Innen rövid séta vitt a vízeséshez egy meredek, néhol lépcsős ösvényen. Óriási erővel csapódott a víz a folyóba, annyira, hogy ilyen közelről én még ilyet nem is láttam. Mindig kicsit elszomorít, hogy Magyarországon a Szalajka völgyre verjük a mellünket, miközben itt minden államra jut 2-3 többszörösen szebb, nagyobb és különlegesebb természeti szépség.

michoacan12.jpg

A vízesés után az erdőben piknikeztünk, de mivel a hotelnél felejtettük a szenünket, ezért Marci és a lányok még fát szedtek egy darabig az erdőben, amíg mi Dudával bepácoltuk a húsokat, és elkészítettük a csokiszószos banán desszertet. A tűz nagyon nehezen akart begyulladni, de nem siettünk sehova, a lányok remekül el voltak az erdei játszótéren, és egyébként is nagyon idilli volt a hangulat. Félidőben egy népes mexikói család is mellénk telepedett sütögetni, bár ők nem bízták teljesen a véletlenre a dolgot, a számos étellel megrakott kosárka mellé egy gigantikus pizzát is hoztak maguknak. Ez a piknikrész teljesen a visegrádi Pisztrángos tó környékére emlékeztetett, ahova mi is barátokkal szoktunk kirándulgatni. Rajtunk kívül természetesen csak mexikói családok voltak, egyetlen külföldi sem, de ezt kezdjük megszokni, ahogy egyre távolodunk az Usa határaitól, és ahogy egyre inkább az ország belsejében vagyunk. A piknik után még várt ránk egy nevezetesség a városban, amit semmiképpen sem akartunk kihagyni, mert állítólag unikális, egy mini őserdő a városka szívében. A parkolással és a városi közlekedéssel ugyan akadtak gondjaink, amikor majdnem beakadt a tetőnk egy felüljáróba és centinként próbáltunk előre araszolni, miközben én a kocsiból kiszállva sasoltam oldalról, hogy vajon fennakad-e a légkondink vagy a napelemünk, de végül épp sikerült átcsusszannunk. Pedig szép kis kalamajka keveredett volna, ha beszorulunk, kíváncsi vagyok mit szólt volna az a 20 autó, aki mögénk szorult és drukkolt, hogy húzzunk már el onnét.

A park megérte a fáradtságot, tényleg hihetetlen volt, ahogy patakok szabdalják az ösvényeket és liános fák mellett halad el az út. Miközben emberek sokasága andalog kézen fogva, vagy majszolgat egy kis chilis gyümölccsel teli poharat. Mi churrosoztunk (helyi fánkféle), majd eljutottunk egy retró játszótérre, ahol a széles betoncsúszdán mindannyian együtt csúsztunk le.

 

Másnap korán indultunk tovább, hogy Morelia felé vegyük az irányt. Útközben megálltunk első indián romunknál ((Tingambatoban), ami nem túl ismert, ennek megfelelően rajtunk kívül nem is volt más látogató, csak egy önkéntes bénácska helyi „idegenvezető” fiú próbálkozott némi pénzszerzéssel. Miután elmondta, ami a táblákra már ki volt írva és furcsán néztünk rá, várva még némi plusz infót, a kért pénz töredékével elsomfordált. Maga a hely nem volt nagy, viszont egy igazi zöld fűvel benőtt piramist láttunk, ami képeslapra kívánkozó jelenség volt! Fel is caplattunk a tetejére, és onnan néztünk le a pelota pályára és a paloták romjaira.

michoacan3a.jpg

Innen tovább mentünk Pátzuaroba, ahol mindenképp meg akartunk állni, mert rengeteg jót hallottunk róla! Széles lombos fák szegélyezte úton haladtunk be a belvárosba, ahol egy térre kibukkanva egy óriási piacra bukkantunk.

