Mivel mindenkit ez izgatott az utóbbi időben a legjobban, és többen is rákérdeztetek, arra gondoltam, hogy megírom bonyolult hazautunk okait és részleteit.

                Először is, aki ismer minket személyesen, tudja, hogy Duda (legidősebb gyermekünk) elég határozott személyiség, és ha valamit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át el is éri. Ez a mostani, mondjuk elég erős kívánság volt, de addig rágta a fülünket, míg Marci több napnyi keresést követően megoldotta és teljesítette a kérését.

Duda ugyanis fejébe vette, hogy elmegy az óvodás kora óta minden évben megszervezett „ovis táborba”, ahova a jelenlegi osztálytársai közül is sokan visszajárók. Mivel a tábor időpontja tavasszal derült ki, azóta duruzsolta folyamatosan, hogy ő neki ez mennyire fontos, és mennyire szeretne hazaérni ekkorra, akár úgy is, ha egyedül kell repülnie.

                A legnagyobb problémát természetesen a repülés okozta, mert 10 évesen csak kísérővel engedik a légitársaságok, és mindenhol más-más a szabály és a díjszabás a kísérőre. Van, ahol online nem is engedte tovább a foglalást a rendszer, amikor kiderült, hogy egy kiskorú egyedül szeretne utazni. Az is kiderült, hogy két viszonylag nehezen megközelíthető várost szeretnénk összekötni (ilyen Managua és Budapest is) , így semmi esélyünk normális áron 2 átszállás alatt, ezért már majdnem feladtuk a próbálkozást, amikor jött a mentő ötlet, hogy anyukám, ha kijön meglátogatni, akár haza is vihetné Dudát.

Ezután mindent Duda útjához igazítottunk, ami igazi kihívást jelentett, először anyukámnak nem sikerült oda-vissza jegyet venni, úgy, hogy hozzáadjunk egy gyereket visszafelé, másik oldalról meg hiába próbáltuk Dudát hozzáadni anyukám útjához, egyszerűen nem fogadta el a rendszer. Minden ügyfélszolgálattal tárgyalva sem jutottunk előrébb, így maradt a drágább és bonyolultabb megoldás, anyukám külön veszi az oda jegyet, majd vissza Dudával együtt egy egészen másik útvonalon, másik légitársasággal. Így jutottunk el odáig, hogy anyukám Amerikán keresztül érkezett és Panamán keresztül távozott, immár a boldog Duda társaságában, akinek annyira jó dolga volt, hogy a madridi átszállást kihasználva, megálltak 2 napra, hogy bejárják a „Reál Madrid fővárosát”. Hiába volt a legdöglesztőbb 40 fokos hőség, Duda vidáman járta be a Bernabeu stadiont, és nézte végig a legcsodálatosabb focis kiállítást is!

Eközben persze nem csak Dudának alakult az élete, hanem nekünk is, mert időközben eladtuk Goldiet, szeretett lakóautónkat. Már egy ideje biztos volt, hogy nem jutunk át a Darién gap-en (Panama és Kolumbia között) , tehát csakis Panamától északra, az Usáig bezárólag tudjuk átadni az autót. Először azt gondoltuk, hogy valami utazó megveszi Nicaragua környékén, aztán arra, hogy valahogy feljuttatjuk az Usába, mert ott sokkal jobb áron lehet túladni rajta.

Aztán hirtelen a kereslet és a kínálat véletlen egybeesésének hála, egy szegről-végről ismerős magyar család pont ilyen lakóautót keresett Mexikóban. nekik ideális volt a miénk, mert ők is 4 gyerekkel akartak utazni, és nekünk sem volt ellenünkre, hogy csak Cancúnig kell felvezetni az autóval, és nem egészen az Usáig. Mivel az ő útjuknak is volt egy kezdődátuma, nevezetesen július közepe, ezért ez is azt erősítette, hogy nem fogunk a tervezett augusztus közepéig maradni.

Még egy ideig morfondíroztunk, hogy mindannyian Marcival tartsunk a hosszas autóúton, legalább Guatemaláig (ahonnan hazarepülhettünk volna külön), de végül a repjegy sem tűnt onnan olcsóbbnak, és azt választottuk, hogy Marci felviszi Goldiet egyedül, én pedig a 3 lánnyal néhány nappal tovább maradok Nicaraguában, és onnan utazok velük haza repülőn.

Ezt a végtelenített utat már részben ecseteltem, és továbbra sem értem, hogy a légitársaságoknak miért éri meg körbeutaztatni az utasaikat a fél világon, mint direktben eljuttatni a célba… Ennek megfelelően a legolcsóbb jegy Managua- Guatemalaváros (északra) majd Panamaváros (délre), ezután 6 óra várakozás után Madrid, ahol újabb 6 óra városnézés és némi késés után 36 óra után már meg is érkeztünk Budapestre.

