Kik is a mennoniták és mit keresnek Belize-ben? Amishokról már filmekből hallottam ezt-azt. Ők azok a régi vágású, anabaptista keresztény közösségek, akik a Biblia eredeti hitvallása alapján élik életüket, kizárva belőle a modern technológia vívmányait. Mint kiderült számomra, a mennoniták egy sokkal nagyobb közösség, közel 2,1 millióan élnek világszerte, és belőlük váltak ki az amishok, akik viszont, mindössze 200 ezren vannak, legfőképpen Pennsylvaniában. Tehát sokkal inkább kellett volna hallanom a mennonitákról, de ilyen a filmipar…

 Bevallom, amíg nem utaztunk Belizbe, arról sem tudtam, hogy nagyszámú mennonita közösség lakja ezt a picike országot. Belize lakossága kevesebb, mint 400 ezer, de ebből 12 ezer mennonita!

És miért éppen Belize? Hát, mert itt még megengedik nekik, hogy ne kelljen sorkatonának bevonulni, ne kelljen szavazni vagy betagozódni az állami iskola rendszerbe, szóval egész jól kivonhatják magukat egy atyáskodó állam kívánalmai alól, ami a világon egyre kevesebb helyen lehetséges. Épp ezért szembetűnő, hogy az Usa után a legtöbb mennonita az afrikai Kongóban, a harmadik legnagyobb létszámú csoportjuk pedig Etiópiában él.

A múltjuk pedig szorgosságuk ellenére igen hányatatott. Poroszországból gyakorlatilag kiűzték őket a katonai szolgálat megtagadása miatt, nem csoda, hogy örömmel telepedtek le Nagy Katalin orosz cárnő invitálására Oroszországban, ahol katonaság alóli felmentést, földet és vallásszabadságot kaptak. Eme kiváltságok elvesztése után, 1873-ban sokan az Usában és Kanadában telepedtek le, de amikor a kormányzat nem engedte a mennonita iskolák függetlenségét, a konzervatívabbak átköltöztek Mexikóban, azon belül is az északi, Chihuahua állam területére. Ahol a mai napig maradt egy csekélyebb számú mennonita kolónia, akik legfőképpen almatermesztésből élnek. Sajnos innen a sorozatos drogháborúk számos családot űztek el Dél-Amerika különböző országába, többek között Belize-be is, és akkor el is érkeztünk, hogy mit keresnek ezek a szeplős, ősnémet kiejtéssel és vasalt ingben járkáló, a legnagyobb hőségben is kalapot és hosszú nadrágot viselő népek ide.

Amennyire sokszínűek az itt élők a szó átvitt és szoros értelmében is, a fekete-fehér (mulatt), indián-fehér (mesztic), indián-fekete (garifuna) keverékének minden színárnyalatában és a spanyol- indián-garifuna és angol nyelv egy mondaton belüli felbukkanásával, annyira elkülönülnek ettől a vegyes felvágottól a mennoniták. Ők ugyanis nem keverednek senkivel és tökéletesen magukon viselik azokat a jegyeket, ahogy a német farmereket elképzeljük. A legtöbb világos hajú, a bőrük és szemük világos és az arcuk szeplős. Ha nem hordanának 17-18 századra jellemző ruhákat, akkor is kitűnnének a tömegből. És ez nem csak egy film, hanem a valóság! Még ha a véletlenül (vagy szándékosan) arra tévedő utazó úgy is érzi, hogy egy kosztümös filmbe pottyant, mondjuk a „Farm, ahol élünk” szende leánykái közé, rá kell jönni, hogy ez a 21- század.

Valóban lovaskocsival közlekednek, a lányok a legtöbbször mezítláb, hosszú szoknyában, hosszú hajukon főkötővel vagy szalmakalappal. A férfiak kantáros fekete nadrágban, ingben, szintén szalmakalapban. A nők nagyon szemérmesek, utálják, ha fotózzák őket, de ha simán rájuk nézel akkor is csak morcos arccal tekintenek vissza rád, esetleg inkább levegőnek néznek. A férfiak sokkal inkább segítőkészek, bár a kommunikációt nem segíti elő, hogy a közösség tagjai szinte egytől-egyig mind a Plautdietsch-t, vagyis a német és holland keverékének egy 17-18. századi változatát beszélik csak. A nők egyetlen szót sem értenek se angolul, se spanyolul, a férfiak közt azonban akadnak, akik legalább egyik nyelven képesek megértetni magukat. Ez persze függ attól, hogy melyik közösséghez tartoznak. A konzervatívtól, a tradicionálison át a modernig megtalálható itt mind. A modernek már autót is vezethetnek a közösségen belül, de ha be akarnak jönni a városba, akkor sofőrt kell fogadniuk (például azért is, mert nincs jogosítványuk), a tradicionálisak ellenben traktort használhatnak, de autót nem és így tovább…

A mobiltelefon használat például kifejezetten tiltott minden vezető szerint, de a modern közösségekben néha szemet hunynak felette, mert a külvilággal való kapcsolattartáshoz majdhogynem elengedhetetlen...

A közösségük nem rendelkezik a klasszikusan elképzelt főtér, középen a templommal típusú központtal, hanem elszórt farmok összessége. A földet eredetileg a közösség vette meg az államtól, de a családok megvehetik a saját részüket, amin gazdálkodnak. A terület blokkokra tagozódik, 1 blokkba nagyjából 10 család tartozik és minden blokknak van saját iskolája. Ez elsőre kicsit soknak tűnhet, de ha belegondolunk, hogy az átlag gyerekszám náluk 9-10, akkor mindjárt érthető a felosztás, hiszen így is jut egy iskolára közel 100 diák. Nem meglepő, hogy ők az egyik leggyorsabban növekvő közösség a világon. 

Iskolába a gyerekeknek 6 évig kell járniuk, az alapvető dolgokat tanulják meg, mint írás, olvasás, számolás. Az év felében nem járnak iskolába, mert akkor a földeken segítenek a családnak. Már 10-12 évesen traktort vezethetnek, és együtt dolgoznak a férfiakkal a földeken.

A házaikba nem csak vezetékes áram, de folyóvíz sincs bevezetve. A nők a ruhát az esővízzel mossák, amit óriási tárolókba gyűjtenek, a kútvíz nem alkalmas a ruha mosására és ivásra sem itt Belize-ben, mert enyhén sós. Fürdeni hetente szoktak, a hét többi napján, csak mosakodnak.

A legtöbben a földeken dolgoznak, ahol a régió tipikus terményeit termesztik, azokat viszont nagyon jó minőségben, mindenféle kemikália nélkül. Termesztenek kukoricát, babot, paradicsomot, gyümölcsöt viszont nem.

A legtöbb dolgot megpróbálják maguknak előállítani, de azért kénytelenek üzletelni a „külvilággal”, ezért is tudnak néhányan spanyolul vagy angolul. Vannak boltjaik, amiket megnéztünk, és meglepő módon a trafikjuk tele volt előre csomagolt „nyalánkságokkal” és palackos üdítőkkel. A vasáru boltjuk kifejezetten gép, traktor és egyéb kiegészítőket árul, míg a mellette lévő háztartási bolt, az asszonyokat örvendezteti meg méteráruval, edényekkel, és megint meglepő módon rengeteg műanyag kiegészítővel.

Furcsa érzés volt így visszacsöppenni az időben, és mindezt meghallgatni, egy vasáru boltban dolgozó mennonitától, aki elég nyitott volt arra, hogy nekünk, (direkt) odatévedő utazóknak meséljen kicsit az életmódjukról. Egyébként Belizben berendezkedtek már a nagyobb érdeklődésre, és kifejezetten szerveznek "mennonita gazdaságot megismerő" kirándulást, ahol természetesen a kész terméket is meg lehet venni. Mi inkább magunk indultunk felfedezni, és a térképen kikerestük, hogy hol találjuk a hozzánk legközelebb eső mennonita települést, ahol szerencsésen megtaláltuk azt az embert, aki elég nyitott volt, hogy szóba elegyedjen velünk. Nem volt azért annyira egyszerű, a falu központjának hiánya miatt csak bóklásztunk az egymástól viszonylag távol eső farmok között, és a legtöbb szekérrel vagy gyalog elhaladó mennonita vagy csak ellenségesen méregettek, vagy leginkább keresztülnéztek rajtunk. 

Persze megértem őket, az én gyerekeim sem szeretik, ha a másságuk miatt (pl. szőke, világos bőrű kislányok Mexikóban) megbámulják és cirkuszi látványosságként fotózgatják őket. Éppen így a puritán mennoniták érthetően óvják az általuk oly fontosnak vélt értékeket a túlhaladott civilizált világtól és a XXI. századi embertől.

 Most, hogy otthon immár a negyedik hullám lángolt fel, minden beoltottság ellenére, igazán hálás lehetek a sorsnak, hogy itt kint Nicaraguában, éppen csak egy második hullám végét jelenthetem.

Nagyon érdekes a világ, minden ország, minden kormány, és minden ember is más-más megoldást képzel el és követ. Otthonról, ahol, szinte csak a szomszédos országok és természetesen a nagyobb nyugat európai országok lépéseit szajkózza a sajtó, el sem tudjuk képzelni, hogy lehet másképp… Pedig bizony vannak elrettentő példák, amikor még az első hullám alatt turisták Argentínában maradtak, és szó szerint bezárták őket a kempingbe, és 4 hónapon keresztül ki sem mozdulhattak onnan. Élelemhez is csak a kerítésen keresztül juthattak, úgy hogy a helyiek vittek nekik.

Aztán itt van Nicaragua, ahol a központi irányítás semmilyen kötelező jellegű intézkedést nem hozott (se maszk, se távolságtartás..), viszont az első hullám alatt bezárták közel egy évre az összes állami iskolát. Ja, és lezárták a szárazföldi határokat (a légit nem…), aztán csak egyik irányba nyitották meg…

Annyi logikátlan és összecsapott intézkedést, mint ebben az utóbbi két évben, még nem látott a világ… Nekem az egyik kedvencem, egy hazai gyöngyszem még nyár elejéről, az oltatlan 18 év alatti oltott kísérővel mehet moziba. Teljesen életszerű és nyilván jogos is…

Na jó, szóval egyik kutya, másik eb, nem mondom, hogy itt bármit jobban csinálnának, egyszerűen csak, talán az időjárás, talán amiatt, hogy szinte egész évben szabadtéren éled az életed kicsit kevésbé terjed ez a nyavaja. Az első hullám állítólag sokakat elért, de szerencsére kevés halálos áldozattal járt, most egy évvel később (ismét az esős évszak végén) felbukkanó második hullám is szerencsésen lecsengett pár hét alatt és ugyan voltak, olyan híresztelések, hogy hamarosan megtelnek a kórházak, ezek inkább bizonyos régiókra vonatkoztak, és valójában soha nem érték el azt a szintet sem, amit Magyarországnak már megint sikerült, nevezetesen, több mint száz halott naponta.

A statisztikák persze itt kozmetikázva vannak, két módszert lehet követni, vagy a környező országok statisztikáit nézzük, és abból próbálunk következtetni, vagy beszorozzuk lazán 20-szal az adatokat…Ezek persze így nem adnak biztos képet, de persze úgy hallom otthon sem kötik az emberek orrára például az oltottak és oltatlanok arányát a betegek között, pedig viszonylag fontos lenne, hogy még több embert győzhessenek meg az oltás hatásosságáról (már ha az, ugye). Nos, ez a hússzal szorzott szám is jóval kisebb, mint otthon a rosszabb időszak adatai. 

Ez a kép a hivatalos adatokat hasonlítja össze (MINSA) az emberek által bejelentett adatokkal (Tehát hivatalosan a járvány kezdete óta 207 halott és 16,422 covidos megbetegedés történt. )

Na de térjünk vissza ide a trópusokra. Fél évvel ezelőtt itt még 3%-os volt az átoltottság. Egyrészt a kormány nem vett vakcinát, másrészt nem nyomatták orrba szájba, hogy ez milyen fontos, de legfőképpen nem volt elég oltóanyag. Aztán pár hónapja (választások előtt) hirtelen összekapta magát a kormány és nekiveselkedett a tömegek oltásának.

Itt nincs természetesen regisztráció, egyszerűen meghirdetik, hogy a kerületedben, vagy városodban mikor lesz oltás, és be lehet állni a sorba. Eleinte nagyon nehézkesen ment ez, mert a sportcsarnokokat megtöltötték az oltásra várók, akik este 6-kor beálltak a sorba és volt, hogy bizony éjjel 2-kor elfogyott az oltás, és hoppon maradt a fél sor. Annyira sajnáltam az embereket, akik mindent megtettek, hogy oltást kaphassanak, nem válogattak (nem is lehet), csak vártak, és aztán mégsem jutottak hozzá.

Ezzel egy időben megjelent a vakcinaturizmus, vagyis, hogy a jómódú Dél és Közép Amerikaiak, akik nem tudtak, vagy nem akartak annyit várni az oltásra (vagy nem azt az oltást szerették volna) egyszerűen kiutaztak az Usába, ahol minden gond nélkül megkapták a vágyott Pfizer adagjukat. Számtalan Nicaraguában élő expatról hallottam (kanadaiak, ausztrálok stb…) akik nem utaztak egészen a hazájukig, csak az Usáig és vissza, hogy védettséget kapjanak. Persze ennek a turizmusnak most véget vetett az Usa egy tollvonással, amennyiben most már csak oltottak léphetnek a földjére. Akiknek pedig nem volt pénze drága repülőjegyre, de nagyon vágytak egy oltásra, azokat illegálisan 2 dollárért átvitték a határon egy bárkán Hondurasba, ahol szintén hozzájuthattak az oltáshoz minden gond nélkül. Az illegális határátlépést pedig azért kellett kockáztatni, mert visszafelé a 100-150 dolláros PCR teszt már nem fért volna bele a büdzsébe.

