Laszlo Family Adventures

Az utazó család

Mit keresünk Nicaraguában Covid idején?

2020. december 09. 16:53 - Akuci

 

Akik ismernek minket, tudják, hogy kb 2 évvel ezelőtt felkerekedtünk és 9 hónapig utaztunk lakóautóval az Usától egészen Costa Ricáig. Aztán amikor véget ért az út, kiderült, hogy bővül a család egy kisbabával, de közben annyira megtetszett ez az életvitel, hogy legszívesebben azonnal folytattuk volna. Legalábbis azt terveztük, hogy egy tanévre visszatérünk Nicaraguába, ahol a gyerekeink miközben iskolába járnak, megtanulnak spanyolul is. A kisbaba (Berci) születését azért inkább itthon szerettük volna, illetve arra gondoltunk, hogy megvárjuk, mire kicsit nagyobb lesz (közel 1 éves).

lakoauto8_1.jpg

Aztán jött pár előre nem várt esemény, Bercivel pár hónap kórház, világjárvány, és úgy tűnt, hiába terveztünk. Amikor indultunk volna, szeptemberben, még minden határ zárva volt Közép Amerika felé. Gyakorlatilag nem voltak járatok, nem lehetett bejutni az országokba.

Engem a tavaszi covid lock down lelkileg eléggé megviselt, bár azt nem mondanám, hogy sokat tétlenkedtünk otthon, sőt inkább egy állandó kirándulásba, „gyereketetésbe” és tanításba torkolltak a napjaink. Rettentően kimerítő volt a 0-24 óra 5 gyerekkel, akiket le kellett kötni, meg kellett mozgatni, és ami a legszörnyűbb, rá kellett venni az online tanulásnak nevezett szörnyedelemre.

Akinek több gyereke van (esetleg még kisbabája is), az biztos tudja miről beszélek „szörnyedelmes otthontanulás alatt” , amikor egyszerre kéne 3 felé szakadni, főzni, szoptatni, és a feladatok elvégzésére rávenni a gyerekeket, vagy jobb esetben csak leellenőrizni azokat.

Aztán persze mindezek ellenére mindenki túlélte a tavaszt és a nyár nagy megkönnyebbülést hozott a tekintetben, hogy nem kellett állandóan küzdenem azért, hogy  tanuljanak. Valahogy azonban bennem volt, hogy ősszel jön a feketeleves…ahogy egyre hangoztatták, hogy közeledik hamarosan a második hullám, úgy éreztem, hogy ha lehet, szeretnék ezúttal ebből kimaradni (ki ne szeretne?).

Tehát árgus szemekkel figyeltem szeretett Nicaraguámat, ahol a hivatalos híreken túl, a zárt facebook csoportokban is egyre jobb hírek jöttek. Úgy tűnt, ott csúszással érkezett meg az első hullám vége, és épp a feloldásoknál tartanak. Miközben otthon a pallos lebegett a fejünk felett, hogy hamarosan jön az újabb online tanulás, a lezárások, bezárások és szigorítások, eközben szép lassan elkezdtek a légitársaságok jegyeket ajánlani Közép Amerikába.

nica1.jpg

Marci (a férjem) egyébként eleinte nem értett velem egyet azzal, hogy amint lehet kelljünk útra, mert ott csak jobban érezhetjük magunkat, de aztán rávettem, hogyha bezárják az iskolákat, akkor mindenképp menjünk el. (Az otthontanulás otthoni munkával egybekötve azért őt is megviselte). Csakhogy a dolgok nem úgy mennek, hogy az iskolákat bezárják, aztán mi másnap veszünk egy jegyet és huss…Hosszú hetekig nézegettük a megfelelő járatokat, míg találtunk egy megfelelőt. Ha meg már megtaláltuk, nem akartuk, hogy felmenjen az ára, ezért inkább megvettük, számolva azzal a „kockázattal”, hogy akkor is elmegyünk, ha itthon nem lesz online tanulás.

Én nagyon eltökélt voltam, úgy éreztem, csak jót tehet a családunknak kiszakadni a belvárosi szmogból, a szorongós és borongós őszi légkörből, az „egyre fokozódó helyzetből”, és helyette „elmenekülni” egy békés, csendes, harmonikus, trópusi éghajlatú koloniális kisvárosba. Aztán már Marcit is magammal rántottam a lelkesedésemmel, meggyőztem, hogy ő onnan is ugyanúgy tudja az ügyeit intézni télen, a gyerekek egy helyi iskolába járnának, ahol remélhetőleg ragadna rájuk egy kis spanyol, nekem pedig Bercivel mindössze a háttér változna az életemben. Ezért a háttérért azonban elég sokat képes voltam megtenni.

