Eltolták Berci műtétjét előre nem látható ideig, és én teljesen magamba zuhantam, pedig egyrészt nyomós okuk volt rá (lásd: https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/2020/02/27/berci_naplo_722), másrészt csak időt vesztettünk, elvileg mást nem. Bercinek ugyan tüdőgyulladása volt, de még idejében elkapták, és egy nap alatt le is ment a láza, illetve a vizesedés is elmúlt két nap után.

Sajnos azonban annyira ki voltam hegyezve erre az időpontra, és annyira minden bizodalmam ebbe a műtétbe vetettem, hogy bárki bármit mondhatott, nem tudott lelket ölteni belém. Ekkorra cincálódtak szét az idegeim annyira, hogy azt éreztem, ennek soha nem lesz vége, soha nem lesz meg a záróműtét, és ha meg is lesz, akkor sem oldódik meg a felszívódási probléma. Nem tudtam mást szórakoztatni, mint a férjemet a pesszimistábbnál pesszimistább megnyilvánulásaimmal, aki kitartóan tartotta bennem a lelket, bár még ma sem tudom, neki mi adott még ehhez is lelkierőt. A külvilág felé a semlegességet választottam, néha egy-egy kifakadás jelezte azért, hogy nem vagyok egyben, néha elpanaszoltam, hogy nem látom az út végét, de persze mindenki csak biztatott. Időnként teljesen átlagos megoldandó problémáknál felfortyantam, kritizáltam mindent és mindenkit, türelmetlen voltam a gyerekeimmel és kiabáltam, aztán meg elszégyelltem magam. A gyerekeken is kiütköztek a mi feszültségünknek a jelei, úgyhogy megpróbáltunk többet foglalkozni velük, de ez rengeteg szervezést igényelt. Általában 3 emberes feladat volt, hogy apa vagy anya „egyéni” programot csináljon valamelyik gyerekkel. Ilyenkor persze egymásra licitáltak, hogy ki volt már apával moziban egyedül, vagy anyával cukrászdában…

Közben eltelt a hétvége és hétfőn egészen hirtelen és meglepő módon kitűzték másnapra a műtétet. Nem akartam hinni a fülemnek, csütörtökön még azt mondták, hogy a következő héten elgondolkodnak, hogy mikorra tolják a műtétet, de arról szó sem volt, hogy ez akár 5 nappal a kiírt időpont után megtörténhet… Annyira féltem, hogy másnapig történik valami, alig mertem hozzáérni, nehogy valamivel megfertőzzem, de végre valahára tényleg eljött a nagy nap.

Már előző nap is csak cukros vizet ihatott, de ez nem viselte meg különösebben, inkább csak én aggódtam, és nem is a műtét miatt, mint inkább, hogy biztosan bekövetkezzen a műtét. Azt gondoltam, hogy miután közel két hónappal ezelőtt az 1 kilóval kevesebb és rettentő rossz állapotban levő babámat sikeresen megműtötték, itt már nem lehet nagy baj. Délben vitték be a több, mint 2 órás műtétre, amire több, mint 7 hete vártunk.

A kiváló orvosoknak és Berci erős kis szervezetének köszönhetően minden jól sikerült, nem kellett intenzív osztályra kerülnie semennyi ideig, nem volt szüksége lélegeztetőre, hanem egyből visszakerülhetett a „saját” osztályunkra. Természetesen még pár napig nem ehetett semmit, aztán egy idő után cukros vizet, és néhány nap elteltével kevéske anyatejet.

A műtét után egy gyomorszondán keresztül még néhány napig zöld színű epe jött fel, addig semmiképp sem ehetett, aztán, amikor az megszűnt elkezdték a hozzátáplálást. Apránként minden nap picivel többet kaphatott. Bár viszonylag hamar elkezdték etetni, az adagját nagyon keservesen sikerült csak növelni. 5-10 ml emelésnél már heveny hasmenése lett, úgyhogy meg kellett találni a jó anyatej-tápszer arányt, ha haza akartunk jutni. Végül eljutottunk oda, hogy 50 ml anyatejhez 30 ml tejpépet kapott. Ez utóbbit akartuk nullára csökkenteni az idők folyamán, de nem sikerült. Főleg, mivel az a tápszer, ami segített a hasmenését csökkenteni, egy olyan tápszer volt, amit már sehol nem lehetett kapni, így, csak ezért is meg akartunk szabadulni tőle.

