Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Az Usát elhagyva a Kaliforniai félszigeten keresztül jutottunk el Mexikó belsejébe, majd az extra veszélyesnek kikiálltott Michoacán államba …
Kezdjük Michoacán állambeli első állomásunkon Uruapanban, ami több amerikai hírforrás szerint a 4-es biztonsági kategóriába tartozik (azaz Szíriával és Afganisztánnal egyenértékű), tehát nagyon veszélyes. Gyakoriak a zsebtolvajlások, fegyveres rablások és a bandaháborúk a drogbárók között. Mint ez a leírásból ki fog derülni, mi ennek a leghalványabb jelét sem fedeztük fel, ami persze nem azt jelenti, hogy egymás között nincsenek leszámolások, de szerencsére ez az átlag turistát nem igazán érinti.
Uruapanba egy kellemes tópart mellöl jöttünk, és azért választottuk úticélul, mert 2-3 látványosság is volt a környékén, illetve a nem sokkal messzebb lévő Patzuaroban túl hideg lett volna az idő. Értsd, az magasan van, napközben 22-24 fok, éjszaka viszont 5-6 fok, ami a határa annak, hogy ki tudjuk fűteni a kocsink sátor részét. Kb. az éjszakai 15 fok a határ, ami alatt már tetemes a páralecsapódás, és a lányok is gyakran fáznak, hiába vannak több takaróval is betakarva. Ha mégis ilyen hideg helyen éjszakázunk, akkor a sátrat nem nyitjuk ki, valaki közénk fekszik a nagyágyba, valaki pedig a folyosón a matracon szenderedik álomba. Azért ez elég vészmegoldásos helyzet, mert ebben az esetben egyetlen négyzetcentiméter sem marad alvó ember nélkül, és igazi akadályversennyé teszi éjszaka a mosdó elérését.
Tehát Uruapanban egy hotelnek a kertjében aludtunk. Itt is elég hideg volt, reggelre rendesen csöpögött a sátorról belülről a víz. Miután a kocsinkban megreggeliztünk, mert nem akartuk megvárni, hogy a reggeli pára felszáradjon a kint hagyott kempingszékeinken, nekiindultunk az Uruapan melletti parknak. Mivel nem szedtük le a kocsi truck részét, ezért gyorsan rázásbiztossá tettük a benti cuccokat (mosdókagylóba be az összes pici apróság), törölközők az ágyra, dobozok beékelve matraccal stb…
Ezen a napon egy olyan parkba látogattunk el, ami elég népszerű a helyiek körében, ennek megfelelően szépen kiépített parkoló és ösvény vezet a legfőbb látványossághoz, egy mesés vízeséshez. Alig indultunk lefelé, amikor megláttuk, hogy kötélpálya vezet át az erdőn. Egyből elhatároztuk, hogy kipróbáljuk.
Gyors alku után, a gyerekeknek pislogni is alig volt ideje, már sisakban álltunk és vártunk a sorunkra. Kicsit féltünk, hogy valamelyik kislánynak inába száll útközben a bátorsága, de aztán annyira gyorsan történtek az események, hogy még félni sem volt idő. Marci után a gyerekek, majd zárásul én is lecsusszantam. Végül mindenki mosolyogva hagyta el a terepet. Innen rövid séta vitt a vízeséshez egy meredek, néhol lépcsős ösvényen. Óriási erővel csapódott a víz a folyóba, annyira, hogy ilyen közelről én még ilyet nem is láttam. Mindig kicsit elszomorít, hogy Magyarországon a Szalajka völgyre verjük a mellünket, miközben itt minden államra jut 2-3 többszörösen szebb, nagyobb és különlegesebb természeti szépség.
A vízesés után az erdőben piknikeztünk, de mivel a hotelnél felejtettük a szenünket, ezért Marci és a lányok még fát szedtek egy darabig az erdőben, amíg mi Dudával bepácoltuk a húsokat, és elkészítettük a csokiszószos banán desszertet. A tűz nagyon nehezen akart begyulladni, de nem siettünk sehova, a lányok remekül el voltak az erdei játszótéren, és egyébként is nagyon idilli volt a hangulat. Félidőben egy népes mexikói család is mellénk telepedett sütögetni, bár ők nem bízták teljesen a véletlenre a dolgot, a számos étellel megrakott kosárka mellé egy gigantikus pizzát is hoztak maguknak. Ez a piknikrész teljesen a visegrádi Pisztrángos tó környékére emlékeztetett, ahova mi is barátokkal szoktunk kirándulgatni. Rajtunk kívül természetesen csak mexikói családok voltak, egyetlen külföldi sem, de ezt kezdjük megszokni, ahogy egyre távolodunk az Usa határaitól, és ahogy egyre inkább az ország belsejében vagyunk. A piknik után még várt ránk egy nevezetesség a városban, amit semmiképpen sem akartunk kihagyni, mert állítólag unikális, egy mini őserdő a városka szívében. A parkolással és a városi közlekedéssel ugyan akadtak gondjaink, amikor majdnem beakadt a tetőnk egy felüljáróba és centinként próbáltunk előre araszolni, miközben én a kocsiból kiszállva sasoltam oldalról, hogy vajon fennakad-e a légkondink vagy a napelemünk, de végül épp sikerült átcsusszannunk. Pedig szép kis kalamajka keveredett volna, ha beszorulunk, kíváncsi vagyok mit szólt volna az a 20 autó, aki mögénk szorult és drukkolt, hogy húzzunk már el onnét.
