Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Az Usát elhagyva a Kaliforniai félszigeten keresztül jutottunk el Mexikó belsejébe…
Útvonalunkat ide kattintva nézheted meg.
Baja Californiából, La Paz városából Sinaloa államba, Mazatlánba kompoztunk át. Néhány nap elteltével tovább álltunk délkelet felé, Guadalajara irányába. Volt némi bizonytalanság, hogy a parton haladjunk-e délnek, vagy a szárazföld belseje felé, de aztán a szárazföld nyert. Többek között azért is, mert a partról azt írták, hogy rengeteg a jején (lepkeszúnyog/sandflie vagy más néven mosca negra). ez egy ritka szörnyű aprócska szúnyogfajta, amely már egyszer Thaiföldön megkeserítette az életünket két hétre. Elég annyi, hogy észrevehetetlenül repül feléd (mert hangtalan), nagyon pici (szerintem a szúnyoghálón is átmegy) és a csípése hosszú hetekig viszket, bármivel kened is utána. Persze mindenki máshogy reagál rá, és a helyiek valószínűleg némi immunitást is gyűjtenek, de nekünk odatévedő utazóknak igazán kegyetlenül el tudják rontani az utazás élményét.
Így a Tepic mellett fekvő Santa María del Oro lagúna felé vettük az irányt. Ez, az azonos nevű falu mellett fekvő vulkáni tó, amelynek vize azonban mélységének ellenére kellemesen fürödhető hőfokú. Két kemping is feküdt a tóparton, és mi szerencsére a közelebbit választottuk, a másikhoz, mint kiderült később, rettenetes földút vezetett volna. Itt nagy füves terület, tűzrakóhelyek, játszótér és minden földi jó szolgálta a kényelmünket. Egy igazi, elzárt zsákfaluról beszélünk, ami teljesen a helyi hétvégi turizmusból él. A tó körül rengeteg étterem fekszik, amelyek mindegyike csodás kilátást nyújt a vízre.
Mindannyian belazultunk a kellemes vízparton, a gyerekek egy hintaággyal játszottak hosszú órákon át, Marci szerelt és olvasgatott, én pedig felfedező futásra indultam a tó körül. Végigvezetett a sétaút teljesen körbe, miközben sűrű növényzet szegélyezte utamat. Csak hab a tortán, hogy utána közösen csobbantunk, és kibéreltünk két paddleboardot, amiről vígan ugráltunk és össze-vissza eveztünk vele. A futásom során két tündéri intézményt is észrevettem, és lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a gyerekeim ebbe a két kis miniatűr cuki helyre (suli és ovi) fognak járni mondjuk egy hétig. Aztán ez nem jött össze, mert épp ünnepnapok jöttek, és vagy 4 napot kellett volna várnunk a nyitásra. 3 éjszaka után tovább hajtott a vérünk, és már a faluban voltunk, mikor egyszer csak óriási tömeg állta a kocsink útját. Mindenhonnan hangos zene hallatszott, lovasok, és tarka ruhás emberek vonultak a főutcán. Mint kiderült aznap ünnepelték a mexikói forradalom évfordulóját, ezért volt a nagy vigasság. Mit volt mit tenni, leparkoltunk és belevetettük magunkat az ünneplő sokaságba. Minden iskola, óvoda, közintézmény egyenként képviseltette magát, és mind külön performansszal és más-más öltözékben. Minden csapat után vonult egy-egy autó, amelynek a csomagtartójából óriási hangfal üvölttette a különféle zenéket.
Miután az ovisok felvonulását is megnéztük, azt hittük végre szabad az út, de csak ekkor kezdtek a nyugdíjaskorúak felvonulni. Ekkor viszont már a gyerekeim megunták a vonulást és tovább kívánkoztak. Szerencsére már ki lehet kerülni a bulit, így jutottunk tovább a Volcán Ceborucohoz, amihez a gps megint csak valami fura kerülőúton vitt volna. Aztán az érkezési hely egyre csak tolódott a 30 percből 50 lett és így tovább…Mire kiderítettük a helyiektől az utat és mire fölevickéltünk egy hegyi, meredek, keskeny ösvényen a kocsinkkal már ebédidő volt. Gyorsan összeütöttem valamit a kirándulás előtt, hogy hajtson a belső üzemanyag, majd röviden úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ki Marcit annak a stressznek, hogy ugyanezen az úton még egyszer egy órát kelljen vezetni. Kimondva persze nem tűnik soknak, de amikor a kocsid extra nagy, elég nehezen fordul, az út viszont extra kicsi cikkcakk kanyarokkal az egyik oldalon meredek szakadékkal, akkor 5 perc is elég, hogy megizzadj és elmenjen a kedved a további úttól.
