Jaj, honnan is jutott eszembe vajon a téma? Csak nem azért, mert kis kolóniám négyes fogatából három a múlt héten lerobbant? Micsoda szerencse, hogy egy, nevezetesen Duda, legény maradt a gáton és csak éjszaka örvendeztet meg egy kis köhécseléssel, de ezen már meg sem lepődöm.

Az óvoda/bölcsőde kezdés egyébként is sarkalatos pontja a betegséges kezdetének, mert aki addig makkegészséges volt, ezután biztosan elkap ezt-azt a népes gyerekseregtől. Persze gyereke válogatja, nekem azért meg kell hagyni, nagy mázlim van. A többi 3-4 gyerekes anyuka ugyanis leginkább arról számol be, hogy egy hét ovi, egy hét otthon (nem mindig ugyanazzal, de kitartóan szeptembertől márciusig). Ehhez képest, én szeptember óta először tartottam itthon őket. Ja, hogy már előtte is köhögtek, igen, nagyon durva, egész nyáron semmi, aztán a második ovis naptól kezdve köhécsel, hol csak egy, hol mindegyik. Ha a köhögést betegségnek fognám fel, akkor egy napot se mennének közösségbe.(Ha valaki mégis tud tuti receptet a hagymateán és köptetőn kívül, akkor ossza meg velem, mert mindenek ellenére frusztráló, hogy az egész ősz a köhögés évszaka nálunk.) Pedig egyszer igazán elvittem a háziorvosunkhoz őket, amikor már aludni alig bírtak a takonytól és köhögéstől, ő meg csak legyintett, és annyit mondott: „Egy neves fül-orr gégész szerint: Nem baj, ha köhög a gyerek, legalább tudjuk, merre van.”  Úgyhogy megnyugtatott, hogy takonykór, és majdcsak elmúlik, idővel (meg sok orrfújással).  Ennek megfelelően én sem túráztatom magam túl ezeken a dolgokon (nekem való a háziorvosunk, hozzáértő, de emellett laza s nem görcsöltet rá az apróságokra), így mivel jobbat nem tudok, veszek némi köptetőt és megpróbálom megszerettetni a mézes teát. 

Az igazság az, hogy én már a kezdetek kezdetén sem féltem a gyerekek betegségeitől, ezt oltotta belém anyukám, aki maximum a halottas ágyán találkozik orvossal, előtte semmiképp sem. Duzzognak is a húgaim, hogy semmibe veszi a bajaikat, de hát ő ilyen, még mindig jobb, mint aki folyton orvoshoz rángatja szegény gyerekeit (legalábbis szerintem). A másik oldalon viszont ott vannak Marci szülei, akik mindketten orvosok, és bár lehet, hogy nem csak szakmájuk miatt, hanem, csupán nagyszülői minőségben, rendszeresen ellent mondanak a saját gyerekorvosunk szakvéleményének. Sőt, mivel nem gyerekorvosok (de számtalan gyerekorvos barátjuk van), egyből meg is kérdeznek többeket az adott problémáról. Ők aztán teljesen más gyógymódot javasolnak, sőt néha másnak diagnosztizálják a problémát. Nos, nem vagyok pettyet sem megsértve, mert némi aggódás a törődés jele, de arra már rájöttem (a nőgyógyász, fodrász, masszőr... kapcsán), hogy egy szakembert kell kiválasztani (kellő gondossággal) és az ő véleményét aztán tűzön-vízen át elfogadni. Nekem ez eddig nagyon bejött. Mert az igazán jó orvos azt is elismeri, ha valamiben nem olyan jó, például a miénk isteni fül-orr gégész, de nem az a bőrgyógyászfajta. Az ekcémával végig is jártunk néhány orvost, mire nagyjából sikerült kezelni. 

Persze óriási mázlink volt, hogy a semmiből (anélkül, hogy tudtuk volna kihez tartozunk, egy ennyire általam (és még sokak által) jónak bélyegzett dokihoz kerültünk. Pedig hét év alatt akadt sok minden, kezdve a bárányhimlővel, a tüdőgyulladáson át, a körömágygyulladáson keresztül a teljes testet ellepő ekcémáig, vagy igen aktívan futkározó futószemölcsig, de jelentem még mind/vagy már megint itt vagyunk egészségesen!

A helyzet akkor bonyolódik, ha a saját orvos épp nem ügyel, hétvége van, esetleg vidéken van a család. Szerencsére erről nekem kevés rém sztorim van, én eddig feljöttem Pestre (egyszer), és még sohasem kellett külföldön vagy vidéken orvoshoz vinnem a gyerekeimet. Tévedés ne essék, nem a vidéki orvosokkal van bajom, csak az ottani „hiányos, avagy nem létező” rendelési időkkel.

