A „Lassulj le!” az én számból nem valami autentikus, hiszen nagyjából hurrikánként viharzunk oviból iskolába, majd onnan tovább, és mi vagyunk azok, akik mindenki másnál hamarabb felöltözünk, ha indulni kell, de mégis komolyan gondolom ezt a kijelentésemet.

Amikor még nagyon pici a babád, gyakran egy mosolyába, vagy talp csikizésbe is bele tudsz feledkezni akár hosszú percekre is. Amikor pedig már önállóan közlekedik, érdeklődve lesed, hogy hogyan fedezi fel a világot, hogyan ismerkedik meg az őt körülvevő dolgokkal alaposan és akkurátusan. Később ott totyog melletted és ha épp sehova sem siettek, akkor akár a sarki közértig tartó út is lehet, hogy egy óra hosszúságúra nyúlik, mert meglát az út szélén egy katicát, szembetalálkozik egy gilisztával vagy egyszerűen esett az eső, és minden pocsolyát letesztel, hogy biztosan nem nyeli el a gumicsizmáját egyik sem fekete lyukként. Ez az „aranykor”, élvezd ezt ki, és próbálj meg nem a mobilodon pötyögni és látszatkapcsolatokat építeni a facebookon, mert itt a te kis felfedeződ, akinek a szemüvegén keresztül magad is megláthatsz egy-két addig észre sem vett szépséget a világból!

Gondolj bele, hogy reggelente nem csak dideregve lerohansz pékáruért, és bedagadt szemekkel csörtetsz egyenesen a cél felé, hanem megadod a módját. Először is rendesen felöltözöl (mármint kellően melegen, mert lehet, hogy sokáig tart az út), aztán példát veszel csemetédről, és vele együtt rácsodálkozol a természet szépségeire. Ha még a kütyüket is otthon felejted (vagy legalább a zsebedben hagyod pihenni), akkor egészen ráhangolódhatsz a nyugalomra és elkezdheted élvezni azt. Békésen „beszélgethettek”, magyarázhatsz, hogy hány pettyes a katica, vagy a kukac azért bújt elő, mert esett az eső, aztán jöhet a képzelet, ami bárhova elrepít, csak a megfelelő alapot kell hozzá adni. Ki lehet menteni a bogarat a tócsából és berakni a biztos menedéket nyújtó virágvályúba, gyermeked lehet a hős lovag, te pedig a fegyverhordozója, aki segít a kivitelezésben.

Ezek bizony „áldott percek”, mert bármennyire is felkínálkoznak nekünk, mi viszonylag ritkán ragadjuk meg a pillanat teljességét, és hajlamosak vagyunk, a „Ne ugrálj minden pocsolyába bele, piszkos lesz a nadrágod!” vagy „Gyere már, ne álldogáljunk itt a kutyapisis járdán ennyit!”  felkiáltásokkal kiszakadni a varázsból. Aztán amikor egyre több gyermekünk lesz és a boldog felfedezés és utcán kószálást csak az egyik szeretné kiélvezni, akkor megpróbálunk „köztes megoldást” találni. Kicsit nézelődünk, aztán irány a cél (például játszótér), ahol hátha majd mindenki boldog lesz. Aztán amikor a többi nyüglődik, mert biciklivel vannak és már hosszú percek óta várnak a kereszteződésben, mert legkisebb Aranyalmád épp a bokrot szemléli majd éles fordulattal visszafordul és te hajad tépve futhatsz utána, akkor a kicsinek nem adatik meg többé az úton való felfedezés öröme. Bezsuppolod a babakocsiba (még ha küzd is ellene), és a lehető leggyorsabban megpróbálsz eljutni a végpontig. Eközben átkozod magad, hogy miért is vetted ki, és miért nem egyből száguldoztál vele tova. Szegény kicsi szörnyen frusztráltan és elkeseredetten ordít egy ideig, majd kénytelen kelletlen beletörődik sorsába, hogy neki bizony alkalmazkodnia kell (sajnos). Ha az úti cél nem egy közért (ami még idegtépőbb, mint az odavezető út, mert mindenki mindent akar), vagy valamilyen különóra a nagyoknak, hanem valami elkerített barátságos játszóhely, akkor végre kiszabadíthatod a babakocsi rabját, és ő elkezdheted bandukolni immár ellenőrzött keretek között, miközben remélhetőleg a többiek is jól érzik magukat.

