Mint, azt minden közeli ismerősünk tudja, nem vagyunk azok a „túlgondolós”, vagy épp részletekben elvesző fajták, mégis kellett ez a félév, hogy felkészüljünk a nagy útra, és még mindig nem állt össze teljes egészében. Nem is baj, a szépsége a spontaneitásban fog rejleni, csak már induljunk el!
Ott hagytam abba legutóbb, hogy nagy elhatározással kijelöltük az úticélt, nevezetesen Mexikót, ahonnan lecsorgunk Argentínáig. Aztán rövid térképböngészés után rájöttünk, hogy nincs összefüggő autóút, amely összekötné Észak és Dél Amerikát, ugyanis a panama-kolumbiai határszakaszon van egy közel 100km-es szakasz (nem, nem a panama csatorna), amely egy Darién gap-nek nevezett mocsaras rész, ahol egyszerűen nem lehet átjutni. Persze európai ésszel gondolkodva, akkor nyilván van komp is, hiszen valószínűleg nem mi lennénk az elsők, akik kocsival szeretnék megtenni ezt a szakaszt, de itt jött be, hogy ez már Latin-Amerika és semmi sem olyan egyszerű és egzakt, mint az öreg kontinensen. Tehát van komp, csak nincs fix időbeosztása, magán cégek csinálják különböző áron, és jobban megéri betársulni valami más utazóval egy konténerbe.
Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy útközben polgárháborúba fulladt Nicaragua (ami, sajnos kikerülhetetlen), és Gautemalában az évtized legnagyobb vulkánkitörése pusztított. A vulkánt megúsztuk, talán még jobb is, mert statisztikailag kisebb az esélyünk, hogy egy éven belül újra erőteljesebb működésbe lépjen, Nicaraguát pedig kénytelenek leszünk kikerülni, mert csak nem akarnak megbékélni a szembenálló felek.
Mexikóban több évig élő barátnőm ezek után a fejünkre zúdított egy olyan „ellenbeszédet”, miszerint Mexikóban szinte biztosan fegyveres rablás áldozatává válunk, mivel Kolumbiából száműzték a drogkartelleket, azok áttették az elmúlt években a székhelyüket Észak-Mexikóba, ennek folytán bármikor belekeveredhetünk egy drog kiváltotta bandaháborúba is. Ezek után megnéztem az USA biztonsági besorolását, mely szerint a nyugati partszakasz a 4-es, vagyis háborús övezet szintjén mozog. Azért ez némileg megingatta kőkemény elhatározásunkat, de szerencsére találkoztunk olyanokkal is, akiknek Mexikóról csodás élményeik vannak, és csatlakoztunk egy olyan facebook csoporthoz is, ahol hasonló habitusú, lakóautós turisták járják be az általunk megcélzott területeket, és csupa mesés élményről számolnak be. Pro és kontrák után, úgy döntöttünk, más turisták is jártak már Mexikóban, nem is kevesen, így hát belevágunk, Fortuna istennő pedig, ahogy eddig is, pártfogásába vesz minket a nehezebb szakaszokon.
Bele is kezdtünk itthon az adminisztrációs folyamatok elindításába, mely végtelen kálváriával járt, és egészen az indulás előtti napig tartott. Kettéosztottuk a teendőket, Marci intézett minden lakásunk kiadásával járó, banki, biztosítással kapcsolatos és leendő lakóautót érintő teendőt, én pedig nekiálltam utánanézni az oltásoknak, a gyerekek intézményből való kivételi módjának és a cél országok megismerésének.
