Hogy mikor buliztam utoljára egy jót? Mit nevezünk egyáltalán bulizásnak? Mert az asztalon táncolós Sakáltanyába illőt én utoljára 7 éve Siófokon éltem át, amikor épp Dudával voltam terhes. Biztos éreztem, hogy jól ki kell táncolnom magam, mert egy darabig nem jutok hozzá. Tudom, nem mindenkinek van vágyása rá, de nekem rettentően hiányzik. Persze nem lehet mindent a gyerekekre fogni, a férjuraknak, most hogy már biztos berkeken belül vannak, és nem szükséges senkit sem hódítgatni, eszük ágában sincs táncra perdülni vagy táncra perdíteni…

Persze nem mindig volt ez így, például Marcival tánciskolában ismerkedtem meg (persze, csajozni járt oda), és még a harmadik terhességem alatt is sikerült egy salsa kurzusra elhurcolnom, csak hogy legyen valami „közös gyerekmentes állandó programunk”. Aztán megbeszéltük, hogy valami olyan kéne, amit mindketten „tényleg” élvezünk, kicsit elábrándoztunk a capoeirán, aztán nem vágtunk bele semmibe, mert azóta sem találtunk közös érdeklődési kört, ami mozgás.

Így aztán maradtak a táncmentes beszélgetős, iszogatós esték, amikor a barátokkal nagy ritkán összeülünk és kirugunk a hámból. Nem akarom sajnáltatni magam, egy anyához képest egész sokszor fordul velem elő ilyesmi, de ha nem lenne gyerekem, akkor ahhoz képest szánalmasan kevésszer. Kezdjük ott, hogy kifejezetten kiszúrásnak érzem a gyerekesekkel, hogy a színházi előadások java 7kor kezdődik. Természetesen ezekre képtelenség elmenni, hiszen épp fektetési idő van.  Ja persze, ez másnál „csak” egy-másfél évig ügy, utána már fektethet a nagyi, vagy akárki más. Nálunk viszont igen rövid megszakításokkal immár több, mint 7 éve jelent ez problémát. Ezalatt az idő alatt 8 előtt nem sokszor hagytam el az otthonomat, hiszen minimum a legkisebbet nekem kell leraknom tejbéli kötődése kapcsán. Úgyhogy viszlát magas kultúra, marad a mozi, abból is valami közeli, hogy azért odaérjünk legkésőbb 9-ig, de már az is kicsit sokáig tart. Mozi alternatívája a séta, illetve vacsora, de ezek együttese sohasem fér bele egy estébe, legalábbis nálunk. Ahhoz túl későn indulunk és túl hamar akarunk ágyban lenni.

A probléma mindig az a fránya időlimit, minden szempontból. Régen ugyanis meg sem kottyant, ha egy-egy vacak filmet is végigültem, most viszont megöl az ideg, ha egy sz… filmre pazarlom a drága időmet (ami, szó szerint is drága, hiszen a mozit bébiszitterestül kell számolni), és persze átvitt értelemben is, mert legalább aludtam volna helyette. Ahhoz viszont, hogy tuti jó filmet nézzünk meg, mivel nem ismerjük betéve a sok újdonságot, nem elég felütni a moziműsort, vagy ismerősök tippjeire hagyatkozni (más az ízlésünk), hanem lelkiismeretesen végig kell olvasgatni a kritikákat, és utána dönteni. Ez ha lehet, a legidőigényesebb része, de számunkra kihagyhatatlan, mert tapasztalataink alapján a legeldugottabb művészfilmek szoktak bejönni, és a közönségsiker amerikai csodákon csak fintorgunk. Mindig el is határozzuk, hogy többet nem nézünk amerikai filmet, de aztán időnként csak becsábulunk.

Mozin kívül a vacsora igencsak kívánatos alternatíva, sőt még felnőtt beszélgetésre is módot ad, ami ritka örömteli esemény, így abszolút toplistás program. Legutóbb, mikor kirittyentettem magam, és egy óvodás anyuka megkérdezte miért is, elmeséltem, hogy megyek bababuliba (egyik gyermekem hivatalos volt egy szülinapra), majd este moziba a férjemmel (amiből végül vacsi lett), és ezt a két eseményt már épp elégségesnek érzem ahhoz, hogy bedobjam a kontaktlencsém és felvegyek egy magassarkút. Ezen aztán jót röhögtünk és megállapítottuk, hogy kissé szánalmas. Ha pedig nem kettesben töltenénk az estét, (így már tényleg érdemes kitenni magunkért/magunkból) hanem még a barátaink is ráérnek, akkor ezt a fehérholló szintű eseményt igazán nevezhetjük már bulinak akár! Buli ugyanis nem az, amikor az asztalon táncolsz és a néhány óra elteltével a drága becsorgatott nedű kilövell belőled, és az sem, amikor másnap csak képfoszlányokra emlékszel…nem nem! Buli az, amikor iszol egy két pohárral, embertársaiddal elmerengsz a gyerekeiteken kívül az élet más dolgairól is, és mindezért másnap durván kialvatlannak érzed magad, pedig éppen csak éjfél után feküdtél le. Buli az, amikor egy pillanatra oxigént szippantasz, megérzed a szabadság illatát, majd ennek jutalmaként egész másnap kómásan ténferegsz és átkozod magad, hogy miért is nem maradtál otthon. Az a baj a gyerekvállalással, hogy non-stop, ezért onnantól kezdve, hogy megszületett egészen addig, míg sarjadó kamaszkorában vekkerórával a fülén sem lesz felébreszthető, minden reggel kikukorékol téged az ágyból, akár lefeküdtél időben, akár nem. Persze megoldást jelenthet némely családoknál az áldozatos nagyszülő, de jelentem négynél ilyen már nem létezik. A bébiszitterünk pedig szuper, de itt alvós bulit még nem rendeztünk neki, hogy aztán az ő nyakába ömöljön reggel a kis siserehadunk.

Amikor 20 évesen Spanyolországban bébiszitterkedtem kemény 10 napot, ott bizony a kislány már a második napon az én ágyamba ugrott be reggel, és kérte a reggeli kakaóját, úgyhogy lehet ezt persze másképp is csinálni nyugati mintára, de nekünk ez valahogy nem megy. Úgyhogy inkább maradunk annál, ami legutóbb egy ismerősöm koncertje után történt. A koncert fantasztikus volt, a hangulat családias és kellemes, az ezt követő beszélgetés pedig érdekes és egymást ajnározó.  Majd miután fél2kor ágyba keveredtünk, és éjjel emiatt mindössze egyszer kellett kelnem (pluszban), reggel fél7kor majd meghaltam az álmosságtól. Aztán végig így folyt a nap, és délutánra már úgy éreztem magam, mint akinek az idegei földeletlen kábelkötegként lógnak ki, és ha bárki hozzám szól azt azonnal megrázom. Ezt a feszült állapotot persze csak egy jó kis alvás feledtethette, amire estig kellett várnom, de utólag így is megérte… A fáradtság elmúlt (pár nap múltán), a koncerttől pedig, még ha rövid időre is, de felnőtt és autonóm embernek érezhettem magam, akire nem csimpaszkodik folyton egy-két-három vagy négy gyerek.