Kik is a mennoniták és mit keresnek Belize-ben? Amishokról már filmekből hallottam ezt-azt. Ők azok a régi vágású, anabaptista keresztény közösségek, akik a Biblia eredeti hitvallása alapján élik életüket, kizárva belőle a modern technológia vívmányait. Mint kiderült számomra, a mennoniták egy sokkal nagyobb közösség, közel 2,1 millióan élnek világszerte, és belőlük váltak ki az amishok, akik viszont, mindössze 200 ezren vannak, legfőképpen Pennsylvaniában. Tehát sokkal inkább kellett volna hallanom a mennonitákról, de ilyen a filmipar…

 Bevallom, amíg nem utaztunk Belizbe, arról sem tudtam, hogy nagyszámú mennonita közösség lakja ezt a picike országot. Belize lakossága kevesebb, mint 400 ezer, de ebből 12 ezer mennonita!

És miért éppen Belize? Hát, mert itt még megengedik nekik, hogy ne kelljen sorkatonának bevonulni, ne kelljen szavazni vagy betagozódni az állami iskola rendszerbe, szóval egész jól kivonhatják magukat egy atyáskodó állam kívánalmai alól, ami a világon egyre kevesebb helyen lehetséges. Épp ezért szembetűnő, hogy az Usa után a legtöbb mennonita az afrikai Kongóban, a harmadik legnagyobb létszámú csoportjuk pedig Etiópiában él.

A múltjuk pedig szorgosságuk ellenére igen hányatatott. Poroszországból gyakorlatilag kiűzték őket a katonai szolgálat megtagadása miatt, nem csoda, hogy örömmel telepedtek le Nagy Katalin orosz cárnő invitálására Oroszországban, ahol katonaság alóli felmentést, földet és vallásszabadságot kaptak. Eme kiváltságok elvesztése után, 1873-ban sokan az Usában és Kanadában telepedtek le, de amikor a kormányzat nem engedte a mennonita iskolák függetlenségét, a konzervatívabbak átköltöztek Mexikóban, azon belül is az északi, Chihuahua állam területére. Ahol a mai napig maradt egy csekélyebb számú mennonita kolónia, akik legfőképpen almatermesztésből élnek. Sajnos innen a sorozatos drogháborúk számos családot űztek el Dél-Amerika különböző országába, többek között Belize-be is, és akkor el is érkeztünk, hogy mit keresnek ezek a szeplős, ősnémet kiejtéssel és vasalt ingben járkáló, a legnagyobb hőségben is kalapot és hosszú nadrágot viselő népek ide.

Amennyire sokszínűek az itt élők a szó átvitt és szoros értelmében is, a fekete-fehér (mulatt), indián-fehér (mesztic), indián-fekete (garifuna) keverékének minden színárnyalatában és a spanyol- indián-garifuna és angol nyelv egy mondaton belüli felbukkanásával, annyira elkülönülnek ettől a vegyes felvágottól a mennoniták. Ők ugyanis nem keverednek senkivel és tökéletesen magukon viselik azokat a jegyeket, ahogy a német farmereket elképzeljük. A legtöbb világos hajú, a bőrük és szemük világos és az arcuk szeplős. Ha nem hordanának 17-18 századra jellemző ruhákat, akkor is kitűnnének a tömegből. És ez nem csak egy film, hanem a valóság! Még ha a véletlenül (vagy szándékosan) arra tévedő utazó úgy is érzi, hogy egy kosztümös filmbe pottyant, mondjuk a „Farm, ahol élünk” szende leánykái közé, rá kell jönni, hogy ez a 21- század.

Valóban lovaskocsival közlekednek, a lányok a legtöbbször mezítláb, hosszú szoknyában, hosszú hajukon főkötővel vagy szalmakalappal. A férfiak kantáros fekete nadrágban, ingben, szintén szalmakalapban. A nők nagyon szemérmesek, utálják, ha fotózzák őket, de ha simán rájuk nézel akkor is csak morcos arccal tekintenek vissza rád, esetleg inkább levegőnek néznek. A férfiak sokkal inkább segítőkészek, bár a kommunikációt nem segíti elő, hogy a közösség tagjai szinte egytől-egyig mind a Plautdietsch-t, vagyis a német és holland keverékének egy 17-18. századi változatát beszélik csak. A nők egyetlen szót sem értenek se angolul, se spanyolul, a férfiak közt azonban akadnak, akik legalább egyik nyelven képesek megértetni magukat. Ez persze függ attól, hogy melyik közösséghez tartoznak. A konzervatívtól, a tradicionálison át a modernig megtalálható itt mind. A modernek már autót is vezethetnek a közösségen belül, de ha be akarnak jönni a városba, akkor sofőrt kell fogadniuk (például azért is, mert nincs jogosítványuk), a tradicionálisak ellenben traktort használhatnak, de autót nem és így tovább…

