Mindenek előtt a természetes szülés, gátvédelem, és ha lehet otthon… Minél természetesebben, annál jobb. Nos, személyesen a fenti mondatnak csak az első részével értek egyet, de azzal is csak akkor, ha az lehetséges, és nem jár nagyobb veszéllyel, mint a beavatkozás, vagyis császármetszés.

Néhány ember szerint ugyanis a császáros nők: testüket féltő (nehogy túl nagyra nőjön a hasuk), babájuk további sorsa iránt közömbös, önző némberek, akik kizárólag a fájdalomtól való félelemtől hajtva császármetszést erőszakolnak ki maguk számára. Én valójában még soha nem találkoztam olyannal (bár van), aki terhesen kinyilvánította, hogy ő bizony mindenképp császárral kíván szülni, ha törik, ha szakad. Ellenben olvastam olyan külföldi celebekről, akik (mesterségesen) hamarabb szültek és mindezt császármetszéssel. Félreértés ne essék, őket én is mélyen elítélem.

Azt szeretném, ha megkülönböztetnénk azt, aki szeretné a császármetszést (talán annak inkább a szorongását kéne oldania egy pszichomókusnak), és azt, aki „önhibáján kívül” belecsusszant a szituációba. Azt hiszem, ez utóbbiak vannak többen, velem karöltve… Lehet minket sajnálni (mindenkit lehet, aki műtéten esett át), de lesajnálni semmiképp sem.

Történt egyszer velem, hogy mikor Dudával megindult a szülés (amelyről ide kattintva olvashatsz) egy péntek este, összekészített kis pakkommal és izgatott férjemmel elindultunk a kórházba. Kicsit fájt a hasam, nyákdugó távozott, (olvastam, hogy akkor 24 órán belül kibújik), így aztán gondoltam értő kezek közt a helyem.

Ott aztán kétkedve fogadtak, és szép komótosan kezdtek csak velem foglalkozni, lévén, látták, hogy még túl örömteli kedvemben vagyok, s a célegyenes felé vivő kanyart még sokára veszem be. Igazuk is lett, este tíz körül mentünk be, még örömködtünk, kikészítettük az előző nap vásárolt cd-s magnót, beállítottuk a megfelelő zenét és közben azt gondoltuk, ha ez ennyi, akkor mit kell annyi szót vesztegetni rá…Aztán éjfél körül beindult az igazi fájás, ekkor kezdtem szeretett Marcim kezét annyira szorongatni, hogy a legdurvább szkanderes is megirigyelte volna. És a fájások csak sűrűsödtek, a gépen pedig, amely az összehúzódásokat mérte, a skála egyre feljebb és feljebb ugrott.

Közben megérkezett a szülésznőm, aki gondomat viselte egész éjjel, míg reggel 7 óra tájt meg nem jelent a nőgyógyászom. Miközben egyre inkább fájtam, a bébibarlang bejárata csak nem akart kitárulni. Duda bennem rekedt. Olyannyira, hogy mikor már tudták, hogy elindult a doki, kezdték rebesgetni, hogy minden fájásnál rosszabb a szívhangja a babának. Én őszintén szólva, már csatakokban izzadva és szinte állandó remegésben a szűnni nem akaró fájástól, alig fogtam fel miről beszélnek. Tőlem akár ollóval is felnyithattak volna, mint a vadász a farkast, csak szabadítsanak meg ettől a kíntól. Aztán tényleg befutott az orvos, aki néhány pillantást vetett a gépekre, majd közölte, hogy a baba nyaka körül van a köldökzsinór, és most megy bemosakodni, ebből bizony császármetszés lesz. Nem éreztem semmit, se csalódást, se megkönnyebbülést, csak a pillanatnak éltem, és reméltem, hogy minél hamarabb elmúlik.

Altatóorvos epidurális érzéstelenítést adott (csak azt csodáltam, hogy találta el, mert úgy remegtem a fájdalomtól végig, mint egy kocsonya), aztán egy kellemes zsibbadást éreztem. Mint mikor lenémítod a tévét, kép van, hang nincs, jelen esetben kép van, saját testem (deréktól lefelé) nem nagyon. Húztak egy paravánt (lepedőt) az arcom elé, (én se nézzem a durvább részeket), és így a férjem is bejöhetett, hogy tovább szorongassam a kezét. De már nem szorongattam, úgy éreztem magam, mint egy anyahajó, ami körül rajzanak a repülők, és épp most készül felszállni (vagy inkább kiszállni) egy különösen nagy odafigyelést igénylő jármű. Szinte pihegtem, és hálát adtam mindenkinek (legfőképpen az aneszteziológusnak), hogy kiszabadított a fájdalom számomra eddig ismeretlen szinten intenzív csapdájából.

Hamarosan megszületett Dudababa, és az orvos megmutatta a kis véres vakarcsot. Nagyon édes volt (persze), lemosdatták, bepólyálták, ameddig belőlem a méhlepényt kiráncigálták. Bizonyára nem a köldökzsinórt húzva erőltették ki, de bizony nekem ez volt az érzésem, mert hirtelen úgy felfordult a gyomrom, hogy mit volt mit tenni, kiadtam magamból a tegnapi vacsit. Ciki, de nekem most már kijelenthetem, minden császármetszésnél felfordul a gyomrom.

Aztán szépen összeöltöttek, és már kaphattam is kezemben a kis 3 kilós újszülöttemet. Megnézegettük egymást, kicsit megsimiztem, aztán eltoltak a császármetszéses őrzőbe, ahol néhány órai intenzív remegés után fel kellett kelni és egyedül elmenni mosakodni. Ettől az ember lánya az elején szenved, aztán realizálja, hogy még mindig jobb, hogy mozogni kell, mint ha feküdni kéne, tekintve, hogy hamarosan egy független kis lényt kell tudnia egyedül ellátni.

Ha nem létezne császármetszés, (ami hazánkban már 1870 óta sikerrel létezik) akkor én napokig vajúdhattam volna, majd a babám megfulladt volna, mert minden egyes kitolással egyre jobban elszorította volna a nyakát az addig életet és élelmet adó zsinór. Egyébként ez nem a császármetszés ódája, és azt gondolom felelős orvos nem akkor dönt mellette, ha nyaralni készül, vagy nincs kedve hajnalban felkelni, hanem csakis akkor ha ezzel egy nagyobb bajt kerül el. Ha jól választunk orvost, nem lesz bennünk kétkedés és nem érezzük magunkat kiszolgáltatva, amikor a kritikus pillanatban meghozza a döntést. Éppen ezért igen merésznek tartom azokat, akik nem választanak orvost, hanem csak beslattyognak egy ismeretlen ember karjai közé.

Néhány jó tanács, annak, aki épp babát vár: 

1. Minden terhes tornán csak a helyes légző technikáról van szó, de soha senki nem mondja el mi a spinális és epidurális közt a különbség, vagy, hogy ne emeld fel a fejed a műtétet követően, mert órákon át hasogatni fog. Olvass utána a császárnak is, legalább Murphy alapján biztos nem kerül rá(d) a sor!
2. Ne hidd el, hogy nem fogsz tudni szoptatni, mert császárral szültél! Kb. egy nappal később indul be mint tenné azt „rendes” esetben, nekem mindig a 4. napon. (Pont, hogy a kórházban végig paráztathassanak.)
3. És ne hidd, hogy nem fog kötődni hozzád a babád, vagy így nem lehetsz teljes értékű anya! Fel se merüljön benned a gondolat! Most is mit csinálsz? (Babás blogot olvasgatsz.:-))Szóval nem az számít hol jött ki, csak az, hogy szereted (nagyon).