Elmesélném röviden, hogy egy színiképzős örökmozgó, siklóernyőző és maratont futó bölcsészlányból hogyan lettem hiperaktív anya, aki még élvezi is ezt!:-)
Történt egyszer, hogy született egy kisfiam Duda, ő volt a legédesebb, legjobb alvó és cukitündér gyerek, akit csak jómagam, illetve singli és dinki barátnőim ismertek. Nevezzük ezentúl csak "beetető gyereknek". Mert bizony én is, ahogy a körülöttem lévő párok is, elhittük, hogy ennyi a gyerek....Eszik, alszik, és még egy kicsit alszik. 
Beetető gyerek gyorsan meghozta a gólyák kedvét, és sorra hozták batyuban az édesebbnél édesebb babákat, akik azonban korántsem feleltek meg az alapprototípus kritériumainak.
Hogy hogy nem, volt aki nem aludt jól, volt aki sokat sírt, és egy sem, volt, aki a "Suttogó szakkönyv" elnevezésű "mintababa" lett volna. Persze nekünk sem sikerült újra ugyanazt produkálnunk, így kissé álmosabban teltek a napok, és megsokasodtak a teendők, de kinek nem, ugyebár, akinek második gyermeke születik?
Babci maga volt a ragaszkodás, (értsd ezt minden értelemben). Olyan volt, mintha nem igazán vágyott volna arra, hogy elszakadjon fizikai mivoltomtól, és szívesebben maradt volna bent ott, ahol ugye már szűkké vált a hely. Legszívesebben az órákon át jobb kézen való ringatózást szerette, miközben egy lépcsőn lépegettem vele órákon keresztül fel és le.
Aztán ez is elmúlt, mint ahogy ősanyáink örök bölcsessége mondja: "az idő mindent megold", és tényleg, egy idő után már csak a térdemnél rugózott a kis édes és sivitozott, miközben próbáltam valami vacsorafélét összeállítani a konyhában. Ekkor hagyta el számat az, az azóta (férjem által) sokat hangoztatott mondat, hogy: " Ne engedd hogy még egy gyereket akarjak, mert most őrülök meg!"
Éppen ezért, úgy gondoltuk, ideje rápihenni a gyerekekre, most tartunk egy több éves hatásszünetet, aztán majd jópár év múlva újúlt erővel nekivágunk az éjszakázásoknak. Ám alig fogalmazódott meg még bennünk ez a kósza jóleső érzés, a dédelgetett képek, melyek szerint újra lesz egy-egy szabad esténk és nem 5 oldal elolvasása után csukódik le a szemünk. Jött a nagy hír: Közgazdász férjem úgy látszik számolási tudományát nem otthonra tartogatta, mert sikerült alaposan elszámolnia a ciklusomat. Persze az is lehet, hogy én nem vagyok óramű pontosságú, de ezt már úgysem fogjuk megtudni.
Az újabb leendő családtag híre letaglózott bennünket, de még aznap egy csajos vacsora alkalmával rájöttem, felesleges gondolkodni bármin is, hiszen mi akartuk őt, csak kicsit előbb jött mint a tervezett.
Szülő tervez, gyerek végez, ez a kiscsaj tényleg nagyon sietett, mert 33 héten már kint szívta az oxigéndús friss levegőt a Madarász utcai kórház intenzívén.
Két kilójával azonban óriásbébi volt a sok kis koraszülötthöz képest. Csimi, egy igazi túlélő, akit a "cuki diktátor" elnevezés illet meg jelenleg a családban.
Az elszámolások nagymestere azonban további hibákra ragadtatta magát (na jó, nem kenem csak rá, én is számolhattam volna, csak nem szoktam).Így történhetett az, hogy másfél évvel később újra belém költözött immár a negyedik pocaklakó. Vilubaba, akiről sokáig azt hittük a nemi arányok fentartása érdekében fiú lesz, egy tündér, igazi mintababa (lenne, ha nem lenne ennyi testvére).
Így lettünk ilyen rövid idő alatt ilyen sokan, hiszen 2008 októberében kezdődött a kiscsillag hullás, és 2014-re megérkezett a negyedik bébink is.
Azóta rengeteg dolog történt, kétszer költöztünk, laktunk anyóséknál, én időnként megpróbáltam visszamenni dolgozni (hahaha), utaztunk nélkülük, utaztunk velük tengeren túlra, sátoroztunk három hetet a balkánon mind a néggyel...Szóval élünk, éljük a nagybetűs életet, és közben nyüzsgünk és zsizsegünk, mert az élet úgy szép, ha zajlik. Zajlik bizony, mint a tavaszi Duna, persze néha megakad egy egy faág, és akkor nem árt egy kis segítség, vagy bíztatás a partról, de ha kinézünk hatosfogatunk hajójából, mindig arra gondolok, hogy én vagyok a legboldogabb a világon.