A mobiltelefon használat például kifejezetten tiltott minden vezető szerint, de a modern közösségekben néha szemet hunynak felette, mert a külvilággal való kapcsolattartáshoz majdhogynem elengedhetetlen...

A közösségük nem rendelkezik a klasszikusan elképzelt főtér, középen a templommal típusú központtal, hanem elszórt farmok összessége. A földet eredetileg a közösség vette meg az államtól, de a családok megvehetik a saját részüket, amin gazdálkodnak. A terület blokkokra tagozódik, 1 blokkba nagyjából 10 család tartozik és minden blokknak van saját iskolája. Ez elsőre kicsit soknak tűnhet, de ha belegondolunk, hogy az átlag gyerekszám náluk 9-10, akkor mindjárt érthető a felosztás, hiszen így is jut egy iskolára közel 100 diák. Nem meglepő, hogy ők az egyik leggyorsabban növekvő közösség a világon. 

Iskolába a gyerekeknek 6 évig kell járniuk, az alapvető dolgokat tanulják meg, mint írás, olvasás, számolás. Az év felében nem járnak iskolába, mert akkor a földeken segítenek a családnak. Már 10-12 évesen traktort vezethetnek, és együtt dolgoznak a férfiakkal a földeken.

A házaikba nem csak vezetékes áram, de folyóvíz sincs bevezetve. A nők a ruhát az esővízzel mossák, amit óriási tárolókba gyűjtenek, a kútvíz nem alkalmas a ruha mosására és ivásra sem itt Belize-ben, mert enyhén sós. Fürdeni hetente szoktak, a hét többi napján, csak mosakodnak.

A legtöbben a földeken dolgoznak, ahol a régió tipikus terményeit termesztik, azokat viszont nagyon jó minőségben, mindenféle kemikália nélkül. Termesztenek kukoricát, babot, paradicsomot, gyümölcsöt viszont nem.

A legtöbb dolgot megpróbálják maguknak előállítani, de azért kénytelenek üzletelni a „külvilággal”, ezért is tudnak néhányan spanyolul vagy angolul. Vannak boltjaik, amiket megnéztünk, és meglepő módon a trafikjuk tele volt előre csomagolt „nyalánkságokkal” és palackos üdítőkkel. A vasáru boltjuk kifejezetten gép, traktor és egyéb kiegészítőket árul, míg a mellette lévő háztartási bolt, az asszonyokat örvendezteti meg méteráruval, edényekkel, és megint meglepő módon rengeteg műanyag kiegészítővel.

Furcsa érzés volt így visszacsöppenni az időben, és mindezt meghallgatni, egy vasáru boltban dolgozó mennonitától, aki elég nyitott volt arra, hogy nekünk, (direkt) odatévedő utazóknak meséljen kicsit az életmódjukról. Egyébként Belizben berendezkedtek már a nagyobb érdeklődésre, és kifejezetten szerveznek "mennonita gazdaságot megismerő" kirándulást, ahol természetesen a kész terméket is meg lehet venni. Mi inkább magunk indultunk felfedezni, és a térképen kikerestük, hogy hol találjuk a hozzánk legközelebb eső mennonita települést, ahol szerencsésen megtaláltuk azt az embert, aki elég nyitott volt, hogy szóba elegyedjen velünk. Nem volt azért annyira egyszerű, a falu központjának hiánya miatt csak bóklásztunk az egymástól viszonylag távol eső farmok között, és a legtöbb szekérrel vagy gyalog elhaladó mennonita vagy csak ellenségesen méregettek, vagy leginkább keresztülnéztek rajtunk. 

Persze megértem őket, az én gyerekeim sem szeretik, ha a másságuk miatt (pl. szőke, világos bőrű kislányok Mexikóban) megbámulják és cirkuszi látványosságként fotózgatják őket. Éppen így a puritán mennoniták érthetően óvják az általuk oly fontosnak vélt értékeket a túlhaladott civilizált világtól és a XXI. századi embertől.