Ez a Hondurasi kiruccanás elég sokáig elég jól működött, és a kormányok szemet is hunytak felette, most meg már szerencsére nincs is szükség rá, mert úgy tűnik itt is eljött a vakcina Kánaán. (Bár még mindig vannak, akik az orosz és kubai vakcina helyett nemzetközileg elfogadott oltást szeretnének, ők továbbra is Hondurasba járnak oltatni.)

Most viszont egy másik irányú mozgolódás kezdődött el. Olyan emberek jönnek ide hosszabb-rövidebb időre, akik a valamilyen módon rájuk kényszerített oltás ellen menekülnek (hiszen ide csak PCR teszt kell) . Mert bár tudom, hogy egyelőre csak Ausztria és Costa Rica merte meglépni a kötelező oltás bevezetését, valójában több ország is megnehezítette, ha nem lehetetlenné tette az oltatlanok életét a saját hazájában.

Sokan vannak Kanadaiak, akik még az előtt kislisszoltak az országukból, hogy az utazáshoz oltatnuk kellett volna. Szóval ahány ország annyi szokás. Costa Rica például fokozatosan nehezített, és nem túl tisztességes a „szegény szomszédokkal”, amennyiben először (még tavaly) megnyitotta minden nélkül (se oltás, se teszt nem kellett) a határait a repülőforgalom előtt, de a szárazföldi határokat még hosszú hónapokra zárva hagyta. Így aztán az ingázó vendégmunkások vagy bent, vagy kint rekedtek, vagy használhatták illegálisan a zöld határokat. Aztán nagy nehezen kinyitotta valamennyi határát, és év végi dátummal kihirdette, hogy a legtöbb helyre már csak oltottak léphetnek be (persze csak nyugati oltásokkal) és jövő évtől kezdve kötelezővé tette a gyerekek számára a covid elleni oltást. Sokszor azt érzem, hogy az intézkedések nem mindig az emberek érdekeit tartják szem előtt, hanem csak bizonyos csoportok érdekeit. Például Costa Ricában nyilvánvalóan a gazdag nyugati turistákra fókuszálnak, a többiek pedig esetleg átutazhatnak az országon, és még egy közértbe is bemehetnek…

Az utóbbi hetekben nagyban konszolidálódott a helyzet, egyre több helyi ismerősünk kapta meg az oltást, már a 30 év felettiek mind kaphattak, ha akartak, aztán jött a nagy fordulat, amikoris egy bal kanyarral úgy tűnt beelőznek minden nyugati országot… Ugyanis az ország nagy bajtársa, Kuba töméntelen oltást küldött, amivel a 2-12 év közötti korosztályt is tudják oltani.

Most ott tartunk, hogy annyi oltás van, mint egy zsibvásárban, a hagyományos nyugati (elfogadott) pfizer, moderna, astra – n kívül szputnyik, szputnyik light ( egydózisú), 2 indiai és persze a híres kubai (Abdala és Soberana) , ami már 2 év feletti gyerekeknek is adható. Az oltási hajlandóság elég nagy, viszont a gyerekeknek adható oltással kapcsolatban sok a kérdés és a bizonytalanság. A balkanyaros előzés pedig még messze nem sikerült, mert bármennyire is belehúztak, az augusztusi 3%-ról még mindig csak 33%-ra sikerült feltornázni a lakosság átoltottságát.

Mint már mondtam, itt persze nincs válogatás, pfizer csak a terheseknek és szoptatós kismamáknak jár, és jelenleg a legtöbbeket szputnyik light-tal oltanak, de ez változó, éppen attól is függ, milyen szállítmányt küldenek ajándékba a jobb módú országok.

A védekezés más formái pedig különösen érdekesen alakulnak. A központi intézkedések hiányában, mindenkinek a saját belátására van bízva, hogy mennyire óhajt védekezni a vírus ellen. Például a tömegközlekedésben a buszok egyéni  kézben vannak, úgyhogy előfordulhat, hogy az egyiken kiírják, hogy csak maszkban szállhatsz fel, a másikon, viszont nem. A nagyobb közértek, bankok, egyéb intézmények szintén saját hatáskörben rakják ki a kézfertőtlenítőt és várják el a maszk használatát. Ezzel szemben a piacon, ahol az emberek nagy számban paszírozódnak össze, ott mondjuk a tömegek 20%-a visel maszkot.

Az is furcsa érzés, hogy a Costa Rica-i határszakaszon maszkban kell áthaladni, de mihelyt nicaraguai földre érkezel, leránthatod magadról a sorban.

Az állami iskolák idén nem zártak be, viszont a magán fenntartásúakban a szülők közössége szavazhatta meg, hogy legyen-e bezárás. Mivel az én gyerekeim 3 különféle iskolába járnak, nálunk például 2-ben szerencsére ment tovább a jelenléti oktatás, a harmadik (ami a fővárosban, Managuában van) 3 hetes online tanulást rendelt el. Az egyik iskolánkban egy különleges fertőtlenítővel átitatott lábtörlőn kell keresztül haladni, illetve a beengedéskor van lázmérés, kézfertőtlenítés, a táskák fertőtlenítővel való lefújása és természetesen folyamatos maszk használat… A másik iskolában kézfertőtlenítés és maszk…az államikban pedig semmi.

Az élet pedig folyik tovább a saját medrében, kicsit kimoccanva a komfortzónából, jóval kevesebb turistával, várakozással telve, hogy hamarosan jobb lesz, és hamarosan vége lesz az egésznek. Mindenesetre én nagyon örülök, hogy nem a csapból is a félelemkeltés folyik, anélkül is épp elég nehéz mindenkinek megélnie a pandémia fekete betűs éveit. Itt pedig amennyire lehet, egy teljes, napfényes és bizakodó életet élhetünk. 

 Hétvégén kirándultunk egyet a közeli Nicaragua-tó egyik legnépszerűbb helyszínére, a méltán kedvelt Ometepe szigetre. Már önmagában a Nicaragua tó is említésre méltó, több mint 14-szer nagyobb a Balatonnál, nem hiába ez Közép Amerika legnagyobb tava, több mint 400 kisebb, 3 nagyobb sziget és két vulkán található benne. A legenda szerint a nahuátl indiánoknak azt jövendölték, hogy az ígéret földjét egy édesvízű tóban lévő, két csúcsú szigeten találják meg. A mostani Mexikó területén élő indián törzsek közül sokan neki is indultak megkeresni ezt a földet, és állítólag a mai Managua területén találtak valamit hasonlót, ott egy időre megtelepedtek, de aztán folytatták útjukat dél felé, és lám a Nicaragua tavon meglelték a vágyott szigetet, ami azóta is szent föld számukra.

Kétségtelenül van valami varázslatos a sziget formájában, a tökéletesen égbe törő vulkáni csúcsban, a hegyet körülvevő elképesztően dús növény és állatvilágban, amiért nem csoda, hogy földi paradicsomnak tekintették az első lakosai. A mai napig egy varázslatos kis ékkő az ország belsejében, ahová szívesen kirándulnak hétvégére a fővárosból, és amíg volt turizmus, addig a külföldiek bakancslistáján is szerepelt.

 Ometepe egyébként a legnagyobb édesvizű tóban megtalálható vulkáni sziget (276 km2) a világon, formájában leginkább Tahitire hasonlít, ahogy a két vulkáni csúcsot egy szoros köti össze, csak itt a vulkáni formák még inkább megmaradtak, tekintve, hogy az egyik csúcs még most is működő vulkánt takar. A sziget északi vulkánja a Concepción, szárazabb, meredekebb, magasabb ( 1610 m), ekörül többen is laknak. A sziget déli részét a kevésbé dekoratív, de annál különlegesebb Maderas vulkán foglalja el (1394m). Ezen a déli területen egészen különleges mikroklíma alakult ki köszönhetően a vulkánnak, amelynek lejtőjén járva pontosan látható ahogy a száraz erdő nedvesbe, majd esőerdőbe csap át egyre feljebb kaptatva.

Mikor 2 évvel ezelőtt Nicaraguában jártunk első utunk erre a szigetre vezetett, de akkor a gyerekek miatt nem tűnt reálisnak, hogy képesek lennénk egy 8-10 órás vulkán túrát bevállalni, mostanra viszont megnőttek annyira, hogy a kisebb Maderas vulkánt elhatároztuk, hogy megmásszuk velük. Úgy tűnt egyébként is ez az érdekesebb túra, esőerdős, buja növény és állatvilággal, a vulkán tetején pedig egy fürödhető lagúna várt, mint méltó jutalom annak, aki teljesíti a nehéz 4 órás felfelé mászást. A gyerekek szempontjából egyébként még a szokásos „csúcscsoki” volt egy kardinális kérdés, ami otthon nem nagy szám, bármelyik közértben veszek valami finomságot, de itt, ahol a csoki aranyárban van, nagy kihívás volt egy ágrólszakadt kinderszeletet találnom. A csoki megvolt, így nyugodtan indulhattunk neki Granadából a másfél órás útnak, amely a kompig vitt, ahonnan egy 1 órás hajókázással jutottunk át a szigetre. Meg kell mondjam múltkor egy sokkal kisebb és ijesztőbb komp vitt minket a lakóautóval, a hullámok is hevesebben csapkodtak, és attól tartottunk, hogy kocsistul beleborulunk a vízbe. Szerencsésen átjutottunk azonban akkor is, bár a kocsi tetejéről sikerült valami vezetéket leszakítani, ahogy buzgólkodtak, hogy lekötözzék az autót, de a lényeg, hogy sikerült. Most viszont semmi effélétől nem kellett tartani, már ismerősként köszöntöttük az álmos kisvárost, megkerestük az egyetlen pékséget, ahol kaptak a gyerekek némi elemózsiát és elindultunk szállást keresni.

Másnap hajnalban indultunk fel a Maderas vulkánra, amit már szerencsésen előző este megszerveztünk egy kávéfarmról, bár lehet, jobban jártunk volna, ha nem tettük volna, mert akkor még lett volna visszaút, hogy ne is próbálkozzunk a megmászással…

Már az éjszaka is elég siralmasan telt, a nagy nehezen talált szállásunkat ellepték a szúnyogok, mindenki zaklatottan és keveset aludt. A szúnyoghálókon, amit az ágy köré kaptunk annyi luk volt, hogy halászhálónak is beillettek volna. Reggel aztán szitáló esőre és meglepően hűvösre ébredtünk. Mivel az elmúlt 4 hónapban egyetlen egyszer sem kellett kardigánt vagy hosszú nadrágot elővennünk, természetesen nem készültünk efféle felszereléssel. Megpróbáltunk bőségesen reggelizni, helyi tipikus ételt a híres „gallo pintot” (rizs babbal) kaptunk és fekete kávét. Miután csak nem akart kiderülni az idő, legalább elállt az eső, nekiindultunk az útnak egy túravezető kíséretében. Még két nicaraguai lány csatlakozott hozzánk, akik viszont külön túravezetőt is kértek maguknak, mert azt gondolták, majd gyorsabban haladnak, mint mi a sok gyerekkel. A gyerekeknek eleve kicsit nagy falatnak tűnt ez a túra, de a kifejezetten borongós, szuttyogó idő cseppet sem hozta meg a kedvüket hozzá, sőt, gyakorlatilag el sem akartak indulni. Nem kis rábeszélés kellett, hogy megmozduljanak, de már nem volt visszaút, nekivágtunk.

Az első szakasz egy kellemes ösvényen egy útjelző tábláig vezetett, ahol megmutatták, hogy 1300 méter szintkülönbséget fogunk legyőzni, és ha mégsem a csúcsra mennénk, van még egy ösvény szintben, ami indián kőbe vésett faragványokat látogat végig. Egyet mi is láttunk útközben, ami a vulkánt magát örökítette meg, bár én másik oldalról nézve inkább mamut fejnek néztem.

Az útjelző táblát elhagyva kávécserjék sűrűjében haladtunk felfelé, majd kakaóbabfák következtek, amik régen szintén a farmhoz tartoztak, de már öregek, és nem teremnek. Ekkorra újra eleredt az eső és köd vonta be a hegyoldalt. Kis csapatunk rendületlenül haladt felfele, azt remélve, hogy hamarosan a felhő fölé érünk és ragyogó napsütés lesz a jutalmunk. Az idő azonban egyre rosszabbra fordult, minél magasabbra jutottunk, annál hidegebb lett és csípős szél kezdett fújni. A fák sűrű szövevényében nem is a lehulló esőt, hanem a növényekről csordogáló vizet kaptuk a nyakunkba, és ahogy egyre több csapadék hullott, úgy gyűlt össze a keskeny ösvény medreiben, változtatva az utat egy végtelen sártengerré, ahol a víz alatt néhol kövek bukkantak fel. Egyre nehezebb, tocsogósabb és ragacsosabb lett a talaj. Az egyenetlen, buckás, léggyökerekkel tarkított úton egyébként is nehéz volt haladni, de így, hogy gyakorlatilag egy patakban kellett lépkedni, még nagyobb kihívást jelentett. Mindenünk teljesen átázott, és csak azért nem fáztunk nagyon, mert a felfelé menetelésben kimelegedtünk. Nekem Berci a hátamon felkötve egy hordozókendőben csüngött, és mivel őt is teljesen nyáriasan öltöztettük ( egy szál body volt rajta) eléggé tartottam tőle, hogy megfázik a túra során. Szerencsére, mivel úgy készültünk, hogy a vulkáni kráter lagúnájában fürödni fogunk, vittünk magunkkal egy törölközőt, amit ráterítettem Bercire és azzal takargattam meztelen lábát és kezét. Egymást viszonylag jól melegítettük, tekintve, hogy szinte futottunk fel a hegyre, elég jó fűtőértékkel bírtam a gyereknek, úgyhogy legalább a teste nem hűlhetett ki túlságosan. A többiek éppen ezért hamarabb is kezdtek fázni. Csak Marci és Duda cipeltek egy-egy elemózsiával és sok-sok vízzel megtöltött hátizsákot, de a rémséges idő elvette a kedvünket a piknikezgetéstől, a vízből is alig fogyott.