A park megérte a fáradtságot, tényleg hihetetlen volt, ahogy patakok szabdalják az ösvényeket és liános fák mellett halad el az út. Miközben emberek sokasága andalog kézen fogva, vagy majszolgat egy kis chilis gyümölccsel teli poharat. Mi churrosoztunk (helyi fánkféle), majd eljutottunk egy retró játszótérre, ahol a széles betoncsúszdán mindannyian együtt csúsztunk le.
Másnap korán indultunk tovább, hogy Morelia felé vegyük az irányt. Útközben megálltunk első indián romunknál ((Tingambatoban), ami nem túl ismert, ennek megfelelően rajtunk kívül nem is volt más látogató, csak egy önkéntes bénácska helyi „idegenvezető” fiú próbálkozott némi pénzszerzéssel. Miután elmondta, ami a táblákra már ki volt írva és furcsán néztünk rá, várva még némi plusz infót, a kért pénz töredékével elsomfordált. Maga a hely nem volt nagy, viszont egy igazi zöld fűvel benőtt piramist láttunk, ami képeslapra kívánkozó jelenség volt! Fel is caplattunk a tetejére, és onnan néztünk le a pelota pályára és a paloták romjaira.
Innen tovább mentünk Pátzuaroba, ahol mindenképp meg akartunk állni, mert rengeteg jót hallottunk róla! Széles lombos fák szegélyezte úton haladtunk be a belvárosba, ahol egy térre kibukkanva egy óriási piacra bukkantunk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A forgatag magával ragadott, és hamarosan minden földi jóval felszerelkezve sétálgattunk és lökdösődtünk a sokaság közepett. Kipróbáltunk a szószos gránátalmát, de maradtunk a natúrnál, aztán főételnek két „cóctel de camarónt” fogyasztottunk, miközben a gyerekek egy minigofriszerű helyi édességet majszolgattak. Aztán áttértünk a gyümölcsökre, pohárban ananászt, mangót és egy nagy zacskó epret tettünk magunkévá. Igazi ízorgia és tobzódás volt ez a piac a színekkel, illatokkal, főtt ételek mérhetetlen kínálatával és a hömpölygő tömeggel együtt.
Michoacán államban készült videónkat ide kattintva tekintheted meg
Kijutva a falunyi nagyságú piacról egy nyugodt és tágas térre jutottunk, ahol egyforma építészetű házak ölelték körül a központi parkos térséget. Sajnos már nem fért belénk több dolog, pedig kellemes kávézók és éttermek hívogatták az arra jövőket.
Az egész város elragadó volt, nagyon élt, nagyon harmonikus volt és a régi épületek pedig évszázadok titkait rejtegették, mint a kacér kisasszony, aki kissé felhúzza a szoknyája szélét, hogy némi betekintést azért nyújtson, de csak épp, hogy felkeltse az érdeklődést. Ilyen volt az az épület is, ahova elhurcoltam a családot, a gyerekek hathatós ellenkezése ellenére, és amely aztán teljesen magával ragadott minket. A „11 udvaros ház”, eredetileg apácazárdának épült, de manapság mindenféle kézműves boltnak és kiállítóteremnek ad otthont.
A zegzugos, fel-le lépcsőkkel összekötött zárt udvarocskák igazi mini labirintust alkottak. A romantikus záróakkord után tovább indultunk Moreliába, ahol egy belvárosi parkolóban tudtunk megszállni. Mivel vasárnap volt, a parkoló zsúfolásig volt tömve autóval, de ki-beállva néhány másik autóval, végül sikerült elhelyezkednünk. Áramot is kaptunk, úgyhogy csak a vízzel kellett csínján bánni.
Morelia belvárosa teljesen olyan volt, mintha egy olasz városkába csöppentünk volna.
Hosszan elnyúló árkádok alatt kávézók, cukrászdák kínálgatták magukat, miközben mindegyik téren szebbnél szebb templomocskák és katedrálisok sorakoztak.
Itt ültünk be eddig a legeurópaibb kávézóba, ahol este visszatérve finom pizzát vacsiztunk, itt néztük meg a „csokoládé múzeumot”, és itt látogattunk meg először mexikói állatkertet. Bár az útikönyvünkben egyáltalán nem szerepelt, irtó szép volt és rendezett, simán fel tudta volna venni a versenyt a Budapesti állatkerttel is.
2 éjszaka után innen is tovább álltunk a nem messze lévő híres „Reserva de la Biosfera Mariposa Monarca”-ba, vagyis a Monarchia Pillangók telelő helyére. Ez egy egészen különleges hely, mert ezek a lepkék egészen Kanadából és Amerikából, a nagy tavak vidékéről repülnek ide télvíz idejére. Csak novembertől márciusig lehet őket látni, aztán visszatérnek északra.
Az út kicsi és hepehupás volt, de sikerült néhány órányi hajtű kanyar után megérkeznünk. Az idő itt sokkal hidegebb volt és a táj is sokkal inkább kontinentális, sőt enyhén hegyvidéki éghajlatot mutatott. Sűrű erdő fedte a hegyoldalt, tele fenyőfákkal, amik közt keskeny ösvényeken vezettek fel a helyi „idegenvezetők”. Sajnos épp nem egy napos napon érkeztünk, így az épp érkező pillangók érkezését még láthattuk, de a már ittlévők begubóztak mozdulatlanul a fákon lógva. A helyiek szerint, ha nem süt a nap, akkor fáznak és nem mozdulnak. Mivel éreztük, hogy estére nagyon hideg várható itt a hegyen, ezért némileg kényszerből, de folytattuk az utat, bár tudtuk, hogy nem érünk oda a kívánt kempingbe estig. Utunk Mexikó és Morelos állam felé vitt, ahol a program egyre inkább besűrűsödött.
Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra vagy a youtube csatornánkra és kövess minket facebookon