Nagy volt a szám az előző posztban, hogy hipp-hopp legyőztünk mindent, és egy hét alatt mindenki makkegészséges lett. Nos, nem teljesen, Vilubaba hétfő reggel prüszkölve, köhécselve és igen meggyötörten ébredt (sokkal rosszabbul, mint előző nap), s egészében úgy nézett ki , mint akit megnyúztak. Majd egy órával azután, hogy a „három nagy” intézménybe távozott, hívott Duda tanító nénije, hogy szegény gyerek már másodszor hány. Természetesen hazahoztuk azonnal, aztán mese(fel)olvasással múlatta az időt álló nap. Úgyhogy ennyit a nagy kigyógyulásról… 

Na de ugorjunk az ilyen apró-cseprő nyavalyákról a komolyabb beavatkozást és nagyobb hozzáértést igénylők felé…mert bizony olyan is volt már. Dudával kezdődött, amikor még elég kicsi, konkrétan egy éves és két hónapos volt. Mi, a szülei úgy határoztunk, hogy két hétre elutazunk, méghozzá nélküle, és egy-egy hétre megosztva az egyik, majd a másik nagyszülő(k)re bízzuk őfelségét. Akkor ez remek ötletnek tűnt, így utólag nem pont ugyanígy csinálnám. Első héten Marci szülei vigyáztak rá, második héten pedig anyukám. Elvileg nem volt ezzel semmi baj, mindkét oldallal igen jó kapcsolata volt (van), s gondoltuk nem fogunk neki semmilyen traumát okozni az úttal. A második héten azonban köhögni kezdett. Ahogy a nagy könyvben (vagy AnnaPetiben) meg van írva, tél volt, száraz lakótelepi levegő, és az egyszerű köhögés durva ugatásba ment át. Ott állt anyukám egyedül egy befulladó gyerekkel, és bár megoldotta a helyzetet (ügyelet, szteroidos krupp gyógyszer), mégis elég vacak volt a szituáció. Nekünk, akik a világ másik végén lógattuk a lábunk, egy szóval sem szóltak (úgysem tudtunk volna hazajönni hamarabb), s csak hazaértünkkor tudtuk meg, hogy mi is történt.

Bár nem vagyok az a típus, aki a betegségeket lelki eredetűnek szokta titulálni, ezt mégis úgy érzem, kénytelen leszek bevallottan annak hívni. Sokszor levezettem már (a lelkiismeret furdalás által gyötörve), hogy mi lehetett a legfőbb hiba (azon kívül persze, hogy két hétre elutaztunk), és arra jutottam, hogy a helyváltoztatás zavarta meg a lelkét. Egy hétig szuperül megvolt a nagyszüleivel, aztán a váltáskor (gondolom) azt várta, hogy mi fogunk jönni, de nem ez történt…szegény honnan tudhatta volna, hogy az majd a következő etap lesz?

Mit volt mit tenni, a szteroidos kúp azóta is a hűtőben figyel…ám láss csodát, azóta nem kellett használni belőle. Azt nem mondom, hogy nem voltak köhögős időszakok, vagy olyan, amikor be kellett fújni neki (asztmára tüdőtágítóval), mélyhűtő előtt lélegeztetni vagy éjszaka pokrócba csavarva üldögélni a teraszon (jó a hideg levegő), mert szegénykémnek ez a gyenge pontja, de annyira soha nem durvult el, hogy újra a kúphoz kellett volna nyúlni. Egyébként nem kis kálváriánk volt ezzel az egésszel, mire rájöttünk, hogy…mire is? A kruppot megállapították ugyebár, de mikor a nagyszülők állandó unszolására elvittem kivizsgálásra, hogy nem asztmás-e szegény, nem jutottunk sokra. Mivel kicsi volt és nem tudta megfújni a gépet (ami méri a tüdőkapacitását), így a doktornő csak olyan „biztos, ami biztos alapon”, felírt egy rakat gyógyszert neki asztmára. Ezen egy kicsit kiborultam, mert milyen alapon mondjuk, hogy asztmás, amikor semmi sem bizonyítja ezt, aztán a gyógyszerek nagy részét ki sem váltottam, csak egy nem túl erős, de hosszú távon szedhető „szintentartó” gyógyszert, és egy sprayt, amit akkor kell csak alkalmazni, ha hallom, hogy sípolva lélegzik. Ezzel a kettővel elég jól megvagyunk. Nem akarom egy rakat gyógyszerrel tömni feleslegesen a gyerekemet, ha nem muszáj. A „szintentartót” is csak családi nyomásra adagolom, de azt hiszen az legalább ártani nem árt, (ki tudja használ-e?). Egyébként kezdünk kicsit kilábalni a témából, de azért minden télen akad néhány hörgősebb éjjel (amikor valami kis köhögős bacit elkap, és néha besípol tőle). Aggódni már nem aggódok, felbotorkálok egy pohár vízzel, adok két nyomásnyi sprayt, aztán alszunk tovább. Asztmával is lehet élni, bár jobb lenne tudni, vajon az-e, vagy csak a kruppnak valami maradványa (amit szerencsére kinőnek a gyerekek körülbelül 6-7 éves korra), de még nem vettem rá magam, hogy újabb kivizsgálásos tortúrát tegyünk valamelyik kórházban.