Ebben a videóban az Ometepe szigeten tett 3 napról mesélünk, nem csak a vulkán támadásról

A természet mesés lett volna, ha a lábunk előtti fél méteres szakasz látványától el tudtunk volna szakadni, de annyira siettünk és annyira egyenetlen volt a terep, hogy ezt csak egy-egy ritkább megállásnál tettük meg. A kakaóbab fákat egy egészen más, sokkal dúsabb, girbegurba, indákkal körbefont, óriási páfrányokkal árnyékolt és növények sokféleségével tarkított, sűrű bujaság váltotta fel. A kezdeti állathangok, bőgőmajmok kiáltozása, madarak élénk csivitelése azonban elhalkult, vagy az eső nyomta el az erdő élénk kórusát, vagy valóban elnémultak, mert maguk is meghúzódtak inkább csendben megvárva, hogy elüljön a viharrá erősödő zápor. A félúton található kilátóra alig egy pillantást vetettünk, ittunk egyet a kulacsunkból és folytattuk tovább utunkat rendületlenül. Magam sem tudom mit vártunk, a kilátónál természetesen az orrunkig sem láttunk a ködtől, nem sok bizodalmunk lehetett abban, hogy a csúcson majd valami más vár minket.

Ekkorra azonban már senki sem panaszkodott, valahogy mindenki a csúcs elérését várta, mint egy megváltást. A megváltás azonban elmaradt, amikor kibukkantunk a sűrű növényzetből és egy kisebb vízesés lábánál keltünk át egy kietlen köves tájon átbukdácsolva, a szél már tényleg csontig hatolt, és biztos voltam benne, hogy ilyen hideget még soha nem éreztem Nicaraguában (kb. 18 fok lehetett, csak ugye mi nyári ruhában átázva…), de aztán szerencsére újra visszavitt az út a növények dzsungelébe, ahol a szél jóval kevésbé érződött.

 A csúcsra érkezés előtt az út kettévált, egyik ösvény a krátert megkerüli és lemegy a lagúnához, a másik pedig a tetőre visz, ahonnan elvileg mesés kilátás nyílik a lagúnára és a szomszédos Concepción vulkánra. Tudtuk, hogy mind a kettő veszett fejsze nyele, de ekkor már be akartuk fejezni ezt a meglehetősen kimerítő és rémséges túrát, ezért a rövidebb, csúcsra vezető utat választottuk. Az ösvény egy szikla oldalához vezetett, ahol békeidőben biztos remekül lehet piknikezni és nézelődni, most azonban egy rövid kitekintés, és egyetlen ködbe révedő fénykép elkattintása után visszafordultunk.

Nem is tudom, azt hiszem fent még csalódottságot se éreztünk, hiszen már órák óta tudtuk, hogy semmit sem fogunk látni, maximum elmondhatjuk, hogy megmásztuk, nem adtuk fel. Persze ez utóbbi jó érzés volt, és az a tudat is, hogy általában 4 óra alatt érnek fel, míg mi ezt 3 óra alatt teljesítettük, de azért túl sok jó érzés nem járt át bennünket.

Berci éppen a csúcsot elérve egy rövid időre felébredt és kiköpte a cumiját, amit végül sikeresen megtaláltunk lefelé menet a sárban. A gyerekek a szikla peremére se mentek, hanem egyből visszahúzódtak a sűrű növényzet természeti elemekkel szembeni viszonylagos védelmébe. Még a csúcscsokit sem kérték, hanem szélsebesen elkezdtek ereszkedni, hogy minél hamarabb lejussunk egy szárazabb, melegebb részre.

A kirándulások során az odaút általában érzetileg hosszabb szokott lenni, ezúttal azonban a vissza tűnt annak. Lefelé tényleg csak bukdácsoltunk a sártengerben, amely szinte lezúdított minket a hegyről, de ezt olyan dimbes-dombos, köves terepen tette, hogy attól féltünk valaki menten kitöri a bokáját. Csimi el is esett egyszer, és úgy tűnt annyira bevágta a térdét, hogy nem tud tovább jönni,  de szerencsére nagyobb volt az ijedelem, mint a baj, mert néhány perc után saját lábon folytatta az utat. Bevallom el sem tudtam képzelni, hogy hogyan másképp jutott volna le, mert az ösvények néhol annyira keskenyek és csúszósak voltak, hogy még ha Marci a hátára is vette volna, nagy valószínűséggel együtt estek volna el a következő méteren.

Mindenki nagyon derekasan bírta a megpróbáltatásokat, bár Vilma lelkileg egyre nehezebben tűrte a hosszú és fárasztó gyaloglást, ezért folyton szóval kellett tartani, vagy mesélni kellett neki valamit, Csimi pedig az esése után igényelte, hogy apa végig fogja a kezét, ami megint csak szép mutatványnak ígérkezett amikor nem hogy két ember, de néhol egy felnőtt is alig fért el. Ekkor már mi felnőttek is a pokolba kívántuk volna a túrát, az időjárást és az egész napot, de nem volt mit tenni, valahogy le kellett jutni. Az orromon, ahogy folyton azt bámultam hova lépek, patakokban csordogált a víz, a hajamból és a ruhámból facsarni lehetett volna, a cipőmre pedig nem lehetett ráismerni, hiszem vastag sárréteg fedte be, amely minden lépésnél nagyot cuppant. A többiek pont ennyire elkeserítő képet nyújtottak, mint az ázott és átfagyott ürgék, akiket folyamatosan vödör vízzel locsolnak az égiek. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy a száraz évszak kellős közepén ekkora zuhé kapjon el bennünket, nem is hittük el, hogy ekkora pechünk lehet.

A visszaút hosszúra, (ugyanúgy 3 órásra, mint fel) és rendkívül fáradtságosra sikeredett, és még a vágyott kakaóbab fáknál is azt kellett megállapítanunk, hogy az esőfelhő lejjebb húzódhatott, mert már ott is esik az eső, ahol felfelé menet még száraz idő volt. A lábunk szinte remegett, a végén már a fáradtságtól csúszkált, de csak elértük a táblát, ahol csodák csodájára, kellemes, 30 fok körüli, száraz idő fogadott. A vulkán lábánál ugyanis egy centi eső sem esett, ezért mondják, hogy a Maderas vulkánnak csodálatos mikroklímája van…

A táblánál végre kinyújtózhattunk, elfogyasztottuk az igencsak megérdemelt csúcscsokinkat és leballagtunk a kocsihoz, hogy megpihenjünk ezután a megpróbáltatásokkal teli 6 óra után. Hat óra kimondva és utólag is kevésnek tűnik, de amikor benne voltunk egy örökkévalóságnak tűnt. Az is hihetetlen, hogy mennyire fáztunk, és milyen pillanatok alatt felmelegedtünk és elfelejtettük a velőig hatoló hideget.

Én még szeretném egyszer megmászni, hogy lássak is valamit, Marci szerint van még hova utaznunk ezen túl is…Majd meglátjuk, a gyerekek mindenesetre soha többé nem szeretnének vulkánt mászni…

Mexikóról sok minden él az ember fejében, de elsősorban olyan általánosságok jönnek elő, mint sombrero kalap, tortilla tekercs, mariachi zenészek és persze indián piramisok…

Chiapasra egyik sem jellemző, viszont Mexikó sokszínű vidéke között ez a legzöldebb, legvadabb, legcsapadékosabb, és számomra messze a legegzotikusabb is! Mexikóban északon sivatag, középen magas hegyek, vulkánok, koloniális városok, két partján mesés strandok ölelik, délen pedig, a Guatemalai határnál húzódik a sejtelmes Lancadón dzsungel, amely még ma is otthont ad számos indián törzsnek, akik az északibb államokból vándoroltak a központi vezetés által kevésbé kontrolált, természetközelibb vidékre.

Mielőtt beléptünk volna a természet buja szentélyébe San Cristobal de las Casasból indulva még megálltunk egy egészen elképesztő vízesésnél, a Chiflónnál, amit Európában tömött sorokban tolongó turisták hada vett volna körül, itt azonban pár lézengő külföldin és sokszoknyás, kiránduló indián asszonyon kívül nemigen találkoztunk mással.

A lépcsőzetesen leomló vízesés két oldalán lehetett feljutni a legfelső kilátó pontra és útközben meg lehetett mártózni a hűsítő habokban, ahol a fehéragyagos talajt folyamatosan mosta ki a lábad alól a zuhatag. Mi inkább visszafelé csobbantunk egyet, amikor épp jól esett a hosszas felfelé mászás után egy kis hűsítés. Igazából annyira elragadó volt a helyszín, hogy elgondolkoztunk azon, hogy ott maradjunk egy napot még, de akkor nem fért volna bele a tervezett út még anyukám érkezése előtt. Így aztán tovább indultunk Cinco lagos-ig, ami 5 tó vidéket jelent, aminek megfelelően 5 kristálytiszta mélykék vízű tóhoz jutottunk.

Mivel tudtuk, hogy most aztán vége a civilizációnak, bevásároltunk a tervezett 3-4 napra és megírtuk az otthoniaknak, hogy nem fognak elérni semmilyen módon, mert nem lesz netünk sehol. Megérkezésünkkor már épp sötétedett és a Gps egyenesen az egyik tó partjára vezetett. Nehezítette a helyzetet, hogy épp szakadt a trópusi eső. Tehát sötétben, egy földúton mentünk a tó irányába, amikor egyszer csak egy nagyon meredek lejtő következett, amin a kerekeink egyenesen csúszni kezdtek lefelé. Elég ijesztő volt, mert nem lehetett tudni hol van az út vége, és hol kezdődik a tó, de aztán szerencsésen volt még pár egyenes méter, amin sikerült lefékezni. A sárban egy kemping széléhez érkeztünk, ahol nem tudtunk beljebb jutni a kocsinkkal. Így aztán se áramhoz, se vízhez nem jutottunk. A pontot az í-re az rakta fel, amikor ebbe a komfortba egy hangos mulatós zene rondított bele. Ekkor már tényleg nem tudtuk mit keresünk ezen a helyen. Kiderült, hogy a zene valami buli kezdete csak, és nem is remélhetjük, hogy rövid időn belül véget érne. Így aztán keserű és gyors búcsút vettünk, és arrébb álltunk egy étterem parkolójába, ahol az appunk szerint szívesen látott vendég a lakóautó. Itt sikerült végre álomra hajtanunk a fejünket, és bár másnap minden víztől csillogott, mégis ragyogó napsütésre ébredtünk. Ezen a napon tuktukkal jártunk be 3 tavat majd az egyik mellett gyalogosan egy dzsungelösvényen jutottunk el egy tengerszemhez. 

Mint ahogy említettem rendes netünk nem is volt, viszont amikor az étteremhez visszamentünk, ott sikerült wifire csatlakozni, és egy nem várt üzenet fogadott minket. Anyukám írt, hogy azonnal hívjuk fel, amint tudjuk.

Hamarosan ki is derült, hogy az indulása (hozzánk, Tuxtlaba) előtt 3 nappal sikerült a lépcsőházban úgy elcsúsznia a felmosott lépcsőkön, hogy hanyatt esve agyrázkódást kapott és egy bordáját is eltörte. Magam sem tudtam, hogy fizikailag vagy lelkileg van-e jobban ki, de sajnos úgy tűnt, hogy annyira fáj a bordája és annyira szörnyen érzi magát, hogy csak később lesz ideje belegondolni bármi másba.

Mindenkinek majd megszakadt a szíve, a gyerekek rajzokat küldözgettek, mi felnőttek azon drukkoltunk, hogy legalább a fájdalom elmúljon, az utat meg majd pótoljuk később. Ennek a rémes intermezzónak a következménye, hogy megváltoztattuk az útitervünket, és nem San Cristobal felé vissza vettük az irányt, hanem tovább haladtunk, közel 10 napon át a dzsungel belsején keresztül. Ha nem ez a szomorú esemény vezetett volna idáig, azt mondtam volna, hogy ez volt életünk legjobb döntése, így viszont csak valami „jó a rosszban” vagy sorsszerűség, vagy ki minek nevezi alapján találtuk meg a családunk számára eddig érzékelt legharmonikusabb helyszínt, talán a világon.

Természetesen nem mindenkinek és nem mindig (esős évszakban biztos egész más képet mutat), de valahogy nekünk annyira bejött a Lancadón dzsungel, hogy csak fájó szívvel folytattuk az utat a Yucatán felé.

Mivel ez a tíz nap olyan intenzívre sikeredett, hogy egyszerre leírva túl nagy falat lenne, ezért két részletben fogok írni róla, amelynek első részét most olvashatod!

A Cinco Lagos vidékéről, Las Nubes-be (A Köd(ök))-be mentünk, ami nevével ellentétben egy varázslatos természeti csoda. Egy olyan vízesés folyam elrejtve a falu utolsó utcája után egy kemping partján, amit csak néhány éve kezdtek turisztikailag kihasználni a helyiek, és még csak elég kezdetleges vendéglátás folyik a térségben. Nekünk ezzel természetesen nem volt problémánk, mindössze annyi, hogy a szélesen hömpölygő folyó partján egyszerűen nem tudtunk vízhez jutni….Hogy hogyan lehetséges ez, úgy, hogy nem volt egy csap, amire a locsolócsövünket felcsatlakoztathattuk volna, illetve pumpa sem, ha netán a folyó vízét szerettük volna felhasználni. Így az a paradoxon állt elő, hogy Mexikó legcsapadékosabb vidékén, egy vízesés szélén spórolnunk kellett a vízzel.

