Na nem úgy, hogy türelmetlenül vártuk a következő gyereket, aztán végre összejött. Nekünk ezzel nem volt gondunk, jöttek szinte „maguktól”. Hanem amikor ilyeneket hallok: „Hú, hogy bírod még idegekkel?” vagy „Én már kettőtől a plafonon vagyok.” akkor elgondolkozom, hogy azon kívül, hogy utat engedtünk az újabb és újabb jövevényeknek, akik becsatlakoztak kis családunk életébe, mi az amitől nekünk végül négy lett? Milyen az, amikor nem csak túléled a napokat velük, hanem meg is éled?

Nem állítom, hogy rólam mintázták volna a türelmes szent anya szobrát, dehogyis. Azt hiszem, épp annyira ki tudok borulni a saját gyerekeimen, mint egy-két-három vagy több gyerekes „kollégáim”. Valami azonban mégis változott, azzal, hogy egyre többen lettünk. Azzal szoktam viccelődni, hogy: „Még jó, hogy nem csak egy gyerekem született, mert annyi energiám van, hogyha azt mind rázúdítottam volna, akkor egy elkényeztetett, élhetetlen, anyámasszony katonája lett volna. Így viszont megoszlik a figyelem, és mindenkinek épp annyi jut, ami elég (remélem).”

Bár ez persze nem igaz, a figyelemből sose elég, és akkor még a türelemről nem is beszéltem. Objektíve mindenképp türelmesebb vagyok, mint régen (amikor még csak egy gyerekem volt), hiszen sokkal több impulzust és rosszalkodást kapok tőlük együttesen, szubjektíve viszont egészen biztosan türelmetlenebb vagyok, hiszen sokkal többször van alkalmam kiborulni (ami sorra meg is történik). Micsoda lehetőség: Nem elég, hogy egy gyerek egy héten egyszer-kétszer bal lábbal kel fel, de ha négy van, akkor már tuti nincs olyan nap, hogy valaki ne kelne bal lábbal! Ezzel szemben az is igaz, hogy egyszerre csak egy szokott hisztizni (kisbabákra ez nem vonatkozik), a többi ugyanis elkerekedett szemmel nézi. Ha pedig még kellő rendreutasításban is részesül, akkor a többiek odasündörögnek (hozzám) és „De ugye én ma jó voltam?” vagy a kedvencem: „Ki volt ma a legjobb?” kérdéssel rátesznek egy lapáttal. Érezze a másik, hogy tényleg nagyon rossz volt. Ez azonban nem rossz indulat a részükről (csak egy kicsit), inkább önfényezés, amit nekem, mint anyuka kell kimondanom, mert úgy hatásosabb.

A gyerekek egyébként sok tekintetben mások, ha sok testvérük van, hiszen állandóan alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Sokszor van lehetőségük végignézni, amint a másik tettét szidás követi, ebből kifolyólag nem mindig a saját, hanem néha a testvérük kárán is tanulhatnak.(De jó!) Ha pedig jó testvérek (úgy gondolom nálunk azok), akkor véd és dacszövetséget alkothatnak a szülőkkel szemben. (Ez is jó!)

Családunkban a sor egyébként úgy kezdődött, hogy Duda és Babci olyanok voltak, mint egy kedves idős házaspár, akik remekül megértik egymást, egészen addig, míg Csimi közbe nem avatkozott, azzal, hogy megszületett. Innentől kezdődtek a bajok. Szimbiózisban élő házaspárból, Csimi kegyeiért harcoló felekké váltak, és a mai napig néha megy az acsarkodás, hogy ki játsszon Csimivel…közösen ugyanis nem lehet.

Valamennyire igaz a sztereotípia is, mely szerint az első bizonyítani kíván, esetünkben Duda szemlélődő és nyugodt típus is. A második, Babci a „szendvicsgyerek”, akinek státusza remélem, ahogy a 4-ik egyre nő, úgy lesz egyre kellemesebb. Neki tényleg ki kell harcolnia a figyelmet, személy szerint a jóságával, segítőkészségével és némi „elesettség színlelésével” szokta ezt megtenni.  Cuki diktátor (Csimi), mivel elég hamar jött utána a negyedik baba, ezért a „legkisebb elkényeztetett hercegnő” címet azonnal elvesztette, viszont a figyelmet mindenkin keresztül és mindenáron megszerzi. Két módon teszi ezt meg, elbűvölőn, úgy hogy mindenki elolvadjon tőle, illetve recsegő ropogó banyahangon, amit csak velünk, szüleivel alkalmaz viszonylag sűrűn. Nyilván ezek általánosítások, és egyébként is Cuki diktátor épp három éves dackorszakát éli (már kb két éve), mit is lehetne várni tőle, mint hogy próbálgassa a határait. A negyedik legapróbb csemetének pedig még csak viszonylag bő keretek között lehet értékelni a személyiségét. Bár az már most látszik, hogy csupa mosoly és kiegyensúlyozott, nyugodt baba, de, hogy mennyire lesz önérvényesítő, az még nem egyértelmű.