A vulkán tetején töltött napunk videóját itt nézheted meg
Tehát leparkoltunk közvetlenül az üregek mellett, amelyekből forró vulkáni gőzök törtek elő, majd felkerekedtünk egy kis sétára. Útközben a gyerekek szőrös hernyókat gyűjtögettek, olyannyira, hogy Csimi szinte az egész oda-vissza úton hurcibált egy termetes példányt. A vulkán kráterjét ugyan nem találtuk meg, és így a végcél hiánya kis hiányérzetet hagyott bennük, de ezt az esti sütögetés feledtette, melyhez vendég tehenek is társultak, puszta érdeklődésüket kimutatva.
Másnap aztán nagy levegőt vettünk, imádkoztunk, hogy egész úton senki se jöjjön szembe (nem is jött) és elindultunk Guadalajara irányába. Az első utunkba eső faluban piacoztunk egy jót, vettünk sütnivaló húst, gyümölcsöt, és egy helyi nevezetességet, egy édes kenyeret, ami megszólalásig hasonlított egy otthoni kalácsra. Mondanom sem kell, hogy már a sarokról vissza kellett fordulnom, mert elfogyott az első adag. Innen már tényleg Guadalajarába akartunk menni, de egyrészt ott nem volt kemping, másrészt a vonzalmunk a fürödhető vizek iránt meggátolt abban, hogy egyből a városba vegyük az irányt. Egy útba eső patakparton ugyanis azt írta az appunk, hogy van kemping, és ami még izgibb, a patak maga termálvízű és meleg is!
Mindenképpen csobbanni akartunk, mielőtt bevetjük magunkat az első igazán nagyvárosba, ezért folytattuk a földút kálváriánkat. Ezúttal ugyan nem volt szakadék, csak néhol megszakította a patak az utat és eszméletlen mély kátyúk akadályoztak abban, hogy 10-nél gyorsabban haladjunk a cél felé. Mondanom sem kell, az út nem csalogatott, hogy az eredetileg tervezettek szerint innen járjunk be a városba, úgyhogy itt maradtunk 3 éjszakát és az autóval meg se moccantunk.
Ebben a videóban a termál patak forrását kutattam
A patak mesés volt, pont jó hőfokban csobogott, talán egy picit mélyebb lehetett volna, de az igazi bajt nem ez jelentette, hanem az, hogy összefutottunk régi ellenségeinkkel a sandflie-okkal. Ezt sajnos csak egy este elteltével realizáltuk, amikor már mindenkit szétcsíptek a haramiák. Innentől kezdve mi, felnőttek menekültünk volna, és napnyugtatájt csak teljes harci öltözetben és befújva járkáltunk, de a gyerekeknek annyira tetszett a hely, cserébe nem is fájtak annyira a csípések, hogy maradtunk még egy napot. Esküszöm én allergiás vagyok erre a sandflie-ra, mert minden egyes csípésem óriásira dagadt és olyan szinte viszketett, hogy éjszaka erre ébredtem és több hét után is csak a sebeim gyógyulgatnak, amiket akkor kivakartam. Kettős érzések kavarogtak bennünk induláskor, egyrészt idilli volt a hely, másrészt viszont mertük remélni, hogy Guadalajaraba nem követnem aprócska vérszívóink.
Guadalajara Mexikó harmadik legnagyobb városa, 3 részből tevődik össze, amelyek tulajdonképpen összenőttek az eredeti várossal. Mi Tlaquepaque városrészbe parkoltunk le egy sportpálya mellett, a rendőrség tőszomszédságában. Természetesen se áramunk, se vizünk nem volt, de tudtuk, hogy 3 napig nagyjából megvagyunk ezek minimális használatával. Első este be sem mentünk a történelmi központba, csak Tlaquepaque belvárosáig sétáltunk el, de épp elég élményt nyújtott ez a rész is.
Rá kellett jönnöm, hogy itt minden kisvárosban (még faluban is) számtalan fenséges templom és katedrális áll, csakúgy, mint itt is, ahol a tér két oldalát két különböző templom foglalta el. Találkoztunk mariachikkal (vándorénekes), akik az éttermeket járták sorra, karácsonyi és kézműves bazárral, a teret belepő mozgóárusokkal, akik annyiféle nyalánkságot kínáltak, hogy egy hét alatt se lehetett volna kipróbálni mindet...De nekigyürkőztünk és kipróbáltunk a helyi flant (karamell puding), aztán a főzős banánt nutellával, Marci pedig valami fehér szószos sült kukoricát (ez utóbbi nem volt túl jó).
Másnap fel akartunk fedezni Guadalajara-t miközben Goldiet ( a lakóautónkat) elvittük egy autószerelőhez, hogy az időnként szükséges átnézésben részesítse. Ez volt az első város, ahol csak andalogtunk, na jó, egy múzeumba is bementünk, de alapvetően csak bóklásztunk a szép utcáin, néztük a régi épületeket, rácsodálkoztunk a méretes és élettel teli tereire, és megkóstoltunk minden utunkba akadó finomságot. Guadalajara első látásra nagyon is élhető, mind méreteit, mind felépítését tekintve. Nem csak nyüzsgő sétálóutcái és tágas terei, de rengeteg szépen gondozott parkja is van, ahol vannak kis ösvények, játszóterek (mosdó mindenhol van!), és gyakran múzeumok és egyéb közintézmények is a parkokon belül. Napközben lehet a parkokban hűsölni, este pedig a sétálóutcán korzózni.
Arról nem is beszélve, hogy egyik nap belecsöppentünk a „vasárnapi autómentes napba”, amelyet minden héten megtartanak és szinte minden fontosabb utcát lezárnak a kocsik elől (bárcsak követnénk őket az efféle jó szokásokban!). Autómentesen egészen furcsa érzés volt a több sávos utakon sétálgatni, miközben görkorisok és bicikliző családok jöttek szembe velünk.
Guadalajara olyan, mint egy népies szoknyát viselő helyi asszony, elterülő, mert mindene széles (nagy terek, széles utcák, tágas parkok), de közben színes, nyüzsgő, és az alsószoknyák alatt titkokat rejtő, amiket csak lassan tudsz fellibenteni. Rövid 3 napban, mi is csak a csillogó felszínét tudtuk megérinteni, de így is magával ragadott.
Az „ínséges” áram és víz nélküli időket muszáj volt egy rendes kempinggel megszakítanunk, melyet a Guadalajaratól alig egy órányira délre elterülő Chapala tónál, Jocotepec nevű faluban találtuk meg. Ez a tó igen népszerű az amerikai nyugdíjasok körében, kellemes éghajlata és lankás, de buja tájai miatt. Több kisváros is bohém turistabarát központtal büszkélkedhet. Jocotepec nem turista, de minden van, ami kell, pici központ, pici piac, rendes közért, tóparti sétány. Ami a legmeglepőbb volt, hogy az egész környék láthatóan a málnatermesztésből él, tele volt a környék fóliasátrakkal, melyek mind-mind málnát rejtenek. Ennek megfelelően a málna olyan olcsó volt, mint otthon soha. A piacon 300 ft-nak megfelelő összegért kaptunk egy kilót, és 600 ft-ért egy fél kilós lekvárt is. Csak azt sajnálom, hogy nem vettünk több lekvárt, ugyanis sikerült átszoktatnom a gyerekeimet az otthoni sárgabarackról a málnalekvárra, ami sokkal inkább kapható, ennél már csak a mangólekvár az elterjedtebb, de az nem ízlik nekik.
Jocotepec kempingje volt az eddigi legeslegjobb Mexikóban, nem elég hogy volt teljes felszereltségünk (víz, csatorna és áram), de voltak sportpályák (foci, kosár), játszótér, sőt, egy hideg és egy meleg vizes termál medence is. Sajnos itt pont ránk szakadt az ég, és egyik nap végig esett, de azért így is fürödtünk egyet a meleg vizesben, és elintéztük Jocotepecben a bevásárlást, miközben megebédeltünk az egyik sarki büfében. Ezek az útszéli kifőzdék, szuper, egyszerű és ízletes ételeket kínálnak. Általában 1 vagy 2 dologra specializálódnak, és tájegyégenként változik a kínálat. Itt a grillcsirke és egy húsleveshez hasonló ….. étel volt a sláger.
Mivel egész ottlétünk alatt az idő nem volt túl meleg, ezért inkább kirándulni indultunk a nem messzi Ajijic hegyeibe. Erről a kisvárosról zengenek ódákat az útikönyvek, de ezt valahogy nem tapasztaltuk. A túra klassz volt, rengeteg ösvény vezet fel a városszéli hegyekbe, ahonnan kiváló a panoráma a tóra, mondjuk az ösvények nincsenek túlságosan jelölve, de azért nehéz nagyon eltévedni, mert sok út visz vissza a városkába. Ajijic viszont nem nyújtott semmi különösebb pluszt azon kívül, hogy kellemes kávézói vannak, és első látásra hangulatosak az éttermei is.
A málnát sajnálva hagytuk magunk mögött a területet, de tudtuk, hogy pár száz kilométerrel arrébb már más ízek fognak hívogatni minket. Elindultunk a veszélyesnek számító Michoacán állam felé, ahova az amerikai külügyminisztérium nem ajánlja az utazást külföldieknek. (Egyébként már ide a Chapala tóhoz sem ajánlják). Útközben véletlenszerűen álltunk meg egy Mazamitla nevű kisvárosban, ami összehangolt építészetével, faszerkezetű egységes tetőivel egészen elragadó megállót jelentett.
Ez a két állam talán még jobban tetszett, mint az előzőek, így teli élménnyel, boldogsággal és bizakodással telve léptük át az „elkerülendő” állam, Michoacán határát.
Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra: 4gyerekkelszepazelet.blog.hu vagy a youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/c/laszlo_family_adventures és kövess minket facebookon a https://www.facebook.com/laszlo.family.adventures/ oldalon!!