Szegény Duda azonban nem csak a tüdejével járt rosszul, hanem a bőrével is (valószínű van összefüggés), mert már kicsinek elég ekcémás volt, amivel azért a háziorvoson kívül két bőrgyógyászt még végigjártunk. Az első szteroidos kenőccsel eltűntette, csak hosszú távon nem volt alkalmazható a kezelés, a második viszont a lassabb, de hasznosabb módszert választotta, és egy vizes patikai testápolót javasolt (minden napra egész testre), és heti egyszer a problémásabb felületekre egy enyhe szteroidos kombót. Még emlékszem az érzésre, mikor éveken keresztül minden este fürdés után végigkentük a gyereket (aki nyilván nem akarta, nyáron melege lett tőle stb…), de azért megérte a dolog, mert most, hogy hosszas kenegetés után önhatalmúlag beszűntettük ezt az esti szeánszot, (lustaságunk és Duda ellenkezése miatt) már csak nagyon enyhén ekcémás, és csak apró foltokban. (Tudom, kicsit gáz, hogy ezzel megelégszem, de bízom az idő segítő erejében.)

Ha ez nem volna elég, megint Duda az, akit felhozhatok példának arra, hogy milyen, ha a gyerek egy durvább betegségen is átesik. (Ebből is az látszik, hogy nem mindig a gyereklétszám számít, hiszen a három lánynak összesen nem volt annyi baja, mint szegény elsőszülöttemnek, úgyhogy az egygyerekesek is retteghetnek).  Szóval, olyan két és fél, három éves lehetett, amikor belázasodott, taknyos lett és nagyon köhögött szegény. Mi a szokásos lazaságunkkal, panadol baby, nurofen szuszpenzió, aztán újra egyik és újra másik adagolásával gondoltuk hamarosan véget vetünk szenvedéseinek, de ő egyre apatikusabban üldögélt a kanapé sarkában, vagy fetrengett az ágyban. Mikor harmadnap (megint csak, ezúttal nagyon hasznos nagyszülői unszolásra) elvittük a háziorvoshoz, ő gyorsan beutalt a kórházba tüdőgyulladással. Ott aztán néhány napig infúziót és antibiotikumot kapott, de csak elég lassan kapott újra erőre. Marci és én felváltva voltunk a betegágyánál, én bent is aludtam, de nappal egymást váltottuk, mialatt anyukám az otthonmaradó Babcit istápolta, akihez randomszerűen hazafutkároztunk. Erről a kórházról viszont (Madarász) csak jót mondhatok, kedvesek voltak a nővérkék, rendes volt az ellátás, és igazán hálás voltam, hogy egy szobában aludhattam a beteg gyerekemmel. (Persze mindenhol ennek kéne lennie az alapnak, de nem az). Rossz érzés volt, hogy elbagatellizáltuk a baját, és részben miattunk kellett kórházba kerülnie.

Hogy mire tanítottak a fent leírt esetek? A kruppos arra, hogyha elutazunk, akkor a gyerek(ek) egy helyen legyenek végig, és ne legyen helyváltoztatás/ személyi változás ha lehet, mert eléggé megzavarja őket. Az asztmás témakörben még vannak hiányosságaim, és a megoldást bevallottan az időre bízom.  A tüdőgyulladás pedig arra, hogy jó alaposan vegyem szemügyre a gyerekemet, és ha nagyon halálán van, akkor mindegy, hogy „csak” az unalomig ismert lázas-köhög kombót produkálja,  mindenképp vigyem orvoshoz, és vegyem komolyan a betegségét. Kár, hogy mindenki a saját kárán tanul legjobban, szegény Duda első gyerekként az első számú elszenvedője az én túlzott „biztonságérzetemnek”, mely szerint minket komoly betegség úgysem érhet, hiszen efféle dolgok csak mással eshetnek meg.