Persze azért meg lehetett oldani, mivel sátorkempingnek épült a hely, voltak zuhanyzók, így mi is azokat használtuk, és ugyan külön mosogatóhelyre nem gondoltak, de kisebb csapoknál (amikhez nekünk nem ért el a cső) sikerült az edényekkel is megbirkózni. Ebből a kempingből közvetlenül lehetett besétálni a 2 utcás minifaluba, ami kissé poros, de bájos képet mutatott, a másik irányba pedig néhány turistaösvény indult a folyó mentén. Természetesen mi mindet ki szerettük volna próbálni, ezért még érkezésünk napján nekivágtunk egy rövidebb körtúrának. Döbbenetes panoráma tárult elénk a kiépített ösvény mentén, ami hol a folyó magasságában, hol jóval a fölött haladt, így madártávlatból is meg lehetett szemlélni a millió össze és szétfolyást.

Az ösvények szépen karban voltak tartva, és bár elég rövidek voltak, mégis kielégítették az aznapi felfedezőkedvünket. A kemping partján még egy kis strand is ki volt alakítva, ahol egy kötélről lehetett Tarzan ugrálni, ami végül szép kagylók keresésébe torkollott a kislányaink részéről.

Még egy teljes napot szántunk las Nubesre, és ezen a napon egy olyan ösvényt néztünk ki, amelyet elvileg túravezetővel kell megtenni, de több helyi szerint anélkül is lehetséges. Valahogy ez a túravezetős dolog nem vonzott annyira, és arra gondoltunk, hogy a sok csoda kütyü és Marci jó tájékozódása mellett úgysem fogunk eltévedni.

Mondanom sem kell, hogy ez az ösvény nem volt olyan szépen kiépítve, se kijelölve, mint a kisebbek, de ez persze nem tántorított minket el, hogy liánokon, tüskés törzsű fák és sűrű bozót közepett törjünk utat magunknak előre. Közben persze liánon hintáztunk, kinéztünk a folyópartra, hátha további orientációt nyújt számunkra, de csak nem sikerült visszatalálnunk az eredetileg kijelölt útvonalra. Aztán rájöttünk, hogy melyik lenne a jó irány, csak hogy arra épp egy meredek emelkedő volt. Sebaj, gondoltuk megmásszuk, és megtaláljuk az ösvényt… Mindenen keresztül végül tényleg feljutottunk egy hegyoldalszerűségen, ahonnan szerencsésen visszataláltunk az eredeti tervnek megfelelő útra. Innen már rövid időn belül jutottunk el a „végcélhoz”, ami a folyó egy kiszélesedése volt, amelynek partján megpihenhettünk, és csodálhattuk a természet tündöklő színeit és erejét.

Innen lett volna még valami pici ecobungalow-s hely, ahova az eredeti tervek szerint még tovább mentünk volna, akkor viszont menthetetlenül besötétedett volna a visszaúton, így fájó szívvel, de visszafordultunk és minden eltévedés nélkül találtunk vissza Goldiehoz.

Másnap folytattuk volna az utunkat, de mire sikerült mindent bepakolnunk és indulásra készen álltunk, kiderült, hogy lemerült az akkumulátorunk. Ezt mondjuk akár tragikusan is felfoghattuk volna, a dzsungel közepén, bikakábel nélkül, térerő nélkül…de pont az éles helyzetek azok, amikor az ember a legkreatívabb és leghatékonyabb problémamegoldó. Marci a környező kirándulókat kérdezgette meg, miközben én Babcival egy pasival motorral bementünk a faluba megtudakolni, hogy tudna-e valaki nekünk segíteni.

Hamar kiderült, hogy bikája senkinek sincs, viszont mindenki nagyon szívesen segít a „nagy amerikai monstrumnak”, a kérdés már csak az volt, hogy sikerül-e? A faluból ugyanis egy icipici autóval sikerült visszatérnünk, aminek sofőrje felajánlotta, hogy kicseréli Goldie akkumulátorát, az övére, ami majd feltölt minket az indulásra.

Bár kételkedtem abban, hogy ez a méretbeli aránytalanságok mellett lehetséges szcenárió, nem volt jobb ötletem. A pici ember, a pici autójával jól ránk állt, majd szépen kicserélte az aksikat, és láss csodát, nem sokkal később boldogan berregett fel Goldie motorja. Innen már nem volt megállás, azonnal beugrottunk a kocsiba, hogy még mielőtt lefulladt volna, szerencsésen tovább folytattuk utunkat egy zsákfaluba, ahol nem csak majmokkal, de krokodilokkal is találkoztunk, a gyerekek pedig egy napra kipróbálták, hogy milyen az iskola Mexikóban.

Ha érdekelnek további kalandjaink, akkor ne hagyd ki a Chiapasi beszámoló következő részét sem, ami két hét múlva fog megjelenni! Kövess minket facebook oldalunkon és honlapunkon is, ahol minden infó összefut!

Ahogy Európa felett a lelki szemeim előtt egy sötét ködfelleg úszik, úgy itt, Nicaraguában minden olyan derűs és békés. Persze pont a távolság az, ami leginkább elferdíti a tényeket, és a valódi tapasztalás által tudod csak bizonyosan, hogy mi is a valóság. Éppen ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom politikától mentesen leírni a saját tapasztalatomat és megírni a saját véleményemet a helyzetről, amivel persze nem kell egyet érteni.

A távolság vagy megszépíti a dolgokat, vagy egy világjárvány idején félelmetesebbé is teszi, hiszen az ismeretlen, a bizonytalan az veszélyes. Most pedig minden változik, napról napra újabb szabályokat vezetnek be, ami tegnap még igaznak tűnt ( pl. a maszk haszna, a szabad mozgás joga…) az mára felülíródik. Valóban nehéz ilyenkor kimozdulni a komfortzónánkból, és nem a kanapé karfájába kapaszkodva rágódni a szép múlton és a bizonytalan jövőn. Teljesen megértem a társadalom nagy részét, akik félnek, szét vannak szaggatva az idegeik az állandó feszültségtől és készültségtől, hogy mi jöhet még. Szerencsére sokan vannak, akiknek nem volt megterhelő az átállás, és nyugodtan tudják élni kissé leszűkített életüket, de megtalálják ebben az új világban is a harmóniát. Én sajnos nem tartozom közéjük, már a korlátozások gondolata is folytogatóan hat rám. Talán a habitusom az oka, de az biztos, hogy úgy éreztem, hogy a rám erőltetett szabályok szigorúsága és az életem ilyen szintű korlátozása nem áll arányban azzal, mint amennyire veszélyes rám ez a vírus. Úgy éreztem, hogy a lelki egyensúlyomat teljesen felborítja az újabb és újabb 10 napos karantén, a bezártság, az egész „rettegésben tartás”. Nem a vírus teszi tönkre az egész világot, hanem a saját magunk extrém túlféltése az, amitől most összeroppantjuk mentálisan az emberek egy nagy hányadát. Én nem akartam ebbe a csoportba tartozni és gyakorlatilag úgy éreztem, hogy kimenekülök az egyre szűkebbre szabott ketrecemből, Európából, Magyarországról, Budapestről, a belvárosból, a lakásunkból, el nagyon messzire egy másik világba.

Ez a másik világ sem tökéletes, sok hibája van, sok mindenben gyerekcipőben jár Európához képest, más a mentalitás, a vezetője enyhén szólva is autoriter, de én mégis itt találtam meg a lelki békémet és a szabadságot. Mondhatjuk, hogy a hideg elől menekültem, de igazából a szabadság utáni olthatatlan vágy volt, ami idáig hajtott. Nem akartam a gyerekeimet állandóan bezárni, tortúrának kitenni az állandó tesztelgetéssel, az otthontanulás siralmait újra végig élni, nem akartam, hogy a napom fénypontja az legyen, hogy leugrom a sarki közértbe.

Hogy is van ez a vírus itt? A központi vezetés szerint alig-alig, de a valóság is azt támasztja alá, mondjuk Magyarországgal összevetve, hogy jóval kisebb mértékben van jelen, mint a saját hazámban volt akár a megszorítások csúcspontján is. Az első hullám valóban elmúlt, és most úgy tűnik egy második hullám elejét kapargatjuk, amikor a napi halálozásokban 50 fő lehet a covid áldozata, legalábbis ellenzéki sajtóorgánumok szerint (a kormányközeli szerint napi 5, lakosságszám: 8 millió). Az, hogy itt miért nem pusztít olyan mértékben, valószínűleg nem én fogom megfejteni. Mint ahogy azt sem tudtuk kitalálni, hogy miért Olaszország lett az egyik legfertőzöttebb, úgy ez sem egyértelmű. Mondhatom persze, hogy a jó idő és a nyitott terek miatt lehetséges ez az alacsony fertőzöttség, de akkor pedig a többi Közép Amerikai ország adatainak kéne egyeznie, és mégsem egyeznek.

https://www.statista.com/statistics/1101643/latin-america-caribbean-coronavirus-cases/

Védekeznek egyáltalán a vírus ellen, vagy ez nulla védekezéssel történik? Az az érdekes, hogy védekeznek. Méghozzá sokkal szimpatikusabban, számomra szinte felfoghatatlan „szabadsággal” és belátással.

A központi irányítás nem vár el semmit, de fél éve bezáratta az állami iskolákat. Most tanévkezdéskor (február elején) nyitottak újra. Egyébként semmi más elvárás vagy jogcsorbítás nem történt, nem kell maszkot hordani sehol, nem zárattak be semmit, az élet akár a rendes medrében is folyhatna tovább, ha a világ többi része nem bolondult volna meg. Mert persze hogy is ne hatott volna, hogy a földi határokat lezárta Costa Rica, hogy az áruszállítás egy időben akadozott, hogy a nemzetközi légiforgalom gyakorlatilag megszűnt? Mindez rendkívül sok rosszat és szegénységet hozott magával, de térjünk vissza a védekezésre. Ha központilag nem is, de a cégek egyenként hoztak intézkedéseket, tehát például a közértekbe, boltokba, banfiókokba nem lehet maszk nélkül bemenni. Sőt a belépéskor fertőtlenítik a kezed és mérik a hőmérsékleted is. Most iskolakezdéskor az iskolában is kell maszk, a buszokon pedig mindenki belátása szerint, hord, ha akar. Mióta megtudtam, hogy az FFP2-es szelepes maszk a viselőjét védi, nem a körülötted lévőket, azóta nem látom be, miért kéne mindenkinek maszkot hordani.

Tehát védekezés van, de nagyrészt egyéni döntés kérdése. Tudom, hogy ez most sokaknál kiveri a biztosítékot, de szerintem ez elégséges járványkezelés. Persze időnként felröppenek olyan hírek, amiknek semmi valós alapja sincsen, például nemrég egy Costa Ricában élő külföldi kezdte azt terjeszteni a közösségi oldalán, hogy „azt hallotta…hogy Nicaraguából buszokkal viszik át a covidba megbetegedett embereket, mert az ország annyira nem tudja kezelni a járványt, hogy Costa Ricába menekülnek ellátásért. „ Ez az állítása azért is vérzik több sebből, mert ha még lenne is olyan beteg, aki át akarna menni, az nem kapna ott ellátást, ja és a szárazföldi határok le vannak zárva, úgyhogy nem buszok, de gyalogosok sem juthatnak át. Mi várható ezek után, hogy mit gondoljon valaki több ezer kilométerről, ha a szomszédos országban efféle sötét tudatlanság uralkodik és a félelem vezet minden kijelentést. Egyébként is úgy tűnik, hogy mindenki azt próbálja bizonyítani, hogy ő az egyetlen (állam, szerv, kormány) amelyik jól kezeli a járványt, és mindenki másnak ez rosszabbul megy. „Mi vagyunk a legjobbak!” Üzenik a népnek, és megpróbálják lenyomni a tömegek torkán az újabb szigorításokat, kizárólag persze a nép saját érdeke védelmében. (Esetleg más hátsó szándékok is vezérlik őket?) Csak az a bizonyos béka előbb utóbb fel fog forrni.

 Nem hiszem, hogy éveken át bezárva, félelemben élni egészséges, ha pedig valaki nem így gondolkodik, hát vigyázzon magára. Megteheti, senki nem kényszerít senkit étterembe, maszk nélkül közlekedni, vagy ölelgetni másokat. Furcsállom, hogy csak én érzem, hogy csorbítják a fejlett világban a szabadságjogaimat, hogy pont a legfontosabbat veszik el az emberektől, a szociális kapcsolatokat, azt a lelki feltöltődési pontot, ami egy olyan láthatatlan hálózat, ami nélkül hosszú távon nem lehet boldog és kiegyensúlyozott életet élni. Minek legyek otthon, ha pont a lényeg hiányzik. Itt normális életet élhetek, nem rettegek a szembejövő emberektől, edzőterembe járhatok, beülhetek egy kávéra bárkivel és szabadon mozoghatok bármikor. Ez otthon most nem mondható el...és szerintem ez szomorú...

Mikor megérkeztünk a 3 napos rémséges utazásunkat követően mindenki teljesen ki volt készülve. Babcinak aftái voltak és alig tudott enni, mindenki a végkimerülés határán tengődött az óraátállástól való szédülésről már nem is beszélve. A ház nagyon megnyugtató és békés volt, mégis azonnal egy csomó teendőt adott.

