Laszlo Family Adventures

Az utazó család

Berci napló 3.

2020. január 27. 07:46 - Akuci

Buborékban

 Berci hétfői születése után engem pénteken hazaküldtek a kórházból, de őt csak következő hétfőn szállították át a Madarászba, ahol már kedden kiderült, hogy óriási baj van, és kedd éjjel, miután átvitték egy olyan kórházba, ahol van csecsemő sebészet, elkezdték műteni. Még csak nyolc napos kisBerci, és egy nem egyszerű műtéttel néz szembe. Nincs opció, gyakorlatilag életmentő a műtét. Előzményekről itt olvashatsz.

20200122_143422.jpg

Ugorjunk vissza kicsit az időben péntekre, csak hogy teljes képet kapjunk. Engem zárójelentés nélkül szépen hazaengednek, mondván, nincs, aki aláírja, majd hétfőn vagy kedden megkapom. Mihelyt hazamegyek, rájövök, hogy nekem lehet, hogy kéne vérhígítót szúrnom még egy darabig, hiszen ez így volt az előző császáraim alatt is. „Szerencsére” mivel természetesen folyamatosan járunk be Bercihez, elkapok egy nővérkét szombaton, hogy nézzen már ennek utána. Kiderül a záróból, hogy, bizony, 6 hétig kéne még szúrni…csakhogy nem írt senki receptet, most itt nincs is orvos, de hétévégre szívesen ad két szurit, aztán majd hétfőn írassam fel…Holtfáradtan hazatérünk, ahol még mindig azt érzem, hogy nem normális mértékben vagyok fáradt. Alig bírok kikelni az ágyból, és minden mozdulat nehezemre esik.

Ezek után az apósom (aki szerencsére orvos) hétfőn vért vesz tőlem, amiből kiderül, azon kívül, hogy kicsit vérszegény vagyok (ami ilyenkor megszokott), elég magas a gyulladásos értékem. Kapok erre egy antibiotikumot, amit még aznap elkezdek szedni.

Így jutunk el az ominózus keddhez, aminek fél éjjelét a kórház folyosóján töltjük rettegve és magam részéről testileg is meggyötörve. 

Mikor bizonyossá válik a műtét ténye, és aláírunk mindenféle papírt, hazaküldenek minket, lévén felesleges, hogy a kórház folyosóján töltsük az egész éjszakát, mikor úgysem engednek be Bercihez egyhamar. Szinte kong bennem az üresség, ahogy hajtunk hazafele a kocsival, egyszerűen nincs miről beszélnünk, elfogytak a szavak, nem gombóc van a torkomban, hanem egy kőszikla, ami alig enged levegőhöz is, nemhogy értelmes gondolatokhoz jutni. Egyre csak Berci pici sápadt kis arcocskája kúszik a szemem elé, és ilyenkor valóban elhomályosul a látásom a könnyektől, még jó, hogy nem én vezetek…

  Hajnalban, mikor úgy sejtjük vége a műtétnek, betelefonálunk. Szinte remegek a félelemtől, de szerencsére túlélte, és most gépeken van. Reggel mehetünk be hozzá. Mikor bemegyünk, mindenki nagyon kedves, egy hozzáértő ápolónő igazgatja Bercit és egy kedves doktornő részletesen elmondja a történteket.

Szívszorító látvány, ahogy a kis testét az inkubátor buborékában mindenfelől zsinórok veszik körül, ahogy lélegeztető lóg a szájából, szonda az orrából, infúzió a nyakában, pulzusmérő a lábán. Állunk az inkubátor mellett ahol fekszik, altatásban, morfiummal, vérrel és antibiotikumokkal „táplálva”, és hallgatjuk az éjszaka történteket.

20200123_160130.jpg

Kiderül, hogy a bajának semmi köze a koraszülöttségéhez. Egy úgynevezett „bélszűkülete” volt, ami elég ritka (szemben a bélelzáródással), éppen ezért telt 8 napba, hogy felfedezzék, hiszen ezen valamennyi táplálék átjutott, csak annyi látszott, hogy „hasmenése van” születésétől kezdve. Ezt a mindössze másfél centi hosszú részt ki kellett vágni, majd a felette és alatta lévő bélszakaszt kivezették a hasfalra, amit sztómának neveznek. Neki így van egy „működő” sztómája, amin keresztül távozik a széklete, és egy „üres”, amibe ugyebár nem jut táplálék. A hasán egy vékony vágás látszik, meg a két sztóma. A működőre majd sztómazsákot helyeznek, amit üríteni és cserélgetni kell a pociján, mint egy  pelust.

Annyira elesett és apró, hogy összefacsarodik a szívem ahogy ránézek, Marci kérdezget, mindent meg akar érteni, a legutolsó dologra is rákérdez, mintha gyorstalpalón az orvosira készülne, teljesen racionálisan át akarja látni a helyzetet. Én csak állok mellette és örülök, hogy él, hogy túlélte, és némán kitör belőlem a tegnapi nap feszültsége. Csorognak az arcomon a könnyek, de ez még nem felszabadító, csak fájdalmas. Annyira sajnálom az én törékeny apró kisbabámat, bármit megtennék, hogy ne kelljen ilyeneken keresztül mennie, de tehetetlen vagyok, és ez ólomként nehezedik rám.

