Ahol sok gyerek van, ott mindig az anyát ajnározzák. –„Fantasztikusan bírod, le a kalappal!”- hangzik a dicséret, de igen ritkán hallani, hogy hímnemű társa is hasonló ovációban részesülne, pedig neki is része van a dologban, legalábbis jó és sok esetben így van.

Nálunk például, mióta ilyen népes lett a család, Marci kifejezetten kiveszi a részét minden tevékenységben, és nem csak a „besegít” kategóriában játszik. Persze nem volt ez mindig így, egy férfinek is apává kell érnie, és az érési folyamat náluk nem ott zárul, hogy kipottyant az első utód. Esetünkben az első gyerek problémamentes „mintagyerekként” élte életét, így nagyon sok segítséget nem is vártam pluszban (szinte unatkoztam egy csecsemő mellett). Marci, mint egy rendes apuka foglalkozott őfelségével, de mivel igen anyás volt a szentem, apa kicsit kiszorult a „kiscsaládból”, amikor jelen voltam. Éppen ezért, néha el kellett mennem (ami eleinte nehezemre esett, később kifejezetten jól esett), és akkor a két fiú kitűnően megvolt együtt.

Második gyermekük születése aztán beindította a verklit, lévén nem olyan és nem akkora lakásban laktunk, ahol szerettünk volna két gyerekkel. Ennek megfelelően apa beindult, talált egy padlásteret, átalakította, engedélyeket szerzett be és fél év alatt megteremtette otthonunkat, ahol azóta is tengetjük napjainkat. Ez így két sorban leírva elég egyszerűnek tűnt, de nem volt teljesen az…Bár Marci is igen aktív és gyors, azért némi nehézséget jelentett az építkezés felügyelete napi 8 órás munka mellett, miközben nekünk nyár elején ki kellett költöznünk az előző lakásból. Összességében ugyan nem sok a fél-egy év, de amikor a gyerek mondjuk másfél éves és alig látja a papáját, mert ő munka után az építkezést felügyeli, akkor sok. Így aztán nem csoda, hogy még egy anyás gyerekünk lett, aki szinte le se szállt az ölemből önszántából.

Apa, mikor visszatért a régi kerékvágás, és beköltöztünk kis lakunkba már nehezen oldhatta csak fel a jeget. Ördögi kör, hiszen a gyerek anyát akarja, ettől apának elmegy a kedve, hogy annyit puncsoljon, hiszen ő mindig csak „másodrendű” marad.  Aztán jött, hogyha anya elmegy pár órára, akkor a „nincs ló, jó a szamár is” alapon elfogadjuk apát is. Meg kell mondjam Marci harciasan küzdött első két gyermekünk kegyeiért, de viszonylag mérsékelt sikereket könyvelhetett csak el. Utólag nem tudom ludas vagyok-e a dologban, mindig azt hallottam Marcitól viccesen, hogy „Túl jó vagy, ezért nem tudok veled versenyezni”. No abban nem akarok rosszabb lenni, hogy játszom velük, vagy megteszem, amit kérnek, de az biztos, hogy tudatosan nagyobb teret kell hagynom másnak is, ha nem az a célom, hogy kizárólag engem fogadjanak el a gyerekeim. Ez vonatkozik a nagyszülőkre is, ahol különösen el kell engednie az anyának azt az érzést, hogy az egyetlen üdvözítő nevelési mód az övé…végül is a többiek is mind jót akarnak, csak más a kivitelezés módja. (Ez még megér egy külön posztot.)

 Visszatérve kis családunkhoz a várva várt és sietősen érkező kis koraszülött „Cuki diktátor” személyében végre megszületett a nagy könyvben megírt „apás lány”. Marci szerint eddigre kifáradtam és végre engedtem neki is egy kis teret… a lényeg a lényeg, ő aztán tényleg szerelmes az apjába, persze ez sem a véletlen műve csupán. Születése idején Marci ugyanis épp két munkahely között volt, és a nyarat önként és dalolva a családnak szentelte, ami csodálatos volt. Így aztán már az első időktől rengeteg időt töltöttek együtt. Erre az időre tehető egyébként az is, hogy amíg a kórházban tengettem napjaimat a kis koraszülöttemmel Marci derekasan helyt állt a két naggyal, és kezdtek „összeszokni”. Óriási fordulóponthoz érkezett a családunk, innentől datálom, hogy Marci „igazi szuper apuka” lett. Ciki nem ciki, ekkor érezte meg hiányom által, hogy milyen két gyerekkel az élet.  Egy kedves játszótéri barátnőm számolt be róla, hogy Marci kissé megfáradva újságolja neki, hogy most már érti milyen a kettővel, és kezdi megszeretni a dolgot. A véletlenek közjátéka, vagy nevezzük az életnek, ami hozzásegített, hogy a férjem teljes egészében felnőjön a feladathoz, és megismerje a gyerekes lét minden nehézségét. Nem tudom mit tudnék javasolni másoknak, hiszen magam sem tudatosan építettem így a családi életem,egyszerűen így sodort az ár, de az biztos, hogy engednünk kell férjeinket, hogy odaférjenek a „húsos fazékhoz”. Csak akkor lehetnek ugyanis egyenrangú társaink, ha tudják mit teszünk mi, és ezáltal mennyit számít a segítségük.

