Bevallom, amikor kitaláltuk, hogy közel egy évre lakóautóba vágjuk magunkat, hogy bejárjuk Közép és Dél-Amerikát, átsuhant az agyamon: „No de, mi lesz a karácsonnyal? Az olyan családi, ahhoz feltétlenül az kell, hogy kuckózzon az ember, hogy hideg és hó legyen…” Aztán ez a kósza gondolat szerencsére nem kevert több interferenciát, és teljes gőzzel nekiindultunk az ismeretlennek!
Azt hiszem, életünk legjobb döntését hoztuk. Lehullottak a magunk által szabott láncok (még ha a sajátjaim nem is voltak túl szorosak), és egy új világot ismerhettünk/ismerhetünk meg az út során. Hogy milyen láncok? Azok, a társadalom által kreált dolgok, amiknek meg szeretnénk felelni. Azok, amiket fontosnak tartasz, de egy másik helyen, egy másik „világban” fontosságukat vesztik. Az, hogy kinek és mennyi ajándék „illik”, hogy a lakás fel legyen díszítve, hogy az óvodai vásárra vigyél saját készítésű apróságot, hogy az összes intézmény által szervezett ünnepségen vegyél részt…ezek akkor és ott fontosak, de szerencsére itt nem léteznek. És akkor csak az ünnep körül tobzódó szokásokról beszéltem. Nincsenek kötelező körök, muszáj meghívások és egyáltalán semmi „szokás” vagy „kötelező” dolog sincs.
Egyébként már évek óta nincs hó sem 24-én, úgyhogy az sem fog hiányozni, a hideg pedig, mint tudjuk, esküdt ellenségem, önmagában és a gyerekek öltöztetése kapcsán is, úgyhogy anélkül meg kifejezetten sok pontot ugrik a hangulatom. Na már most, bár eddig furcsállottam, ha valaki pont szenteste utazott el, de ugye egy évbe belefér, ha ezt az ünnepet is máshol töltjük. Így esett, hogy előre persze fogalmunk sem volt, hol leszünk Karácsonykor, de aztán, ahogy közeledett az ünnep, kirajzolódott, hogy utunkba esik egy „hogar infantil” vagyis gyermekotthon, (ovival, iskolával és egy picike, 4 beállásos kempinggel). Mivel mindenki nagyon jókat írt róla, gondoltuk, itt fogunk letáborozni néhány napra. Így aztán nekilódultunk Mexikóvárosból, és rövid megállókkal néhány nap alatt lejutottunk ide, Chiapas megyébe, Mexikó egyik legszegényebb, és leginkább indiánok lakta államába. Bár az eredeti tervbe beletartozott, hogy a gyerekeink majd sokat játszhatnak a helyi gyerekekkel, kiderült, hogy a gyerekek többségét valamilyen rokon mégis elviszi az ünnepekre. Így a 80 gyerek helyett 5 maradt. A kemping minden kívánalmunknak megfelel, amennyiben van csatorna, áram és víz is. Mi kellhet még? Mivel tényleg csak 4 hely van, családiasan, rajtunk kívül egy idős amerikai hippibácsi van és egy gyermekotthont segítő spanyol párocska. Egyikük sem zavar sok vizet, de mind nagyon kedvesek.
Természetesen itt is készültünk az angyalkák érkezésére, még az sem tudta elvenni a kedvünket, hogy itt mindenki a Santa Claust, vagyis a Mikulást várja! A gyerekeink már megértették, hogy a saját ünnepeink és csodás lényeink követnek minket a világ végére is, így nem is volt ebből kavarodás. Duda továbbra is kissé szkeptikus, és néha tényleg nagyon kilóg a lóláb, mint mikor a közös bevásárlásnál megkértük, hogy kicsit vigye már arrébb a lányokat, és ne is közelítsenek a játékpultokhoz az elkövetkező 5 percben…Ekkor kicsit heccel bennünket, de csak finoman, amire mindig egyértelmű, „Pedig az angyalkák hozzák az ajándékot” a válaszunk.