A repülőjegyekkel párhuzamosan elkezdtem intézni a gyerekek iskolából való „felmentését”, ami természetesen két év alatt gyökeresen megváltozott. Nem kevés körömbe került, mert senki sem tudta biztosan milyen címszó alatt kéne kiíratni őket fél évre. De aztán egészen gyorsan sikerült, és 1-2 héten belül már az engedélyt lobogtattam. Közben a repülőjegyünk egy részét lemondták. Úgy tűnt Mexikóig el tudunk jutni, de onnan szinte lehetetlen (több, mint 2000 km és 4 határ választott mindössze el az álmomtól) Minden hülye ötletet végig futtattunk, a lakóautóval való odajutáson, a több átszálláson, hajón stb keresztül, de egyszerűen lehetetlennek tűnt a vállalkozás.

Marci napokat töltött a gép előtt, mire újabb és újabb útvonalakat próbált lefoglalni mindhiába. Úgy éreztük magunkat, mintha egy akadálypályát kéne leküzdenünk, ahol egyre több akadály bukkan fel időről-időre.  Először az volt a legnagyobb koppanás, hogy nem utazhatunk EU-sként be az Usába, (onnan legalább papíron mentek gépek), kiderült, hogy az USÁban nem ismerik a „tranzitutas” fogalmát, úgyhogy tejesen le kellett mondanunk az útvonalak mondjuk 70%-ról. Ezek után Kanadát céloztuk be, ahol volt ugyan tranzit utas, de a reptéren nem volt semmilyen szállás, és az átszállásunkhoz egy éjszakát kellett volna eltöltenünk a reptéren a karon ülő Bercibabával. Bár tudtam, hogy kimerítő utunk lesz, de ezt még én is megvétóztam. Hamarosan kiderült számunkra, hogy Nicaraguába a meghirdetett járatok közül csak egy csődközeli kolumbiai légitársaság közlekedik, a többi, csak meghirdeti a járatot, aztán sorra lemondja.

nica8.jpg

Megpróbáltunk a környező országokba nézni repülőt, hogy onnan majd kocsival, busszal, bárhogy szárazföldön eljussunk Granadába, de ez sem volt egyszerű. Salvadorba 3 átszállással lehetett volna, de onnan még Hondurason is keresztül kellett volna menni ( kb 10-12 óra+ határátkelések) ami akkori állás szerint nem fogadott turistákat), maradt a déli szomszéd Costa Rica… Szinte minden héten változtak a szabályok, nagyon nehéz volt kiigazodni, hogy hova és milyen feltételekkel lehetséges utazni. Nagy nehezen egy Bp-London, London- Costa Rica járatot sikerült foglalnunk. Sajnos egy éjszakát Londonban kellett tölteni, és még meg kellett szervezni a fuvart Nicaraguáig, de azért nagy volt a boldogság. Ez egy héten belül illant el, amikor ezt a járatunkat is törölték…

Ahogy Közép Amerika egyre nyitott, Európában sorra mondták le a járatokat, úgy éreztem harapófogóba kerültünk, és gyorsan kéne lépni, hogy sikerüljön még kicsusszanni. Marci azonnal átfoglalt egy kicsit rosszabbra, Bp-London, London-Madrid, Madrid-Costa Ricára. Már tényleg semmi sem érdekelt, mindenki be volt sózva, a gyerekek is indulni akartak, nem engedtük, hogy bármi az utunkba álljon…

A lakásunkat kiadtunk, úgyhogy az utolsó heteim a lakás összepakolásával teltek, amivel párhuzamosan az úticsomagokat is összeállítottuk. Rengeteg tanszert kellett vinnünk, ami nagyon megdobta a csomagok súlyát. A ruha ehhez képest elenyésző volt. Persze felkészültem karácsonyi mesekönyvekkel, társasokkal, és egyáltalán mindenféle klassz dologgal az 5 gyereknek. Végül annyi csomagunk lett, hogy alig bírtuk elvinni.

