Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Miután Cuernavaca nem váltotta be a hozzáfűzött reményeinket, tovább indultunk a fővárosba és belevetettük volna magunkat a 20 milliós forgatagba…

 Az idő kicsit szorított, mert még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a kempingünkbe… akarom mondani parkolóba. Mexikóvárosban ugyanis egyetlen kemping sincs, ahol lakóautóval meg lehet állni. A város szélén találtunk egy apartmanházas területet, ahol lehetett volna, de onnan pedig a napi bejutás tűnt lehetetlen kihívásnak. Csak, hogy érzékeltessem, ebben a városban 2-szer annyian laknak, mint egész Magyarországon, és az egyik sarkából átjutni a másikba annyi idő, mint nekünk a fővárosból leugrani Nyíregyházára…csúcsforgalomban kicsit lehet, hogy több. Marci is épp eléggé rettegett ebben a megapoliszban vezetni, így elhatároztuk, hogy a belvároshoz a lehető legközelebb (40-50 perc metróval) rakjuk le a kocsit, és onnantól kezdve csak a tömegközlekedést használjuk.

Útközben azonban mindenképp meg akartunk állni egy Decathlonban. Már elég sok dolgunk szétesett, elveszett vagy egyszerűen nem fért be még otthon, így aztán muszáj volt kicsit feltankolnunk. Miután végeztünk a beszerzéssel, tovább indultunk a 6-8 sávos utakon, ahol a gps sem nyújtott túl nagy segítséget, mivel valahogy átláthatatlan volt, hogy melyik sávban kéne hajtanunk. Ez párszor eltévedésbe torkollot, amit aztán viszonylag sok idő volt korrigálni, máskor pedig olyan útra vezetett fel, ahova a mi hatalmas és nehéz camperünkkel nem lett volna szabad, például felüljárókra.

Egyik alkalommal épp egy felüljáróra vezetett fel egy zárt sávban, ahol azonban egy sorompó állt és egy apró emberke hevesen integetett nemtetszése jeleként. Odajött hozzánk, és mondta, hogy mi ide nem jöhetünk fel, erre mi tanácstalanul kérdeztük, hogy rendben, de akkor merre menjünk, oldalra zárt betonfal, hátunk mögött már most 10 autó, csak előre tudunk kijutni innen. Az apró ember azonban nem engedett, mondta, hogy tolassunk hátra, és úgy soroljunk át a másik sávba. Hiába forgattuk a szemünket és rimánkodtunk előre jutásért, nem adott lehetőséget a választásra. Így aztán kiszálltam, valahogy elmutogattam, hogy mindenki, aki mögöttünk van, tolasson hátra kb 60 métert, ahol végre összeért a két sáv, és majd utána tudnak tovább menni minket kikerülve a gyors sávba…Ez a mutatvány otthon elképzelhetetlen anyázásba torkollott volna, itt viszont meglepő hatékonysággal sikerült az egész sort hátra irányítanom. Bár a mexikóiak a vezetésben nem az előzékenységükről híresek, viszont meglehetősen türelmesek mások bénázásával szemben. Ezután Marci tyúklépésben hátratolatott a meglehetősen szűk sávban, ami igazi akrobatikus mutatványt jelentett, tekintve, hogy kizárólag a saját oldalát látja, se hátra, se a túloldalra nem lát ki a kocsiból.

Miután újra előrefele haladhattunk tovább, már nagyon elegünk volt a főváros közlekedéséből, de még megálltunk az útba eső Frida Kahlo mexikói festőnő házánál, ahol múzeumot alakítottak ki róla és részben férjéről, a szintén festő Diego Riviera-ról.

A ház királykék színben pompázott, és kígyózó sor állt a jegypénztárhoz. Eddig Mexikóban sehol sem találkoztunk annyi turistával, hogy ez bármi fennakadást okozott volna, de ez a múzeum végre európai léptékű érdeklődést váltott ki. Mondjuk érthetetlen oknál fogva, ugyan ki volt írva, mégis alig vettek online jegyet, aminek sorában jelentősen kevesebben várakoztak. Mi gyorsan megvettük a telefonunkon, és így csak fél órát kellett a belépésre várnunk.

Valóban nagyon hangulatos belső udvaros, középen szökőkutas házban lakott Frida, és a szobákon végig haladva megtekinthettük érdekes, ámde szenvedéssel teli életét. Rövid, velős, de izgalmas kiállítás volt, aminek végére még a gyerekek sem unták el magukat.

A közeli piacon még bekaptunk néhány helyi finomságot, megkóstoltuk a „torta”-t, ami egy szószos, húsos szendvics, kicsit sétáltunk még a Coyoacán hangulatos negyedében, de már nagyon szerettünk volna megérkezni a Bosque de Chapultepecbe.

