Baja California a világ második leghosszabb félszigete. Az Usából több határátkelőn lehet átjönni, és mivel szabadkereskedelmi térség, ezért rendkívül egyszerű a határátkelés. Felső részét nagyrészt sivatagos kaktusztenger borítja, ami középen hűvösebb hegyekben csúcsosodik ki, a part mentén pedig nyugatról a Csendes óceán gigantikus és szörfösök által igen kedvelt hullámai csapkodják, míg a túlodalt a Cortes tenger nyaldossa lágyan a partokat. Az Amerikaiak kedvelt üdülőhelye, főleg télen, amikor ideális 30 fok körüli meleg és szárazság fogadja a látogatót. Az esős évszak októberben ér végleg véget, hogy fél éven át kitartson.
Mi Anaheimtől nem messziről indultunk, és ugyan Tijuana a legnagyobb határátkelő lett volna a legrövidebb, mégis a kisebb és barátságosabb Tecate nevű városkán keltünk át. Amikor a határra érkeztünk, félreállították a kocsinkat a mexikói oldalon, és Marcinak egy irodába kellett befáradnia, hogy a kocsi papírjait intézze. Egy ideiglenes beviteli engedélyt kell minden autóra kérni (nehogy ott eladd a kocsidat), amihez fizetned is kell, és amikor elhagyod az országot, akkor ezt az összeget visszakapod. Mi addig a határmenti utcákban bóklásztunk a gyerekekkel és azon gondolkodtam, hogy rá se néztek az útlevelünkre. Na majd, ha átkelünk a komppal gondoltam. (De aztán ott se néztek rá, úgyhogy teljesen észrevétlenül jutottunk át az Usából Mexikóba.)
Marci eközben a papírmunkát elintézte némi méz és sütemény megvételével meggyorsítva a folyamatot. Ezután akár tovább is iramodhattunk volna, de az útikönyvem szerint már a határon érdemes egy jó mexikói kávét inni, aminek nem tudtam ellenállni 5 hét rendes kávét nélkülöző időszaka után. Így aztán tovább sétáltunk, míg egy francia kávéház esett utunkba, ahol igazi ízorgiát nyújtott a rendesen habosított tej és a presszóra főzött kávé elegye.
Tecateból indul az úgynevezett „borút”, amit valahogy úgy képzeltünk el, mint Tokajt, vagy Balatonfelvidék környékét. Szomorúan kellett látnunk, hogy ugyan egy folyómedret kerülget az út, de az már rég kiszáradt, és a környéket teljesen belepték a gaznövények és kaktuszok. Aztán az út felénél végre néhány szőlőtőkét és pár guszta borászatot is megpillantottunk. Voltak egészen különlegesek, ahol borosüveg formájú bungalow-k voltak kialakítva a hegyoldalba, vagy épp nyugat-európai modern letisztult formákat megszégyenítő teraszok, ahonnan kiváló kilátás nyílt a lankás dombokra és a kiszáradt folyómederre. Gondoltuk mi is kóstolnánk, bár a gyerekeknek nem akkora program, de mégis… Így esett a választásunk egy kicsit szakadtabb, eldugottabb borászatra. Itt kóstolgattunk és falatoztunk is helyi szendvicseket, amelyeket csigatempóban sikerült elkészíteni.
A félsziget eleje nem különösebben nyerte el a tetszésünket. Igazából Guerrero Negro-ig se látványosság, se igazán fürödhető tengerpartot nem láttunk, az egyetlen „Bufadora” nevű víz alatti barlangon kívül, ami szinte „kiköpi” a neki csapódó vizet, és felspricceli több tíz méter magasba. Erre rá is ugrottak a helyiek és egész bazársor épült köré, büfékkel, tetőteraszos éttermekkel, parkolók hadával. Az is igaz, hogy mi az óceánparton mentünk, és állítólag a Cortes tengeri részen akadt volna szuper tengerpart, de miután úgyis a nyugati parton haladt tovább a főút, nem akartunk kacskaringózni a félszigeten feleslegesen. Guerrero Negroban egy hatalmas sókitermelő üzemet látogattunk meg, ami viszont igen látványos és hatalmas kiterjedésű volt.
Innen San Ignacio-ba mentünk, ahol egy folyóparti, minden mentes (áram, csatorna) kempingben szálltunk meg. Bár az önellátásban még gyerekcipőben jártunk, annyira jól éreztünk magunkat végre egy kicsit barátságosabb és bujább növényzetű helyen, hogy itt három éjszakát maradtunk. Igazából San Ignacio a maga kis rendezetlenségével együtt is végre egy olyan romantikus és bájosan poros kisváros, ahol kellemesen lehet andalogni a keskeny utcákon, és visszarepülni az időben a templomkertben üldögélve. A hely báját és valószínűleg létét is a rajta keresztülfolyó folyónak köszönheti, ami által egy dzsungeles oázisszerű rész alakult ki benne. Ez tetszett legjobban a gyerekeinknek is, akik egész nap a folyóba ugráltak egy fára kötött kötélről.