Eközben Marci felvezetett 4 határon keresztül a mexikói Yucatán félszigetre, ahonnan 2 nappal utánunk tudott hazaindulni, miután szerencsésen átadta guruló házunkat.

                A harmadik életesemény pedig, ami az indulásunkat siettette és meghatározta, az a már mindenki számára köztudott tény, hogy még egy fővel bővül a családunk, és bár semmi kivetnivalóm a nicaraguai egészségügyi ellátással, mégis úgy éreztem, hogy szívesebben bíznám a már megszokott orvosomra a terhesgondozásom és szülésemet is.

Ha pedig már így alakult kocsival és mindennel együtt, akkor pont a 12. hétre sikerült hazaérkeznünk, és egyből az érkezés másnapján az összes kötelező szűrővizsgálaton részt vennem.

Speciális vizsgálat elsőre fel sem merült bennem, míg egy ismerős utazó párból a lány el nem kezdte ecsetelni, hogy ők még miért várnak a babával. Nos, az indok a rettegett Zika vírus, amiről a 2016-os Riói olimpia kapcsán sokat hallhattunk, aztán azóta itthon kicsit elült a dolog. A Zika egy nem túl durva lázas vírus, amit szúnyogok terjesztenek, és amivel nem sok baj van, kivéve, ha az ember épp terhes, ekkor ugyanis súlyos magzatkárosító hatással bír, nevezetesen „mikrokefáliát”, vagyis kisfejűséget okoz a magzatban, akinek így az agya nem tud kifejlődni. Na azért ez ijesztő volt, de persze azon kívül, hogy éjjel nappal szúnyogriasztóval fújtam magam nem sokat tehettem.

Aztán kicsit utánanéztem a dolognak, és kiderült, hogy szerencsére 2017 óta nincs szó járványról. Mondjuk ezt elég nehéz volt kideríteni, mert friss adatokhoz csak az Usából jutottam, de aztán beszélgettem helyiekkel is, akiknek épp kisbabája volt, és ők megnyugtattak, hogy nem eszik olyan forrón azt a kását.

Először is nem mindenkinek lesz beteg a babája, aki elkapja a Zikát, másodszor ez 2016-ban volt gond, de azóta teljesen elcsendesedett a dolog…Hiszi a piszi, persze megnyugtatásul jó volt, de azért itthon elmentünk egy jó kis Zikatesztre (vérvétel) én is és Marci és is szerencsésen megállapítottuk, hogy nem kaptunk el semmit.

Ezután már csak tényleg egyetlen újdonságot kellett a hazautunk időpontjához időzíteni, nevezetesen azt, hogy Nicaraguába érkezésünk után pár héttel vettünk ott egy házat…Kérdeztétek, hogy ez mennyire volt előre tervezett, nos…semennyire. Kicsit az egész útunkra ráillik a „mindent gyorsan átgondolunk, de azonnal cselekszünk, egy nagy adag megérzéssel megfűszerezve” , ami ebben a házvásárlásban is szerepet játszott. Egyrészről a ház mesés, igazi beleszeretős otthon, tehát volt egy nagy adag szubjektív indíttatás is, hogy mindig is egy ilyen nyitott konyhás, belső udvaros, medencés házra vágytunk…másrészről pedig gazdasági befektetésnek sem tűnt utolsónak, hiszen az itthoni árakhoz viszonyítva, egy vacak, budapesti egyszobás garzonnál is olcsóbban jutottunk hozzá (köszönhetően a tavalyi gazdasági válságnak Nicaraguában).

video a ház felújításáról 

A ház alapjaiban gyönyörű volt, amit egy elfuserált ízlésű kanadai fickó átalakított kéjlakká, így a belső burkolatoktól mind meg kellett válni, és rengeteg átalakítani való akadt benne. Ehhez itthon hozzá sem mertünk volna kezdeni, hiszen fél év alatt sem készültünk volna el, köszönhetően a munkaerőhiánynak, de ott dúskálhattunk építőipari munkásokban, így aztán röpke másfél hónap alatt porig bontottuk a belső tereket, újra burkoltattunk mindent, és új szobákat alakítottunk ki. Az ottlétünk utolsó hetei így igen intenzívre sikerültek, és éppen csak az utolsó 4 napban sikerült elfoglalnunk a saját házunkat. Mondanom sem kell, hogy még az utolsó napon is szereltek a fejünk felett, de a lényeg, hogy 90%-osan elkészült, és így kiadható állapotúvá tettük a visszatérésünkig. Mert ha már megvalósítottuk álmaink házát, szeretnénk egy kicsit élvezni is, kicsit hosszabban, mint 4 nap.

Így alakult, hogy 3 részletben, összesen 3 hétre elosztva csorogtunk haza, és végül kimerülten, de élményekkel feltöltődve jutottunk Budapestre vissza.