 Ez egy óriási, 3 részből álló park, melynek egyik része leginkább a Városligetre hasonlít Majális idején, árnyas fákkal, kusza ösvényekkel, mozgó árusokkal, játszóterekkel és pár vidámparki attrakcióval. A másik kettő rendezettebb, struktúráltabb, széles sétányokkal, nagy parkolókkal, hajókázótavakkal, múzeumokkal, futópályával és óriási szökőkutakkal. Mi a Chapultepec 2-ben tudtunk megállni, aminek az óriási parkolójában nem mi voltunk az első lakóautósok. Elsőként egy hippi ausztrál lány párossal, majd egy busz méretű lakókocsival érkező magyar eredetű, de Amerikában élő családdal találkoztunk. A parkolóban természetesen nem volt se víz, se áramvételi lehetőség, de voltak kint fizetős mosdók legalább. Nem is számítottunk semmire, önellátásra rendezkedtünk be, főzni se nagyon terveztünk a fővárosban, inkább csak azt, hogy miután rongyosra jártuk a lábunk, bedőlünk az ágyba „otthon”.

Az érkezés napján, már csak másfél óra maradt sötétedésig, így csak a parkban indultunk neki a lányokkal, és felfedeztük a közelebbi részeket. Elsétáltunk a vidámpark mellett, megnéztük a csónakázó tavat, majd egy igazán szuper játszótéren kötöttünk ki.

Meg kell mondjam, hogy otthon tényleg klassz játszóterek vannak, és az itteniek általában a nyomába sem érnek az új, hiper-szuper, kreatív, mesés, és Eu-szabvány játszótereinknek (bár ez a gyerekeimet nem szokta zavarni), de ez tényleg 5 pontos volt. Elkerített, minden korosztály számára külön mászókákkal, rengeteg féle hintával, csúszdával, kötélmászó és csimpaszkodó résszel volt felszerelve, és ráadásul alig voltak rajtunk kívül.

Úgy döntöttünk két teljes napot szánunk a „beevickélés” és a kijutás napján túl. Első nap lesz a „felnőtt” nap, másnapra pedig a „gyerek” napot terveztük. Így aztán gyors reggeli után metróval indultunk a belvárosba.

A metrón, bár olvastam róla korábban, mégis meglepett, hogy külön metrókocsi áll a nők és gyerekek rendelkezésére. Mivel ez csupán a „védelmünket” szolgálta, kifejezetten tetszett, és az is, hogy nem volt hermetikusan elzárva a többi résztől. Mi a gyerekekkel „hátra” szálltunk fel, de Marci, aki előrébb szállt fel, gyakorlatilag az átjáróban mellénk állhatott. Így megvolt az átmenet azok számára, akik nem akartak elkülönülni, meg egyébként is, mi mehettünk volna közös részbe.

 Közel 45 perc múlva kiszálltunk egy hatalmas de jellegtelen téren, amit viszont szép épületek fogtak közre. A tér nagyon sivár volt, középen egy gigantikus zászló lobogott, de egyébként teljesen üresen tátongott, se egy fa, se egy pad, se egy szökőkút. Innen elkanyarodtunk, és bementünk az Azték Birodalom, Tenochtitlán romjaihoz.

Egy szépen kialakított múzeumot járhattunk végig, ahol sok figura, ékszer, dombormű és edény mutatta be a letűnt birodalom megmaradt kincseit. Sajnos a spanyol hódítóknak olyannyira sikerült lerombolniuk az azték épületeket, hogy nagyjából csak a piramis alapja látszik, és néhány kisebb épület, de az is csak derékméretig. A piramis köveit ugyanis szántszándékkal felhasználták a katedrálisuk építéséhez. Mikor kijöttünk a múzeumból, már elkezdett benépesedni a tér és a környéke, ami így barátságosabb képet mutatott. A térről egy hosszú sétálóutca vitt egy ronda toronyig, ahonnan viszont csodás kilátás nyílt az egész belvárosra. Nem mondom, hogy minden irányba gyönyörű látvány tárult a szemem elé, de például a hatalmas Alameda Park, vagy a Szépművészeti Múzeum felülnézettből, igazán impozáns képet nyújtott. 

Szépművészeti Múzeum

Ezután bementünk a csempés házba (ami egy gyönyörű épület, és jelenleg egy étterem és boltok vannak benne), piacoztunk, belekóstoltunk mindenbe, ettünk churrost, ittunk finom kávét, majd besétáltunk a kínai negyedbe is, ahol kipróbáltuk a különböző színű és töltelékű, édes és sós gombócokat.

