Tudom, most jönnek majd az olyan kommentek, hogy „Gyerekkel nem kell utazni, jó azoknak a Balaton is.” vagy „Minek kínozza a gyerekét és főleg másokat?” – de ezeken én inkább tovább ugranék, és arról szeretnék írni, hogy ha mégis úgy érzed, el kell utaznod, és van már néhány gyermeked, akkor mik segíthetnek a hosszú út során.

Én például összevásároltam minden vonzóbb kifestőt, foglalkoztatót, kinek-kinek korosztályához mérten. Aztán vittünk mesékkel és zenével teli mp3 lejátszókat is. Ám utólag úgy érzem az én szórakoztató arzenálom igen levés lett volna, ha a gépek nem nyújtottak volna olyan széleskörű választékot, mind fimben, mind játékok terén.

Amikor én voltam gyerek még zsírkrétát és felfújható repcsit adtak, ma meg minden ülés háttámlájában kb 50 féle filmből lehet választani, vagy 20 fajta számítógépes játék áll a játékos kedvű utasok rendelkezésére, amellett hogy természetesen egy rakat rádióadó is akad a választékban. Itt látszik igazán a fapadosok és a nemzeti légitársaságok közti különbség. Ez utóbbin nem lehet a háttámlát hátra dönteni, és a fél kézipoggyászod az elemózsiáddal van tele, míg egy „rendes” gépen adnak párnát, takarót, enni, inni, és jóval nagyobb az ülések közti hely is. Egy fapados tényleg olyan, mint egy kis Polskival elutazni az északi tengerhez, lehet, de ritka kényelmetlen.

Miután az utóbbi napok gyomorgörcse az utolsó órákban kulminálódott bennem, egy igazi megkönnyebbüléssel ért fel feladni temérdek bőröndünket, (amit át is pakoltattak a túlsúly miatt) majd a reptéren egy olyan jegyellenőrhöz kerülni, aki kedélyesen elcseverészett a gyerekeimmel, megadva a kellemes alaphangulatot az induláshoz.

Ezután a tranzitban már csak hab volt a tortán, hogy az unikumot kínálgató kislány „ráadás” pálinkával kínált, mivel voltam olyan kedves, és köszöntem neki (állítólag itt azt senki nem szokott). Szóval miután az összes gyermekem kipróbálta a tester kölnik nagy részét, belazulva és boldogan indultunk a gépre.

Azt hittem, az hogy nem szívesen adja a gép egymás mellé a helyeket, csak a fapadosok specialitása (hogy fizess extrát), de itt is sikerült hatunkat úgy ültetni, hogy az egyik hármas közé beékeltek egy ismeretlen utast. Röpke 100 dollár lett volna átcserélni. Miután láttuk a helyzetet, úgy döntöttem, kár erre pénzt áldozni, majd berakom Vilma és Csimi közé, és a szerencsétlen úgyis sírva fog menekülni közülünk. Aztán a helyzet megoldódott, mert szabad maradt a hely.

A Lisszabonba tartó 4 óra volt a legnehezebb. A gyerekek olyanok voltak, mint egy zsák bolha, még nagyon fel voltak ajzva az utazás izgalmában. A két nagyobbal persze nem volt igazi gond, hamar rácsatlakoztak a rajzfilmekre és játékokra, de a 4 éves Vilmát ezek még egy percig sem kötötték le. Csimi és Vilma így aztán ide-oda röppentek a két sor között, hol színezgettek kicsit, hol mesét olvastunk nekik, de igazán nem voltak hosszan nyugton. Ez az előttünk ülőket módfelett bosszantotta, pedig gyerekeink igazán nem a legrosszabb formájukat hozták. Többször szóltak is sűrű fintorok között a stewardessnek, aki így kénytelen volt ránk szólni emiatt. Az út konzekvenciája az volt, hogy a kicsiket fogjuk a hátsó sorunkba ültetni, mert így a ki-bemászkálás során minket rugdosnak meg, és nem mást.

Lisszabonban egy csodás este eltöltése után reggel újra nekivágtunk egy dupla ilyen hosszú útnak, amely szerencsére kellemesebbre sikeredett. Szerencsére előttünk is gyerekesek ültek, így aztán senki nem szólhatott be a másiknak, és így kellemes status quoban utaztuk végig az utat. Emellett a gyerekeink is nyugodtabban viselték a fáradalmakat. Mondjuk ez nem azt jelentette, hogy nyugodtan olvasgattam a könyvemet, de az még belefért, hogy az újságomból néhány cikket végigfussak.

Annak viszont nagyon örültem, hogy Marcitól eltérően nem kellett további 6 órát még aznap legyűrnünk, hanem 2 napos pihenő állt előttünk. A nagyok nagyon szépen segítettek a négy hatalmas bőrönd hurcibálásban, így aztán a taxihoz vezető út szinte meg sem kottyant nekünk.

 Volt azért egy minimális félsz bennem, hogy hogy fogom megoldani egyedül a néggyel a helyváltoztatást, de aztán rájöttem, hogy ebben az országban minden megoldható, csak pénz, nem kevés pénz kérdése…

Az utolsó repülőutunkat az American Airlines járatán tettük meg San Franciscoig, ami 6 órát vett igénybe. A gép ugyan sokkal kevésbé volt kényelmes és felszerelt, de mivel nagyrészt éjszaka utaztunk, így majdnem mindenki végig aludta az utat. A két kicsi az én ölembe dőlve, Babci önmagába roskadva, Duda pedig nagyon szenvedve. Egyébként ezen a gépen ugyan nem volt mindenkinek saját képernyője, de valami telefonos applikációt le lehetett tölteni, ami a gép filmjeit sugározta. Én ezzel a lehetőséggel nem éltem, lévén, hogy csak egy mobil volt nálam, és az is a lemerülés szélén.

Összességében nehezebbre számítottam, az utak egyre könnyebbé váltak, ahogy a gyerekek akklimatizálódtak a helyzethez. Mondhatnám, így terveztük, hogy ennyi megálló legyen San Francisco-ig, de ez nem igaz. A véletlenek és a saját szeleburdiságunk nyomán vettük meg előre a repülőjegyet Miamiba (bárhová, csak Usa legye címszóval), és csak utána derült ki, hogy a kontinens másik partjáról kell megkezdenünk szárazföldön az utunkat. Mégis jobban jött ez így ki, mintha egybe kellett volna átvészelni a 14 órás utat Európából. Nem mondom, hogy holnap boldogan újra csinálnám, de egy év múlva, úgyis sor kerül rá, csak akkor még az óraátállítás is nagyobb kihívást fog jelenteni.