Először meg kellett teremteni a mindennapi élethez szükséges alapokat. Bevásároltunk rengeteg ennivalót, kiegészítettük a konyhánkat, és megpróbáltunk kialakítani egy napirendet, amibe a gyerekek tanítása adta az alapot. Mindez nem is lett volna olyan nagy kihívás, ha nem jönnek közbe mindenféle előre nem várt események.

Alapvetően imádom, hogy durr bele Balázs módjára a férjem mindig mindent azonnal elintéz, de most egy kicsit hamar kapcsolt turbó fokozatba, megvárhatta volna, míg kicsit fellélegzünk. A berendezkedés, életünk elkezdése mellett, Vilma a harmadik napon belázasodott és kezdetét vette az a nehéz időszak, amit egy rossz beteggel való foglalatosság jelent. A dolog pikantériáját nyilván az adta, hogy egy új helyen kellett mindent azonnal megoldanunk.

Először csak levittük a lázát mindenféle lázcsillapítóval, mert azt gondoltuk, csak az út viselte meg, aztán 1-2 nap múlva rendbejön. Hanem a harmadik napon neki is afták jelentek meg a szájában, és már nem csak bágyadt és elesett volt, hanem nem is evett és egyre kevesebbet ivott. Gyorsan kerestünk egy helyi gyerekorvost, aki megállapította, hogy minden az afták miatt van, de felülfertőződött már a szája, ezért fáj annyira a nyelés, és adott rá mindenféle gyógyszert.

Vilma egy cukortündér, de nagyon rossz beteg, minden egyes kanálnyi orvosságért és csepp vízért, amit magához vett, keményen meg kellett dolgoznunk, miközben folyamatosan meséket olvasva szórakoztatnunk kellett. Közben a többiek elkezdték az iskolát, egyikünk fuvarozta őket reggel délben, amíg Berci itthon várta el az egész napos figyelmet. Aztán déltől teljes műszakban „etettünk és tanítottunk”, ami kezdetben nagyon nyögve nyelősen indult. El lehet képzelni, miközben Vilma rosszul van és panaszkodik, Berci hangosan rikácsol, hogy több figyelmet kapjon, a többieket pedig a rendkívül izgalmas papucsállatka részeivel vagy épp a szóelemző írásmód rejtelmeivel ismertetjük meg…

Vilma állapota pedig rohamosan romlott, mivel őrült meleg van itt, és nem igazán ivott, gyakorlatilag 2 nap alatt a kiszáradás határára került. Egyik este aggodalmunkban fel is hívtuk az orvost, hogy ajánljon egy megfelelő kórházat Managuában (a fővárosban), ahol infúziót kaphatna, de aztán minden másképp alakult, mintha otthon lettünk volna. Az orvos lediktálta, hogy miket kell az infúzióhoz megvennünk, és fél órára rá egy ápoló már itt is volt, hogy bekösse az infúziót. Nem elég, hogy ezt profin meg is tette, másnap hajnalban újra megjelent, hogy rákapcsolja az újabb adagot. Ez persze még nem volt elég, kapott vénásan egy erősebb antibiotikumot, ami nagy nehezen segített végre.

De ha nem lett volna elég, hogy a gyerekek körül nincs minden rendben, a házban is „azonnal” mindent meg kellett csináltatni. Marci érkezésünk másnapján nekiállt, hogy a melegvíz rendszerünket kicserélje, mert nem működött jól, és bár a szaki ügyesnek tűnt, csak többszöri nekifutásra sikerült a várt eredményt elérni. Amikor pedig először próbáltam mosni, a mosógép azzal köszöntött, hogy az egész nappalit elárasztotta vízzel. Mondhatom nagy élvezet volt az utazásunk összes mocskos cuccát kézzel kimosni a konyhai csapban, attól félve, hogy minden bepenészedik, ha így hagyom… A vizes mellett persze jött az elektromos, mert új villanykiállást szerettünk volna, meg az asztalos, mert az ajtók elkorrodálódtak és meg kellett csiszolnia őket. Szóval amellett, hogy a gyerekekkel akadt teendő egy állandó szerelő kolónia vett körül, akik után gyakorlatilag konstans lehetett takarítani, ha nem akartam, hogy a földön mászó Berci a piszokban másszon egész nap.

Aztán még mindig az első hét eseményeinek megkoronázásaként egyik reggel arra ébredtünk, hogy az ágyunkon apró vérfoltok vannak és az éjszakai szoptatáskor majdnem egy terebélyes csótányra léptem rá. Ekkor már kezdett betelni a pohár, úgy éreztem összecsapnak a hullámok a fejünk felett, nem elég Vilma, a szerelendő dolgok hada, még az ágyipoloskákkal is meg kell küzdenünk. De szerencsére Marci, mint mindent, azonnal megoldott, és hathatós borágirtókat hívott ki még aznap délutánra, akik miután kirakták a csótánycsapdáikat, megállapították, hogy szerencsére nincs ágyipoloskánk, csak valószínűleg 1-2 szúnyogcsípést vakartunk el éjszaka a lábunkon.

Ha már víz, akkor elengedhetetlen volt, hogy a medence rendszerét is átállítsuk sós vizesre, amit újabb szakik hada tett meg. Közben a konyhában az egyik járólap rossz oldalával lett visszatéve egy beázás után (nem stimmelt a minta), ezt is át kellett rakni. Csakhogy abba már tényleg senki nem gondolt bele, hogy ez mennyi porral fog járni….Nos az ágyipoloskák tudata, csak kétségbe ejtett, ez azonban valódi több napon takarítási teendőt adott…Az egyetlen járólap kicserélése, és egy másik helyrerakása miatt gyakolatilag az egész nappalink centis porban úszott, és nem elég, hogy a föld, de a bútorok, a szekrények belül, az edények és minden, de minden csupa mészpor volt. Teljesen el voltam keseredve, ahogy Bercit próbáltam visszatartani, hogy ne a mészporban fetrengjen, miközben előtte húztam össze újra és újra a piszkot.

Az „azonnal mindent megcsináltatunkból” néha így adódnak efféle kellemetlenségek, és meg kell mondjam, nagyon ki voltam akadva, hogy ezt most mi a csudának kellett, de ugye máskor én is mindent azonnal akarok…úgyhogy az ilyen habitus „csomagban jár”, sok jó mellé beesik egy kis ballépés is néha. Így utólag könnyű ilyen nagyvonalúnak tűnnöm, de akkor és ott elátkoztam volna Marci precizitását. Pakolni ugyan egészen szeretek, de takarítani kifejezetten utálok, pláne nem egyenként minden egyes edénykét tetőtől talpig….A por pedig annyira durva volt, hogy a medence vizén sem lehetett segíteni, így azt is le kellett engedni. Úgyhogy jött az újabb „kaland”, amikor kiderült, hogy a leengedett medencevizünk a szomszédnak a tetejéről ömlik a kertjébe…Marci persze megbeszélte ezt is, majd újult erővel feltöltöttük a medencét, aminek vize másnapra rejtélyes módon újra eltűnt. Ekkor kiderült, hogy miközben töltöttük a medencét, nyitva maradt egy szelep, ami pedig folyamatosan engedte le a vizet. Az utca (mert a házak vize simán oda van kivezetve) immár két napja a mi medencénk vizében tocsogott….Gondoltam jó kis mozi a szomszédunknak, ahogy folyamatosan folyik körülöttünk az élet, a szó valódi értelmében is…

Közben pár nap elteltével Vilmának kezdtek eltűnni az aftái, már hajlandó volt egy féle vaníliás pudingot is megenni (amit persze csak egy helyen lehetett kapni), és úgy tűnt látszik a fény az alagút végén. A dolgok kezdtek a helyükre állni, lassan kialakítottunk egy rendszert az életünkben, Vilma pedig a következő héten megkezdhette az iskolát a testvéreivel. Nagy felüdülés volt ahogy az első iskolanap leraktuk mind a négy nagy gyerekünket, és Bercivel elindultunk a főtér felé, csak hogy kószáljunk egyet. Végre elkezdhettük a kinti életünket, rázós váltás volt, és nehézkes kezdés, de nagy bizakodással néztünk a jövőbe.

Akik ismernek minket, tudják, hogy kb 2 évvel ezelőtt felkerekedtünk és 9 hónapig utaztunk lakóautóval az Usától egészen Costa Ricáig. Aztán amikor véget ért az út, kiderült, hogy bővül a család egy kisbabával, de közben annyira megtetszett ez az életvitel, hogy legszívesebben azonnal folytattuk volna. Legalábbis azt terveztük, hogy egy tanévre visszatérünk Nicaraguába, ahol a gyerekeink miközben iskolába járnak, megtanulnak spanyolul is. A kisbaba (Berci) születését azért inkább itthon szerettük volna, illetve arra gondoltunk, hogy megvárjuk, mire kicsit nagyobb lesz (közel 1 éves).

Aztán jött pár előre nem várt esemény, Bercivel pár hónap kórház, világjárvány, és úgy tűnt, hiába terveztünk. Amikor indultunk volna, szeptemberben, még minden határ zárva volt Közép Amerika felé. Gyakorlatilag nem voltak járatok, nem lehetett bejutni az országokba.

Engem a tavaszi covid lock down lelkileg eléggé megviselt, bár azt nem mondanám, hogy sokat tétlenkedtünk otthon, sőt inkább egy állandó kirándulásba, „gyereketetésbe” és tanításba torkolltak a napjaink. Rettentően kimerítő volt a 0-24 óra 5 gyerekkel, akiket le kellett kötni, meg kellett mozgatni, és ami a legszörnyűbb, rá kellett venni az online tanulásnak nevezett szörnyedelemre.

Akinek több gyereke van (esetleg még kisbabája is), az biztos tudja miről beszélek „szörnyedelmes otthontanulás alatt” , amikor egyszerre kéne 3 felé szakadni, főzni, szoptatni, és a feladatok elvégzésére rávenni a gyerekeket, vagy jobb esetben csak leellenőrizni azokat.

Aztán persze mindezek ellenére mindenki túlélte a tavaszt és a nyár nagy megkönnyebbülést hozott a tekintetben, hogy nem kellett állandóan küzdenem azért, hogy  tanuljanak. Valahogy azonban bennem volt, hogy ősszel jön a feketeleves…ahogy egyre hangoztatták, hogy közeledik hamarosan a második hullám, úgy éreztem, hogy ha lehet, szeretnék ezúttal ebből kimaradni (ki ne szeretne?).

Tehát árgus szemekkel figyeltem szeretett Nicaraguámat, ahol a hivatalos híreken túl, a zárt facebook csoportokban is egyre jobb hírek jöttek. Úgy tűnt, ott csúszással érkezett meg az első hullám vége, és épp a feloldásoknál tartanak. Miközben otthon a pallos lebegett a fejünk felett, hogy hamarosan jön az újabb online tanulás, a lezárások, bezárások és szigorítások, eközben szép lassan elkezdtek a légitársaságok jegyeket ajánlani Közép Amerikába.

Marci (a férjem) egyébként eleinte nem értett velem egyet azzal, hogy amint lehet kelljünk útra, mert ott csak jobban érezhetjük magunkat, de aztán rávettem, hogyha bezárják az iskolákat, akkor mindenképp menjünk el. (Az otthontanulás otthoni munkával egybekötve azért őt is megviselte). Csakhogy a dolgok nem úgy mennek, hogy az iskolákat bezárják, aztán mi másnap veszünk egy jegyet és huss…Hosszú hetekig nézegettük a megfelelő járatokat, míg találtunk egy megfelelőt. Ha meg már megtaláltuk, nem akartuk, hogy felmenjen az ára, ezért inkább megvettük, számolva azzal a „kockázattal”, hogy akkor is elmegyünk, ha itthon nem lesz online tanulás.

Én nagyon eltökélt voltam, úgy éreztem, csak jót tehet a családunknak kiszakadni a belvárosi szmogból, a szorongós és borongós őszi légkörből, az „egyre fokozódó helyzetből”, és helyette „elmenekülni” egy békés, csendes, harmonikus, trópusi éghajlatú koloniális kisvárosba. Aztán már Marcit is magammal rántottam a lelkesedésemmel, meggyőztem, hogy ő onnan is ugyanúgy tudja az ügyeit intézni télen, a gyerekek egy helyi iskolába járnának, ahol remélhetőleg ragadna rájuk egy kis spanyol, nekem pedig Bercivel mindössze a háttér változna az életemben. Ezért a háttérért azonban elég sokat képes voltam megtenni.

A repülőjegyekkel párhuzamosan elkezdtem intézni a gyerekek iskolából való „felmentését”, ami természetesen két év alatt gyökeresen megváltozott. Nem kevés körömbe került, mert senki sem tudta biztosan milyen címszó alatt kéne kiíratni őket fél évre. De aztán egészen gyorsan sikerült, és 1-2 héten belül már az engedélyt lobogtattam. Közben a repülőjegyünk egy részét lemondták. Úgy tűnt Mexikóig el tudunk jutni, de onnan szinte lehetetlen (több, mint 2000 km és 4 határ választott mindössze el az álmomtól) Minden hülye ötletet végig futtattunk, a lakóautóval való odajutáson, a több átszálláson, hajón stb keresztül, de egyszerűen lehetetlennek tűnt a vállalkozás.

Marci napokat töltött a gép előtt, mire újabb és újabb útvonalakat próbált lefoglalni mindhiába. Úgy éreztük magunkat, mintha egy akadálypályát kéne leküzdenünk, ahol egyre több akadály bukkan fel időről-időre.  Először az volt a legnagyobb koppanás, hogy nem utazhatunk EU-sként be az Usába, (onnan legalább papíron mentek gépek), kiderült, hogy az USÁban nem ismerik a „tranzitutas” fogalmát, úgyhogy tejesen le kellett mondanunk az útvonalak mondjuk 70%-ról. Ezek után Kanadát céloztuk be, ahol volt ugyan tranzit utas, de a reptéren nem volt semmilyen szállás, és az átszállásunkhoz egy éjszakát kellett volna eltöltenünk a reptéren a karon ülő Bercibabával. Bár tudtam, hogy kimerítő utunk lesz, de ezt még én is megvétóztam. Hamarosan kiderült számunkra, hogy Nicaraguába a meghirdetett járatok közül csak egy csődközeli kolumbiai légitársaság közlekedik, a többi, csak meghirdeti a járatot, aztán sorra lemondja.

