Aktuális életünk folyásáról még nem sok információmorzsát hullajtottam el, tekintve, hogy kronológiailag a terhességeknél tartok, de itt az ideje, hogy közbeékeljek egy kis jelenkori betekintést.

Csak, hogy össze ne zavarodjatok:

Szereplők:

• Duda: 7 éves
• Babci: 5,5 éves
• Csimi (Cuki diktátor): 3 éves
• Vilubaba (Aranyalma): 1 éves

 Legnagyobb Duda fiunk most lett iskolás, a két középső lány ovis, a legkisebb pedig itthon tölti napjait velem. Mi itt a nehézség, kérdem én is? Reggel mindenkit szépen útnak indítok, biciklire felpattan a csipet csapat, aztán apa vezényletével irány az intézmény, én pedig lábam lógatva, koktélt szürcsölve és köröm reszelgetve várom a délutánt, amikor értük mehetek. Így képzeltem én is…Na jó nem teljesen, de némileg kevésbé intenzíven, mint a valóság.

Férjem ugyanis megunva a banki életet, számos más dologba kezdett, melyeknek felsorolására nem lenne elég ez a cikk. Amikor tehát nem velünk tölti a fixmunkaidő hiánya miatt felszabadult feles óráit, akkor fut, szalad, intézkedik, tervez és terveztet, gasztroangyalkodik a szendvicsbárunkban, vagy ha épp nincs elég alkalmazott (ami nincs egy ideje), akkor egész napra beáll, süt és kiszolgál. (Megjegyzem, néha én is beállok, de csak fél napra, mert legkisebb Vilubucim nem viseli örömmel hosszabb távú hiányomat, és a melleim is szétrobbannának, ha egész napra eltűnnék.)

            Négy gyereknél nincs sok sansza az embernek, hogy végigaludhasson egy éjszakát (most konkrétan nem emlékszem mikor volt ilyen…talán egy éve..), nálunk például az a rend, hogy én kelek Viluhoz (aki épp éjjelente 3szor kukorékol fixen), és a férjem kel a többiekhez. Eddig elég aránytalanul jó dolga volt, mert szinte soha nem kelt fel senki a háromból, most azonban Cuki diktátor pár hete minden éjjel többször is megjelenik és a mi ágyunkban szeretné továbbfolytatni az éjszaka fennmaradó részét. Márpedig mi ennek nem akarunk engedni, nem csak azért, mert balga módon 140-es ágyat vettünk magunknak (különben nem fért volna el az éjjeli szekrény), hanem azért sem, mert ezzel az erővel mindenki átjöhetne, és akkor aztán tényleg ki lennénk rúgva a saját ágyunkból. Legyünk igazságosak, senki se feküdjön közénk!

   Egyik este tehát, mikor már három napja elkezdtem blogot írni, a szokásos éjjeli szoptatásnál megjelent Babci, akinél kisebb baleset miatt át kellett húzzam az egész ágyat (bár természetesen van gumilepedő), majd átöltöztetnem, és búcsúzáskor már bele is botlottam hármas számú porontyomba, aki épp az előre melegített helyemet készült volna elfoglalni apja mellett. Mivel apa aznap elég sokáig dolgozott (éjfélig szendvicset fotóztak), ezért gondoltam megszánom, így visszavezettem Csimit (alias „Cuki diktátor”) eredeti fekhelyére. Ilyenkor egy kis laza mormogás, meg rábeszélés is kell ám, és mire visszafeküdtem, már hamarosan újra kelt a legkisebbem. Nem csoda, hogy reggel üveges szemekkel vagdostam a barackot egyetlen jól alvó gyermekem uzsonnájához. Persze a reggel nehezen indult, mindenki álmos és hisztis volt.

Szinte mindig Marci (a férjem) viszi őket, de ezen a napon megígértem, hogy én megyek velük. Szépen el is tekertünk (mindenki a maga biciklijén) az iskoláig, ahol fél8-kor, az ajtóban realizáltam, hogy elfelejtettem hátamra kapni Duda iskolatáskáját (olyan nehéz, ahol lehet én viszem). Na persze óriási elkeseredés, semmilyen megoldás nem jó (bemegy én később behozom stb…). Ott állunk, már Duda és én is kétségbe vagyunk esve, (ő azért mert nincs táska, én azért, mert nem hajlandó felmenni nélküle), ekkor egy osztálytárs anyukája megszánt, és felajánlotta, hogy vigyáz a lányokra, amíg mi hazaszaladunk. Na biciklire fel, Dudát a babaülésbe bependerítettem (mindenképp velem akart jönni), mondtam, hogy most már tuti biztos elkésik, és elkezdtünk hazaszáguldani. Apa persze nem veszi fel a telefont, hogy legalább a lifttel lehozza a táskát, sebaj, felrobogunk, majd vissza. Egyébként rekordidőt futhattunk, ha figyelembe vesszük, hogy tíz percig győzködtem, de 7:50-re így is visszaértünk.

 Mindenki  boldog, főleg én, hogy vége a reggelnek, laza játszóterezés következik. Azonban Vilubaba sem volt jó passzban, nyüglődött, esett, kelt a játékok között, és azzal rakta fel az i-re a pontot, hogy hazafelé (azon a 200 méteren) elaludt a babakocsiban. Nem kell magyaráznom ez mit jelent, ugye? Fél óra alvást, ahelyett, hogy két órát húzta volna a lóbőrt a saját ágyában, ami alatt én kimoshatok, elpakolhatok, főzhetek, és tán még aludhatok is. Na ezek mind nem jöttek össze. És ha ez még nem lett volna elég erre a napra, ezen a napon megyek én parkour-re (ugribugri óra), heti kétszer két hónapig, mely napokon Marci áldozatosan bevállalta, hogy ő hozza el mind a 4 gyereket és ő szellőzteti meg őket a játszótéren. Szóval ezek az én nagy „pihenős” délutánjaim, amikor a hobbimnak élek.

Rohanok tehát órára (ki nem hagynám, szuper jó), aztán rohanok vissza játszóra, mert a nagyokat én viszem át úszásra. Addig a kicsik még apával legelnek, röpke bevásárlás (vacsorához való), és már este fél7re mehetek is értük.

 Mire hazaértünk, én biztos fáradtabb voltam, mint ők, pedig az úszásos napokon elég megviseltek szoktak lenni. Vacsora, konyha káosz, fürdés, fektetés, mesehegyek…és már írhatom is a blogot tovább, ha nem ragad le a szemem. Azt hiszem, kibír mindenki egy napot nélkülünk, vagy talán kettőt is. Addig reménykedek, hogy jobb éjszakám lesz, vagy nem leszek jó fej, és tartom magam ahhoz az egy gyerekhez, akihez muszáj nekem kelnem.