 Csempés ház

Mivel épp december 12-e volt, ami a Guadalupei szűz, Mexikó védőszentjének a napja, ami az egyik legfontosabb vallási ünnep, mindenképp szerettünk volna a kissé félreesőbb Guadalupe-i Bazilikához elzarándokolni, mint teszi ezt, ezen a napon több ezer hívő.

Rendkívül színes forgatagba kerültünk, hangos zenére indián csoportok táncoltak a téren, vadan és magával ragadóan. Maga a Katedrális is fenséges épület, de az igazán lenyűgöző a zarándokok zavaros egyvelege volt, ahogy a katolikus vallásnak sikerült megszólítania az indián törzseket, és ahogy ők teljesen indián öltözetben tisztelegtek a szűz előtt.

Másnap, a gyerekbarát napon csak a Chapultepec Parkban terveztük eltölteni az egész napot, és még így sem fért bele minden, olyan hatalmas, és annyi látnivalót nyújtott! Az Antropológia Múzeumba is ellátogathattunk volna, de végül más mellett döntöttünk. Reggel korán, hogy ne legyen nagy tömeg (mert már karácsonyi szünet van a sulikban) a Papalote Gyerekmúzeumba mentünk el.

 Az elnevezés kicsit csalóka, mert ez nem egy múzeum, sokkal inkább hasonlít az otthoni Csodák Palotájára, csak sokkal grandiózusabb (mint az illik is, egy ekkora városhoz). Itt töltöttük az egész délelőttöt, mindent ki lehetett próbálni, felfedezni, rövid filmet nézni 4D-ben különféle állatokról, óriásbuborékot fújni, az érzékszerveinket kipróbálni különböző módokon, építeni, elképzelni a jövő Mexikóvárosát, és még felsorolni sem tudom mi mindent.

Papalote Gyermekmúzeum

Igazából egy teljes napot is szánhattunk volna rá, de akkor nem tudtunk volna elmenni a a Chapultepec Kastélyba, ami nem mellesleg a szomorú sorsú Habsburg Miksa mexikói császárnak volt a nyári rezidenciája, és jelenleg a Nemzeti Történeti Múzeumnak ad otthont.

Az egész kiállítás, bár nem nagy, de nagyon látványos, hintókkal, XIX. századi bútorokkal berendezett szobákkal és portrék sorával a mexikói vezetőkről, a császárság korától egészen 1939-ig. A kertje is kellemes, de mire végeztünk, már szinte zártak, úgyhogy nem volt időnk elnyúlni a fűben.

A Kastély felé persze játszótereztünk, megálltunk egy ad-hoc felállított vurstlinál, ahol tükrös labirintusban botorkáltunk, a gyerekek forgóhintáztak, elhaladtunk a két csónakázó-tó mellett, de csak legeltettük szemünket a hajókon, mert már ez sem fért bele ebbe  a napba. Aztán végül ugyanazon a szuper játszótéren kötöttünk ki a tóparton, amit első nap felfedeztünk. Lejártuk a lábunkat aznap is, ugyanis csak a kastély és a gyerekmúzeum közötti út is közel 1 órába telt gyalog, de sajnos nem lett volna sokkal gyorsabb máshogy sem…

Igazából több napot is adhattunk volna ennek az óriási városnak, és még tucatnyi negyedét egyáltalán nem tudtuk megnézni, de sajnos a következő napon nem használhattuk volna  a kocsinkat, és nem hagyhattuk volna el a várost a rendszámunk miatt (minden rendszám egy héten egyik nap és vasárnap nem közlekedhet a légszennyezés csökkentése érdekében), így nekünk csak ennyit sikerült beleszuszakolnunk két és fél napba.

Nagyon izgalmas város, elképesztően sokan lakják, de ez főleg a közlekedésben zavart, simán egy hetet el lehetett volna itt tölteni, úgy, hogy minden nap újat fedez fel az ember, de bevallom nem élnék itt, nekem túl nagy! Maga a belváros nagyon szép épületekkel büszkélkedhet, de azok a részek, amiken átutaztunk a 8-10 sávos autóutakkal nem voltak túl emberközeliek. Az ottlétünk alatt pedig végig kicsit homályba burkolózott az ég, mintha egy szmogos fátyol lengte volna be az egész várost, ami kicsit elszomorító volt, nem tudom ez vajon mindig így van-e.

Minden hátrány ellenére, mindenképp érdemes ellátogatni ide, mégiscsak ez az ország szíve-lelke és bölcsője is egyben, ha Tenochtitlánra, az ősi azték birodalmi központra gondolunk.

 Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra,  vagy a youtube csatornánkra  és kövess minket facebookon!!