Megpróbáltunk a környező országokba nézni repülőt, hogy onnan majd kocsival, busszal, bárhogy szárazföldön eljussunk Granadába, de ez sem volt egyszerű. Salvadorba 3 átszállással lehetett volna, de onnan még Hondurason is keresztül kellett volna menni ( kb 10-12 óra+ határátkelések) ami akkori állás szerint nem fogadott turistákat), maradt a déli szomszéd Costa Rica… Szinte minden héten változtak a szabályok, nagyon nehéz volt kiigazodni, hogy hova és milyen feltételekkel lehetséges utazni. Nagy nehezen egy Bp-London, London- Costa Rica járatot sikerült foglalnunk. Sajnos egy éjszakát Londonban kellett tölteni, és még meg kellett szervezni a fuvart Nicaraguáig, de azért nagy volt a boldogság. Ez egy héten belül illant el, amikor ezt a járatunkat is törölték…

Ahogy Közép Amerika egyre nyitott, Európában sorra mondták le a járatokat, úgy éreztem harapófogóba kerültünk, és gyorsan kéne lépni, hogy sikerüljön még kicsusszanni. Marci azonnal átfoglalt egy kicsit rosszabbra, Bp-London, London-Madrid, Madrid-Costa Ricára. Már tényleg semmi sem érdekelt, mindenki be volt sózva, a gyerekek is indulni akartak, nem engedtük, hogy bármi az utunkba álljon…

A lakásunkat kiadtunk, úgyhogy az utolsó heteim a lakás összepakolásával teltek, amivel párhuzamosan az úticsomagokat is összeállítottuk. Rengeteg tanszert kellett vinnünk, ami nagyon megdobta a csomagok súlyát. A ruha ehhez képest elenyésző volt. Persze felkészültem karácsonyi mesekönyvekkel, társasokkal, és egyáltalán mindenféle klassz dologgal az 5 gyereknek. Végül annyi csomagunk lett, hogy alig bírtuk elvinni.

Végre eljött a várva várt hét, keddre szólt a jegyünk, hétfőn Marci azonban nem érezte teljesen jól magát, ezért gyorsan elment egy covid tesztet csináltatni. Mondanom sem kell, mind a 10 körmöm lerágtam, hogy ne legyen pozitív, úgy éreztem, ha most nem indulunk el, akkor már később nem fogunk tudni…És jött a hír, hogy bizony az, covidos…Annyira szerencsére nem volt rosszul, ezért kb az egész délutánt a jegyeink megmentésével és átrakásával töltötte. Még így is kútba ment itt is pár jegy…Egy szorongással teli három hét kezdődött, nyilván önkéntes karanténban, úgy, hogy Marci nem teljesen ok, azt várva, hogy bekövetkezzen a lehetetlennek tűnő utazás. Közben megbeszéltük, hogy nem különülünk el, ha már így esett, legyünk rajta túl mind. Szerencsére engem bizonyára már napokkal előbb megfertőzhetett és pár nap eltolással rajtam is jelentkeztek a tünetek. Nem volt vészes, a leginkább a mérhetetlen fáradtság volt zavaró, ami nekem még enyhébb formában, de tovább kitartott. A szaglásunkat totál elvesztettük, úgyhogy azon poénkodtunk, hogy egyikünk sem érzi, mikor kell tisztába tenni Bercit.

Az első pár napon én tartottam a frontot, amikor pedig én robbantam le Marci vette át a gyerekek ellátását. A családunk maximálisan támogatott, kaptunk meleg ételt, minden jóval elláttak. Közben elkezdtük tanítani a gyerekeket, mintha már kint lennénk, azt hiszem ez volt megint a legnehezebb része…aztán csigatempóban de közeledtünk az új időponthoz. Végre eljött a várva várt nap, már tényleg úgy éreztem, hogy csak akkor hiszem el, hogy ez sikerülhet, ha Nicaraguában leszünk. Elmentünk gyorsan covid tesztet csináltatni (Nicaraguába való belépéshez kötelező 72 órán belüli teszt), aztán irány London. Viszonylag minden flottul ment, bár az angol vámosok darabokra szedtek, a gyerekek minden kis kütyüje gyanús volt, de csak kijutottunk. Ott egy szállásra még egy kisbusz átvitt kb másfél óra alatt, ahonnan másnap reggel indultunk egy másik repülőtérről. Innen Madrid, ahol sok időnk szerencsére nem volt, és innen San José (Costa Rica fővárosa).

Természetesen az egész úttól főleg a bébi miatt féltem, hogy nehéz lesz, de felkészültem lelkileg, hogy majd egész végig ringatom, vele foglalkozom, de az az igazság, hogy Berci fantasztikusan bírta az utat. A gépen csak azt kellett megengedni neki, hogyha mehetnékje volt, akkor elmászhasson a folyosón. A 11 óra repülés után azt éreztem, hogy a nehezén talán túl vagyunk. Már jeleztek a monitorok, hogy 5 km-re vagyunk a leszállópályától, aztán 2km, 1 km, kerekek ki, mindjárt leszállunk de hirtelen minden előzetes figyelmeztetés nélkül a gép elkezdett emelkedni és gyorsulni. Tettünk egy nagy kört és újra megpróbálkoztunk a leszállással, de megint nem sikerült, újra csak felkapta az orrot, és teljes sebességgel távolodni kezdett.

Nem félek egy kicsit sem a repüléstől, de azért rossz érzésem támadt, miközben az éjszaka közepén felkeltett gyerekeim felé azt akartam közvetíteni, hogy „nincs itt semmi gond, ez így természetes”. Aztán a monitoron hirtelen új úti cél jelent meg: Panamacity. Összenéztünk Marcival és egy világ omlott össze bennünk…Panama cityből szinte lehetetlen szárazföldön eljutni Nicaraguába, és ha másnap át is vinnének repülővel San Joséba, mire a határra érünk lejár a covid tesztünk 72 órás érvényessége...Nem hittem el, hogy még mi jöhet…

A pilóta hamarosan közölte, hogy a köd miatt nem tudott leszállni és ezért próbálkozik Panamában, de ezt kb fél óra múlva újabb, számunkra pozitív hírrel toldotta meg, miszerint a covid megszorítások miatt Panamaváros nem enged minket és a légiszemélyzetet kiszállni, ezért kénytelen leszünk újrapróbálkozni. Így aztán elmentünk tankolni Panamába, ahonnan visszarepültünk San Joséba és ezúttal elsőre sikerült leszállnunk. 15 órányi repülőút után még kb 1 órát várakoztattak, mert nem felelt meg nekik a biztosításunk, de utána végre hullafáradtan beeshettünk egy közeli szállásra.

A gyerekek teljesen szét voltak esve, veszekedtek, hogy ki melyik matracon alszik, jetlagünk volt, és tudtuk, hogy még egy nehéz nap vár ránk.

Másnap, miután az otthonról hozott (2 napos) pékárut majszolgattuk és kását melegítettem befutott a transzfer kisbuszunk. Két jó fej sofőr vitt minket a határra, ahol ki kellett szállnunk, áthúznunk a böröndöcskéinket és a túl oldalon egy másik autóba átülni. Az út során végig a Nicaraguán pont aznap hajnalban átsöprő Iota hurrikánról hallgattunk híreket. Szerencsénkre inkább északnyugaton pusztított, de arra azért nem vehettünk mérget, hogy néhány utat számunkra is járhatatlanná tett. Az út nagyon lassan telt, állandó útlezárások és balesetek nehezítették. Végre délután 1-re megérkeztünk a határhoz, ahol olyan tortúra várt ránk, amit még az életben nem tapasztaltam, pláne nem ennyi gyerekkel. Hogy mégis mi volt az, Itt olvashatsz róla…

Aztán 7 óra szivatás, kikérdezés és visszafordítás után mégis bejutottunk. Kiderült, hogy ennyi idő alatt megnyílt az út is és sikerülhet eljutnunk még aznap éjjel Granadába.

A határtól már eseménytelenül telt az autóút, kissé meggyötört és víz áztatta képet festett ugyan a táj, de már mindannyian csak annak drukkoltunk, hogy végre utazás helyett egy helyben lehessünk, ledobhassuk a bőröndjeinket, és elnyúljunk egy kényelmes ágyon. Már teljesen besötétedett, mire megláthattuk Granada fényeit. Nem tudom leírni azt az érzést, mekkora kő gördült le a szívünkről egy ilyen rögös és hosszú út után, aminek több pontján azt hihettük, hogy nem fog menni, nincs innen tovább. Végre a saját házunkban voltunk, finom, puha ágyakba vethettük be magunkat és lezárhattuk ezt az izgalommal, szorongással és küzdelemmel teli időszakot, aminek végén megpillantottuk a fényt és a békét.

Mint azt már sokan tudjátok, visszajöttünk Nicaraguába fél évre. Nagyon kalandos és hosszú út vezetett idáig, és mindent egy hosszabb posztban le is fogok írni, de ezt a határátkelést, egyszerűen muszáj már most megosztanom…

Alapos szervezés előzte meg az indulást, a lényeg a lényeg, nem néztünk egyszerű és rövid út elé. Mivel egy kolumbiai légitársaságot leszámítva egyetlen más repülőjárat sem képes a kormány igényeinek megfelelni, ezért gyakorlatilag nem tudtunk légi úton bejutni az országba. Hosszas kutakodás után arra jutottunk, hogy a legjobb megoldás, ha a kocsival 10 órára lévő Costa Rica fővárosába repülünk, és onnan jutunk át. Természetesen megszerveztük a transzfert, ami annyiban állt, hogy egy kisbusszal elvisznek a határig, ahol kiszállunk, áthúzzuk a bőröndhalmainkat a senki földjén, majd már nicaraguai oldalon felvesz minket a helyi barátunk, Julio, aki egészen Granadáig fuvaroz. Mindez kicsit ugyan fárasztónak tűnt 5 gyerekkel 2 napnyi repülés után, de mégis kivitelezhetőnek.

A határig is elég csigatempóban jutottunk el, mert vagy baleset állta el az utunkat, vagy épp az utat építették, de azért reggel 7-es indulás után délután 1-re odaértünk. Útközben folyamatosan hallgattuk a nicaraguai híreket, mivel pont aznap délelőtt csapott le Nicaraguára egy 5-ös erősségű hurrikán. Nem volt túl szívderítő látvány nézni az elárasztott utakat, és széjjel fújt házakat, különösen, mikor kiderült, hogy valószínűleg el vagyunk zárva a várva várt városunktól, mert a határtól odáig járhatatlanok az utak. Persze mivel nem volt mit tenni, belenyugodtunk, hogy a határ után kicsivel megállunk és bevárjuk, amíg eltakarítják a hurrikán maradványait.

Mihelyt a határra érkeztünk kezdődhetett a tortúra. Tudtuk, hogy a sok ellenőrzés miatt, még ha üres is a határ (ami várható volt), akkor is legalább 1-2 órát kell számolnunk az átkelésre. Először a costa ricai oldalon fizettük ki, hogy elhagyhassuk az országot egy bodegában, ezután egy következőben, viszonylag gyors útlevélellenőrzés után kikászálódtunk a kocsiból, és az összesen 16 db csomagunkkal (ebből 8 bőrönd) elindultunk gyalog.

Először egy záporeső közepett álltunk meg egy sorompónál, ahol megnézték az útleveleinket, és a covid tesztjeiket. Ez kb 20 perc volt az esőben, de aztán szívélyesen megmutatták, hogy hova vigyük a covid teszteket még egyszer megmutatni, majd ezután az útleveleket.

Kb pár száz méter után a latyakban és esőben átevickéltünk az orvoshoz, aki a covid teszteket ellenőrizte. Ő szintén kb negyed óra után tovább engedett, egy újonnan épített határátkelő épületbe, ahol kezdődhetett minden elölről, covid teszt, útlevél, és hosszas elbeszélgetés.

Azt már megszoktuk, hogy ahhoz, hogy turistaként belépjünk egy közép-amerikai országba, nem pont a legadekvátabb kérdéseket teszik fel szerintünk, de ez ellen semmit sem tehettünk. Így aztán megválaszoltuk, hogy kinek mi a foglalkozása, hány éve tanítok, Marci mennyit keres otthon, kitől vettünk házat Nicaraguában, vannak e nicaraguai barátaink, hányadikosok a gyerekek, és hogy hívják az otthoni iskolájukat. Miután már tényleg csak az utolsó menzeszem időpontja után nem érdeklődtek, kicsit békén hagytak, és azt mondták várjunk. Mi töretlenül vártunk, tőlem szokatlan békében vártam, hogy végre beengedjenek. Aztán olyan 3-4 óra várakozás után kezdtünk türelmetlenkedni. De minden kérdésünket lepattintották, és azzal kenték el, hogy Managuából várnak még egy válaszra, nem rajtuk múlik, hogy mennyit várunk.