Aztán még a sütikérdés is kicsit bonyolult volt. Az csak egy dolog, hogy Mexikóban nincs gesztenyemassza, gríz, darált keksz, mézeskalács fűszerkeverék és effélék, de még sütőnk sincs. Aztán szerencsére utunkba esett Oaxaca mellett Tula nevű falucskában egy olyan kemping, amit egy kanadai pár tart fent a saját kertjükben, és így ott volt sütő is. Miután otthon egy merőkanállal és egy kalapács segítségével porrá zúztam a szegfűszeget, a következő lépés az volt, hogy a városban meg kellett daráltatni a kekszet és a diót is (ehhez már nem volt erőm kalapáccsal). Több boltban is jártunk, mire az egyik ledarálta a kekszünket, de a diót nem, mert szerintük folyékonnyá válna a kiváló olajtól. Így aztán nem elég, hogy a sütő használatát meg kellett kérnünk, de még a darálót is… Szerencsére a nyugati ember merev felszíne alatt érző szív dobogott, és beengedtek minket egy délelőttre a saját konyhájukba. A gyerekek tobzódtak, készítettünk hókiflit, mézeskalácsot, és kakaós kekszet is. Olyan mennyiséget gyúrtunk mindenből, hogy kitartson az ünnepek alatt (26.-ra mind elfogyott). A gyúrást a kertben végeztük (még a saját konyhámat is sajnálom, ha oda gyerekestül beszabadulok), majd a kész formákat csak ki-be viszegettem a sütőből-sütőbe. Soha életünkben nem lettünk még kész ilyen gyorsan, és soha nem segítettek még ilyen lelkesen a kicsik! Olyan volt, mintha egy mikulásgyárban a manók szorgos keze alá csak az edényeket kellett volna adogatnom, és a kész termékeket bedobozolnom.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Miután elképesztő hatékonysággal előkészítettük a karácsonyra a süti alapokat, már csak oda kellett érnünk a vágyott helyre, ami bizony meglehetősen messze volt. 9 órát írt a gps, és még útközben volt némi látványosság is. Úgy gondoltuk egy napba biztos nem fog beleférni az átutazás. 20-án tehát felkerekedtünk és miután megnéztük az utunkba eső indián romokat, megálltunk egy Egerszalók szerű karsztképződménynél (Oaxaca-Hierve el agua), ahol bejártuk a helyet alulról-felülről, csobbantunk egyet, majd ebédeltünk, és mire mindezzel végeztünk délután lett.
Innen végig folytattuk az utat, de aztán ránk sötétedett (viszonylag korán, 6 körül) és nem értük el a köztes kempinget. Még szerencse, hogy a lakóautós utazók app-ja, az Ioverlander mutatott egy-két útba eső „vadkempinget”, mint például egy benzinkutat. Az egyiknél leparkoltunk, és teljes békében töltöttük az éjszakát, este még egy közös filmnézés is belefért. Reggel pedig a gyerekek legnagyobb örömére a benzinkútra mentünk joghurtot venni. Korai érkezési terveinket (már csak 4 órányira voltunk a gyermekotthontól) hamarosan kettévágta egy csúnya úttorlasz, amit az egyik falu tiltakozói pakoltak a főútra. Rövid másfél órát dobott az útra, hogy farmokon keresztül egy hepehupás földúton kellett kerülőt tennünk. Végül egy gyors közértezést követően délután érkeztünk meg. A gyerekek épp nagyon készültek, mert a városba indultak egy karácsonyi előadást előadni. Erre hamarjában meghívtak minket is, így hamarosan egy csapat mikulásruhás gyerekkel ültünk együtt egy buszon. Kb 10 perc múlva megérkeztünk egy lezárt utcába, ahol rendőri szirénás felvezetéssel, egy cabrió antik kocsiban ülő Mikulással, egy kocsi körül ugráló Grinccsel és rengeteg gyerekkel körülvéve megindultunk a főtér felé. Az egész olyan volt, mintha egy furcsa mesébe csöppentünk volna.
