Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Mexikóvárost és a közelében lévő romok bejárását követően dél felé vettük az irányt, hogy egy újabb csodálatos várost, Pueblát ismerhessük meg.
Mivel Teotihuacanba csak a romok miatt jöttünk, ezért, még aznap tovább álltunk Puebla felé, ami Mexikóvárostól délkeletre fekszik, és egy Cholula nevű kisvárossal szinte egybe épült. Ez utóbbiban néztük ki egy kellemes kempinget, amire már nagyon szükségünk volt a Mexikóvárosi parkolóban (víz és áramellátás nélkül) töltött 3 nap után. A megálló megérte, bár elég későn érkeztünk meg Cholulába, még egy gyors nagybevásárlás belefért.
A Cholulai kempingünk egy feldíszített parkoló volt, de kaptunk vizet és áramot is, sőt volt egy füves terület, ahol volt egy kis medence is, ahol épp egy kislány szülinapi partija folyt érkezésünkkor. A medencét nem tudtuk kihasználni, mert elég hideg volt (22-24 fok), de városnézéshez megfelelt az idő. Cholula kellemesen bejárható kisváros, ami vonattal összeköttetésben van Pueblával. A vonat szupermodernnek tűnt, és az állomás egyenesen a központból indult, de sajnos a menetrendje elég gyér volt, így aztán maradtunk a taxis bejutásnál. Cholulában nem csak a kemping volt jó, de maga a kisváros is bájos és vonzó.
A centrumot egy magas hegy alkotja, ami tulajdonképpen egy piramis maradványa (amiből nem sok látszik), de térfogatában meghaladja a legnagyobb egyiptomi piramisét is!
A "hegy" belsejébe is be lehet menni, ahol a föld alatti járatokban múzeumot rendeztek be, és a piramist körülvevő archeológiai feltárásokkal együtt lehet bejárni. Elképesztő, hogy mennyire ismeretlen a közvélemény előtt, hogy valójában ez a világ legnagyobb piramisa!! Ez persze annak is köszönhető, hogy annyira benőtte a természet, és annyira megkopott a teteje, hogy sokáig tényleg nem tudták róla, hogy ember által alkotott épületről van szó. A feltárások után is csak a szélességéből számították ki, hogy a magassága, ha nem kopott volna le, meghaladná a legnagyobb egyiptomi piramis magasságát is! A hegy tetejére egy szép templomot építettek még a 16. században (amikor még nem tudták, hogy piramist fed a hegy), ami mögött pedig a Popocatepetl nevű vulkán látható, ami nem csak aktív, de ráadásul Mexikó második legmagasabb hegye is egyben 3020 méteres magasságával.
A piramist körbe lehet sétálni, tágas terek, játszóterek és sétány veszi körbe, miközben minden sarkon belebotlik az ember egy szép templomba, amiből összesen 39 található a városkában. Az egész nagyon hangulatos, kezdve azzal a térrel, ahonnan a „voladores”-ek, vagyis egy hosszú rúdról fejjel lefelé lelógó vallási rituálét folytató „táncosok” pörögnek, folytatva a sort a hosszú és egész minőségi kézművesterméket kínáló bazársorral, amit utcai gyümölcs és sült szöcske árusok egészítenek ki. Bevallom nekem nem volt gusztusom megkóstolni, de a helyiek előszeretettel vásárolták mindenféle szószok kíséretében.
Este még, Babcival kettesben lejártuk a lábunkat a karácsonyi vásárban, hogy sikerüljön egy klassz és a kocsinkhoz méretében is passzoló műfenyőt venni. Szerencsésen teljesítettük a küldetésünk, így már sokkal nagyobb nyugalommal várhattuk a díszítő angyalkák jöttét.