Végre eljött a várva várt hét, keddre szólt a jegyünk, hétfőn Marci azonban nem érezte teljesen jól magát, ezért gyorsan elment egy covid tesztet csináltatni. Mondanom sem kell, mind a 10 körmöm lerágtam, hogy ne legyen pozitív, úgy éreztem, ha most nem indulunk el, akkor már később nem fogunk tudni…És jött a hír, hogy bizony az, covidos…Annyira szerencsére nem volt rosszul, ezért kb az egész délutánt a jegyeink megmentésével és átrakásával töltötte. Még így is kútba ment itt is pár jegy…Egy szorongással teli három hét kezdődött, nyilván önkéntes karanténban, úgy, hogy Marci nem teljesen ok, azt várva, hogy bekövetkezzen a lehetetlennek tűnő utazás. Közben megbeszéltük, hogy nem különülünk el, ha már így esett, legyünk rajta túl mind. Szerencsére engem bizonyára már napokkal előbb megfertőzhetett és pár nap eltolással rajtam is jelentkeztek a tünetek. Nem volt vészes, a leginkább a mérhetetlen fáradtság volt zavaró, ami nekem még enyhébb formában, de tovább kitartott. A szaglásunkat totál elvesztettük, úgyhogy azon poénkodtunk, hogy egyikünk sem érzi, mikor kell tisztába tenni Bercit.

Az első pár napon én tartottam a frontot, amikor pedig én robbantam le Marci vette át a gyerekek ellátását. A családunk maximálisan támogatott, kaptunk meleg ételt, minden jóval elláttak. Közben elkezdtük tanítani a gyerekeket, mintha már kint lennénk, azt hiszem ez volt megint a legnehezebb része…aztán csigatempóban de közeledtünk az új időponthoz. Végre eljött a várva várt nap, már tényleg úgy éreztem, hogy csak akkor hiszem el, hogy ez sikerülhet, ha Nicaraguában leszünk. Elmentünk gyorsan covid tesztet csináltatni (Nicaraguába való belépéshez kötelező 72 órán belüli teszt), aztán irány London. Viszonylag minden flottul ment, bár az angol vámosok darabokra szedtek, a gyerekek minden kis kütyüje gyanús volt, de csak kijutottunk. Ott egy szállásra még egy kisbusz átvitt kb másfél óra alatt, ahonnan másnap reggel indultunk egy másik repülőtérről. Innen Madrid, ahol sok időnk szerencsére nem volt, és innen San José (Costa Rica fővárosa).

 nica2.jpg

Természetesen az egész úttól főleg a bébi miatt féltem, hogy nehéz lesz, de felkészültem lelkileg, hogy majd egész végig ringatom, vele foglalkozom, de az az igazság, hogy Berci fantasztikusan bírta az utat. A gépen csak azt kellett megengedni neki, hogyha mehetnékje volt, akkor elmászhasson a folyosón. A 11 óra repülés után azt éreztem, hogy a nehezén talán túl vagyunk. Már jeleztek a monitorok, hogy 5 km-re vagyunk a leszállópályától, aztán 2km, 1 km, kerekek ki, mindjárt leszállunk de hirtelen minden előzetes figyelmeztetés nélkül a gép elkezdett emelkedni és gyorsulni. Tettünk egy nagy kört és újra megpróbálkoztunk a leszállással, de megint nem sikerült, újra csak felkapta az orrot, és teljes sebességgel távolodni kezdett.

Nem félek egy kicsit sem a repüléstől, de azért rossz érzésem támadt, miközben az éjszaka közepén felkeltett gyerekeim felé azt akartam közvetíteni, hogy „nincs itt semmi gond, ez így természetes”. Aztán a monitoron hirtelen új úti cél jelent meg: Panamacity. Összenéztünk Marcival és egy világ omlott össze bennünk…Panama cityből szinte lehetetlen szárazföldön eljutni Nicaraguába, és ha másnap át is vinnének repülővel San Joséba, mire a határra érünk lejár a covid tesztünk 72 órás érvényessége...Nem hittem el, hogy még mi jöhet…

nica3.jpg

A pilóta hamarosan közölte, hogy a köd miatt nem tudott leszállni és ezért próbálkozik Panamában, de ezt kb fél óra múlva újabb, számunkra pozitív hírrel toldotta meg, miszerint a covid megszorítások miatt Panamaváros nem enged minket és a légiszemélyzetet kiszállni, ezért kénytelen leszünk újrapróbálkozni. Így aztán elmentünk tankolni Panamába, ahonnan visszarepültünk San Joséba és ezúttal elsőre sikerült leszállnunk. 15 órányi repülőút után még kb 1 órát várakoztattak, mert nem felelt meg nekik a biztosításunk, de utána végre hullafáradtan beeshettünk egy közeli szállásra.

A gyerekek teljesen szét voltak esve, veszekedtek, hogy ki melyik matracon alszik, jetlagünk volt, és tudtuk, hogy még egy nehéz nap vár ránk.

Másnap, miután az otthonról hozott (2 napos) pékárut majszolgattuk és kását melegítettem befutott a transzfer kisbuszunk. Két jó fej sofőr vitt minket a határra, ahol ki kellett szállnunk, áthúznunk a böröndöcskéinket és a túl oldalon egy másik autóba átülni. Az út során végig a Nicaraguán pont aznap hajnalban átsöprő Iota hurrikánról hallgattunk híreket. Szerencsénkre inkább északnyugaton pusztított, de arra azért nem vehettünk mérget, hogy néhány utat számunkra is járhatatlanná tett. Az út nagyon lassan telt, állandó útlezárások és balesetek nehezítették. Végre délután 1-re megérkeztünk a határhoz, ahol olyan tortúra várt ránk, amit még az életben nem tapasztaltam, pláne nem ennyi gyerekkel. Hogy mégis mi volt az, Itt olvashatsz róla…

Aztán 7 óra szivatás, kikérdezés és visszafordítás után mégis bejutottunk. Kiderült, hogy ennyi idő alatt megnyílt az út is és sikerülhet eljutnunk még aznap éjjel Granadába.

nica9.jpg

A határtól már eseménytelenül telt az autóút, kissé meggyötört és víz áztatta képet festett ugyan a táj, de már mindannyian csak annak drukkoltunk, hogy végre utazás helyett egy helyben lehessünk, ledobhassuk a bőröndjeinket, és elnyúljunk egy kényelmes ágyon. Már teljesen besötétedett, mire megláthattuk Granada fényeit. Nem tudom leírni azt az érzést, mekkora kő gördült le a szívünkről egy ilyen rögös és hosszú út után, aminek több pontján azt hihettük, hogy nem fog menni, nincs innen tovább. Végre a saját házunkban voltunk, finom, puha ágyakba vethettük be magunkat és lezárhattuk ezt az izgalommal, szorongással és küzdelemmel teli időszakot, aminek végén megpillantottuk a fényt és a békét.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr5516319706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pkovaks 2020.12.11. 12:45:28

"Végre a saját házunkban voltunk"....
Ez mit jelent közelebbröl ? Bereltetek vagy vettetek ?
Meddig lesztek ott mielött tovabbmennetek ?
Hogyan jött a kepbe a foton lathato lakoauto ? Berles vagy vetel ?
Meddig terveztetek az utazgatast ? Több ev vagy több honap ?
Utlevel ? Vizumok ? tartozkodasi engedelyek intezese, lejarat utan ?
Gyerekek iskolaztatasa, vizsgak, bizonyitvanyok ?
Hogyan oldottatok meg a penzugyi tranzakciokat, keszpenz ki-be vitelt a hatarokon ?
A sok repulöjarat lemondas-atrakas-fel nem hasznalas komoly anyagi vesztesegeket okozhatott.
Hol szeretnetek vegleg letelepedni ?

Akuci 2020.12.12. 02:03:08

@pkovaks: Szia! hú, de sok kérdés... A lakóautóval kezdem, mert kronológiailag az az első. Két évvel sezelőtt ezzel a lakóautóval utaztunk 9 hónapot Usától-Costa Ricáig. Akkor azt megvettük, aztán az út uton eladtuk. Nicaraguában akkor vettünk egy házat, amit azóta kiadunk airbnb-vel, ide jöttünk most vissza. Most fél évre tervezünk kint lenni, aztán majd meglátjuk. Az utazást nem tudom meddig tervezzük, mert nagyon hiányzik, ha nem utazunk. Jelenleg 3 hónapig lehetünk it, egyszer ki kell lépnünk CR felé, hogy ezt még 3 hónappal meghosszabbítsuk. gyerekek itt járnak iskolába, és itthon tanítjuk őket, hogy otthon vizsgázhassanak és haladhassanak a saját osztályukkal. Kézpénzt nem kellett olyan sokat hozni, elég ha a kártyán van pénz ;-) A sok repülőjárat lemondás valósan "csak" a ryanair jegyeket vesztettük el, a többit elvileg idővel visszautalják, persze még így is sok százezerre rúg, amit még nem sikerült visszakapnunk, de azt elvileg visszakapjuk. Végleges letelepedést még nem tudok mondani...

pkovaks 2020.12.12. 11:21:35

Köszönöm az informaciokat. Tovabbi jo utazgatast kivanok, vigyazzatok magatokra es az egesz csaladra .
Kellemes Karacsonyi Unnepeket es Boldog Uj Evet kivanok.
süti beállítások módosítása