 

A forgatag magával ragadott, és hamarosan minden földi jóval felszerelkezve sétálgattunk és lökdösődtünk a sokaság közepett. Kipróbáltunk a szószos gránátalmát, de maradtunk a natúrnál, aztán főételnek két „cóctel de camarónt” fogyasztottunk, miközben a gyerekek egy minigofriszerű helyi édességet majszolgattak. Aztán áttértünk a gyümölcsökre, pohárban ananászt, mangót és egy nagy zacskó epret tettünk magunkévá. Igazi ízorgia és tobzódás volt ez a piac a színekkel, illatokkal, főtt ételek mérhetetlen kínálatával és a hömpölygő tömeggel együtt.

Michoacán államban készült videónkat ide kattintva tekintheted meg

Kijutva a falunyi nagyságú piacról egy nyugodt és tágas térre jutottunk, ahol egyforma építészetű házak ölelték körül a központi parkos térséget. Sajnos már nem fért belénk több dolog, pedig kellemes kávézók és éttermek hívogatták az arra jövőket.

michoacan4a.jpg

Az egész város elragadó volt, nagyon élt, nagyon harmonikus volt és a régi épületek pedig évszázadok titkait rejtegették, mint a kacér kisasszony, aki kissé felhúzza a szoknyája szélét, hogy némi betekintést azért nyújtson, de csak épp, hogy felkeltse az érdeklődést. Ilyen volt az az épület is, ahova elhurcoltam a családot, a gyerekek hathatós ellenkezése ellenére, és amely aztán teljesen magával ragadott minket. A „11 udvaros ház”, eredetileg apácazárdának épült, de manapság mindenféle kézműves boltnak és kiállítóteremnek ad otthont.

michoacan6.jpg

A zegzugos, fel-le lépcsőkkel összekötött zárt udvarocskák igazi mini labirintust alkottak. A romantikus záróakkord után tovább indultunk Moreliába, ahol egy belvárosi parkolóban tudtunk megszállni. Mivel vasárnap volt, a parkoló zsúfolásig volt tömve autóval, de ki-beállva néhány másik autóval, végül sikerült elhelyezkednünk. Áramot is kaptunk, úgyhogy csak a vízzel kellett csínján bánni.

20181202_180757.jpg

Morelia belvárosa teljesen olyan volt, mintha egy olasz városkába csöppentünk volna.

 

Hosszan elnyúló árkádok alatt kávézók, cukrászdák kínálgatták magukat, miközben mindegyik téren szebbnél szebb templomocskák és katedrálisok sorakoztak.

michoacan13.jpg

michoacan8a.jpg

Itt ültünk be eddig a legeurópaibb kávézóba, ahol este visszatérve finom pizzát vacsiztunk, itt néztük meg a „csokoládé múzeumot”, és itt látogattunk meg először mexikói állatkertet. Bár az útikönyvünkben egyáltalán nem szerepelt, irtó szép volt és rendezett, simán fel tudta volna venni a versenyt a Budapesti állatkerttel is.

 

2 éjszaka után innen is tovább álltunk a nem messze lévő híres „Reserva de la Biosfera Mariposa Monarca”-ba, vagyis a Monarchia Pillangók telelő helyére. Ez egy egészen különleges hely, mert ezek a lepkék egészen Kanadából és Amerikából, a nagy tavak vidékéről repülnek ide télvíz idejére. Csak novembertől márciusig lehet őket látni, aztán visszatérnek északra.

michoacan9.jpg

Az út kicsi és hepehupás volt, de sikerült néhány órányi hajtű kanyar után megérkeznünk. Az idő itt sokkal hidegebb volt és a táj is sokkal inkább kontinentális, sőt enyhén hegyvidéki éghajlatot mutatott. Sűrű erdő fedte a hegyoldalt, tele fenyőfákkal, amik közt keskeny ösvényeken vezettek fel a helyi „idegenvezetők”. Sajnos épp nem egy napos napon érkeztünk, így az épp érkező pillangók érkezését még láthattuk, de a már ittlévők begubóztak mozdulatlanul a fákon lógva. A helyiek szerint, ha nem süt a nap, akkor fáznak és nem mozdulnak. Mivel éreztük, hogy estére nagyon hideg várható itt a hegyen, ezért némileg kényszerből, de folytattuk az utat, bár tudtuk, hogy nem érünk oda a kívánt kempingbe estig. Utunk Mexikó és Morelos állam felé vitt, ahol a program egyre inkább besűrűsödött.

Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra vagy a youtube csatornánkra  és kövess minket facebookon  

 

26 komment

Hatan egy lakóautóval Mexikóban 2. rész

2019. január 14. 04:26 - Akuci

Nayarit és Jalisco állam legjava

Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Az Usát elhagyva a Kaliforniai félszigeten keresztül jutottunk el Mexikó belsejébe…

nayarit8.jpg

Útvonalunkat ide kattintva nézheted meg.

Baja Californiából, La Paz városából Sinaloa államba, Mazatlánba kompoztunk át. Néhány nap elteltével tovább álltunk délkelet felé, Guadalajara irányába. Volt némi bizonytalanság, hogy a parton haladjunk-e délnek, vagy a szárazföld belseje felé, de aztán a szárazföld nyert. Többek között azért is, mert a partról azt írták, hogy rengeteg a jején (lepkeszúnyog/sandflie vagy más néven mosca negra). ez egy ritka szörnyű aprócska szúnyogfajta, amely már egyszer Thaiföldön megkeserítette az életünket két hétre. Elég annyi, hogy észrevehetetlenül repül feléd (mert hangtalan), nagyon pici (szerintem a szúnyoghálón is átmegy) és a csípése hosszú hetekig viszket, bármivel kened is utána. Persze mindenki máshogy reagál rá, és a helyiek valószínűleg némi immunitást is gyűjtenek, de nekünk odatévedő utazóknak igazán kegyetlenül el tudják rontani az utazás élményét.

Így a Tepic mellett fekvő Santa María del Oro lagúna felé vettük az irányt. Ez, az azonos nevű falu mellett fekvő vulkáni tó, amelynek vize azonban mélységének ellenére kellemesen fürödhető hőfokú. Két kemping is feküdt a tóparton, és mi szerencsére a közelebbit választottuk, a másikhoz, mint kiderült később, rettenetes földút vezetett volna. Itt nagy füves terület, tűzrakóhelyek, játszótér és minden földi jó szolgálta a kényelmünket. Egy igazi, elzárt zsákfaluról beszélünk, ami teljesen a helyi hétvégi turizmusból él. A tó körül rengeteg étterem fekszik, amelyek mindegyike csodás kilátást nyújt a vízre.

najarit1.jpg

Mindannyian belazultunk a kellemes vízparton, a gyerekek egy hintaággyal játszottak hosszú órákon át, Marci szerelt és olvasgatott, én pedig felfedező futásra indultam a tó körül. Végigvezetett a sétaút teljesen körbe, miközben sűrű növényzet szegélyezte utamat. Csak hab a tortán, hogy utána közösen csobbantunk, és kibéreltünk két paddleboardot, amiről vígan ugráltunk és össze-vissza eveztünk vele. A futásom során két tündéri intézményt is észrevettem, és lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a gyerekeim ebbe a két kis miniatűr cuki helyre (suli és ovi) fognak járni mondjuk egy hétig. Aztán ez nem jött össze, mert épp ünnepnapok jöttek, és vagy 4 napot kellett volna várnunk a nyitásra. 3 éjszaka után tovább hajtott a vérünk, és már a faluban voltunk, mikor egyszer csak óriási tömeg állta a kocsink útját. Mindenhonnan hangos zene hallatszott, lovasok, és tarka ruhás emberek vonultak a főutcán. Mint kiderült aznap ünnepelték a mexikói forradalom évfordulóját, ezért volt a nagy vigasság. Mit volt mit tenni, leparkoltunk és belevetettük magunkat az ünneplő sokaságba. Minden iskola, óvoda, közintézmény egyenként képviseltette magát, és mind külön performansszal és más-más öltözékben. Minden csapat után vonult egy-egy autó, amelynek a csomagtartójából óriási hangfal üvölttette a különféle zenéket.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Belebotlottunk ma a mexikói forradalom emlékére rendezett felvonulásba. Fergetes! ��� #méxico #nayarit #4kidsontheroad #santamariadeloro #procession #revolutionday #goxmex #gopormex

