Igazából nem az útvonal az újdonság, hiszen mindenki valahol elkezdi a túrát, ahol neki épp a legmegfelelőbb, nem is fedeztünk fel rejtett csodákat a Balatonparton, amiket most megosztanék „titkosan” veletek, viszont inspirációként szeretnék szolgálni azoknak a családoknak, akik gondolkodnak azon, hogy kisgyerekekkel belevágjanak egy efféle kalandba.

Két hetet terveztünk a Balatonparton tölteni, de aztán rájöttünk, hogy nekünk az túl sok egy helyben, tehát megszerveztünk mindent, és nekivágtunk egy kicsit megkurtított biciklis Balatonkerülésnek. Szerencsére sógornőmék tudtak kölcsönadni egy csomó biciklit (mivel hasonló gyerekszámmal bírnak, csak már nagyobbakkal), így csak 2-őt kellett bepaszírozni a kocsiba, és lehozni Budapestről. Az ő nyaralójuk elől indultunk (Paloznak), a kocsit ott hagytuk, majd a nagyszülők nyaralójáig vezetett az első nap (Balatonrendes), ezután egy rövidebb napot iktattunk be a mesés Keszthelyig, onnan pedig Balatonboglárig, ahonnan másnap pikkpakk átjutottunk a Szántódi-révvel és visszatekertünk a kocsiig. Tehát a 206 km helyett nagyjából 160 km-t tettünk meg.

A teljes túra rövidítését azért határoztuk el, mert a 4 napba úgy éreztük a kicsiknek sok lenne a 200 km. A legkisebb gyerekünk még csak 4 (2 hónap múlva 5) éves, a nagyobbak pedig 7 , 9 és 10 évesek. Természetesen a kicsihez szerettük volna igazítani az utat, hogy ő is végig tudjon tekerni, ezért napi átlagban 35-40 km-t iktattunk be.

Azt persze hozzátenném, hogy Vilma nagy biciklista, imád tekerni, legszívesebben mindig azzal közlekedne. A futóbicikli után 3 évesen egyenes út vezetett a pótkerék nélküli kerékpárhoz és azóta is nagyon lelkesen teker a családdal együtt. A biciklijeink a „jó átlag” kategóriához tartoznak, természetesen mind váltós, kivéve Vilmáét, ami egy 16 colos kerekű, Puky márkájú bringa. Mivel az ő kis kerekével kb dupla annyit kellett hajtani, mint nekünk, ezért Marci vagy én gyakran a hátát fogva toltuk egy darabon. Ezzel mondjuk a 10km/h átlagot feltornáztuk 12-13 km/h-ra. Persze ez a tolás dolog nem minden gyerekkel kivitelezhető, nem szabad, hogy rángassa a kormányt, és jól kihúzva, nyújtott karral kell tartania magát, hogy biztonságos és kényelmes legyen ez a közlekedési mód. Vilma ilyenkor mindig azt mondta, hogy most „lazsálni szeretne”, aztán mivel mégiscsak merev és hosszú távon kényelmetlen ez a pozíció neki is, ezért önként tért vissza a tekeréshez.

Az északi parti Paloznak- Balatonrendes szakasz tűnt a legnehezebbnek, legfőképpen, mert a bicikliút folyton lehajtott a partra, majd vissza a 71-es út mellé. Ez az állandó fel-le kicsit kitikkasztotta a gyerekeket, de legnagyobb szerencsénkre pont ezen a napon volt a leghűvösebb, és a legfelhősebb az ég, úgyhogy az időjárás nekünk kedvezett. Ennek megfelelően, és mivel az indulással is megcsúsztunk, ezen a napon nem strandoltunk, és csak egy út menti halsütőben álltunk meg ebédelni. Más gyerekesek, akikkel beszéltünk, nem hajtanak le időnként, és tovább haladnak a 71-es út mentén, így hagyva ki a fárasztó részeket, de végülis mi nem siettünk sehova, bár tényleg teljesen értelmetlennek tűnt a sok fel-le, mintha a bicikliút tervezők direkt plusz edzésül szánták volna az arra tévedőknek.

Másnap aztán végre kisütött a nap, és a badacsonyi emelkedős szakasz következett. Szerintem ez a legszebb rész az egész körben, kicsit fárasztó, de okosan suhanva egészen könnyen teljesíthető. Persze amikorra kitaláltuk, hogy beülnénk fröccsözni, juszt sem jött egyetlen beülős hely sem. Végül a kellemesnél némileg később ültünk be, és elfogyasztottuk a hozott müzliszeleteinket is. Ezen a napon Vonyarcvashegyen álltunk meg strandolni, ami egy egészen ámulatba ejtően sok szolgáltatást nyújtó strand. Persze mindenért pluszban kell fizetni, de egyszer mindenképp megérte. A gyerekek a 3 óra tekerés után önfeledten ugráltak egy órán keresztül a vízi gumiugrálón, amit egyszerűen nem értettem, azok után, hogy milyen fáradtan érkeztünk a strandra. Ilyenkor látszik, hogy mennyi energiájuk van, de mindig csak arra, amire ők maguk szánják!

A napfürdő, ebéd és vizes kikapcsolódás után már csak egy kőhajításnyira voltunk Keszthelytől, ahol egy belvárosi apartmant béreltünk egy éjszakára.