Nagyjából 2 héttel a műtét után már kezdtem egyre türelmetlenebbé válni. A körülöttünk lévő sztómaműtét záráson átesett babák sorra mentek haza, Berci pedig még mindig mélyvénás kanüllel a nyakában a kórházi ágyat nyomta. Olyan volt, mint egy végtelen sakkmenet, ahol hol a hasmenés, hol mi álltunk nyerésre, és ez által teljes bizonytalanság övezte a hazamenetelünk lehetséges időpontját.

Én egyre sürgettem, hogy húzzák ki a kanült, hogy lássuk végre tisztán gyarapszik-e a súlya anélkül, de a kórházban ezt még nem akarták. Napközben néhány órára „lekapcsolták” a zsinórról, ami egészen felszabadító éteri érzés volt. Hirtelen úgy éreztem miénk a világ, nem csak a kis ágya körüli egy méteres szakasz. Fülig érő szájjal hurcoltam a kórterem ajtajáig és vissza, úgy éreztem menten táncra perdülök.

Aztán megint jött egy láz…újabb antibiotikumok vénásan, vérvétel, amiből kiderült nem hiába kapja a gyógyszert, hiszen egy e-coli baci tenyészett ki a véréből. Megint padlóhoz csapott a hír. Úgy éreztem minden hiábavaló, soha nem szabadulunk a kórházból. Marci viszont a műtét óta már nem tudott igazán letörni, azt állította, hogyha lassanként, de akkor is előre haladunk. Mondjuk a 2-őt előre 1-et hátra, nagyjából meg is felelt a valóságnak, néha 3-at is léptünk hátra, aztán tyúklépésben előre.

Én továbbra is egy közeli edzőterembe ugráltam ki a feszültségemet, de ez egyre kevesebbet segített, annyira ideges voltam, hogy azt egész végkimerültségig tartó ugrálással tudtam volna csak kompenzálni. Aztán persze volt, amelyik nap kevesebb volt a tejem, amit nem tudtam, hogy az idegesség, vagy a mozgás számlájára írjak…ettől persze még feszültebb lettem.  Végül azt mondtam, feladom ezt az állandó fejést, úgyis elfogy mindjárt a tejem, és teljesen felesleges volt több, mint két hónapig naponta sokszor fejnem, éjjel – nappal.

Gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor nagyon bízik valamiben, de a felszínen már nem hiszi el, hogy bekövetkezhet. Ez a mélyen eltemetett bizodalom, abban, hogy hazamegyünk egyszer, mégis fenntartotta bennem a küzdést, tovább fejtem, tovább csináltam mindent a kórházban, és az egész életemben, csak nem láttam a végét…

Aprónként csökkentették az infúziós adagján, majd egyszer csak kihúzták a kanült… Az egész megint nagyon hirtelen történt. Azt mondták, ha így is hízik, mehetünk haza, hiába van hasmenése.

 Másnapra 80 gr-ot fogyott. De első nap ez állítólag normális, azt mondták másnapra már nőni fog, és akkor mehetünk haza. Végre ott lebegett a szemem előtt egy újabb kitűzött csodálatos időpont, amikor beültetem egy autósülésbe, és irány haza! Már megint egy apró megugrandó lépcsőfok, a növekedés lépcsőfoka jött el. Reggel nem bírtam kivárni, hogy beérjek, ezért a hajnali mérlegelés időpontja körül betelefonáltam, ahol kiderült, hogy újra 50 gr-ot fogyott. Nem hittem a fülemnek és nem hittem, hogy ez hogyan lehetséges, miért nem lehet már valaminek egyszerűen megtörténnie?

 Aznap Marci ment be reggel, én már annyira csalódott voltam, hogy gondoltam későbbre szedem össze magam. Aztán egyszer csak csörög a telefonom. Marci hív, hogy mégis hazaengednek, hiába fogy…Berontottam a kórházba és tényleg nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Csak ringatgattam órákon át, amíg kora délutánra elkészült a zárójelentése és hazaindulhattunk.

Remélem, hogy a kálváriánk itt befejeződik és csak annyi érdekesség és nehézség történik velünk a továbbiakban, mint bármilyen más családnál. Azóta, harmadik hete otthon vagyunk, nem sima az előre vívő út, mert elfogyott az egyetlen javasolt és jó tápszer a boltokból, és némiképp úgy tűnik a világból is, a súlya nagyon nehezen indult meg, viszont az is csak csigatempóban, de most én is azt mondom, amit Marci, hogy legalább előre megyünk…Világégés vagy koronavírus ide vagy oda, hazajutottunk és együtt vagyunk. Kell ennél több?