FAMILY TRAVEL CAMPER 4KIDS (@laszlo_family_adventures) által megosztott bejegyzés,

Miután az ovisok felvonulását is megnéztük, azt hittük végre szabad az út, de csak ekkor kezdtek a nyugdíjaskorúak felvonulni. Ekkor viszont már a gyerekeim megunták a vonulást és tovább kívánkoztak. Szerencsére már ki lehet kerülni a bulit, így jutottunk tovább a Volcán Ceborucohoz, amihez a gps megint csak valami fura kerülőúton vitt volna. Aztán az érkezési hely egyre csak tolódott a 30 percből 50 lett és így tovább…Mire kiderítettük a helyiektől az utat és mire fölevickéltünk egy hegyi, meredek, keskeny ösvényen a kocsinkkal már ebédidő volt. Gyorsan összeütöttem valamit a kirándulás előtt, hogy hajtson a belső üzemanyag, majd röviden úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ki Marcit annak a stressznek, hogy ugyanezen az úton még egyszer egy órát kelljen vezetni. Kimondva persze nem tűnik soknak, de amikor a kocsid extra nagy, elég nehezen fordul, az út viszont extra kicsi cikkcakk kanyarokkal az egyik oldalon meredek szakadékkal, akkor 5 perc is elég, hogy megizzadj és elmenjen a kedved a további úttól.

A vulkán tetején töltött napunk videóját itt nézheted meg

Tehát leparkoltunk közvetlenül az üregek mellett, amelyekből forró vulkáni gőzök törtek elő, majd felkerekedtünk egy kis sétára. Útközben a gyerekek szőrös hernyókat gyűjtögettek, olyannyira, hogy Csimi szinte az egész oda-vissza úton hurcibált egy termetes példányt. A vulkán kráterjét ugyan nem találtuk meg, és így a végcél hiánya kis hiányérzetet hagyott bennük, de ezt az esti sütögetés feledtette, melyhez vendég tehenek is társultak, puszta érdeklődésüket kimutatva.

najarit2a.jpg

 

Másnap aztán nagy levegőt vettünk, imádkoztunk, hogy egész úton senki se jöjjön szembe (nem is jött) és elindultunk Guadalajara irányába. Az első utunkba eső faluban piacoztunk egy jót, vettünk sütnivaló húst, gyümölcsöt, és egy helyi nevezetességet, egy édes kenyeret, ami megszólalásig hasonlított egy otthoni kalácsra. Mondanom sem kell, hogy már a sarokról vissza kellett fordulnom, mert elfogyott az első adag. Innen már tényleg Guadalajarába akartunk menni, de egyrészt ott nem volt kemping, másrészt a vonzalmunk a fürödhető vizek iránt meggátolt abban, hogy egyből a városba vegyük az irányt. Egy útba eső patakparton ugyanis azt írta az appunk, hogy van kemping, és ami még izgibb, a patak maga termálvízű és meleg is!

 

Mindenképpen csobbanni akartunk, mielőtt bevetjük magunkat az első igazán nagyvárosba, ezért folytattuk a földút kálváriánkat. Ezúttal ugyan nem volt szakadék, csak néhol megszakította a patak az utat és eszméletlen mély kátyúk akadályoztak abban, hogy 10-nél gyorsabban haladjunk a cél felé. Mondanom sem kell, az út nem csalogatott, hogy az eredetileg tervezettek szerint innen járjunk be a városba, úgyhogy itt maradtunk 3 éjszakát és az autóval meg se moccantunk.