 Egyszer történt mindössze, hogy a Balaton északi partján nyaraltunk, jó két és fél órányira hazulról, amikor egyik éjszaka a két kicsinek valami nagyon elkezdett fájni. Már nappal is nyűgösek voltak, Csimi (Cuki diktátor) úgy tűnt a fülét fájlalja, Vilubaba pedig belázasodott, és fél óránként sikítva ébredt. Semmi nem nyugtatta meg, se a szopizás, se a ringatás…elég nehéz éjszakánk volt. Persze felmerült a gondolat, hogy beugrunk valahova (Veszprém… egyebek), de neten semmilyen épkézláb ügyeletet nem találtunk.(Ha valaki tud, szóljon, gyakran járunk arra!) Némi panadol bébivel csillapítottuk a szenvedést, míg reggel autóba pattantunk, és hazajöttünk Pestre. Persze hétvége volt, az ügyeletes kórházban jó sokat várakoztunk, és két külön helyre küldtek minket. Én Vilubabával az általános ügyeletem, Csimi Marcival a fül-orr gégészeten. Már a bejelentkezéskor problémát okozott, hogy nem tudtam megmondani mennyi volt a gyerek láza éjjel, és sarokba szorítva szabadkoztam, hogy. „Nyaraltunk, és örülök, hogy legalább orvosságot vittünk, nemhogy lázmérőt.” Az ügyeletes asszisztens azonban cseppet sem tűnt megértőnek, ezután a várakozás közepett az már csak hab volt a tortán, hogy a mosdóban a wc papír, kéztörlő és szappan mellett még egy nyamvadt pelenkázót sem tudtak betenni, úgyhogy igazi akrobata mutatvány volt a pár hónapossal az ölemben pisilni és kezet mosni. Majd egy kinyomtatott papírra lettem figyelmes, melyen ez állt: „Kérjük ne hányjon a mosdóba”, ezen már tényleg csak röhögni tudtam, olyan groteszk volt az egész szituáció.

 A mellbevágó magyar valóság folytatódott, amikor egy idős és csöppet sem kedves doktor néni fogadott minket, és miután elmondtam a panaszt, megállapította, hogy: „Anyuka, az nem fájt a gyereknek, hanem csak rossz érzés volt, és egyébként is, miért nem orrporszívózta ki, nagyon taknyos ez a gyerek.” Hű, a bugylibicska kinyílt volna a zsebemben, ha ott van, annyira felidegesített. Először is, honnan tudja, hogy mennyire fájt neki éjjel, miért oktat ki? S azzal sincs tisztában, hogy nálam aztán nagyobb orrporszívózóval sem találkozott, csak hát a több, mint két órás kocsiúton, újra tele lett az orra. Lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem, hogy „Miért, már feltalálták az autós orrporszívót is?”. Sajnos a frappáns válaszok mindig később ugranak be, így aztán kicsit szabadkoztam, majd sebesen távoztam egy antibiotikum recepttel a kezemben. Csimi szintúgy antibiotikummal távozott, egy másik fajtával és elkezdtünk az adagolást. Szegény Csimota olyan rosszul lett az orvosságtól, kiütései lettek és durva hasmenése napokon keresztül, hogy kénytelen voltam elvinni a saját orvosunkhoz. Aki aztán felvilágosított, hogy ezek a gyógyszer mellékhatásai (és elég gyakoriak), ennyire még ő soha nem fogott mellé a kezeléssel (mondom én). Na de a slusszpoén csak most jön! Gondoltam, ha már ott vagyok, megkérdezem Vilunak felírt gyógyszerről is a véleményét. Mikor meghallotta, elsápadt, és azt mondta, hogy két éves kor alatt (Vilma volt három hónapos) nem szabad ilyet adni, és egyébként ez nem gyógyítja meg. Na, ekkor lettem csak igazán mérges taplódoktornőre és sokáig fontolgattam, hogy panaszlevelet küldök a kórháznak, melyben a stílus és a hozzáértés teljes hiányáról fogok beszámolni…de aztán ez a levél lustaságom miatt sohasem született meg. Pedig lehet, hogy jót tettem volna még sok száz gyerekkel, akik hozzá kerülnek és randomszerűen szórja rájuk a használhatatlan, ám káros gyógyszerötleteit.

Szerencsére azóta nem kellett ügyletre mennünk (oda biztos nem is megyünk többet), de azért az az én gyerekeimre is jellemző, hogy péntekre, vagy szombatra időzítik a nyavalyáikat. A mostani egész jó hét volt (ahhoz képest, hogy betegek), mindenki hét közben lett rosszul és mindenkit sikerült kikezelni hétvégére. Pedig jutott mindenből, köhögés, láz, hányás, kötőhártya gyulladás…még szerencse, hogy már mindet régi ismerősként üdvözlöm, majd utána gyorsan el is űzöm…