Nekem „áldott pillanatok” útközben utoljára két gyerekkel voltak, amikor még a kismotorukat hajtva toporogtunk a környéken, és egy egész délelőttös program volt a piacra kijutni. Ekkor volt az is, hogy amikor hétvégenként becsatlakozott Marci (a férjem), akkor ő nem bírta ezt a (lajhár)tempót. „Menjünk már! Soha nem érünk oda!” mondogatta folyton türelmetlenül. Aztán rávilágítottam arra a görög igazságra, hogy „Nem csak a cél, de az út is fontos!”, és ő elkezdte ilyen szemmel nézni a kószálást. Meg kell hagyni, jóval több időbe telt, mire ő is belerázódott, és nem csak szenvedő „elviselője”, hanem résztvevő „élvezője” lett a gyerekek kapirgálásának. Nem csoda persze, ha a napi rohanásból, a munka világának feszített tempójából nehezebben sikerült átállni egy teljesen más dimenzióba. Jó ideig még vissza-vissza zökkent, és türelmetlenkedett, de aztán csak meg kellett említeni, hogy „Nyugi, hova sietünk?”, és egy idő után maga is rájött, hogy ez jobb így. A gyerekek boldogok, nem űzi őket senki, ettől pedig mi is azok vagyunk, csak az agyunkat kell egy lassabb üzemmódra transzformálni.

 Azt hiszem, sok apukának okoz gondot ez a világi gyorsaságból való gyermeki tempóba való átállás, és ezért nem is lehet hibáztatni őket. Az anyáknak annyival biztosan egyszerűbb, hogy a várakozó kilenc hónapot követő kezdeti időszak egy igen lassú és átélésre buzdító tempót diktál. Innen már jóval könnyebb, sőt egyenesen következik belőle, hogy a kisember igényei határozzák meg alapvetően az iramot. Legalábbis jó esetben, hiszen ha már négy iram van (márpedig ha nem ikrek, akkor nagyon más az igény, energiaszint és vágyás), akkor mindig kompromisszumot kell kötni. És itt jön be az, hogy aki a leghangosabb az nyer, vagy a sok lúd disznót győz (nálunk a 3 lány 1 fiú ellen) esete. Ha pedig már a tempónál tartunk, én, mint moderátor kezembe veszem az irányítást és azt feltételezve, hogy az öltözködés, sétálás és vásárlás (akár étel, akár ruha) a többségnek nyűg, és ha lehetne, kihagynám mindet (így közösen), úgy irányítom az eseményeket, hogy legalább legyünk túl rajtuk gyorsan. Úgyhogy ugyanott vagyunk, ahol a part szakad, nincs út, nincs merengés, nincsenek áldott percek, csak a rohanás, mert: „Vedd már a sapkád, mert a másik bemelegszik!” illetve „Nem tudom tolni a babakocsit, ha nem haladsz előttem rendesen a bicajodon!”. Aztán amikor kimelegedve megérkezünk a játszóra, és kicsit kifújom magam, megpróbálom átállítani magam a saját magam által dicsőített „gyerektempóra”, de négy mellett gyakran nem sikerül. Inkább egy amolyan veszélyelhárító, kajaadogató és százfelé koncentráló gépnek érzem magam, miközben megpróbálok a többi anyukával néhány szavas társalgásba is elegyedni, ha a teendőim hagyják. Úgy érzem négy mellett nincs lassú tempó, csak állandó felpörgetettség, így aztán időnként várom azokat a délelőttöket, amikor a „nagyok” intézményben vannak, és én csak Vilubabára koncentrálva akár órákig andaloghatok a játszótér felé bandukolva és nem kell alkalmazkodnom senkihez, csak hozzá. És hogy a többiek mikor kapják meg ezt a nyugit? Nem tudom, de legalább amikor kicsik voltak megkapták ők is, ezért gondolom, hogy kijár a kis totyogómnak is, legalább heti ötször délelőttönként.