Ebben a videóban a termál patak forrását kutattam

A patak mesés volt, pont jó hőfokban csobogott, talán egy picit mélyebb lehetett volna, de az igazi bajt nem ez jelentette, hanem az, hogy összefutottunk régi ellenségeinkkel a sandflie-okkal. Ezt sajnos csak egy este elteltével realizáltuk, amikor már mindenkit szétcsíptek a haramiák. Innentől kezdve mi, felnőttek menekültünk volna, és napnyugtatájt csak teljes harci öltözetben és befújva járkáltunk, de a gyerekeknek annyira tetszett a hely, cserébe nem is fájtak annyira a csípések, hogy maradtunk még egy napot. Esküszöm én allergiás vagyok erre a sandflie-ra, mert minden egyes csípésem óriásira dagadt és olyan szinte viszketett, hogy éjszaka erre ébredtem és több hét után is csak a sebeim gyógyulgatnak, amiket akkor kivakartam. Kettős érzések kavarogtak bennünk induláskor, egyrészt idilli volt a hely, másrészt viszont mertük remélni, hogy Guadalajaraba nem követnem aprócska vérszívóink.

Guadalajara Mexikó harmadik legnagyobb városa, 3 részből tevődik össze, amelyek tulajdonképpen összenőttek az eredeti várossal. Mi Tlaquepaque városrészbe parkoltunk le egy sportpálya mellett, a rendőrség tőszomszédságában. Természetesen se áramunk, se vizünk nem volt, de tudtuk, hogy 3 napig nagyjából megvagyunk ezek minimális használatával. Első este be sem mentünk a történelmi központba, csak Tlaquepaque belvárosáig sétáltunk el, de épp elég élményt nyújtott ez a rész is.

najarit5.jpg

Rá kellett jönnöm, hogy itt minden kisvárosban (még faluban is) számtalan fenséges templom és katedrális áll, csakúgy, mint itt is, ahol a tér két oldalát két különböző templom foglalta el. Találkoztunk mariachikkal (vándorénekes), akik az éttermeket járták sorra, karácsonyi és kézműves bazárral, a teret belepő mozgóárusokkal, akik annyiféle nyalánkságot kínáltak, hogy egy hét alatt se lehetett volna kipróbálni mindet...De nekigyürkőztünk és kipróbáltunk a helyi flant (karamell puding), aztán a főzős banánt nutellával, Marci pedig valami fehér szószos sült kukoricát (ez utóbbi nem volt túl jó).

Másnap fel akartunk fedezni Guadalajara-t miközben Goldiet ( a lakóautónkat) elvittük egy autószerelőhez, hogy az időnként szükséges átnézésben részesítse. Ez volt az első város, ahol csak andalogtunk, na jó, egy múzeumba is bementünk, de alapvetően csak bóklásztunk a szép utcáin, néztük a régi épületeket, rácsodálkoztunk a méretes és élettel teli tereire, és  megkóstoltunk minden utunkba akadó finomságot. Guadalajara első látásra nagyon is élhető, mind méreteit, mind felépítését tekintve. Nem csak nyüzsgő sétálóutcái és tágas terei, de rengeteg szépen gondozott parkja is van, ahol vannak kis ösvények, játszóterek (mosdó mindenhol van!), és gyakran múzeumok és egyéb közintézmények is a parkokon belül. Napközben lehet a parkokban hűsölni, este pedig a sétálóutcán korzózni.

najarit4a.jpg

 Arról nem is beszélve, hogy egyik nap belecsöppentünk a „vasárnapi autómentes napba”, amelyet minden héten megtartanak és szinte minden fontosabb utcát lezárnak a kocsik elől (bárcsak követnénk őket az efféle jó szokásokban!). Autómentesen egészen furcsa érzés volt a több sávos utakon sétálgatni, miközben görkorisok és bicikliző családok jöttek szembe velünk.