Eközben a gyerekek kb megágyaztak a határ közepén, kicsaptuk a játékokat a földre (szék egy sem volt), kiraktam a puzzlet, a színezőket, Duda focimeccset nézet a mobilján (legalább a wifi működött), mi pedig lázasan próbáltunk intézkedni Marcival. Berci miután órákat mászott a koszban, felkéredzkedett rám, és próbáltam elaltatni a hátamon. A nicaraguai „kapcsolatainkat” hívogattam, hátha ők tudnak segíteni. Kiderült, hogy egy nyomtatványt nem adtunk le időben, mert nem 8 napja, hanem csak 4 napja küldtük el. Közben aki a határra szállításunkat intézte megesküdött, hogy neki egyik utasának sem kérték még ezt a papírt és egyáltalán nem is kell elküldeni. A helyzet egyre aggasztóbbnak és kilátástalanabbnak tűnt.

Közben már sötétedett, a wc-t bezárták, lassan attól féltem, hogy a határ is bezár, de megnyugtattak, hogy ők éjfélig ott vannak. A gyerekek, bár rengeteg nasit vittem, éhesek és szomjasak voltak. Természetesen sehol nem lehetett semmit venni, hiszen a nicaraguai oldalra nem mehettünk át, de már a costaricaira sem. Aztán az egyik vámos lánytól kértem egy palack vizet a gyerekeknek.

Közben minden tanácsot megpróbáltam megfogadni, a (térden állva) könyörgéstől kezdve, a lefizetésig, az észérvekkel (minden papírunk rendben van, mire várunk, turisták vagyunk stb…) semmi sem hatotta meg őket. Egészen hihetetlen módon néztek át rajtunk, ami azért elég nehéz lehetett, mert egyedül mi voltunk a határon, viszont azt teljes egészében elfoglaltuk. Amikor a gyerekek kicsit erőre kaptak, fogócskáztak, aztán Berci mászott végig az összes fülke peremén, jó, hogy Duda nem kapcsolta be hangosan a zenéjét. Eközben Berci hol elszenderült rajtam, hogy szenvedve felsírt. Aztán már tényleg azt gondoltam, hogy a lelkükre próbálok hatni, mondtam, hogy hogy lehetnek ilyen kegyetlenek, hogy 5 gyereket már 6 órája várakoztatnak étlen szomjan, de megint csak falakba ütköztem. Teljesen lehetetlen küldetésnek tűnt az átjutás, mindent Managuára kentek. Mondtuk, hogy Costa Rica már nem fog visszaengedni ( szárazföldön zárva vannak CR határai, csak légi úton enged be), akkor mit fogunk tenni, itt alszunk majd a határon? Mire kijelentették, hogy most még visszaengednek, hiszen ők nem engedtek be… -És akkor most forduljunk vissza? Nem engednek be? –kérdeztük már végső kétségbeesésünkben ( 7 óra várakozás, 16 bőrönd, szakadó eső, 5 hullafáradt gyerek, transzport nélkül egy mocskos kis határon), mondták, hogy még várhatunk, de lehet, csak holnap válaszolnak, vagy akkor sem… Egyszerűen nem hittem a fülemnek, mintha nem is valódi élőlények lennénk, akiket tök feleslegesen szivatnak, hanem valami fabábuk, amiket egyszerűen napokig a sarokba lehet hajítani minden következmény nélkül. Az hogy lejár a covid tesztünk, már kifizettük CR-ban a kilépést, és se szállásunk, se semmink Costa Ricában, egyáltalán nem hatotta meg őket.

Kezdtünk belenyugodni, hogy itt nincs előre, csak vissza. Nem szoktunk meghátrálni, nem is hittem el, hogy ez igazán velünk történik, de itt nem volt mit tenni, már az egész repertoárunkat lefuttattuk. Én még ilyen hideg érzéketlen aktatologató határőrökkel, akik egyáltalán nem vállalják a felelőséget semmiért, még nem találkoztam. Így aztán teljesen letörve és vég kimerülve -55 órája voltunk úton- összecsomagoltunk, és elindultunk vissza Costa Ricába. Rossz volt nézni, ahogy botladoztak a gyerekeim a súlyos bőröndöket áthúzva az óriási tócsákon. Elértünk az első nicaraguai állomásig, ahol egy fiatal vámos megállított, és azt mondta, hogy forduljunk vissza, mert most hívta a főnöke, hogy lehet, hogy átjuthatunk.

Ezt már igazán rossz tréfának találtam, de azért visszavonszoltuk magunkat a határra. Közben kiderült számomra, hogy Marci a sok intézkedés közepett megmozgatott egy olyan szálat is, ami végre működésbe lépett. Mivel Nicaraguában nincs magyar nagykövet, ezért felhívta a mexikóit, aki alá elvileg Nicaragua is tartozik, aki megadta a nicaraguai tiszteletbeli konzul elérhetőségét, akit megpróbáltunk watsappon elérni (mivel még nem volt helyi számunk), és sok sikertelen próbálkozás után, mégis válaszolt. Ő aztán felhívta Managuát, ahol kiderítette, hogy bizony egyszerűen nem értik a helyzetet. Egyáltalán nem a nyomtatvány kitöltéséről van szó, hanem, hogy nem értik, hogy mit keres egy 7 tagú család a világjárvány kellős közepén és a hurrikán napján itt, és miért szeretnének több hónapot eltölteni az országukban.  

Szerencsére a konzult sikerült meggyőznünk, hogy semmilyen hátsó szándék nem vezérel minket, és tényleg csak élvezni szeretnénk a nicaraguai vendégszeretetet és trópusi meleget néhány hónapig.

Csak álltunk ott a határon, teljesen romokban és meglehetősen reményvesztetten, és vártuk, hogy végre valami jó is történjen. És ha lassan is de elkezdtek őrölni a malomkerekek, és úgy tűnt, hogy megkapjuk a belépési engedélyt. Végre kifizethettük a belépővámokat, leellenőrizték a bőröndjeinket, és már Julio karjai közé is vethettük magunkat 7 óra várakozás után.

Nem gondoltuk volna, hogy ilyen katartikus lesz a viszontlátás. Se élők, se holtak nem voltunk a fáradtságtól, mégis mindenki, mintha repkedett volna örömében, és könnyek gyűltek a szemünkbe a megkönnyebbüléstől. A kisebbek már tényleg csak lefeküdni szerettek volna egy puha ágyba, de arra még 3 órát várniuk kellett, hiszen még ennyi autóút várt ránk. Ezt szerencsére simán tettünk meg, mert az egész napos várakozás alatt a hatóságok szerencsésen megtisztították az utakat. Azt hiszem ilyen szörnyű határátkelésem még sohasem volt…

Most, amikor folyamatosan ott lebeg a pallos az iskolák feje felett, hogy a hagyományosból az "online mizériába" térjenek át egyik pillanatról a másikra, különösen jó érzés visszagondolni arra, amikor a gyerekeim kipróbálták Nicaraguában az iskolát. Ennek közel másféle éve... Sok tapasztalattal gazdagodtunk, és most bizony visszasírnák több aspektusát is az ottani életnek. Legalább képzeletben kukkantsatok be velem egy forró éghajlatú, fejlődő iskola mindennapjaiba, hátha felvidít egy borús, esős nap után!

Amikor a tudatos szülő iskolát választ, számtalan szempontot figyelembe vesz. Összetett és nehéz kérdés, hogy vajon mitől jó egy iskola. Minden gyerek más, és ezért nem lehet általános szabályt hozni erre, vagy vannak alapkritériumok, amik megteremtik a lehetőséget, hogy jó legyen a gyereknek? Szerintem az iskola is olyan, mint a kiegyensúlyozott táplálkozás, mindenből kell hozzá egy pici. Kell egy kis tanulás, egy kis szabadidő, egy kis szociális élet, mozgás, szellemi kihívás…de ezzel nem minden gyerekem ért egyet. Legalábbis az elején nem, aztán mégis beigazolódni látszott az elméletem…

Történt ugyanis, hogy miután 8 hónapot utaztunk lakóautóval Közép Amerika csodás országait bejárva, egyszer csak megérkeztünk Nicaraguába, azon belül is egy koloniális kisvárosba, Granadába. Itt úgy éreztük megpihenünk, és egy időre letáborozunk. Azon kívül, hogy hosszú heteket terveztünk egy helyben tölteni, az is motivált, hogy a gyerekeink a helyi iskolába bejárjanak, ismerkedjenek, társaságra leljenek családon kívül és persze egy kicsit elmélyedjenek a spanyol nyelvben is. Persze lehetett volna nyelviskola is a cél, de egyrészt azt otthon is lehetne, másrészt a 4 gyerekre ingünk-gatyánkat kifizethettük volna… Az iskola kiválasztása kizárólag lokáció alapján történt. Megkérdeztem mindenkit, hogy melyik a legközelebbi iskola, és miután bebizonyosodott, hogy a főutcai „nagy kék” iskola, bementünk Marcival, a férjemmel beszélni az igazgatónővel. A beiratkozás egy vicc volt, jó értelemben. Az igazgatónő azonnal fogadott, meghallgatta a kérésünket, és mondta, hogy holnap reggel 7kor kezdhetnek is a gyerekek. Hogy mit hozzanak? Mindegyik hozzon egy grafitot és egy füzetet, ja, és az egyenruha, vegyünk a piacon, ha akarunk…Ennyi volt, semmi adminisztráció, semmi kérdezősködés…még a nevüket sem írták fel, és abba az osztályba mentek, amibe mi kértük. Az, hogy történetesen kettesével választottunk egy-egy osztályt szintén nem volt probléma.

Az elsőre tekintélyes épületnek tűnő iskolában, mint kiderült szerencsére nem volt olyan sok diák. Minden évfolyamon maximum 2 osztályt számoltam és osztályonként sehol nem volt több 22-nél a létszám. A „preescolar”, vagyis iskolaelőkészítő résznél inkább 16 volt a felső határ, de ránézésre nehéz megállapítani, mert a gyerekeim szerint 6-8 gyerek rendszeresen hiányzik.

Szögezzük le, hogy nem a minőségre mentem, pusztán a szociális élményért, és a spanyol nyelvért, tehát nem érdekelt az oktatás színvonala. (Úgysem értenek még sokat belőle). Ennek megfelelően egész biztosan sikerült egy átlagos iskolát kifognunk, így van alapom összehasonlítani egy otthoni iskolával. Minden hazai aggódó szülőt meg kell nyugtassak, az objektív mércék alapján természetesen bármelyik magyar iskola lehagyja az ittenit, de vannak szubjektív szempontok is…

 Az iskola épülete egy óriási udvart vesz körbe, minden tanterem az udvarra nyílik közvetlenül egy keskeny előtetővel. Az ablakokon nincs üveg, mert egész évben több, mint 30 fok van, tehát úgysem csukná be soha senki. Az udvar lebetonozott, van egy- két rajz a földön, de játékok nincsenek. A falat graffitiszerű rajz díszíti és van egy focikapu és egy kosárpalánk. A termek normálisak, van ahol padok vannak, van ahol kis asztalka székkel (a nagyobbaknak), természetesen semmilyen elektromos eszköz nincs, se vetítő, se okostábla, csak a mezei krétás, ami a mi gyerekkorunkban is volt otthon. Mintha visszamentünk volna 20 évet. A mosdó már inkább gáz, általában piszkos, papír az nincs (bár az otthon sincs sokszor) és a gyerekek nincsenek hozzászokva, hogy rendet tartsanak maguk körül. Épp ellenkezőleg, teljesen természetes, hogy a saját udvarukon dobálják el a büfében kapható nyalánkságok csomagolását, vagy, hogy mosdó után nem mosnak kezet. Ez utóbbi néha kihívás, mert a víz időnként elmegy. Ez mondjuk nem az iskola hibája, egyszerűen az egész országban vannak órák, amikor nincs víz, az áramellátás viszont sokat javult az elmúlt években, nagyon ritkán van csak kimaradás, az is csak nagyobb felhőszakadások esetén.

Visszatérve az iskolára, nem nagy szám, de nem is vészes. A gyerekek nagy része egyenruhában van, fiúknak hosszú sötétkék nadrág, ing, lányoknak szoknya vagy hosszú nadrág, blúz, térdzokni. Ez központi előírás, minden iskolában kötelező. Azt mondjuk nem sikerült megértenem, hogy egy ilyen éghajlatú helyen miért nem lehet szegény fiúknak rövidnadrág, de ez a szabály és kész.

A tanítás elméletben 7-től tart 12-ig a nagyoknak, az előkészítősöknek pedig (3-5 éves, kb magyar ovisoknak felel meg) 11-ig. Nem sok lehetőséget ad a szülőknek a munkavégzésre, de ez most nem az én gondom és nem tisztem felülbírálni sem, régen nálunk is így volt, és megoldották a szüleink valahogy.  Az elmélet azonban gyakran sántít a gyakorlatban, mert minden másnap valamilyen oknál fogva már 10-kor vagy fél11-kor vége a tanításnak. Persze ezt nem lehet előre tudni, csak aznap reggel, ha az ember rákérdez. Indok bármi lehet, esik az eső, szülinapja van az egyik tanárnak, délután szüreti felvonulás lesz…vagy csak úgy.

Ebben a „hosszú” tanítási időben sem veszik túlságosan komolyan az oktatást. A 7-es időpont mindössze annyit jelent, hogy akkor nyitják ki az ajtót. Ezután nagy valószínűséggel van az udvaron egy sorakozó, amikor egy tanár (mögött nicaraguai zászlót tartó gyerekekkel), mond néhány bíztató szót a naphoz, imádkoznak egyet és elénekelik közösen a himnuszt. Ez kb 15 perc, a gyerekek icegnek-ficegnek közben, a kisebbeknek az anyukái belenyugvással várják a végét.