Másnap Cholulából fél óra alatt jutottunk be Pueblába, aminek a belvárosa elragadóan egységes, koloniális képet mutatott. Az elengedhetetlen hangulatos terecskékkel, katedrálissal, számtalan templommal. Elsők között meg kellett kóstolnunk a híres churrost (csörögefánkszerű édesség, amit néha leöntenek még valami szuper édessel, mint például csokiszósz, vagy sűrített tej), a churreríához az utcán kígyózótt a sor, hogy alig tudtak elmenni a gyalogosok, mégis hamar sorra kerültünk. Miután megdobtuk a cukorszintünket elsétáltunk a közeli Casa de la Culturába (Kultúrház), ami az amerikai kontinens legrégebbi közkönyvtárának ad otthont, ami nem csak régi, de egyben lenyűgöző is! Ám nem csak a könyvtár árasztott fenséges hangulatot, de még egy koncertbe is belekeveredtünk, és nagyzenekari előadás keretében hallgathattunk bele klasszikus művek modern feldolgozásába.
Ezután egy fantasztikus kiállításra mentünk (Museo Casa del Alfenique) , ahol a különböző emeleteken más-más darabkáit rakhattuk össze Mexikó történelmének. Kezdve az indián emlékekkel, folytatva a spanyol hódítókkal, a 19 századi berendezésekkel vagy a 20. századi történelmükkel.
A kiállítás végére mondjuk már nagyon megelevenedtek a gyerekek, úgyhogy ideje volt némileg kevésbé kulturális töltetű időtöltés után nézni. Mivel már ebédidő volt, elsétáltunk egy közeli piacra, és ott belekóstoltunk minden helyi finomságba. Ezek a piacok nem sokban hasonlítanak egy otthoni piacra, inkább egy bevásárlóközpont foodcourtjára, vagy talán a Fővám téri piac felső emeletére emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy itt elsősorban helyiek ebédelnek normális áron. A gyerekeknek csak sima csirkecombot, de magunknak a helyi, tipikus „tarta” nevezetű hússal meg mindenféle zöldséggel és szósszal töltött szendvicset választottuk.
Már eljött a délután és nekünk választanunk kellett a cseppet sem útba eső 3 lehetséges állomás közül. Egy beülős felvonó, ami felvisz a hegyre, vagy egy óriáskerék, ahonnan jó a kilátás, illetve egy Miniverzum szerű hely (híres épületek makett méretben) jöhetett számításba. Végül ez utóbbi mellett döntöttünk (Paseo de los Gigantes), és bár nem volt óriási nagy szám, de ingyen volt, kellemes parkos környezetben, és a gyerekek miközben néztük az apró épületeket, kifutkározhatták magukat. Miután megszemléltük a mexikói nevezetességeket piciben, és kitárgyaltuk, hogy melyeket láttuk élőben is (szinte mindet), bepillanthattunk az Usába is, de Európa kicsit foghíjasra sikeredett, mivel csak német és orosz épületek kaptak helyet.
Ez a nap is a végéhez közeledett, és bár még Puebla tartogatott volna látnivalókat számunkra, fájó szívvel, de taxival hazaindultunk a kempingünkbe. A sofőrünk kedélyesen csevegni kezdett velünk a helyi bandaháborúkról, de, mint mondta, ez egyáltalán nem hat ki a turistákra, a szembenálló felek, csak egymás embereivel kerülnek összetűzésbe. Útközben azt is megfigyelhettük, hogy nem ez az első hely, ahol az út mentén feltűnő helyen egy bicikliút kanyarog, illetve néhol felülről kerülgeti az utat, de amikor rákérdeztünk, hogy miért nem használják, akkor csak legyintett, hogy a mexikóiak lusták, és nem fognak felüljárókra felhajtani egy bicikliút kedvéért.
Utunk innen a távoli Oaxacába vezetett, ahova már teljes karácsonyi lázban érkeztünk, és végre hozzájuthattunk egy sütőhöz is, hogy az elmaradhatatlan házisüti se hiányozzon a karácsonyi asztalról.