Minden elsőre egyszerűnek tűnt, de aztán nagyobb elmélyülést követően kiderült, hogy hazai bankszámláról horror díjakon lehet dollárt és más egyéb devizát külföldre utalni, viszont léteznek már ún. online bankok, ahol ingyenes a számlanyitás és a bankkártya, és fillérekbe kerül az utalás is. Vagy épp a biztosítások közt is találtunk olyat, amely nem az átlag turista biztosítás felszorozva, hanem egész kedvezményes és az egész családra kiterjed. Nem is beszélve a bankkártyához tartozó biztosítás kimaxolásáról, ami megoldja az Usában töltendő időnket, ami által a többi időszakra jóval olcsóbb díj kerül felszámításra.
Ezután jött a lakásunk, amit nem akartunk parlagon hagyni, és az utolsó pillanatig lebegett Damoklész kardja a fejünk felett, hogy csak Airbnb-vel tudjuk majd kiadni, de végül egy szimpatikus francia család beleszeretett és egész időszakra fixen kivették. Ezután már csak csutkára kellett pakolni…
Közben a gyerekek intézményből való kivételével is futottam néhány kört, és utólag jóval bölcsebb lettem, de most már mindegy. Kiderült számomra, hogy az iskolából sokkal könnyebben elengedik őket, mint az óvoda utolsó évéből, ahol törvényileg kőbe van vésve, hogy a gyereknek márpedig járnia kell. Aztán arra is rájöttem, hogy ahány intézmény, annyi szokás, az egyik iskolában simán megengedték a „szüneteltetett jogviszonyt”, a másikban viszont eléggé ragaszkodtak a magántanulói státuszhoz, mellyel a fő problémánk az volt, hogy fél évkor is kéne vizsgázni, és emiatt nem annyira szeretnénk hazautazni. Lényeg a lényeg, hogy minden mindenhol megoldódott sok jóindulattal és utánajárással (akit nagyon érdekel, annak privátban részletezem), és hivatalosan is elengedte az állam családunkat a nagy kalandra.
Az oltásokkal sem volt sokkal egyszerűbb, pedig igazán hamar hozzákezdtem az utánajárásnak. Először is egy oltóközpontban megbeszéltük, hogy milyen oltások kötelezők (egyedül a sárgaláz), és milyen oltások ajánlottak a célországainkba. Ezután kaptam egy borsos árlistát, melyből rövid fejszámolás után rájöttem, hogy hatunknak a fejenként 5 oltás többszázezer forintos költséget fog jelenteni. Ekkor kicsit alaposabban nekimentem a költségcsökkentésnek, és kikerülve az oltóközpontot, beadatuk a háziorvosokkal a patikában megvett oltóanyagokat. Azon kívül, hogy minden egyes beadással is spóroltunk, még elképesztő különbségeket is fedeztem fel az oltóanyagok patikai árai között is, ami legalábbis a felére csökkentette az eredeti költségeket. Egyedül a sárgalázzal nem tudtunk renitenskedni, mert arról csak hivatalos oltóközpont adhat bizonyítványt, ami pont a lényege.
Majd jött a kocsi, melyet kivontunk a forgalomól, és elhelyeztük egy zárt helyen. Eközben persze Marci folyamatosan nézte a kinti lakóautó kínálatot és sikerült megvennie a truck camper felépítményét Los Angelesben, majd pár hónapra rá a kocsit magát Seattle-ben… Nos, nekem sem volt erősségem az USA földrajza, de ha rápillantunk a térképre, nagyobb balgaságot el se követhettünk volna, mint, hogy Miamiba utazunk. Így tehát Marci egyből repül tovább Los Angelesbe, mi pedig pihenünk két napot, majd San Francisoban egyesülünk immár családilag a kocsival egyetemben.
Reméljük minden zökkenőmentes lesz. Nekem a legnagyobb parám, hogy az amerikai határon valamelyikünket csak úgy visszafordítják, ezért bebiztosításul vettünk egy teljes egészében visszatérítendő, visszaútra szóló jegyet, ha „véletlenül” nem hinnék el, hogy tovább akarunk állni Mexikó felé. Úgyhogy drukkoljatok nekünk, holnapután ilyenkorra már megoldódik ez a problémánk.