Ismerőseim körében, ahol nagyobb a korkülönbség a gyerekek között, ott a nagyok sokkal engedékenyebbek a kicsivel, szinte mindent megengednek neki. Nálunk ez nem áll fenn, másfél-két éves korkülönbségnél meglehetősen nagy a konkurenciaharc. Nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy „engedjenek a kicsinek”, még ha babusgatják is, vagy anyáskodnak is felette. Amíg Vilubaba, aki még csak egy éves, be nem kapcsolódik a játékba, (kb még egy év legalább) addig nem tudok érdemben a négy gyerek egymás közti dinamikájáról beszélni. Bár már most vannak olyan kijelentések, hogy „Én csak Vilut szeretem”, de ezek leginkább akkor hangoznak el, ha a másik kettő épp kipaterolta a harmadikat (általában „szendvicsgyereket”) a játékból.

És itt jön az igazi különbség a kettőhöz képest, és ezért van az, hogy a „Hogy bírod?” kérdésre más a válaszom, mint lett volna két gyerekkel ezelőtt. Akkoriban biztosan azt válaszoltam volna, hogy „Fáradt vagyok, és nagyon kevés időm van magamra és a páromra.” Akkor ugyanis még gyakran hajtott a vágy két játék között, hogy jó, de a délutáni csendes pihenőben, vagy hétvégén majd megnézünk egy filmet, vagy pihenünk egy jót, netán …. De miután még két gyerekkel több lett a fészekaljban már eldöntetett, hogy ebben a sztoriban nem én vagyok a főszereplő, hanem ők mindnyájan. Tehát amikor velük vagyok, akkor még a kósza gondolatát is el kell hessegetni annak, hogy: „saját idő, olvasás, pihenés, relaxálás, gondolkodás, felnőtt társalgás…”, mert ha nem engedem el, akkor frusztrált leszek. Frusztráló, hogy ezek mind nem valósulhatnak meg aktuálisan az életemben (néhány évig), de ha ebbe belenyugszom, akkor visszatér a nyugalom és a türelem is belém, mert nem hajt semmi vágy, hogy nekem valami mást kéne most ahelyett csinálnom, hogy pelenkázok, orvosost játszom, mesélek, copfot készítek, vagy kisautót szerelek. Mert a négy gyerek folyamatosan teljes embert követel, ha ebbe belenyugszol (van akinél ez kevesebbnél is így van), akkor még lehetsz boldog ember!

Legnagyobb megkönnyebbülésemre, aktuálisan egy időre elültek a harcok, mintha Duda ráébredt volna, hogy sajnos vesztésre áll a lányokkal szemben, vagy csak egyszerűen kijött rajta a „magányos farkas” jelleg. Mindenesetre az új felállás szerint ő állatozik (húsevők a növényevők ellen), a lányok pedig kedvükre szerepjátékoznak a plüssállataikkal. Most már csak az a baj, hogy Vilu rendre besétál valamelyik szobába, ahol biztosan elront valamit, majd szegény ordítva távozik, mert kitessékelték, rosszabb esetben kilökdösték onnan. Ilyenkor jön az, hogy, bár a sorsom elfogadtam, azért az én türelmem is véges, szörnyen elszomorít és dühít, amikor a kicsit bántják, és ennek elég hangosan hangot is adok. Mire a nagyobbak bűnbocsánón fejet hajtanak akaratom előtt, megígérik, hogy többet nem bántják és megkérnek, hogy „Jó, de ne engedd be a szobámba!”, Csimi pedig, a „Ne bántsd!-ra dacosan visszakiáltja, hogy: „De bántom!” Nyilván nem erre a válaszra számítok (bár már egy ideje igen), és ha épp még nincs tele a hócipőm, akkor megpróbálom elmagyarázni neki, miért is ne bántsa.

Minden egyes nyugodt magyarázásnál rájövök, hogy mindig így kéne csinálni, mert általában megérti (vagy csak úgy tesz), és megéri, mert utána sokkal békésebb hangulatban zajlanak tovább az események. Azonban számtalanszor előfordul, hogy nem alkalmazható a tankönyvi példa, mert az élet kegyetlen és rengetegszer egyszerűen nincs elég idő rá, ilyenkor jön a kiabálás, türelmetlenkedés és végül az összeveszés, persze leginkább Csimivel, mert aktuálisan vele állok harcban. Azért a többiek is tudnak alkotni, sőt előfordul, hogy egyik felhúz, majd süvítő villámaim mindenkire cikáznak egy ideig, ilyenkor érzik, hogy most jobb békén hagyni még engem is. Aztán ha mázlim van, el tudok menni futni, és újra visszaváltozom a nyugalom szigetévé, egészen addig, míg valaki ki nem húzza az újabb gyufát…Ördögi kör, de ha nagyobbak lesznek, biztos nem lesz ennyi hiszti, majd valami még előttem ismeretlen gond lesz…amihez szintén kell a sok-sok türelem..