San Ignacioból Loretoba mentünk, ami az első igazán turistákból élő, ezáltal gyönyörűen karban tartott városka, ami némi megkönnyebbülést nyújtott az eddigi őskáoszok után. A kedves kis főteret sétálóutcák szegélyezik, és a malecón (parti sétány) egészen hosszan elnyúlik a városközponttól az elhagyatott tengerpartig. Itt az egyik legnagyobb nevezetesség a bálnavonulás, de mi ahhoz túl korán érkeztünk, mert csak december környékén kezdenek vonulni. A másik nevezetesség, amiben viszont részünk lehetett, a három szigetből álló nemzeti park, ahova hajóval lehet eljutni. A Coronado szigetre mentünk át motorcsónakkal, és útközben a sziklákon napozó fókákkal és a vízben a hajónkat kergető delfinekkel is találkoztunk. Ezután kikötöttünk egy képeslapra kívánkozó színekben tündöklő tengerparton, ahol néhány órát henyéltünk és búvárkodtunk.
Mivel a gyerekeket beizzítottam, hogy Mexikóban a halottak napja óriási ünnep, így szerették volna, hogy valami olyan helyen legyünk, ahol „nagy buli” van. Az útikönyveim szerint viszont Baja Californiában nem túl nagy ünnep a „Día de Muertos”, esetleg a legdélebbi ponton található Cabo San Lucasban. Igy aztán idősatuba kerültünk, és viszonylag gyorsan le akartunk jutni az áhított városba. És bár a kempingben megismerkedtünk egy kedves chilei családdal, akikkel szívesen ismerkedtünk volna tovább (főleg Duda a hasonló korú kisfiúval) és magában a helyben is éreztünk még 1-2 napnyit, fájó szívvel bár, de tovább rohantunk Cabo San Lucasba. Ez aztán tényleg egy turista paradicsom volt, de a sok szépsége feledtette, hogy lépten-nyomon „hajókirándulást, delfinekkel úszást, vagy quadozást” akartak a nyakunkba sózni. Egyik különlegessége a városkának, hogy mivel egy kiszögellésen fekszik, gyakorlatilag itt találkozik a Csendes-óceán a Cortes tengerrel, konkrétan van egy strandja, amelyiknek az egyik oldalát a tenger nyaldossa, a másikat pedig kegyetlen erővel csapkodja az óceán. Ide kishajóval lehet kijönni, vagy van egy alternatív út, egy ösvény, amit Juan nyit ki minden nap 10-kor (mivel a saját földjén megy át az út), és itt egy kis borravalóért átengedi a lelkes turistákat. Mi szerettük volna ezt kipróbálni, de lekéstük az időkaput, elég meleg is volt a hegymászáshoz, így aztán nem szomorodtunk el nagyon, hogy hajóval kell mennünk. A Playa de los Amantes-en még így is óriási hullámok voltak, de nagyot lehetett benne hancúrozni, és a gyerekek nagyon élvezték. Az út során fókákat és egy érdekes sziklaképződményt is láthattunk, mielőtt kiraktak volna strandolni.
A tengerpartokon túl a kikötőben nyüzsgő élet adta a városka jellegzetességét, és mindez a halottak napján, vagyis halloween-kor csúcsosodott ki. Mind azt hittük, hogy mexikói módra, oltárokkal és parádés felvonulással, illetve a temetőkben lévő sokasággal fogunk találkozni, ehelyett azonban az amerikai szokásokkal szembesülhettünk.
Ugyan a mexikói gyerekek halotti maszk sminket öltöttek, vagy egyéb ijesztő figurának öltöztek be, mindez nem a tradició jegyében, hanem sokkal inkább az amerikai turisták kedvvért történt. Ők ugyanis minden nagyobb téren, sétálóutcában, bisztróban vagy étteremben üldögélve, cukros zacskókkal megrakodva várták a gyereksereget. A mexikói és kevéske külföldi gyerek pedig boldogan ugrált a cukros bácsiktól a cukros nénikig, míg dugig meg nem telt az előre bekészített kosárkája, miközben hangosan azt kiabálta: - Chocolate o truco! (Csokit, vagy csalunk!)- Bár nem erre számítottunk, mégis lenyűgöző látvány volt a gyerekek tolongása és zsibongása, a cukor és csoki osztás ugyanis körülbelül olyan extázisba hozta őket, mintha a felnőtteknek pénzeszsákokat, vagy briliánsokat osztogattak volna ajándékba.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt hiszem gyerekszemmel ez biztos nagyobb élmény volt, mint egy temetőbe tartó menet, még ha az is díszes, színes és zenével kísért is. Nekem ugyan kicsit fájt a szívem egy igazi „Día de muertos” után, de be kellett látnom, hogy több száz kilométerre vagyok az igazi eseményektől ( Michoacán vagy Oaxaca megyéktől).