Guadalajara olyan, mint egy népies szoknyát viselő helyi asszony, elterülő, mert mindene széles  (nagy terek, széles utcák, tágas parkok), de közben színes, nyüzsgő, és az alsószoknyák alatt titkokat rejtő, amiket csak lassan tudsz fellibenteni. Rövid 3 napban, mi is csak a csillogó felszínét tudtuk megérinteni, de így is magával ragadott.

a.jpg

Az „ínséges” áram és víz nélküli időket muszáj volt egy rendes kempinggel megszakítanunk, melyet a Guadalajaratól alig egy órányira délre elterülő Chapala tónál, Jocotepec nevű faluban találtuk meg. Ez a tó igen népszerű az amerikai nyugdíjasok körében, kellemes éghajlata és lankás, de buja tájai miatt. Több kisváros is bohém turistabarát központtal büszkélkedhet. Jocotepec nem turista, de minden van, ami kell, pici központ, pici piac, rendes közért, tóparti sétány. Ami a legmeglepőbb volt, hogy az egész környék láthatóan a málnatermesztésből él, tele volt a környék fóliasátrakkal, melyek mind-mind málnát rejtenek. Ennek megfelelően a málna olyan olcsó volt, mint otthon soha. A piacon 300 ft-nak megfelelő összegért kaptunk egy kilót, és 600 ft-ért egy fél kilós lekvárt is. Csak azt sajnálom, hogy nem vettünk több lekvárt, ugyanis sikerült átszoktatnom a gyerekeimet az otthoni sárgabarackról a málnalekvárra, ami sokkal inkább kapható, ennél már csak a mangólekvár az elterjedtebb, de az nem ízlik nekik.

Jocotepec kempingje volt az eddigi legeslegjobb Mexikóban, nem elég hogy volt teljes felszereltségünk (víz, csatorna és áram), de voltak sportpályák (foci, kosár), játszótér, sőt, egy hideg és egy meleg vizes termál medence is. Sajnos itt pont ránk szakadt az ég, és egyik nap végig esett, de azért így is fürödtünk egyet a meleg vizesben, és elintéztük Jocotepecben a bevásárlást, miközben megebédeltünk az egyik sarki büfében. Ezek az útszéli kifőzdék, szuper, egyszerű és ízletes ételeket kínálnak. Általában 1 vagy 2 dologra specializálódnak, és tájegyégenként változik a kínálat. Itt a grillcsirke és egy húsleveshez hasonló ….. étel volt a sláger.

Mivel egész ottlétünk alatt az idő nem volt túl meleg, ezért inkább kirándulni indultunk a nem messzi Ajijic hegyeibe. Erről a kisvárosról zengenek ódákat az útikönyvek, de ezt valahogy nem tapasztaltuk. A túra klassz volt, rengeteg ösvény vezet fel a városszéli hegyekbe, ahonnan kiváló a panoráma a tóra, mondjuk az ösvények nincsenek túlságosan jelölve, de azért nehéz nagyon eltévedni, mert sok út visz vissza a városkába. Ajijic viszont nem nyújtott semmi különösebb pluszt azon kívül, hogy kellemes kávézói vannak, és első látásra hangulatosak az éttermei is.

A málnát sajnálva hagytuk magunk mögött a területet, de tudtuk, hogy pár száz kilométerrel arrébb már más ízek fognak hívogatni minket. Elindultunk a veszélyesnek számító Michoacán állam felé, ahova az amerikai külügyminisztérium nem ajánlja az utazást külföldieknek. (Egyébként már ide a Chapala tóhoz sem ajánlják). Útközben véletlenszerűen álltunk meg egy Mazamitla nevű kisvárosban, ami összehangolt építészetével, faszerkezetű egységes tetőivel egészen elragadó megállót jelentett.

najarit6.jpg

Ez a két állam talán még jobban tetszett, mint az előzőek, így teli élménnyel, boldogsággal és bizakodással telve léptük át az „elkerülendő” állam, Michoacán határát.

Az itt látható videóban a Mexikói forradalom ünneplése és Mazamitla látható, továbbá, egy kis ízelítő a következő államokból, amiről a következő blogbejegyzésem fog szólni...

Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra: 4gyerekkelszepazelet.blog.hu vagy a youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/c/laszlo_family_adventures  és kövess minket facebookon a https://www.facebook.com/laszlo.family.adventures/ oldalon!! 

 

1 komment
süti beállítások módosítása