Az egyetlen hiba, amit elkövettünk, hogy nem öltöztünk fel rendesen. Kicsit északabbra ugyanis az esti 18-20 fokokban elég volt a pulcsi is, de itt most hideg szél fújt, és elkelt volna a mellényünk is, ami Amerika óta az elfekvő cuccok szekrényében pihent. Így aztán fogvacogva követtük az abszurd karácsonyi mentet, amelyben a gyermekotthon Mikulása szórta a cukorkákat, és dobálta az ajándék labdákat az utcára kiözönlő gyerekeknek. Sajnos elég lassan állt össze az előadás. Először sűrű köszönések közepett a polgármester meggyújtotta a főtér karácsonyfájának világítását, aztán a városka gyermekei álltak sorba a Mikulásnál. Mi már majdnem azon voltunk, hogy beülünk egy tuktukba (3 kerekű taxi) hazafelé, amikor végre elkezdődött az előadás. A gyerekek táncoltak, majd vidám betlehemezés következett, amelyekbe mindbe szándékosan „belerondított” a Grincs. El is határoztuk, hogy megnézzük a filmet róla! Már jócskán benne voltunk az estében, mikor bepattantunk egy taxiba, amelyik azt mondta szabad. Kellemesen behelyezkedtünk mind a hatan, amikor egyszer csak kiviharzott egy nő a boltból, és betuszkolódott mellénk. „A feleségem”-jelentette be széles mosoly kíséretében a sofőrünk és már indultunk is hazafelé.
22-e volt az első teljesen „minden mentes” napunk hosszú idő óta. Minden mentes, amennyiben nem terveztünk semmilyen extra programot, nem akartunk se kirándulni, de közértbe menni, se gázt tölteni, de még tanítani sem! A gyerekek egyből belebújtak a kis dobozaikba, elkezdtek a figuráikkal játszani, Duda autókat barkácsolt és világtérképeket rajzolt. Marcinak már alig maradt szerelni valója, úgyhogy videót szerkesztgetett, én pedig futottam egy jót és főzőcskéztem. Próbáltunk az itt maradt gyerekekkel némi interakcióba lépni, úgyhogy kitaláltuk, hogy bevezetjük őket a kókuszgolyó készítésének rejtelmeibe (ezért kellett a sok darált keksz) és megbeszéltük a gondozókkal, hogy délután az ebédlőben együtt gyúrunk sütiket. A maradék 5 gyerek nagyon lelkesen csatlakozott, annyira, hogy mire kettőt pislogtam, már el is fogyott a 2 kiló keksz, és ki volt gyúrva az összes golyócska. Mondanom sem kell, hogy az előkészületek itt is nagyobb igénybevételt jelentettek, mint otthon, ugyanis a kókusz hazájában a kókuszreszelék legalább háromszor durvább nagyságú darabokat jelent, mint otthon. Így azzal kezdhettem, hogy egy óriási konyhakéssel aprítottam a kókuszt, mely még így sem ért nyomába a hazainak. Miután ripsz-ropsz mindent kigyúrtunk, a gyerekek szanaszét szóródtak és gyorsan vége is lett az eseménynek.
23-án egy aprócska kirándulást terveztünk egy közeli vízeséshez. Délelőtt a karácsonyi sütésmentes desszerteket készítettük, majd a gyerekek hosszas kérésére a platón utazva nekiindultunk az Aguacero-nak. Mint 20 perc múlva kiderült a gps egy faluba vitt be, nem a nemzeti parkba, de a faluban már nem volt semmilyen térerő, hogy módosítsuk az útvonalat. Szerencse, hogy az én telefonomon offline is le volt töltve a térkép, így fél óra múlva már a lefelé vezető ösvényt koptattuk. Megállapítottuk, hogy kissé későn érkeztünk erre a paradicsomi helyre, és még egyszer visszajövünk még az ünnepek alatt egy egész napos piknikezésre.