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Halloween után tehát kicsit csendesebb vidékre eveztünk, és egy nemzeti park felé vettük az irányt. Marci mindenképp a parti úton szeretett volna menni, mert azt gondolta, biztos szebb a táj, mint a félsziget belsejében futó autópályán, de ezt a döntését nagyon megbánta útközben. Az történt ugyanis, hogy a Gps folyton vissza akart vinni minket a nagyobb útra, de mi nem engedelmeskedtünk neki. Mire már egy órát megtettünk egy rémesen kátyús, dimbes- dombos földúton, nem volt erőnk visszafordulni, mert azt reméltük, hogy ennél csak jobb lehet. Óriásit tévedtünk, az út egyre lehetetlenebb szakadékokkal tűzdelté vált, míg már futva simán lehagytam volna a kocsinkat, de lehet, hogy gyalog is. De már olyan közel voltunk…Aztán nagy nehezen csak sikerült kijutnunk egy viszonylag elhagyatott tengerpartra, ahol csak halászok voltak. Itt első nekifutásra gondoltuk kiruccanunk a partra és ott kempingezünk majd. Kb 3 percen belül beragadtunk a homokba. Na ekkor már kínunkban röhögtünk, és kénytelenek voltunk megkérni a halászokat, hogy vontassanak ki. Miután egy hatalmas dzsippel kimenekítettek és elmagyarázták, hogy hol keményebb a homok, újra nekiindultunk a homokfövenynek. A homok lehet, hogy egy sima dzsipnek elég kemény lett volna, de a mi nehéz truckunkon megint kifogott, alig 100 méterre megint a homok fogságába estünk. Ekkor már tényleg nagyon amatőr, idióta turistának éreztük magunkat, így elsőre csak egy ásóért ballagtunk vissza, ami annyit segített, mint sivatagban a porszívó. További próbálkozásaink során a motor felpörgött, szenvedett, majd az autó elejéből sűrű füst csapott fel, és mint egy hájpacniról az izzadság, sűrű cseppekben kezdett valami olajszerűség is folyni az autó alatt. Marci ekkor feladta, nem akarta, hogy teljesen tönkre tegyük a kocsinkat. Így a homok fogságába esve a parton töltöttük az éjszakát. Főpróbának egész jól sikerült, és mivel bennem nem volt sok félsz, a gyerekekről nem is beszélve, egész jól éreztük magunkat. Marci másnap egyből szerelő után kezdett kajtatni, némi telefonos segítséget is igénybe akartunk venni, de net és vétel sem igen akadt, nagy nehezen több óra után sikerült egy messenger váltás után eldönteni, hogy újra megpróbáljuk beindítani a kocsinkat. Szerencsére egy csapat fiatal amerikai srác segített megtolni, és csodák csodájára kijutottunk a homokrengetegből. Gyorsan a part szélére navigáltunk és a nagy ijedelemre még ott töltöttünk 3 napot.
Pont elég is volt, a vizünk és a felhalmozott élelmünk is pont elfogyott. A parton való lét pedig újabb apróbb kihívások elé állított. Például a víz spórolás jegyében a tengerben való mosogatás egy versenyfutást jelentett a hullámokkal, vagy épp újabb szintre emeltem a kreatív főzést a meglévő hozzávalókból. Aztán elbúcsúztunk a mi kék lagúnánktól, és tovább álltunk egy kanyonba, ahol egy eldugott kempingből tudtuk felfedezni a kaktuszok közt kanyargó folyót, amely tündöklő oázisként szelte át a száraz hegyeket. A Róka kanyonba (caňón de la Zorra) ugyan jöttek látogatók, de ha a vízeséstől a köveken kicsit arrébb ugrált az ember, akkor teljesen egyedül érezhette magát a saját kis paradicsomában. Azt hiszem ez a hely volt számomra a csúcshelyszín egész Baja Californiában. Pont jó hőmérsékletű folyóvízzel, mesés környezetben, tömegmentesen. Mindenkinek más a kedvence, és néha én is szeretem a tömött zsibongó városokat, de a Paradicsomot valahogy így képzelem el…
Innen már vágyakoztunk a túlpartra, hogy továbbfolytassuk utunkat Mexikóváros irányába, épp ezért elindultunk La Pazba, ahol egy tökéletesen felszerelt medencés kempingben vártuk ki a komp indulását. La Paz nem sok szépet tartogatott nekünk, a gyönyörű tengerpartjait nem jártuk be, mert az idő egy kicsit hűvösebbre fordult, a város pedig magában nem igazán nagy szám. Innen indultunk tovább Sinaloa állam irányába, ahol újabb eseménydús hetek vártak minket. Ha érdekelnek a további kalandjaink, akkor kövess minket a blogomon, vagy iratkozz fel youtube csatornánkra! Baja Californiáról és a parton (Cabo Pulmon) készült videónkat itt nézheted meg:
