Imádunk utazni, és nem bírtuk kivárni, hogy a gyerekek felnőjenek és megvalósítsuk életünk álmát, ezért összepakoltunk és elutaztunk, hogy egy lakóautóval egy év alatt bejárjuk Közép és Dél Amerikát. Miután csodás helyeken jártunk Michoacánban, tovább indultunk a főváros felé, de mielőtt belevetettük volna magunkat a 20 milliós forgatagba, jól körüljártuk a megapoliszt. Azt hiszem, mindenképp megérte!

Elhagyva a lepkék telelőhelyét egy Toluca nevű útbaeső városkában próbáltunk meg beállni egy nagy áruház parkolójába, de sajnos a Truck camerpünk magassága miatt erre esélyünk sem volt. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, egy tűzoltóállomáson kérdeztük meg, hogy zavarnánk-e, ha ott éjszakáznánk. A tűzoltók szívesen fogadtak, a gyerekeknek még a tűzoltóautókat is megmutatták. 

Itt aztán se vízre, se áramra nem tudtunk csatlakozni, de mint azt már tudjátok (előző posztjaimból) 3 napig ez nem okoz problémát nekünk. A főút ugyan elég hangos volt, de békésen telt az éjszakánk. Innen Malinalcoba mentünk tovább, ami egy hegyek közt megbúvó kis falu, és amely az egyik dombtetőre épült indián romjáról híresült el. Itt képezték az indián harcosokat, és nagy megtiszteltetés volt ebben a szentélyben elnyerni a harcos címet. A falu főterén épp piacnap volt, innen az út meredeken vitt felfelé, egy elég jól védhető piramis és templom romjához. A gyerekek persze megint a helyi élővilággal, nevezetesen a színes hernyók összeszedésével mulatták az időt, miközben mi a kilátásban gyönyörködtünk. A rom nem volt olyan nagy szám, de az ide vezető út és a táj mindenért kárpótolt.

 Még ugyanaznap útba esett a kinézett kempingünk felé egy meleg vizes fürdő, amire már nagyon vágytunk. A hely leginkább egy 80-as évekbeli lepukkant gyógyfürdőre emlékeztetett, aminek különösen rosszat tett az, hogy mivel kint hideg volt (csak 22-24 fok), ezért az összes kinti medencét leeresztették, és csak a benti barnás gyógyvizekben lehetett fürdeni. Nekünk azonban még ez is nagyon tetszett, végül is csak melegedni és ázni jöttünk kicsit. Csak az ütött egy picit szíven, mikor kiderült, hogy csak hideg vizes zuhany van távozáskor, és az általam hozott hajszárítót sem tudom használni, mert véletlenül épp áramszünet van. Vizesen és fázva indultunk vissza a parkolóba, ahol úgy döntöttünk, hogy maradunk egy éjszakát, mert nem akarjuk, hogy útközben sötétedjen ránk. Még szerencse, hogy a napelemmel és gázpalackkal teljesen önellátók vagyunk a fűtés tekintetében, mert láthatóan az egész faluban elment az áram, mi viszont dundigázzal fűtöttünk, amíg mindenki át nem melegedett, és meg nem száradt a lányok haja.

Másnap épp Mikulás napja volt, és szerencsére minket is megtalált a vén szakállas, bár Mexikóba csak karácsonykor tesz látogatást. A gyerekek sokat találgattak, hogy ha nem a kéményen, akkor hogyan jött be a lakóautónkba, de aztán megnyugtattam őket, hogy csak erre az estére nem zártam kulcsra az ajtónkat…

Két ínséges éjszaka után szerettünk volna már egy rendes kempingbe érkezni, de még utunkba esett egy cseppkőbarlang, amiről rendkívül jókat írt az útikönyvem. Kicsit szkeptikusan álltunk meg, mert nem gondoltuk, hogy Szlovénia után újat tud majd mutatni egy barlang, de végül nagyon elégedetten távoztunk. A Cacahuamilpa barlang egy igazán grandiózus, és látványos barlangrendszer, széles folyosókkal és hatalmas cseppkövekkel.

Semmi szorongató vagy nyomasztó érzése nincs az embernek a séta során, melyet egy idegenvezető vezet és a szokásos barlangbeli butaságokkal fűszerez, mint pl.: -Itt látható a medve feje, amott pedig a hét törpe… - a dolog érdekessége, hogy félútig vezetett a túra, aztán visszaeresztik az embereket szabadon. Külön túra során van a barlangnak egy vizes része is, amit hajóval lehet meglátogatni, de ez már extra. Mi azért szintén befizettünk egy kis hajózást, de csak a barlangba befolyó folyó külső szakaszára. A hajókázás élvezetes, de elég rövidke volt, a gyerekeknek azonban épp elég.

Itt volt az ideje, hogy pár napra lenyugodjunk és gyökeret verjünk egy kellemes kempingben. A barlangtól alig egy órára végre megérkeztünk egy tó partjára, Tequesquitengoba, ami a legközelebbi használható kempingnek tűnt következő úticélunkhoz, Cuernavacahoz. Mint később kiderült, nagyon jól tettük, hogy nem keresetünk az áhított városban más szállást. Pár nap igazi nyaralás következett, város, rom és barlanglátogatás nélkül. Csak főzőcskéztünk, a gyerekeket tanítottuk, fürödtünk és utol értük magunkat. Én újra belemélyedtem, az útikönyvbe, hogy megtervezzem az útvonalat, Marci videókat szerkesztett a gyerekek pedig tökéletesen élvezték, hogy végre nincs minden percük beosztva. Eljátszottak a helyi kutyákkal, kipakolták a dobozaikat, kuckóztak a sátorban és játszottak, amennyi belefért a napba.

Mivel nagyon hepehupás út vezetett a kempingig és Cuernavaca belvárosába szerettünk volna bejutni, ezen két okból kifolyólag levettük a campert a truckról, és otthagytuk a kempingben. Csak Goldie-val suhantunk be a városba, melyről azt olvastuk, hogy a Mexikóvárosiak egyik kedvenc célpontja volt tiszta levegője és közelsége miatt. Ugyan a tiszta levegő már a 8 éves útikönyvem szerint is túlzás, az „örök tavasz városa” elnevezés épp elég vonzónak bizonyult, hogy meglátogassuk. Azt hiszem rossz napot és rossz évet választottunk.

Először egy kacskaringós parkolóba furakodtunk be, amikor rájöttünk, hogy ugyan a magasságunkkal most nincs gond, de Goldie még így is közel kétszer olyan hosszú, mint egy rendes személyautó, és ezt minden fordulóban éreztük is. Aztán kisétáltunk a főtérre, ahol kiderült, hogy egy éve (2017-ben) volt egy földrengés, aminek következtében Cortés palotáját renoválják, és nemhogy bemenni nem lehet, de még kívülről is alig látni a fenséges építményt. Ezután rájöttünk, hogy mivel hétfő van, minden múzeum, templom és park zárva van. Persze szántszándékkal választottuk ezt a napot, ugyanis színházjegyet vettünk a családunkban minden évben már-már kötelezően megnézendő karácsony előtti „Diótörőre”. Gondoltam itt az alkalom, hogy az ismert történetet ne otthon nézzük meg a gyerekekkel, hiszen úgyis csak a zene és a tánc számít benne. Így aztán mindenképp el kellett tölteni az időt estig. Mivel a belvárosban tényleg minden épkézláb park és kellemes hely zárva volt, úgy döntöttünk, hogy a kicsit távolabbi romokhoz gyalog tesszük meg az utat, hogy addig is teljen az idő. Nem elég, hogy a lábunkat lejártuk, és a romokat csak madártávlatból engedték megnézni az előző évi földrengés miatt, de még a gps bevezetett egy szegénynegyedbe is. A városrész egyáltalán nem volt félelmetes, mindenki a maga dolgával foglalkozott, a nők az utcán főztek, a gyerekek mezítláb futkostak, férfiak alig-alig voltak, vagy békésen üldögéltek a portálukon, de azért éjszaka nem szívesen sétáltunk volna végig ezen a részen.

Ez a video Cuernavaca szegénynegyedén visz keresztül

Végre megérkeztünk a romokhoz, és mivel közelről nem nézhettük meg őket, a mellettük lévő fura múzeumszerű építmény tetejéről vethettünk rájuk néhány pillantást.

Az egyetlen, ami enyhítette felesleges sétánk miatt érzett csalódásunk, egy focikiállítás volt, amire véletlenül bukkantunk rá a nyitott múzeum aljában. Érdekes módon sikerült annyira szépen és kreatívan megjeleníteni a 2018-as focivb résztvevő országait gyönggyel kirakott focicipőkön és labdákon, hogy még engem is elbűvölt.

Vissza már taxiba ugrottunk, hogy még időben átöltözhessünk a balettelőadásra, amit egy szörnyen nyomasztó színházban néztünk meg. A kakasülőre, ahova a jegyet vettük egy keskeny betonszínű folyosó vezetett fel, és a nézőtér sem kínált semmi szépséget. Az emberek pedig még annyira sem tisztelték meg az előadást öltözetben, mint otthon, mintha csak leugrottak volna a közértbe egy liter tejért… Még szerencse, hogy nem vettünk ezért külön ünneplőt! A második felvonásra megpróbáltunk lentre osonni, hátha onnan nagyobb élvezetet nyújt a gyenge előadás, de sajnos kiszúrtak minket. Ilyenkor bezzeg hátrány, hogy így hatan nagyon feltűnőek vagyunk! Meg kell mondanom, kár volt eljönni emiatt, bármelyik magyar előadás kenterbe verte volna ezt az orosz vendégjátékot.

Már csak egy dolog volt hátra, kijutni a városból, ami sokkal nagyobb problémának bizonyult, mint azt gondoltuk volna. A pakolóházból a színház után mindenki egyszerre próbált elindulni, mi pedig beszorultunk az araszoló autók közé. Valahogy kifelé a kanyarok mintha összementek volna, minden egyes fordulónál vissza kellett tolatnunk, és újra bevenni, hogy ne vigyük el se a falat, se az oszlopokat. Elég extrém látványt nyújthattunk, ahogy én kiülök az ablakba, és úgy próbálom Marcit navigálni, hogy mikor koppan a kocsi fényezése valamelyik oldalfalon. Szerencsére a mögöttünk haladó a második visszatolatásnál megértette, hogy nem érdeke ránk állni, különben sose jut ki, de még így is majdnem beszorultunk a kivezető kapuban. Érthetetlen okból ugyanis a végső és egyetlen kivezető kapu egy éles kanyarba ért ki egy keskeny utcára, amin még autók is parkoltak. Goldienak pedig tényleg csak néhány centin múlott, hogy végleg beragadjunk, feltartva ezzel az egész parkolóház összes autóját.

Miután sikeresen megmenekültünk Cuernavacaból, meg kellett állapítanunk, hogy ez volt az eddigi legsikertelenebb és hiábavalóbb városlátogatásunk eddig Mexikóban. Innen a főváros következett, de azt a következő posztomban részletezem majd, úgyhogy most ugorjunk északra, 1 órányira a fővárostól, Teotihuacan romvárosába.

ebben a videóban több Mexikóváros környéki indián romról tudhatsz meg sok érdekességet

Ez az egyik legnagyobb romkomplexum, csak sajnos rendkívül keveset lehet tudni a történetéről. A történészek még abban sem tudtak megegyezni, hogy kik lakták, és maga a Teotihuacan elnevezést is, ami „az istenek születési helyét” jelenti nahuatl nyelven, csak az Aztékok aggatták rá, amikor már elhagyatott volt. Mivel azonban szent helyként tisztelték az aztékok is, a spanyol hódítóknak pedig szerencsére nem volt útjában, ezért viszonylag éppen megmaradt. Mi jó időben mentünk, nem volt túl meleg a piramisok megmászásához, és szerencsére nagy tömeg sem. A két legnagyobb építmény a nap és a hold piramis. A Nap piramis 70 méteres csúcsáról be lehet látni a hold piramistól 2 km hosszan tartó „holtak útját” és szinte az összes kisebb palotát és piramist.

Igazán lenyűgöző léptékű romváros, ami a maga idején egészen Guatemaláig terjedő befolyással rendelkezett. Akár több órát is el lehet sétálgatni benne, még a múzeum nélkül is.

Miután lejártuk a lábunkat, a romvárost körülvevő útmenti éttermek egyikébe találomra betértünk és isteni húsos vegyes tálat ettünk az elengedhetetlen tortillával együtt. Még ugyanebbe a napba beleszuszakoltunk két „romnézést” a kimondhatatlan nevű Cacaxtlaban és Xochitécatlban. Ezek épp útba estek Puebla felé, Tlaxcala mellett, ahova a legközelebbi kempinghelyünket terveztük. A piramisok két egymás melletti dombon álltak. Egészen 1975-ig senki nem is gondolta, hogy a dombok piramist fedhetnek. Mint kiderült, Cacaxtla egy régi palota maradványa, amiben a 400-as évektől kezdve 1000-ig folyamatosan épült, piros mintájú falfestmények láthatók, épp ezért egy tetőt építettek felé, hogy az eső ne tegyen bennük kárt.

Régen (lehet, hogy a jövőben is) át lehetett sétálni egy keskeny ösvényen a másik dombra/piramishoz, de most le volt zárva ez a rész ásatások miatt, úgyhogy csak kocsival tudtuk megközelíteni körbe. Ha már ennyire közel voltunk, átkocsikáztunk, és egy különleges csigás, kör alakú piramist láthattunk, ami a felirat szerint unikális, bár később Pueblában a múzeumban láttunk egy hasonlót, úgyhogy ezek szerint ez kicsit túlzás, de legalábbis ritka.

Innen már a kemping felé vettük az irányt, és a mesés Cholulába érkeztünk, amiről azonban következő blogbejegyzésemben fogok majd részletesen írni.

Ha érdekelnek további élményeink és velünk együtt tovább utaznál, akkor iratkozz fel a blogomra vagy youtube csatornánkra,  és kövess minket facebookon!!