Népes családok kaptattak velünk szembe kosárkákkal, hűtőtáskákkal, nagymamákat tolva maguk előtt. Mire leértünk, megértettük mire fel a nagy lihegés. A vízesés egy kanyon alján csobogott egy sekély vizű folyóba. Mondanom sem kell, hogy a gyerekeink egyből becsobbantak és sodortatták magukat a habokban. Aztán mivel tényleg késő volt és zárt a nemzeti park, hamar végett kellett vetnünk a lubickolásnak. Este kettős indok vezérelt a gyerekek ebédlője felé, egyrészt vittünk néhány játékot, amivel a mi gyerekeinkkel együtt el tudnak játszani, másrészt piskótát akartam sütni a sütőjükön. Az igazgató szívélyesen meg is ígérte, hogy használhatjuk, csak közben kiderült, hogy „hozzáértő” ember már nem maradt a környéken. A gondozók mind nagyon segítőkészek voltak, de ott kezdődött az egész, hogy kerestük, hol lehet a gázt beindítani, aztán a gyufát, aztán a sütő kapcsolóját…Nagy nehezen rájöttünk, hogy nincs elég láng, ekkor átmentünk a kenyérsütőhöz, de ott meg egyáltalán nem volt gáz…Ekkor kiderült, hogy az ajánlgatott gázsütőt még soha nem használták, mert nem működik…Azért Marci bütykölt valamit, én pedig elkezdtem kikeverni a tésztát. Mivel még soha nem használták, mi szedtük le róla a benti fóliát, majd Marci lesuvickolta belülről a sütőt. Eközben a gyerekeink a helyi gyerekekkel szerencsére teljes békében memóriáztak és soloztak. Miután a fél gyerekotthont felforgattuk, végre betettem a sütőbe a két piskótát. Egyiket magunknak, másikat a segítőinknek és a gyerekeknek. Már csak az a gondolat fájt, hogy az egész 5 perc alatt fog elfogyni. A kálváriánk azonban folytatódott, a sütő kb 10 percenként kialudt és a köztes időben is csak pislákolt…Gyújtogattunk, tartottuk a gombot felváltva…mindenesetre ennyit piskótáért még nem dolgoztunk! Már minden játékon túl voltak a gyerekek, leültek vacsizni is, amikor végre valahára kisült a tészta. Ahogy vártam, egy szempillantás alatt fogyott el az egész.
24-én kissé barátságtalan, felhős időre ébredtünk, szerencsére viszont az angyalkák éjszaka feldíszítették a műfenyőfánkat! Délelőtt nyúltunk, házimoziztunk, majd együtt bepaníroztuk a kinti asztalkán a rántott husikat és elkészítettem a magyaros karácsonyi gyermekbarát menüt, rántott húst, krumplipürével, magunknak egy kis rákot tejfölös szószban. A délután többi része pont úgy zajlott, mint minden karácsonykor. Kivonultunk mind a kocsiból (máskor a nappaliból), majd az angyalkák csilingeltek, és mire bementünk, már ott vártak ránk az ajándékok. Annyira nagy volt az izgalom, hogy nem sikerült a szokásos néhány éneket eldalolnunk, mert azonnal rávetették magukat a szajréra. A sok apró és új játékot az este folyamán mind kipróbáltuk, a gyerekek játszottak a figuráikkal, mi meséltünk az új könyvekből (amiket még otthonról hoztam), és közösen játszottunk a társasokkal.
Ez a nap nagyon hasonlított egy otthonihoz, kicsit ugyan kevesebben voltunk, kicsit ugyan kevesebb volt az ajándék, s jóval nyáriasabb volt az idő, de ezek egyike sem vont le az értékéből. Az ideire biztosan sokáig fogok emlékezni, mert ez valóban különleges volt!