Gyors zuhany után pék keresésbe kezdünk, de végül a kastélykertben kötöttünk ki pár csomag pisztácia kíséretében, miközben a híres magyar természetfotós, Máté Bence képeit csodáltuk, ami véletlenül pont ott volt kiállítva. Végül egy közértben összeállítottunk egy alap vacsi és reggeli csomagot, és hazabandukoltunk, hogy mindenki kialudja magát a másnapi hosszú útra.

Szerencsére rutinos pakolók révén, egyáltalán nem kellett a gyerekeknek hátizsákokat cipelni, elég volt hatunknak a két felnőttbiciklire egy-egy csomagtartóra rakható biciklistáskát vinni. Persze mázlink is volt, mert nem esett az eső (csak egyik éjjel), erre készülve nem is vittünk esőkabátokat (gondoltam, akkor úgyis felülünk egy vonatra, vagy kivárjuk a zuhét), másrészről viszont mindenkinek vittem teljesen feleslegesen egy pulóvert, amit elő se kellett venni. A többi csak a minimum ruha 4 napra (csak nyári, hosszú nadrág nélkül), fürdőruhák, vékony törölközők, és alvós cuccok. A közös tisztasági csomagunk a lehető legapróbb, utazó tusfürdőből és naptejből állt, ami bőven elég is volt. Így kényelmesen befértünk, és még mesekönyvek, kártyák, müzlik, és strandjátékok (frizbi és kislabda) is velünk jöhettek. Persze így csomagolni kicsit lutris, mert mi van, ha beüt a ménkű, leszakad az ég, vagy 10 fokot esik a hőmérséklet, nekünk pedig egyetlen meleg ruhánk sincs, de a komfortért cserébe bevállaltuk ezt a kockázatot, és bejött. 

A harmadik napunk a Balaton csücskéből, Keszthelyről vezetett a síkterepű déli részen Balatonboglárig, ami sokak szerint kicsit unalmas, szerintem viszont nagyon kellemes és gyorsan teljesíthető szakasz. Ismerősök ajánlottak egy útba eső strandot (Fonyódligeten) ami nekünk egyáltalán nem jött be ( főleg mert még felújítás alatt állt) ezért eléggé duzzogtam, hogy miért nem álltunk meg hamarabb, de aztán belenyugodtam és mivel már nagyon vágytunk egy csobbanásra, belevetettük magunkat a habokba. Innen felfrissülve tekertünk tovább Boglárig, ahol beültünk egy hangulatos partközeli étterembe és pótoltuk a sok elhasznált energiát. Mivel még rengeteg időnk maradt estig, megálltunk hosszabban egy közeli szabadstrandon Bogláron, ami az első megállóhoz képest sokkal kellemesebb és tágasabb volt. Persze azt a következtetést sikerült levonnom az aznapi strandkálváriánkból, hogy mindenkinek más jön be, és nem baj, ha aktuálisan is felmérem a terepet neten, vagy bármi más módon, ha lehet. A nap balszerencsés fordulata nem is ez volt, hanem amikor a dugig megtömött bicikliskosaram leugrott, és vele együtt a telefonom is dobott egy szaltót, aminek következtében teljesen betört a képernyője és azóta sem kapcsol be. Többet biztos nem így nézem a gps-t szálláskereséskor, de késő bánat. Láttam egyébként olyan kormányra szerelhető biciklitartót, amin legközelebbi alkalomra elgondolkozom.

Ekkorra a gyerekek már este nem szívesen csatlakoztak hozzánk egy séta erejéig, hanem inkább az apartmanban szegeződtek a meseadóhoz, de ezt mi sem bántuk. Főleg miután megláttuk a szórakozási lehetőségeket (cirkusz, vidámpark) amiket így zokszó nélkül sikerült kihagyni.

Az utolsó napunk érzetileg és a valóságban is a rövidebbek közé tartozott, a  maga 35 km-ével. Földvárig kicsit döcögősebb, onnantól azonban tükörsima a bicikliút. A Szántódi-rév pedig szinte percenként járt, úgyhogy csak feltoltuk a járgányokat, és már meg is érkeztünk. A révről lehajtva nem kell azonnal jobbra hajtani a parton, mert maga biciklikörút is csak később indul és érdemes azt követni, bár ha elrontja az ember, az sem olyan hosszú rész. Így egy árnyas úton jut ki a partmenti bicikliútra, ami picit emelkedik, de azért túlélhető. A táj csodás, a hattyúk ott úszkálnak a partközelben a fürdőzők között, ami némileg kárpótol az emelkedő miatt. Innen már csak egy fagyi-fröccsözésre álltunk meg Balatonfüredig, ami a legutóbbi, 10 évvel ezelőtti emlékeimhez képest rengeteget fejlődött. Itt is beugrottunk egy strandra, de tényleg csak nagyon röviden, mert már lelki szemeink előtt ott lebegett a házi lasagna, amivel kiadós utunk végén várt a sógornőm bennünket.

Ha akartuk volna, így utólag nézve, belefért volna az egész Balatonkör is, de így elsőre, pici lányokkal jó döntés volt így is, nagyon kényelmes és teljesíthető táv. Minden gyerekesnek nagyon tudom ajánlani!! Ha bármi további részlet érdekelne, szívesen válaszolok minden felmerülő kérdésre.