Az elképzelés az, hogy pár napot lélegeztetőn, altatásban és morfiumon tölt, aztán ezeket fokozatosan csökkentik, és ha felébred, akkor el lehet kezdeni cumin keresztül táplálni, illetve majd ki is lehet venni az inkubátorból. Addig persze nem is merném, mert félnék, hogy kárt teszek benne, ha meghúzom valamelyik zsinórját.

Ha már lehet rendesen etetni, akár orrszondán is, átküldenek egy koraszülött osztályra, ahol szépen „felépítik” a táplálását, és már mehetünk is haza. A beleit pedig nagyjából 6-8 hét múlva fogják összezárni, de addig simán hazamehetünk, csak meg kell tanulnunk a sztómáját kezelni.

Lassan, és szorongással telnek az elkövetkező napok, és bár a műtét és az azt követő nap a legkritikusabb és egyben a legmegterhelőbb is lelkileg, az utána következők is csak lassan hoznak enyhülést. Végig ott lebeg Damoklész kardja a fejünk felett, hogy mi van, ha nem ébred fel, bár az orvosok ezt a lehetőséget egy szóval sem említik. Én mégis félek, hogy az egyetlen összeköttetését ezzel a világgal a csövei jelentik, és azok tartják csak életben.

 Nehéz a látogatási rend, és nagyon szigorúan is veszik, nem elég, hogy megmondják, hogy mikor mehetsz be, de azt is, hogy pontosan mennyi időt tölthetsz bent. Mindent alárendelünk ennek, felváltva járunk be, mert egyszerre csak 1 szülő lehet mellette. Amikor bent vagyunk, mivel még inkubátorban van, és nagyon nem tudjuk másképp kifejezni a jelenlétünket, mesét olvasunk neki…

Az első nap érzelmi mélyrepülése után elhatározom, hogy erős leszek, már csak Berciért is, nem hagyhatom, hogy egy bőgő anyát halljon, végül is neki a nehezebb…Már nem sírok, és tényleg előre nézek, mert biztosan tudom, hogy csak jobb lehet, de ezt az időszakot nem tudom megosztani senkivel. Ahogy a gyerekszületést boldogan közli az ember, vagy azt, hogy korán jött, de jól van, tehát szinte minden örömhírt, úgy az ilyen földhöz csapó rosszat én nem tudom és nem is akarom mással, csak Marcival megosztani.

Ha lehet elkerülök minden ismerőst, anyukát, és még a telefonomat is csak a családtagjaimnak veszem fel. Olyan, mintha buborékban lennék, olyanban, aminek a falait én erősítem, hogy ne pukkadjon ki, de ha hozzáérnek kívülről, akkor könnyárrá válik, és ezt nem engedhetem… Nem beszélünk róla, csak benne vagyunk és kitartunk rendületlenül, a külső szemlélőnek teljesen észrevehetetlen, hogy mi folyik a háttérben.

20200123_160318.jpg

Marci az egyetlen összekötőm a külső világgal, ő mesél, ha kérdezik, és nem zárkózik el az érdeklődők elöl, neki ez a szelepe, azt hiszem neki jól esik kimondania, kibeszélnie a történteket. Hallom, ahogy újra és újra elmeséli telefonon, ilyenkor inkább el is vonulok messzire, fáj meghallgatnom megint.

Egyfajta kórházi rutin kezdődik, minden nap részletesen elmeséltetjük azokat az apró változásokat, amiket megél Bercibaba ( kevesebb morfium, csak orron át lélegeztetés …), ezek kicsi, de fontos lépések, és alapvetőek, hogy jól legyen, és hamarosan „felébreszthessék” az altatásból.

Bár alig 9 napot tartózkodunk az intenzíven, mégis nagyon mélyen beég az emberbe az ott eltöltött idő. Ha lehet, itt még elesettebb babák vesznek körül, mindegyikből rengeteg cső lóg ki. Itt nincs hangos sírás, mert erejük sincs sírni, aki mégis elégedetlenkedik, macskanyávogásszerű és halk hangon teszi. Az egész kórházi osztálynak szentély jellege van, ahogy, mint a varázslók, precízen ugyanazokat a mozdulatokat teszik az ápolók, ahogy a gépeket igazgatják, elrendezik a babákat, nagy- nagy csendben, csak a sok gép csipogása töri meg az „áhítatot”. A rutin mozdulatai között sokat jelent, amikor a nővérke beszél a babához, minden mozdulatát előre jelzi, mintegy felkészíti a kicsit arra, hogy mi fog történni vele. Tudom a tudatommal, hogy nem érti, mégis emberibbé teszi a napi macerát, úgy érzem, hogy pici emberi lényként kezelik, apró kis tudattalan csomag helyett.

 Nem túl gyorsan, de 5 nap után kezd magához térni Berci, egyre kevesebb légzéstámogatást igényel, míg teljesen el nem hagyják a lélegeztetőt, és már néha ébren is van. Ekkor már megengedik, hogy kivegyük, és az ölünkben legyen pár órát. Újra remény költözik a szívembe a sok félelem és szomorúság közé. Úgy érzem, már látjuk az alagút végét és a legrosszabbon már túl vagyunk. Hamarosan mehetünk tovább, már „csak” egy koraszülött osztályon enni kell megtanulnia...

Berci történetét itt olvashatod tovább!

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr1215420950

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vendel987654321 2020.01.27. 15:51:40

Annyira vártam már a hírt Rólatok! Mielőbbi felépülést a picinek, és megnyugvást nektek!
süti beállítások módosítása