Hogy miért határoztuk el, hogy hatfogatos kiscsaládunk nyakába veszi a világot és egy másik kontinensig meg sem áll? Hogy mi abban a jó, ha egy évet egy lakókocsiban töltünk összezárva és mindezt milyen indíttatásból? Nos, mindenki döntse el maga, hogy belevágna-e. Szerintem életünk kalandja lesz, amit még az ükunokáim is irigyelni fognak!

Történt egy márciusi napon, amikor még bőven mínuszok röpködtek (de nehéz ezt most elképzelnem) és én épp valamelyik gyerekre erőltettem fel a téli kabátot és szuggeráltam a kinőtt téli bakancsot, hogy még egy pár hetet bírjon ki, utána úgyis kidobom, és jön a jó idő. Mindez egy nagyon hideg és hosszú tél után ötlött fel bennem, amikor már borzasztóan untam, hogy minden délutánt a sötétben négy fal közt kell tölteni a négy gyerekkel, akiknek az energiái a szabadba kívánkoznának. Ekkor döntöttem el, hogy bármi áron, de a jövő telet kihagyom! Ez volt az eredeti gondolat, ami aztán terebélyesedett, önálló testet öltött, és teljesen megfertőzte kalandvágyó férjemet is.

Először úgy határoztunk, hogy Kubát vesszük célba. Mi kellhet még, gyönyörű Karib sziget, csodálatos trópusi klíma, tuti közbiztonság, állami ovik, sulik, életvidám kedves emberek? Csak aztán pár hónapnyi lelkes utánajárás után rájöttünk, hogy minden próbálkozásunk, ami az egy éves vízum iránt irányult, hiábavaló volt. Mindenhol mosolygós falakba ütköztünk, és a legtöbb helyről egyáltalán nem kaptunk visszajelzést. Az egyetlen Kubában is székelő magyar cég vezetője nevetve azt mondta, hogy Észak-Korea után a legnehezebb helyet találtuk ki magunknak a világon… Dugába is dőlt a terv. Maradt azonban egy fura űr, hogy mi mégis nagyon szeretnénk elmenni, ha nem Kubába, hát tulajdonképpen bármilyen jó helyre a világon. Mindegyikkel volt azonban egy kis bökkenő, monszun, hurrikán, közbiztonsági problémák, árfekvés és persze a vízum. Mindentől voltak lelkes elriasztók, és viszonylag kis szurkolói csapat, akik viszont csak a megérzéseikre hagyatkoztak. Ezek után csak magunkra hallgatva döntöttük el, hogy ha egy évre sehol sem várnak tárt karokkal, akkor bevesszük egész Közép és Dél Amerikát turisták módjára, és egy lakóautóval bejárjuk a fél világot. Konkrétan Miamiból indulva, lecsorogva Mexikón, majd át egész Közép-Amerikán, áthaladva Kolumbián, Ecuadoron, Perun, Bolivián, Paraguayon és Brazilián.

                Hogy miért a világnak pont ezt a szegletét szemeltük ki? Felmerült még persze Ázsia is, kis monszun, de meleg, kedves emberek, csodás tengerpartok, néha ugyan kissé túlzsúfolt nagyvárosok… Nos, azért ezt választottuk, mert mind a ketten jól beszélünk spanyolul (ami ugye nem árt a helyiekkel való kommunikációban), és mert itt nem csak a természet gazdagságára és szépségére számítunk, hanem mesés régmúlt civilizációkra és élő kultúrára is. Nem, nem gondolom, hogy ez ne lenne meg Ázsiában is, de annyival távolabb áll tőlünk az egész kultúrkör, vallás és minden, hogy úgy gondoltuk, könnyebb lesz itt azonosulni az értékekkel és az értékrenddel, mint ott lett volna.

                Az egész eszement elképzelést mindenki szem forgatva hallgatta, és azt hitték csak vágyálmainkat vetítjük ki, mígnem elszántságunk kitartott és egyre több részlet kezdett összeállni a megvalósításhoz. A legnagyobb ellenzők a biztonságunkat féltették, miszerint veszélyes, drogháborúkkal teli és zavaros politikai hátterű diktatórikus államokon halad végig a tervezett út.  „Az egész család vagyona a váltságdíjra fog elmenni, vagy majd zsákban küldik haza a fületeket, ha ugyan le nem lőnek” típusú szösszenetekkel próbálták teljesen kedvünket szegni. Ez azonban nem sikerült és immár kevesebb, mint egy hónap választ el életünk útjától a Mexikótól Braziliáig tartó nagy kalandtól.

Hogy mi lesz a nehézség? Biztos lesz bőven, például a saját gyerekemet tanítani, vagy állandóan kitalálni az új úticélt, vagy elkerülni a veszélyes dolgokat és helyeket. Csak hogy néhányat említsek: Mexikóban a határmenti és északi településekről azt mondják, hogy Kolumbia, Pablo Escobar idején békés hely volt ezekhez képest. Vagy hasonló kihívás elé állít kikerülni a kerülhetetlen Nicaraguát, ahol fél éve polgárháború dúl, autókat gyújtanak fel, utakat zárnak el és a biztonságát Irakhoz hasonlítják.

És akkor még nem is beszéltem az alapproblémákról, mint moszkitók, malária, skorpiók, egyéb lázas és kiszáradásos betegségek, amelyek ellen nincs oltás. 

Ezekkel ugyan nem tudok vitatkozni, de nem mi lennénk, ha ezek elrettentenének, így aztán zsebünkben a szeptemberi repülőjeggyel izgatottan várjuk a jövő évet.

A nagyobbakat mi fogjuk az út során tanítani, megtaláltuk az ideális lakóautót, amiben hatan is elférünk, megkaptuk a kötelező és ajánlott oltásokat, utánanéztünk minden utunkba eső ország elvárásainak és furcsaságának és nekikezdtem a pontos útiterv kidolgozásának a Lonely planet alapján. Mi kell még? Minden mesés, izgalmas és a levegő várakozással teli. Ritkán van, hogy a nyár végét várom, de most az is jó lesz, sőt.

 A blogomon tudtok olvasni az élményeinkről, instagrammon a képeket nézhetitek meg és a laszlo_family_adventures youtube csatornán videókat is láthattok a nagy útról. Íme a bevezető kisvideónk!

Ha követni akarod életünk kalandját, kövesd a csatornát!