Ezután a kicsiket bekísérjük a terembe, a nagyok bemennek maguktól. A kicsik tanítónénije ilyenkor még kb 20 percig trécsel az anyukákkal, de Duda szerint a nagyoknál is van, hogy egy órát még más tanárokkal beszélget a tanáruk. Szóval nem szigorú a kezdés, mint ahogy az ottlét sem. A tanítás alatt mindenki ehet, ihat, mászkálhat (Vilma rendszeresen felmegy a nagyokhoz enni, inni, bármiért…). Állítólag a tanár is eszik, iszik óra alatt, gyerekeket küld le az iskola előtti árusokhoz mangóért, chipsért… Az órán kiadják a feladatokat, amire elég sok időt hagynak, így a gyerekeim európai mentalitásukkal általában minden nyelvi nehézség ellenére az elsők között végeznek. Összességében minden tantárgy színvonala, amit harmadikban tanulnak elmarad a hazai elvárásokhoz képest. Míg otthon szoroznak, osztanak, itt kivonás van ezerig. Olvasás szinte nincs, írásból szokott a tanár diktálni, vagy gyakran van másolás. Néha a tanár ír a táblára, nem szépen, mint otthon, de azért ki lehet silabizálni. Tesi heti egyszer van, ezen a napon eleve tornaruhában mennek suliba, és abban is maradnak egész nap. A testnevelés az udvaron zajlik mindenféle sorversenyekkel és játékokkal…

Így leírva nem is értem, miért tetszett a gyerekeimnek… Pedig amikor felmerült, hogy egy évre visszajönnénk és esetleg egy jobban átgondolt iskolába íratnám őket, a lányok egyszerre hördültek fel, hogy márpedig ők a „kék iskolába akarnak járni!” , amikor hitetlenkedve rákérdeztem, hogy miért, akkor felsoroltak, egy csomó dolgot. Mert szereztek már barátokat, mert olyan laza, nem szigorúak, mert jó a hangulat…Kétségtelen, hogy nem stresszel senki, se a felnőttek, se a gyerekek. Van az udvaron egy elzárt kutyus, akit szünetben a gyerekek szoktak megetetni, van egy „szuper” büfé, ahol 5 córdobáért (kb 40 forint) kacsalábon forgó édességeket, mangót, és mindenféle édes löttyöt lehet kapni. Mindenki ismer mindenkit (őket meg pláne a szőke hajukkal), sokat játszanak, ez ugye otthon tanítási időben nem fér bele), és egyszerűen csak jó.

Aztán egy hónap után, mintha fordulni látszott volna a kocka. A nagyfiam, Duda már az eleje óta ellenállt és unatkozott, a lányok viszont csak egy hónapnyi „lébecolás” után kezdték érezni a „valódi elfoglaltság” hiányát. Elkezdte őket is zavarni, hogy állandóan elmarad az iskola, hogy a reggel úgy kezdődik, hogy egy órát cseveg a tanár egy másikkal, és igazából, egy feladatot oldanak meg 4 óra alatt. Lehet, hogy ők is rájöttek, hogy némi szellemi kihívásra mindenkinek szüksége van, még nekik is! Így aztán tettünk róla, hogy meglegyen a „kis tanulás” is…amiről következő posztomban olvashattok!

Ha tetszett a cikk, kövesd eddigi és további kalandjainkat  

 vagy kövesd a blogot! 

 Amikor közeledett a vírus hazánk felé, és belebegtették, hogy bezárják az iskolákat, akkor a legnagyobb fiam (11 éves) ujjongva közölte, hogy ő nagyon várja már a suli bezárást. Aztán amikor felmerült, hogy nyáron tovább tart az iskola, akkor már nem volt olyan töretlen a lelkesedés.

Végül pont nem úgy történt semmi, ahogy elképzeltük, egyik napról a másikra megnyitották kapuikat az „online iskolák”, amikben senki sem mozgott otthonosan, és ami gyökeresen felforgatta minden tanár és gyerekes család életét.

Több, mint 1 hónapja rázódunk bele ebbe a furcsa, és kialakulóban lévő rendszerbe, de még mindig sok van hátra a végkifejletig, addig, amíg mindenki azt tudná mondani rá, hogy ez tényleg online oktatás. Persze én most, mint 5 gyerekes szülő érzem a nehézségeket, de mint pedagógus is látom a rendszer óriási hibáit, amit nem lehet pár nap, pár hét alatt „befoltozni”. A fő hiba persze, hogy a pedagógusokat semmilyen szinten nem készítették fel erre a helyzetre, soha semmilyen digitális képzést nem nyújtottak az egyetemeken, se az iskolákban, ahol tanítottak, és így valóban lehetetlen a tankönyvalapú tanításról a különböző online tesztekre, játékos feladatlapokra és tanulós applikációkra áttérni. Főleg nem az idősebb tanároknak, akiknek még a kréta rendszerbe való házi feladat feltöltés is nehézséget okoz. És ezt most nem cikizésként írom, mert a korosztályomhoz képest egy digitális analfabéta vagyok, akitől sírva csukódnak be a laptopok és fagynak le a rendszerek, ha csak gombnyomás közelbe kerülök, tehát nekem sem menne adott esetben könnyedén, ha a gép túlsó felén lennék.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnám megfogalmazni, hogy mi a legnehezebb sokgyerekesként ebben a helyzetben. Aztán rájöttem, hogy a folyamatos koncentrálás, jelenlét és százfelé szakadás, ami felőrli az embert idegileg. Hiányzik, hogy nincs egyetlen percem sem magamban, és nincs egyetlen perc énidőm sem, vagyis kicsit túlzok, mert heti háromszor elmegyek futni a Margitszigetre, ami nem csak testileg, de lelkileg is feltölt.  Most összemosolyoghatnak az egyedülállók, akiket viszont az unalom öl meg… bizony-bizony mindenkinek megvan a maga baja. Bár nekünk van tapasztalatunk tavalyról az otthontanulásról , de az ehhez képest egy sétagalopp volt. Az első két hét belerázódása egy igazi kapkodós agyrémként kígyózott be az otthonunkba. Minden nap új platformot találtak ki a különböző tanárok, és elárasztották a gyerekeket feladatokkal. Nem is igazán a mennyiséggel volt problémám, mint inkább azzal, hogy nem tudtam honnan kéne tudnom, hogy mit kell tudnom. Az átláthatóság kedvéért hasznosnak véltem volna, ha készségtantárgyakat erre az időre felfüggesztik, de ezt egyetlen állami iskolaigazgató sem merte bevállalni felsőbb intézkedés nélkül. Ennek megfelelően a legkacifántosabb és legidőigényesebb feladatokat technikából, rajzból és tesiből kaptuk. A legzavaróbb persze az volt, hogy míg ezek az órák személyesen feltöltik a gyerekeimet és mozgással járnak, így itthon pont ennek az ellenkezője történt. Tesiből hosszú esszét kellett írni, technikából a szélmalmok és szélerőművek történetéről kellett információt keresni és rajzból kaptunk egy egyetemi szintű kérdéssort a mükénéi és görög civilizáció kapcsán, amihez 8 rajzot kértek…  Nem egyszer gondoltam azt, hogy most aztán megírom a véleményemet a tanárnak, vagy nyilvánosan kifakadok, de aztán mindig győzött, az „adjunk még időt egymásnak” gondolata, de közben belül evett a kisördög, hogy miért kell ezt nekem csinálni, miért kell ezt bárkinek csinálnia?

Aztán arra is rájöttem, hogy minden családnak más az igénye. Nekem például leginkább az lenne, hogy a gyerekem képes legyen önállóan megtalálni a feladatát, némi segítséggel oldja meg, majd szintén egyedül tudjon küldeni visszacsatolást. Haha…csak közben bilibe lóg a kezem.

 Persze örüljek, mert köszönhetően annak, hogy az ötödikesem egy minifelnőtt agyával rendelkezik, így az ő esetében ez nagyjából megvalósulni látszik, alig maradt már csak 2 iskolás és két örökmozgó. Biztos vagyok benne, hogy ahol nincs tesó, ott ezekben a karanténidőkben néha unatkozik a gyerek, ezért valószínűleg ők örülnek, ha hosszabb, bonyolultabb technika vagy rajzfeladatot kapnak háziként. Nálunk viszont mindenki, mint egy időzített bomba várja, hogy kirobbanhasson az íróasztala mellől, és elkezdhessen a testvéreivel játszani a playmobilokkal, legoval vagy polly pocket bábukkal. Nem tudom elég izgalmasan felvezetni a tanulnivalót, ha közben az ovisunk hangosan bürrög a szőnyegen és játékvárost épít. Még csak a szobából sem tudom kirakni, mert ez az ő szobája is, a nappaliban pedig még hangosabb.

Tulajdonképpen mindenhol zaj van, és mindenhol gyerek van. A kiskamaszom előszeretettel bömbölteti a telefonjáról az aktuális youtube slágereket, amiknél csak a szintén hangosan hallgatott focisvideoi verik ki jobban a biztosítékomat. Közben kiszűrődik a negyedikesem avaya online órája, amire kb 2 hét kellett, hogy rájöjjek, hogy a tűzfal és nem a program nem engedi, hogy működjön a kamerája.

Marci (a férjem), legtöbbször délelőtt megy ügyet intézni, (hogy délután tudjunk kirándulni) szerencsére már túl van az elsősünkkel a matek órán (amit én utálok), ekkor belibbenek Csimihez folytatni a tanulást, karomban Bercivel (5 hónapos), aki épp meglehetősen hangosan szenved a pocakjától, bekapcsolom a gépet, elindul, de közben nem működnek a linkek, mert túlterhelt a rendszer. Legszívesebben ordítani szeretnék, de azzal azt érném csak el, hogy Berci is ordítana, úgyhogy lerakom a földre, amitől persze begurul, közben vadul elkezdem nyomkodni a laptopot, ami aztán enyhe csapkodásba és káromkodásba csap át részemről. Ez az alaphangulat. Ha a gép mégis jókedvében van és sikerül átvergődnünk magunkat a feladatokon, akkor jön a villámgyors ebédkészítés, ebédeltetés és „kirohanás a szabadba”, amíg nincsenek túl sokan. Ez általában közös görkorizást vagy ritkábban biciklizést jelent, és heti 3-szor kirándulást, szigorúan hétközben, hiszen hétvégére szinte mindent lezárnak (csakis a mi érdekünkben).

Az egész hétközben egy kegyetlen hajsza, amiben mindent nekem kell megtanítani, olyan dolgokat is, amikhez semmi közöm, miközben főzök, mosok, és konstans rendet rakok, hogy egyáltalán lépni lehessen a lakásban anélkül, hogy egy játék kilyukasztaná a talpunkat. Az hogy bónuszként a kisbabám persze igényelné, hogy néha vele is foglalkozzam, és éjszaka is enni szeretne, már tényleg csak az én bajom. Mondhatom, hogy egyre jobban megy ez a karantén, most már nem ordítok minden nap mindenkivel, csak minden héten párszor… Kezdünk belejönni, hogy minden kirándulás előtt kb egy óra felpakolni az elemózsiát (gyümi, szendvics, ital, nasi) mert nincs lehetőség sehova beülni, sehol meginni egy frissítő üdítőt.

Ha Marci van, akkor némileg cizelláltabb a délelőttünk. Ebben az esetben átlagosan fél óránként egy „Marci segíts, nem működik a…” – hangzik el, így bármibe is kezdett bele, fel kell álljon, hogy megelőzze a katasztrófát. Ekkor megpróbálunk együtt tanulni az elsőssel és a negyedikessel, ami néha azért idegtépő, mert vagy én utálom az anyagot, vagy ő, és ez látszik rajtunk. Nem értem például, hogy negyedikben hogy lehet, hogy a Rákóczi szabadságharcot össze kell hasonlítaniuk az 1848-as forradalommal, vagy miért kell tudni alsóban a vízparti virágokat név szerint, vagy hogy hány tojást tojik a gyöntyúk hetente… Úgy rémlik nekünk ilyet nem kellett, de ha igen, akkor abból is csak az következik, hogy mivel nem emlékszem rá, teljesen felesleges volt. Tehát, miközben egyikünk teljes erőbedobással tanul az elsőssel, addig a másik a negyedikest támogatva, hogy ne lanyhuljon a lelkesedés, kioson a konyhába és megfőzi az aznapi ebédet. Néha, ha az ötödikes is végre géphez jut (mert ketten használják), ő is odasomfordál és pofonegyszerű feladatokat nyom az arcomba, csak, hogy vele is foglalkozzunk kicsit. Mondjuk ez a legkevesebb, ezt még szinte élvezem is.

Amit nem élvezek, az a keresgélés a krétán, emailben, facebookcsoportban, valahol a net sűrű homályában…., aztán azt se, amikor vissza kell küldenem az elkészült anyagot. Befotózás, letöltés, feltöltés, video esetén tömörítés, tanár email címének kikeresése…Egész életemben utáltam a monoton adminisztrációs feladatokat, és ebben a karantén is csak megerősített. Aztán ha megcsúszunk, és szombatra is marad leadandó, akkor az demoklész kardjaként lebeg a fejem felett. Egész nap könyörgök a gyereknek, hogy nézzük át mi hiányzik, hol akadt meg a leadás folyamata, tehát már megint egyre vészterhesebb a hangulat. Ha nem csúszunk meg, akkor ezek a hétvégék a béke rövid szünetei ebben a karanténkáoszban, de vasárnap délutánra már összeszorult gyomorral várom a hétkezdést.

 Talán soha életemben nem utáltam így a hétfőket, mint az elmúlt hónapban, mert nem tudok megfelelni, mert a gyerekeim rossz jegyeket fognak kapni, mert nem tartom jónak a rendszert, és ezért nem tudok, de nem is akarok teljesen beleilleszkedni. Az is egy faramuci helyzet, hogy nem őket, hanem elsősorban minket szülőket osztályoznak, hiszen az elsősnél az én hibám, ha nem küldöm el időben a házit és az is, ha az emailben küldött visszacsatolást már nem mondom el neki, mert időközben elsodor a többi gyermekem árja.