 Ezért csak felnézni tudok azokra a párokra, akik bevállalják, hogy felváltva maradnak otthon a gyerekkel (mondjuk első évben anya, másodikban apa), mert ez az a munkamegosztás, ami felnyitja mindkét fél szemét, hogy mi az, amit a másik csinál, mi benne a nehézség, és miért beszéltünk el egymás mellett eddig…Nálunk persze ez több okból nem merült fel ( egyrészt a folyamatos gyerekszaporulat miatt, másrészt az én fizetésemtől felkopna az állunk), és lám az élet megoldotta enélkül is.

Ismerek még számtalan jó és rossz példát, de most karácsony közeledtével, hadd emeljem ki inkább a jókat (vagy a rosszban is lássuk meg a jót). Például van olyan ismerősöm, ahol az apuka nem nagy részt vállalt kisgyermeke életében, egészen addig, míg el nem vált, ekkortól kezdett „mintaapává” válni a szó jó értelmében, és számtalan igazán megélt közös programot szervez gyerekével kettesben.

Természetesen lehet mondani, és ez igaz is, hogy az apáknak milyen nehéz, mert minden a munkabeosztásuktól függ, és egyáltalán hogy lehet szegényektől elvárni, hogy egy ledolgozott nap után ne a fotelba rogyjanak le egy kicsit szusszanni, hanem kezdjenek el legózni, babázni, ne adj isten pelenkázni és etetni mihelyt beléptek az ajtón. Tényleg nehéz, de ha ők is koncentrálnak, hogy egy minimális (pár perces) pihi után „gyerekezzenek” minden nap egy kicsit, akkor tuti nem lesznek a gyerekeik „csak anyásak”, erre mi vagyunk az élő példa.

Kifogások pedig mindig lesznek, és az idő sosem elég mindenre. Éppen ezért eszembe jut az az férfi, aki Cserkeszőlőn segített nekünk, mert lerobbant a kocsink. Történt ugyanis, hogy egy szállodába lementünk pár napra anyukámmal és a gyerekekkel, és anyukámnak fel kellett este jönnie, mert másnap korán dolgozott. A kocsinknak (amivel felment volna) azonban lemerült az akkumulátora, hiába segítettek többen, próbálták bebikázni, meg se nyekkent. Míg aztán a szálloda igazgatója is odajött és mindent megtett, hogy sikerüljön beindítani a motort. Mikor látszott, hogy nincs remény, felajánlotta, hogy felviszi anyukámat Pestre. Ez olyan túlontúl nagyvonalú ajánlat volt, amit vissza kellett utasítani, és sűrű köszönetek között el is búcsúztunk, mikor eszünkbe jutott, hogy megnézzük az utolsó vonat indulását Kecskemétről. (Cserkeszőlőről esélyünk se volt). Kiderült, hogy fél óra múlva indul. Mivel az idő nagyon sürgetett felhívtuk a kedves felajánlót, és közöltük, hogy Kecskemétig igénybe vennénk a fuvart (fél óra). Mikor mondta, hogy tíz percre lakik autóval és még hazaugrana, szabadkoztunk, de közöltük, hogy akkor biztos nem éri el a vonatot. Szó, ami szó, a pasi visszafordult és zokszó nélkül szélsebesen elvitte anyukámat Kecskemétre, puszta kedvességből. A kocsiúton odafelé kiderült, hogy csak a gyerekeihez sietett volna haza, hogy még egy jó éjt puszit adjon lefekvés előtt. Lám - lám, így is lehet!