Anyának és apának lenni teljesen más élethelyzet, gyerekeink pedig, mint minden gyermek, azt képzelik, hogy a világ körülöttük forog. Ha ennyi naphoz kell már igazodni, akkor naprendszerünk működése egyre inkább lehetetlennek tűnik.

Mindig is azt hittem, hogy szervezésben jó vagyok.Amikor még leányéveimet tapostam, rendszeresen én hoztam össze a bandát különböző alkalmakkor, aztán az utódok számának növekedésével egyre gyérült ezen alkalmak száma, mígnem maga a banda is oszlásnak indult. Mindenki a saját családjára fordította a kevéske szabadidejét, vagy arra, hogy egy-egy gyerekmentes estét, ne adj isten a párjával is el tudjon tölteni.

Energiáim így áttevődtek a családi élet szervezésére, amiről nem is gondolná az ember, hogy mennyit emészt fel. Az első gyereknél még csak a végtelen alkalmazkodás a kis mazsola napirendjéhez, mikor alszik, mikor eszik stb…Úgy tűnt megéri, mert cserébe kiegyensúlyozott volt és ettől mi is azok voltunk. Az elején a napi kétszer másfél óra, később a nap közepi alvásidő akadályozza meg az ember lányát abban, hogy egész napos programot szervezhessen a babával. Ahogy aztán egyre több a gyerek, egyre többféle az igény és a tökéletesség igénye egy vágyálom marad csupán.

Ekkor már a tökéletesnek sok alfaja lesz, vagyis a kérdés kinek tökéletes? A kicsinek, akinek a legjobb, ha otthon békésen az ágyában alszik déltől, a nagyobbnak, akire 2től köszönt rá szundimanó, vagy a két nagynak, akik alvás helyett valami egész napos viháncolásban is benne lennének. Persze melyik hogy, Babci egész nap ugrabugrálna, kirándulna, játszóterezne, Duda otthon kisautózna, rajzolgatna, esetleg biciklizne. Ja, és akkor még a saját igényeinkről egy szót sem ejtettem…Felesleges is, kinek jön össze négy gyerek mellett, hogy délig aludjon, komótosan reggelizzen, aztán romantikus kettesben megnézzen egy filmet, és délután kószáljon egyet a belvárosban? hahaha…Most, hogy ezt a nevetséges szülői vágyálmot elhessegettem, itt az ideje a realitások talajára huppanni ismét. Miénk a moderátor szerep, mert mindenkinek úgysem lesz jó. Márpedig, ha van már hangja annak, akinek nem jó, akkor ennek hangot is fog adni, méghozzá süvöltve és dühödten.

Egyszerű eset, a két lány szeret játszóterezni, akár barátok nélkül is (Duda, csak ha van barátja), mivel nem tudok mindig odaszervezni számára egy hadsereget, ezért duzzogva szokott eljönni, és kb 5 perc után nyüszít, hogy haza óhajt indulni. Megoldás? Kettő egy arányban győznek a csajok (Vilubaba igényei még nem számítanak e téren), és hallgatom a duzzogót. Jó esetben önmaga is elunja, hogy nyüglődik és elkezd játszani…rosszabb esetben kiborulok, hazaindulunk, ahol majd  a másik kettő duzzog.

Rettentően próbálok megfelelni az igényeknek, összeegyeztetve persze nevelési elveimmel őket. Például jó levegő kell, szabadban lenni kell, számítógép kizárt (még kicsik hozzá), rendes étel kell. Jaj, az utolsó pontban már elbuktam, a fiam ugyanis épp olyan édes szájú, mint én, és óriási harc, hogy a túró rudi - danonino kombó helyett legalább egy párizsis zsömlét tömjön magába.

Aztán amikor rosszabb passzban van az ember, mondjuk jön az ősz, hideg, sötét és nyálkás időjárás, esetleg még a gyerekeid sem a legjobb arcukat mutatják, akkor azt kezded érezni, hogy az életed egy folyamatos harc, amiben vesztésre állsz. Minden reggel újrakezdheted a küzdelmet az öltözködéssel, a „Nem veszem azt fel! Ja, sálat, azt biztos nem. Ez a kabát már nem tetszik nekem. A cipőmet meg tegnap óta kinőttem, de tényleg…” variációkat a „Nem akarok ma úszásra menni. Nem akarok oviba menni. Kekszet akarok alma helyett vinni uzsonnára az iskolába.” követi. Aztán, amikor a férjeddel egyesült erővel lenyomjátok gyerekeitek torkán az akaratotokat, hiszen az iskola miatt időben kell elindulni, meztelenül mégsem lehet az utcán mutatkozni, és nem lehet mindennap otthon maradni ovi helyett…akkor a rövid megkönnyebbülést egy röpke lelkiismeret furdalás zavarja meg. Vagyis, „Tényleg jól csináltam? Lehettem volna megértőbb és türelmesebb reggel. Igazából vihetett volna kekszet is szegény gyerek…”

Amikor ezek a gondolatok felbukkannak benned, kételkedni kezdesz önmagadban, ön marcangolsz, és amikor az is eszedbe jut netán, hogy azon kívül, hogy szőrös szívű, kegyetlen hajcsár anya vagy, még a férjedre sem jutott ezen a héten/hónapban/… elég időd, akkor végleg elmegy a kedved nyomorult kis életed folytatásától. A „Mit csinálok én rosszul?” kérdésre a válaszod: „Bizonyára mindent!”, De ekkor jön a duplacsavar, s felmerül az önfelmentő kétely, mert miközben te az igényeket figyelembe véve 6 felé hasadsz,férjed saját igényeit is szem előtt tartva éli életét.  Ekkor megvilágosodsz, hogy ha nem te, akkor, ki más is lehetne a hibás…nem, nem ezek a szegény elnyomott tündéri gyerekek, hanem a férjed! Hát persze! Hogy ez korábban nem tűnt fel? Először is sokat dolgozik (ja, kis felmentés, ha ez sok pénzt hoz a házhoz), emiatt aztán keveset van itthon, emiatt keveset segít, és még saját igényei is vannak, amiket kielégít. Például felnőtt emberek társaságába jár, szabadidős tevékenységet folytat heti rendszerességgel…

Bevallom nekem Marci sokat segít, és elég sokat van itthon is…de azért persze hogy, mint a többi férfi, ő is hibás. Például nem szoptat, ezért akkor megy el, amikor akar, akár egy egész éjszakára, vagy több napra is! Aztán nem kell rejtőzködve távoznia otthonról, mert nem kap hiszti rohamot a kicsi a távolodó lépteitől. Érdekes mód őt hagyják, hogy leüljön és számítógépezzen egy darabig, sőt még olyan is előfordult, hogy olvasni tudott, miközben a gyerekek ébren voltak! Neki akadnak helyek, ahova elegánsan felöltözhet, szemben azzal, mennyire felesleges a játszótéren necc harisnyában villogni. Mindez mélyen igazságtalan és csakis ő tehet róla! Vagy mégsem?

Amikor magamba nézek, és épp visszatér a jó hangulatom, akkor azt látom, hogy önként és dalolva választottam az anyaságot, aminek immár 7. évét taposom, és lássuk be, ez alatt előfordultak hullámvölgyek. Hazudik, akinek nem. Önkéntes a szerepvállalásom, ami azt jelenti, hogy egy ideig én vagyok Héra és ő Zeusz (csak ne csaljon meg, mint őt!), aztán még hosszú az élet, lehetek még Pallasz Athéné, vagy Artemisz is, ha arra vágyom, csak később. Most pedig ideje visszatérnem a mosatlanhoz, és elvégezni a házimunkát, hogy aztán érdemi időt tudjak együtt tölteni a gyerekekkel, ja és talán a férjemmel is…mert mind megérdemlik.

 Mit is várhatna az ember egy Cuki diktátortól? Még szép, hogy maga választja ki, hogy mikortól fog saját orrlyukán levegőt szippantani, és nem zavartatja magát, ha az anyatermészet, ezt éppenséggel hét héttel későbbre tervezte volna.

Történt egyszer, mikor nyári zivatarban tepertem haza bringával hátul a gyerekkel, akinek épp előző nap vették ki az orr manduláját, és amikor úszni mentem egy addig ismeretlen uszodába, hogy estére kissé elfáradtam. Ezen az estén, 33 hetes terhesen, kezdett hasogatni a hasam. Na, gondoltam, ez valami vicc, most még nem szülhetek, több okból sem. Először is, mert a férjem épp vakációzik Európa csizmájában a barátaival, másrészt, mindenki másom is elutazott ezen a napfényes júniusi héten (anyukám, szülésznőm stb…) De a fájás és a bennem rúgkapáló kis akarnok nem látta be, hogy nem ez lenne az alkalmas időpont az érkezésre, így aztán egész éjjel fél óránként fogcsikorgatva forgolódtam az ágyban, és közben próbáltam nagyon kipihenni magam. Volt időm összepakolni a kórházas cuccomat is, majd másnap reggel becsattogni a kórházba, mondván, itt valami nem stimmel. A fájásvizsgáló azonban, csak szemernyi összehúzódásokat regisztrált, úgy tűnt nem vagyunk egy véleményen e tekintetben,  s ezáltal sűrű jókívánságokkal, de hazaengedtek. Azt azért a lelkemre kötötték, hogy ha folytatódik, nyugodtan húzzak le egy felest, vagy iszogassak egy kis bort lazításként.

Délelőtt aztán a játszótéren műanyag poharas fröcsikémet szorongatva egyre jobban kellett koncentrálnom, hogy ne roppantsam össze a hűsítő nedűt karmaim közt. A fájások nem hogy lanyhultak volna, inkább egyre sűrűbbé és brutálisabbá váltak. Hiába próbáltam én élvezni a hűs árnyékos padokat, mikor ülni se tudtam, hiába próbáltam csevejbe elegyedni az anyukákkal, amikor erőmből csak arra futotta, hogy ne üljön ki arcomra az erőlködés, és hiába pihentem intenzíven a homokozó szélén, mikor minden porcikám azt kiabálta: indulj szülni.

Kénytelen voltam magamnak, és nem a (délelőtti) fájásvizsgálónak hinni, így aztán visszaindultam a kórházba, miközben rácsörögtem az egyetlen emberre, aki épp nem nyaralt, és még épp segíthetett rajtam, a nőgyógyászomra. Beérve méhrajként zsongtak körbe, beinfúzióztak (magnéziumos, alkoholos lazító kombó) és sűrűn ellenőriztek. Úgy látszott mindenki nagyon szeretné elkerülni, hogy bármi távozzon belőlem. Kezdetben úgy tűnt, erre még esélyük is van, hiszen pettyet sem tágultam, de amikor felvilágosítottam őket, hogy ez az előző két esetben sem jelentett akadályt, akkor kissé aggodalmasabb képet kezdtek vágni. Addig-addig tanakodtak, míg biztos, ami biztos alapon még egy tüdőérlelő injekciót (babának) is belém döftek.

Az infúziótól persze jobb nem lett, fájni fájt, csak teljesen bebódítottak egy időre és tisztára kipirultam. Aztán ez a hatás is elmúlt, és jött a 2 perces fájás, aminek már tudtam, hamarosan jön az összeolvadós változata. Ekkor lépett be az én orvosom, és mint egy mentőangyal mosolygott felém és mondta:  „Nem mentem messzire (persze, hogy lejárt már a műszakja estére), tudtam, hogy maga nem viccel.”  és már ment is bemosakodni. Ugyan én sem terveztem szülni, de mivel már minden jel erre mutatott, jó volt végre biztosan is tudni, hogy tényleg az következik.

Eljött az ideje, hogy apa is megtudja a nagy hírt, így aztán, épp mielőtt betoltak volna a műtőasztalra, még elcsíptem és közöltem vele, hogy. – Épp most fogok szülni. Puszi Édes! – Gondolom lepetézett, annyi biztos, hogy már másnap hajnalban berobbant a kórházba, pedig 12 órányi autóút választotta el tőlem.

Kicsit egyedül éreztem magam a műtőasztalon, kicsit szorongtam is, hogy mi lesz a babával, de aztán a nőgyógyászom olyan béna viccekkel szórakoztatta a nővérkéket, hogy ez teljesen elterelte a gondolataimat. Mire felocsúdtam, kiderült, hogy kislány! Mivel eddig ezt nem tudtuk (nem akartuk tudni), nagyon megörültem, mert a lányokat sokkal életképesebbnek gondolom, és ez nem utolsó egy koraszülésnél.

A szülés beindulását azóta is rejtély övezi, fertőzést kizárták (úgy tűnik nem az uszoda a ludas), azon kívül bármi lehetett.

Végül minden jól sült el, néhány nap intenzív, kicsit több nap koraszülött osztály, inkubátor, kék fény és cumis táplálás után, teljesen rendes baba lett belőle. Kicsit mindig kisebb, mint a többi, de mostanra talán már ezt is behozta. Az a tíz nap pedig, amit kettesben töltöttem vele a koraszülött osztályon, gyermekekkel töltött életem legpihentetőbb tíz napja volt. Azóta is mosolyogva gondolok vissza a „babaszanatóriumra”, ahol semmi más dolgom nem volt, csak ellátni őkicsiségét.  

És miért ő a „Cuki diktátor”? Mert azóta is ő igazgatja a családot, decibelben mindenkit túlszárnyal, és az történik, amit ő szeretne, akkor, amikor ő szeretné. Elég nagy csatákat is vívunk, most, hogy óvodás lett, és Duda iskolája miatt időben kell indulni. Emellett viszont tündéri, és egy kis szemrebegtetéssel bárkit levesz a lábáról. Azt hiszem a hisztis énjéről sem tájékoztatta az óvónőket, csak nekünk tartogatja ezt az oldalát. Sebaj, ezek szerint egészségesen kötődik hozzánk, illetve főleg az apjához. Bár ő volt az egyetlen, akinél apa nem volt jelen a születésnél, azóta mégis ő ragaszkodik a legjobban hozzá. Igazi apa kicsi szeme fénye lett.

Valószínűleg nem én leszek, aki megmondja az örök érvényű választ, sokkal inkább a nőgyógyászod, aki ismeri a tested (kívülről, belülről), és eldönti, hogy a te heggyógyulásod milyen gyors és milyen alapos. Általában 3-ig bárki „engedi”, de hallottam én már a környezetemben hétről is.

Én a negyediknél tartok, és jelentem minden rendben! Köszönhetően ez a szakszerű orvosi ellátásomnak, vagyis a nőgyógyászomnak, aki szerintem csukott szemmel is bármikor tökéletesen varr össze egy pocakot.

Ja és a hegek, nem, nincs négy egymás alatt (elég szörnyen is nézne ki), hanem az előző vágást mindig kivágják (jobb esetben), és minden szülésnél lesz egy szép új vágásod. Szoktam is rajta viccelődni, hogy nekem nem kell has plasztika, mert minden terhességem után besvejfolnak kicsit belőlem, úgyhogy egyre kevesebb a bőr a hasamon. Tiszta haszon!

Most, hogy már az első császáros élményt megírtam, gondoltam hagyjuk a többit, semmi izgalom nincs abban…És ezzel megint úgy jártam volna el, mint mindennel, amit a második (és többedik) gyerek nem kapott meg. Nevezetesen azt a figyelmet és odafigyelést, amivel a környezet a kis elsőszülött császárka minden lélegzetvételét követi (anya követi a többiét is). Többediknek lenni nehéz és sanyarú szerep, mindent magadnak kell kiharcolnod, vagy csak a maradék jut. Így volt ez már a kórházban is, ahol első szülésemkor özönlöttek a látogatók, majd a második alkalommal már csak a gratuláló smsek hada, de a kórház folyosóján már nem volt tülekedés. Persze nekem nem okozott ez fejfájást. Fejfájást inkább azok az anyukák kaptak, akik harcolva a természettel, azt gondolták szülés után nem kell pihenni egy percet sem a kórházi ágyban. Aztán beindultak a hormonok, a tej meg sehol és jött az összeomlás, sírás-rívás, kétségbeesés. Szóval ajánlom, tényleg ne egy laptop társaságában és „ezt a kis munkát még a kórházból elintézem” szándékkal induljon senki se szülni. A négy alkalom alatt ketten is szétestek a mellettem lévő ágyon, pedig én noszogattam őket, hogy a mobilbökdösés és látogatók hadának fogadása helyett próbálják már meg lehunyni a szemüket pár percre.

Visszatérve a második császárhoz… természetesen természetes szülésre készültem. Az első alkalom után felvérteztem magam, és kötöttem az ebet a karóhoz. Hiába sorolta az indokokat orvosom, melyek ellene szóltak (másfél év lesz a két szülés között, múltkor se tágult…stb.) Hogy miért számít a másfél év? Mert ha nem hegedt be teljesen a seb (a méhen, bent), akkor könnyen megnyílhat az erőlködéstől, nagyon sokadik császáros anyukáknál ez már a terhesség harmadik harmadában előfordulhat. Ez pedig életveszélyes, a baba a hasfalba születik, anya elvérzik és vége mindenkinek.

Tehát a körülmények nem voltak a legideálisabbak, de engedélyem volt a „rendes” szülésre, legalábbis egy próba erejéig. Aztán ez a második gyermek, csak nem akart kijönni (hiába, ő a legragaszkodóbb), így aztán a kiírt időpontig tudtam csak halasztani a dolgot, kénytelen voltam befeküdni egy tavaszi szerda délután, hogy másnap megcsászározzanak. Mindenféle vizsgálatnak vetettek alá (ekg, vérvétel…), amelyeket rettentően utáltam, de végre estére túl voltam rajtuk. Azon ugyan értetlenkedtem, hogy miért kell bent aludnom a császárt megelőző éjjel, de megint fejet hajtottam a magyar egészségügy csodálatosan felépített rendszere előtt és nem lázadtam. Este épp olvasgattam valamit, amikor kisebb fájást éreztem. Na gondoltam, biztos csak beképzelem, mert annyira szülni akarok már…de aztán egyre erősödött, mígnem egy éjszakás nővért rávettem, hogy vegyen komolyan, és kapcsoljon rá  egy fájásmérőre. (Micsoda szerencse, hogy ennyi kütyü van, mert így tényleg elhiszik, hogy beindult, különben mit ér az én szavam). A fájásmérő persze, mint azt én már tudtam, egyre erőteljesebb és gyakoribb (5 perces) fájásokat olvasott le. Ezzel úgy tűnt nem várjuk meg a másnap reggel 8-at, így kénytelenek voltak behívni a szülésznőmet. Ő aztán sikeresen beért 1-2 órán belül és nekilátott a teendőknek. Nevezetesen gyorsan behívta az orvost is. A fájások ugyanis szünet nélküli folyamattá olvadtak össze, tágulásnak se híre se hamva, és még a magzatvíz is elfolyt, amibe sikeresen belekakilt a kis apróság. Ekkor már nem merült fel a kérdés, hogy hogyan fog a világra jönni. Amikor kikapták tiszta kék volt a szája, nagyon fázott, még egy kis fejmelegítő gézt is rátekertek sapkaként, hogy az is melegítse. Állítólag, mire felvágtak, már szétnyílt belül a méhhegem, úgyhogy mázlim volt, jókor, a jó helyen. Lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hogy már bent feküdtem….

Egyébként, amikor megkérdeztem a nőgyógyászomat, mennyit szülhetek így, akkor csak azt válaszolta: A Kennedy felesége is 4-et szült császárral… Aztán amikor ezt egy gyerekkel később kérdeztem, akkor ugyanezt a választ kaptam, csak ekkor már 5-öt szült. Mindig egyel többet, mint épp, amit én terveztem világra hozni. Gondoltam, ennek a fele se térfa, utánanézek, mégis mennyit szült ez a Kennedy asszony? Sajnos a wikipédia nem tér ki arra, hogy ki szült császárral, úgyhogy nem tudtam melyik Kennedy feleséget keressem. Jackie ugyan 4-et szült, de ebből egyet halva, Ethel (Bobby felesége) viszont 11-et, azt egy kicsit durva lett volna császárral akkoriban. Nem baj, csak utólag néztem utána, végül is a bíztatás a lényeg.

A harmadik császáros szülésem 2év 2 hónap múlva jött el, de ezt majd egy másik bejegyzésben részletezném (izgis, mert koraszülés volt, itt olvashatsz róla részletesen), úgyhogy a negyedikkel folytatnám egy huszárvágással. Ez 2év 3 hónappal a harmadik születése után történt. Mivel már három császármetszésen voltam túl, nem volt kérdés, hogy ezúttal mi fog történni. Szépen megbeszéltük a napot (kicsit hamarabb, mint a kiírt), majd vizsgálatok, befekvés, és reggel műtétre várakozás. A legfurcsább az egészben az volt, hogy ezúttal elvileg pontosan tudhattam mire számíthatok. Eddig ugyanis egy hosszas vajúdásom, egy rövid, de intenzív vajúdásom, és egy koraszülésem volt, mely mind császárral végződött, de egyik sem úgy, hogy bárki tervezte volna. Legalábbis nem úgy vagy nem akkor.

Nagyon furcsa érzés, amikor a szülésznőd a protokoll szerint elmondja előre, hogy hogyan fognak érzésteleníteni, hova szúrják a tűt, hogyan kötik le a kezedet és egyáltalán a többi elfelejteni kívánt részletet. Hirtelen olyan félelem fogott el, amit utoljára akkor éreztem, amikor Spanyolországban egy hídról bungie-jumpingoltam. De nem először…először ugyanis nem féltem és viszonylag könnyedén vetettem magam a mélybe, másodszor azonban valahogy inamba szállt a bátorságom. Már megvolt az érzés, már megvolt az adrenalin löket, most már csak ismételni kellett (kellet nekünk két ugrásra befizetnünk), és sokkal nehezebben szántam rá magam. Egyszerűen megrettentem.  Most is hasonló érzés kerített hatalmába megfejelve egy kis kiszolgáltatottság érzéssel, amit addig valószínűleg a sietség vagy a fájdalom miatt nem realizáltam. Rossz rágondolni, hogy nem fogom érezni (egy ideig)  a lábam, rossz rágondolni, hogy mennyire fáj először kikelni az ágyból, rossz, hogy remegni fogok fél napig, mintha fáznék és rossz az is, hogy mindezt előre tudom. Azt hiszem én negyedik alkalommal féltem a legjobban, de félelmeim nem a realitás talajából táplálkoztak (nevezetesen, hogy minél többedik császár, annál több lehet a komplikáció), hanem egy belső, ősi, mély rettenet volt, attól hogy felnyitják a testem, miközben én, mint egy elhajított baba mozdulatlanul tűröm és befolyásom sincs rá.

Aztán csak túlestem ezen is, épp ahogy elmondták, igaz ez kissé tovább tartott, több mint egy órát, de hát ott volt már a 3 hegnyi nehezítés. Most végre kaptam egy olyan fájdalomcsillapítót, amitől nem remegtem utána. Hurrá!

Hogy újra vállalnám-e? Miért is ne, már minden variációt kipróbáltam. Az orvosom pedig csak annyit kért, hogy „Csak egy évig ne legyen újra terhes!” Jelentem, ezen sikeresen túl vagyunk! És egyébként is, a Kennedy feleségének 6 volt … Vagy mégsem?

Mindenek előtt a természetes szülés, gátvédelem, és ha lehet otthon… Minél természetesebben, annál jobb. Nos, személyesen a fenti mondatnak csak az első részével értek egyet, de azzal is csak akkor, ha az lehetséges, és nem jár nagyobb veszéllyel, mint a beavatkozás, vagyis császármetszés.

Néhány ember szerint ugyanis a császáros nők: testüket féltő (nehogy túl nagyra nőjön a hasuk), babájuk további sorsa iránt közömbös, önző némberek, akik kizárólag a fájdalomtól való félelemtől hajtva császármetszést erőszakolnak ki maguk számára. Én valójában még soha nem találkoztam olyannal (bár van), aki terhesen kinyilvánította, hogy ő bizony mindenképp császárral kíván szülni, ha törik, ha szakad. Ellenben olvastam olyan külföldi celebekről, akik (mesterségesen) hamarabb szültek és mindezt császármetszéssel. Félreértés ne essék, őket én is mélyen elítélem.

Azt szeretném, ha megkülönböztetnénk azt, aki szeretné a császármetszést (talán annak inkább a szorongását kéne oldania egy pszichomókusnak), és azt, aki „önhibáján kívül” belecsusszant a szituációba. Azt hiszem, ez utóbbiak vannak többen, velem karöltve… Lehet minket sajnálni (mindenkit lehet, aki műtéten esett át), de lesajnálni semmiképp sem.

Történt egyszer velem, hogy mikor Dudával megindult a szülés (amelyről ide kattintva olvashatsz) egy péntek este, összekészített kis pakkommal és izgatott férjemmel elindultunk a kórházba. Kicsit fájt a hasam, nyákdugó távozott, (olvastam, hogy akkor 24 órán belül kibújik), így aztán gondoltam értő kezek közt a helyem.

Ott aztán kétkedve fogadtak, és szép komótosan kezdtek csak velem foglalkozni, lévén, látták, hogy még túl örömteli kedvemben vagyok, s a célegyenes felé vivő kanyart még sokára veszem be. Igazuk is lett, este tíz körül mentünk be, még örömködtünk, kikészítettük az előző nap vásárolt cd-s magnót, beállítottuk a megfelelő zenét és közben azt gondoltuk, ha ez ennyi, akkor mit kell annyi szót vesztegetni rá…Aztán éjfél körül beindult az igazi fájás, ekkor kezdtem szeretett Marcim kezét annyira szorongatni, hogy a legdurvább szkanderes is megirigyelte volna. És a fájások csak sűrűsödtek, a gépen pedig, amely az összehúzódásokat mérte, a skála egyre feljebb és feljebb ugrott.

Közben megérkezett a szülésznőm, aki gondomat viselte egész éjjel, míg reggel 7 óra tájt meg nem jelent a nőgyógyászom. Miközben egyre inkább fájtam, a bébibarlang bejárata csak nem akart kitárulni. Duda bennem rekedt. Olyannyira, hogy mikor már tudták, hogy elindult a doki, kezdték rebesgetni, hogy minden fájásnál rosszabb a szívhangja a babának. Én őszintén szólva, már csatakokban izzadva és szinte állandó remegésben a szűnni nem akaró fájástól, alig fogtam fel miről beszélnek. Tőlem akár ollóval is felnyithattak volna, mint a vadász a farkast, csak szabadítsanak meg ettől a kíntól. Aztán tényleg befutott az orvos, aki néhány pillantást vetett a gépekre, majd közölte, hogy a baba nyaka körül van a köldökzsinór, és most megy bemosakodni, ebből bizony császármetszés lesz. Nem éreztem semmit, se csalódást, se megkönnyebbülést, csak a pillanatnak éltem, és reméltem, hogy minél hamarabb elmúlik.

Altatóorvos epidurális érzéstelenítést adott (csak azt csodáltam, hogy találta el, mert úgy remegtem a fájdalomtól végig, mint egy kocsonya), aztán egy kellemes zsibbadást éreztem. Mint mikor lenémítod a tévét, kép van, hang nincs, jelen esetben kép van, saját testem (deréktól lefelé) nem nagyon. Húztak egy paravánt (lepedőt) az arcom elé, (én se nézzem a durvább részeket), és így a férjem is bejöhetett, hogy tovább szorongassam a kezét. De már nem szorongattam, úgy éreztem magam, mint egy anyahajó, ami körül rajzanak a repülők, és épp most készül felszállni (vagy inkább kiszállni) egy különösen nagy odafigyelést igénylő jármű. Szinte pihegtem, és hálát adtam mindenkinek (legfőképpen az aneszteziológusnak), hogy kiszabadított a fájdalom számomra eddig ismeretlen szinten intenzív csapdájából.

Hamarosan megszületett Dudababa, és az orvos megmutatta a kis véres vakarcsot. Nagyon édes volt (persze), lemosdatták, bepólyálták, ameddig belőlem a méhlepényt kiráncigálták. Bizonyára nem a köldökzsinórt húzva erőltették ki, de bizony nekem ez volt az érzésem, mert hirtelen úgy felfordult a gyomrom, hogy mit volt mit tenni, kiadtam magamból a tegnapi vacsit. Ciki, de nekem most már kijelenthetem, minden császármetszésnél felfordul a gyomrom.

Aztán szépen összeöltöttek, és már kaphattam is kezemben a kis 3 kilós újszülöttemet. Megnézegettük egymást, kicsit megsimiztem, aztán eltoltak a császármetszéses őrzőbe, ahol néhány órai intenzív remegés után fel kellett kelni és egyedül elmenni mosakodni. Ettől az ember lánya az elején szenved, aztán realizálja, hogy még mindig jobb, hogy mozogni kell, mint ha feküdni kéne, tekintve, hogy hamarosan egy független kis lényt kell tudnia egyedül ellátni.

Ha nem létezne császármetszés, (ami hazánkban már 1870 óta sikerrel létezik) akkor én napokig vajúdhattam volna, majd a babám megfulladt volna, mert minden egyes kitolással egyre jobban elszorította volna a nyakát az addig életet és élelmet adó zsinór. Egyébként ez nem a császármetszés ódája, és azt gondolom felelős orvos nem akkor dönt mellette, ha nyaralni készül, vagy nincs kedve hajnalban felkelni, hanem csakis akkor ha ezzel egy nagyobb bajt kerül el. Ha jól választunk orvost, nem lesz bennünk kétkedés és nem érezzük magunkat kiszolgáltatva, amikor a kritikus pillanatban meghozza a döntést. Éppen ezért igen merésznek tartom azokat, akik nem választanak orvost, hanem csak beslattyognak egy ismeretlen ember karjai közé.

Néhány jó tanács, annak, aki épp babát vár: 

1. Minden terhes tornán csak a helyes légző technikáról van szó, de soha senki nem mondja el mi a spinális és epidurális közt a különbség, vagy, hogy ne emeld fel a fejed a műtétet követően, mert órákon át hasogatni fog. Olvass utána a császárnak is, legalább Murphy alapján biztos nem kerül rá(d) a sor!
2. Ne hidd el, hogy nem fogsz tudni szoptatni, mert császárral szültél! Kb. egy nappal később indul be mint tenné azt „rendes” esetben, nekem mindig a 4. napon. (Pont, hogy a kórházban végig paráztathassanak.)
3. És ne hidd, hogy nem fog kötődni hozzád a babád, vagy így nem lehetsz teljes értékű anya! Fel se merüljön benned a gondolat! Most is mit csinálsz? (Babás blogot olvasgatsz.:-))Szóval nem az számít hol jött ki, csak az, hogy szereted (nagyon).

 Nem csak az anyák cipekedhetnek persze, de az tény, hogy például az egyetemista évek időszakának még csak foszlányaiban sem dereng, hogy a mindennapokat a pakolás és cipekedés teszi ki. Ugyan már, hiszen emlékezetesebb esemény, ha az ember egy nagybevásárlást csinál, vagy bútort pakol, netán több bőrönddel utazik.

Ma már ezek (4 gyerekkel) nem a mindennapokból kiemelkedő, ritka pillanatok, hanem a mindennapok részei. Nem emlékszem arra, mikor volt olyan, hogy a szemeteszsákon és babakocsin kívül még ne vittem volna néhány elengedhetetlen göncöt magammal. Amikor pedig azt a luxust engedhetem meg magamnak, hogy kizárólag férjem társaságában töltök néhány órát, és nem viszek magammal táskát sem, olyan érzés, mintha elfelejtettem volna valamit (ha mást nem, a gyerekeket).

 Kezdem ott, hogy már egy gyerekkel megszakad az ember lánya, mert persze ha autóval megy és elalszik az édes, akkor kizárólag ülésestől veszi ki (plusz 5 kilo, lemértem), és akkor még ott van a sok sallang, ami egy kisbaba elengedhetetlen velejárója (pelenkázó táska tele: pelussal, popsi kendővel, büfi kendővel, étellel, cumival, itallal, pótruhával…ja és játékkal). Gondos anyák pedig ezek nélkül nem indulnak útnak, ugyebár? Gyalogosan a hátamon a zsákom és a fél lakásom - még viccesebben tud kinézni. Én például konkrétan úgy nézek ki, mint akit egy hétre elűztek otthonából, de erre kellőképpen felkészült hideg élelemmel és ruhával is.

 Tehát már az első gyereknél megszakadsz. Ha babakocsizol, akkor annak mindkét fogantyúján lóg minimum egy-egy zacskó, mely homokozókat, labdát, vagy pékárut rejt. Hetente egyszer pelenkahegyek, piacozáskor pedig több kiló gyümölcs teszteli a kocsidat, hogy vajon, elég jót vettél-e? Ezúttal közlöm, az enyém a világ legjobb babakocsija. Volt, hogy három gyerekkel száguldottam vele haza a Margit szigetről szakadó esőben (mind benne volt), és 7 év alatt mindössze a kerekeit kellett lecseréltetnem. (Vigyázat, babakocsi szervizt találni sem egyszerű, még Budapesten sem!)

Az első gyermek után ugye jön a kisebb, aki, attól függően mennyi a korkülönbség vagy rajtad csimpaszkodik különböző típusú hordozókendőkben (nyúlós, kötött, kapcsos stb…), vagy megkaphatja a babakocsit, amennyiben az előző elég érett és nagy hozzá, hogy lemondjon róla. Ha csak te gondolod, hogy elég nagy, lesz egy pár nehéz órád (napod, hónapod), aztán később veszel egy testvér fellépőt/testvér babakocsit, vagy az egyiket mindig hurcolod magadon.

Aztán, amikor nem siettek sehova, csak idillien a játszótérre bandukoltok, akkor bepróbálkozol az igazi magyar specialitással, kis kínai hátszéllel, (nem értem miért nem vették fel a hungarikumok listájára), a régi jó öreg műanyag kismotorral! Állítólag az Eu-ban sehol sem engedélyezik, mert olyan balesetveszélyes (fogtörés, arcsérülés), de nekünk mégis ő, vagyis a kismotor a szívünk csücske.

Duda olyan 2 évesen kezdett érdeklődni iránta, Babci azonban hamarabb motorozott, mint járt volna, nevezetesen 10 hónapos volt, mikor a háromsaroknyira lévő játszótérre elhajtotta magát. Ebből is van persze sok változat (a nyuszis tényleg nagyon borulékony), a miénk stabilabb, és van egy belső tárolója az ülés alatt, ami pont az egy-két éveseknek óriási pakoló élmény (az anyai minta ugye.)

Ekkor már a babakocsi mellé, ami lényegében már csak a cuccokat szállítja, jön két kismotor és a két gyerek ruhái. Családi specialitásunk, hogy a motorok fogantyújára madzagot kötök, amivel fellógathatók a babakocsira. (Karácsonyfára hasonlító látvány). Aztán, ahogy nőnek a gyerekek kinövik a kényelmes és pillekönnyű műanyagcsodát, és illendő váltani valami komolyabbra. Nekünk a tricikli és társai nem jöttek be (nem lehet eleget pakolni bele, hajtani meg úgysem hajtja). Úgyhogy a szintén magyar kiadásban is létező és utóbbi években szupernépszerű futóbicikli következett. Mint mindenre, erre is kis idő, mire ráérez, de aztán huss…futhatsz utána. Ha eddig nem tanulta volna meg, hogy hol kell megállni, most aztán kiabálhatsz a távolból. Tényleg ultra hasznos kis szerkezet, egyrészt sokkal könnyebb, mint egy bicikli, így akár a babakocsidat is megterhelheted vele, ha csemetéd elfáradt, másrészt tényleg extramód fejleszti az egyensúly érzéket, amit először akkor fogsz igazán tapasztalni, amikor megkapja az első igazi biciklijét.

Meg kell jegyeznem, hogy én a futóbiciklis időszaktól kezdve nem vettem fel járművet. Mielőtt elindultunk, mindenki eldönthette mivel jön, és azt végig kellett vinnie az úton. Ennek a vasszigornak persze gyakorlati okai voltak, egyszerűen nem bírtam volna egy kismotort, egy futóbiciklit és még egy csecsemőt is cipelni. Amikor pedig az első gyermek eléri a (nálunk) három és négy éves közti kort, jöhet az igazi kétkerekű! Tényleg igazi, mindenféle pótkerék nélkül, hiszen a játszótéri próbálkozások alkalmával meggyőződtem, hogy hamar menni fog ez.

Ugye mindenki emlékszik még, amikor apukája lobog utána a seprűnyéllel, miközben sűrűn kiáltozza a „fékezz, tekerj, pedálon a lábad” vezényszavakat? Nos, nálunk a seprű teljesen kimaradt, és röpke 1napnyi-1 hétnyi (kinél hogy) gyakorlás után sikerült teljes értékű közlekedési eszközzé fejlesztenünk a biciklit. Azóta is imádjuk, és óvodába, iskolába, és hétvégén is azzal közlekedünk, ha az időjárás is engedi. idén ősszel Csimi is megörökölte Duda első biciklijét, így aztán a kis karaván úgy néz ki, hogy három kisbicikli cirkál egy bucira tömött babakocsi körül, amiből Vilubaba mosolyog ki, mind a négy fogával. Én pedig hol futok, hol hátramaradok az utolsóval, mindenesetre, amikor hazaérünk, a játszótéren levetett mellényhalmok, elemózsiás zsákok, iskolatáska és plüssállatok rengetegétől gyakran alig férünk be a folyosó ajtaján. Persze ez nem különleges, ennyi gyerekkel, ugyebár?

 Most pedig a szó átvitt értelmében veszem hátamra a batyum, és mint az életben már oly sokszor tettem ezt,költözöm. A 4gyerekkelszepazelet blog ezentúl a blog.hu berkein belül folytatja útját.

Új címem a következő lesz:  4gyerekkelszepazelet.blog.hu  

 Várlak szeretettel az új helyen bennetek, kedves blog olvasóim, és jövök az újabbnál újabb témákkal!

Találkozunk a Blog.hu-n!

 Akuci

 Aktuális életünk folyásáról még nem sok információmorzsát hullajtottam el, tekintve, hogy kronológiailag a terhességeknél tartok, de itt az ideje, hogy közbeékeljek egy kis jelenkori betekintést.

Csak, hogy össze ne zavarodjatok:

Szereplők:

• Duda: 7 éves
• Babci: 5,5 éves
• Csimi (Cuki diktátor): 3 éves
• Vilubaba (Aranyalma): 1 éves

 Legnagyobb Duda fiunk most lett iskolás, a két középső lány ovis, a legkisebb pedig itthon tölti napjait velem. Mi itt a nehézség, kérdem én is? Reggel mindenkit szépen útnak indítok, biciklire felpattan a csipet csapat, aztán apa vezényletével irány az intézmény, én pedig lábam lógatva, koktélt szürcsölve és köröm reszelgetve várom a délutánt, amikor értük mehetek. Így képzeltem én is…Na jó nem teljesen, de némileg kevésbé intenzíven, mint a valóság.

Férjem ugyanis megunva a banki életet, számos más dologba kezdett, melyeknek felsorolására nem lenne elég ez a cikk. Amikor tehát nem velünk tölti a fixmunkaidő hiánya miatt felszabadult feles óráit, akkor fut, szalad, intézkedik, tervez és terveztet, gasztroangyalkodik a szendvicsbárunkban, vagy ha épp nincs elég alkalmazott (ami nincs egy ideje), akkor egész napra beáll, süt és kiszolgál. (Megjegyzem, néha én is beállok, de csak fél napra, mert legkisebb Vilubucim nem viseli örömmel hosszabb távú hiányomat, és a melleim is szétrobbannának, ha egész napra eltűnnék.)

            Négy gyereknél nincs sok sansza az embernek, hogy végigaludhasson egy éjszakát (most konkrétan nem emlékszem mikor volt ilyen…talán egy éve..), nálunk például az a rend, hogy én kelek Viluhoz (aki épp éjjelente 3szor kukorékol fixen), és a férjem kel a többiekhez. Eddig elég aránytalanul jó dolga volt, mert szinte soha nem kelt fel senki a háromból, most azonban Cuki diktátor pár hete minden éjjel többször is megjelenik és a mi ágyunkban szeretné továbbfolytatni az éjszaka fennmaradó részét. Márpedig mi ennek nem akarunk engedni, nem csak azért, mert balga módon 140-es ágyat vettünk magunknak (különben nem fért volna el az éjjeli szekrény), hanem azért sem, mert ezzel az erővel mindenki átjöhetne, és akkor aztán tényleg ki lennénk rúgva a saját ágyunkból. Legyünk igazságosak, senki se feküdjön közénk!

   Egyik este tehát, mikor már három napja elkezdtem blogot írni, a szokásos éjjeli szoptatásnál megjelent Babci, akinél kisebb baleset miatt át kellett húzzam az egész ágyat (bár természetesen van gumilepedő), majd átöltöztetnem, és búcsúzáskor már bele is botlottam hármas számú porontyomba, aki épp az előre melegített helyemet készült volna elfoglalni apja mellett. Mivel apa aznap elég sokáig dolgozott (éjfélig szendvicset fotóztak), ezért gondoltam megszánom, így visszavezettem Csimit (alias „Cuki diktátor”) eredeti fekhelyére. Ilyenkor egy kis laza mormogás, meg rábeszélés is kell ám, és mire visszafeküdtem, már hamarosan újra kelt a legkisebbem. Nem csoda, hogy reggel üveges szemekkel vagdostam a barackot egyetlen jól alvó gyermekem uzsonnájához. Persze a reggel nehezen indult, mindenki álmos és hisztis volt.

Szinte mindig Marci (a férjem) viszi őket, de ezen a napon megígértem, hogy én megyek velük. Szépen el is tekertünk (mindenki a maga biciklijén) az iskoláig, ahol fél8-kor, az ajtóban realizáltam, hogy elfelejtettem hátamra kapni Duda iskolatáskáját (olyan nehéz, ahol lehet én viszem). Na persze óriási elkeseredés, semmilyen megoldás nem jó (bemegy én később behozom stb…). Ott állunk, már Duda és én is kétségbe vagyunk esve, (ő azért mert nincs táska, én azért, mert nem hajlandó felmenni nélküle), ekkor egy osztálytárs anyukája megszánt, és felajánlotta, hogy vigyáz a lányokra, amíg mi hazaszaladunk. Na biciklire fel, Dudát a babaülésbe bependerítettem (mindenképp velem akart jönni), mondtam, hogy most már tuti biztos elkésik, és elkezdtünk hazaszáguldani. Apa persze nem veszi fel a telefont, hogy legalább a lifttel lehozza a táskát, sebaj, felrobogunk, majd vissza. Egyébként rekordidőt futhattunk, ha figyelembe vesszük, hogy tíz percig győzködtem, de 7:50-re így is visszaértünk.

 Mindenki  boldog, főleg én, hogy vége a reggelnek, laza játszóterezés következik. Azonban Vilubaba sem volt jó passzban, nyüglődött, esett, kelt a játékok között, és azzal rakta fel az i-re a pontot, hogy hazafelé (azon a 200 méteren) elaludt a babakocsiban. Nem kell magyaráznom ez mit jelent, ugye? Fél óra alvást, ahelyett, hogy két órát húzta volna a lóbőrt a saját ágyában, ami alatt én kimoshatok, elpakolhatok, főzhetek, és tán még aludhatok is. Na ezek mind nem jöttek össze. És ha ez még nem lett volna elég erre a napra, ezen a napon megyek én parkour-re (ugribugri óra), heti kétszer két hónapig, mely napokon Marci áldozatosan bevállalta, hogy ő hozza el mind a 4 gyereket és ő szellőzteti meg őket a játszótéren. Szóval ezek az én nagy „pihenős” délutánjaim, amikor a hobbimnak élek.

Rohanok tehát órára (ki nem hagynám, szuper jó), aztán rohanok vissza játszóra, mert a nagyokat én viszem át úszásra. Addig a kicsik még apával legelnek, röpke bevásárlás (vacsorához való), és már este fél7re mehetek is értük.

 Mire hazaértünk, én biztos fáradtabb voltam, mint ők, pedig az úszásos napokon elég megviseltek szoktak lenni. Vacsora, konyha káosz, fürdés, fektetés, mesehegyek…és már írhatom is a blogot tovább, ha nem ragad le a szemem. Azt hiszem, kibír mindenki egy napot nélkülünk, vagy talán kettőt is. Addig reménykedek, hogy jobb éjszakám lesz, vagy nem leszek jó fej, és tartom magam ahhoz az egy gyerekhez, akihez muszáj nekem kelnem.

Eszemben sincs megmondani, ki hogy élje meg és át ezt a hol csodás, hol nehézkes 9 hónapot, csupán megosztom, hogy nekem mind nagyon más volt! Ebből azt feltételezhetjük, hogy mindenkié elég más, persze némi azonos tünet együttessel fűszerezve.

Én mindig azt gondoltam, hogy vasból vagyok, az egészségem pedig csak rajtam múlik. Az általam leginkább elfogadott nézetet, már az ókori görögök szajkózták: „Ép testben, ép lélek.” Szóval nem hódolok semmilyen új hóbortnak, paleo, vega, fittness irányzatnak, és nem gondolom, hogy évente valaki feltalálja a tökéletes élet tuti receptjét. Ennyiben régimódinak tartom magam. Az épp testre én úgy gondolok, hogy azt rendszeresen gondoznom kell, ahogy a virágot is locsolom,mert ha a testemet kilenc hónapig elhanyagolom, nehéz lesz utána újraéleszteni téli álmából. Tehát a terhesség nem egy hibernált állapot, aminek menetébe nincs beleszólásunk, hanem továbbra is a mi testünk, ami fölött mi rendelkezünk, csak jobban vigyázunk rá, mert immár leendő porontyunk is lakja azt.

Tehát én nem hagytam abba (szinte) semmit, csak finomítottabb verzióban folytattam. Futottam, (esküszöm az elején nem gáz, aztán, amikor már nehéz a hasad, akkor tényleg át kell térni valami másra), úsztam, kismama tornáztam (videóval, közösségben).  Természetesen nem mindet egyszerre, hanem egymás után, egyik terhességemnél ezt, másiknál azt.Az első terhességnél, mint mindenki, akinek még nem sertepertél a lábánál már egy vagy több poronty, nagyon odafigyeltem magamra. Azt persze nem állítom, hogy szakkönyvek garmadáját olvastam volna el, hangosan beszélgettem volna leendő kis családtagunkkal, illetve áttértem volna kedvéért a komolyzene hallgatására.

Viszont volt időm befelé figyelni, olvasgattam hetente a növekedéséről, a szülésről, és ha fárasztóbb napom volt, este elengedtem magam és csak felraktam a lábam és nem csináltam semmit! Volt, hogy eljártam moziba, barátokkal dumálgatni, és egyáltalán, eléggé élvezetes kilenc hónapot éltem meg.(Javaslom minden első gyereket várónak tegye ugyanezt, vissza nem térő alkalom (mint a reklámban!), de tényleg!

Ekkor még szinte semmim sem fájt, persze feszült a bőröm, szó szerint éreztem, hogy időnként szakaszosan nő a hasam, és persze óriási ciciim lettek. Hurrá!

A második terhességem, mivel első szemem fénye 9 hónapos volt ennek kezdetekor, már korántsem telt ennyire a leendő babára koncentrálva. Őt vártuk, jó gyorsan jött is, de amíg bent volt, nem sok figyelmet kapott. A terhességem csak egy mellékes tényező lett, és csak nap végén realizáltam, hogy azért vagyok ma estére fáradtabb a szokásosnál, mert hiszen terhes vagyok. Ennek ellenére hosszabbnak tűnt, mint első alkalommal, és az utolsó két hónapban nagyon vártam már, hogy kidugja a fejecskéjét. Pedig ahogy említettem, „mintababa” nem sok vizet zavart, nem lármázott éjszaka, nappal is szépen aludt, csak hát foglalkozni kellett vele. Én meg még, mint lelkes kezdő kotyvasztottam neki szorgosan a bébipapikat (erről még lesz szó!). Aztán estére néha elfáradt a lábam és az utolsó két hónapban még visszeres is lettem. (Ennyit arról, hogy az elhízott és lusta embereknek lehet csak visszere!). Természetesen semmilyen csilivili krém nem használt, és a nődokim is csak azzal vígasztalt, hogy ha kibújik jobb lesz.

 A harmadik alkalommal már kihagytam volna a terhesség részét. Tudom, vannak, akik szeretnek terhesek lenni (az anyukám is szeretett, háromszor is), de én rájöttem, hogy nem.

Mindenek ellenére korlátozva éreztem magam a saját testem használatba vételét illetően, és kifejezetten idegesített, hogy itt fáj, ott fáj, és mindezt passzívan kell lekövetnem (gyógyszert ugye nem nagyon kapkodhat be az ember lánya, kiváltó ok, meg bennem csücsül ugye).

A visszerek itt már a tizenkettedik héten megjelentek, pedig mindössze 3 kilo volt rajtam, és olyan helyen is, amit szemérmességem nem enged kimondani sem. Egyszerűen szörnyű volt! A legjobb persze, hogy mindenki, akivel csak összefutottam: „de jól nézel ki”, felkiáltással üdvözölt, és nem tudta mennyire szenvedek a játszótéri álldogálástól és egyáltalán bármilyen állástól. Ez az önmagamról kialakított,” kicsi szegény meggyötört bálna vagyok, aki a sebeit nyalogatja esténként, hogy holnap újra lábra tudjon állni” kép persze az ember szexuális életére sem épp pozitívan hat. Ezt csak azoknak súgom meg titokban, akiket azzal a téveszmével szédítenek, hogy a nők a terhesség alatt őrülten kívánják a szexet és szexistennőkké válnak. Nos, biztos vannak ilyenek, de én nem tartoztam közéjük. Ezúton is üzenem páromnak, hogy büszke vagyok rá, hogy így kitartott mellettem (nem semmi ennyi terhességet megélni egy férfinak sem), és az időnként összeomló egómat újra és újra feltámasztotta.

Negyedik alkalommal, már a tesztcsík látványára belém hasított a félelem, hogy most mi lesz? Vajon a harmadik héttől jönnek-e már vissza régi barátaim, a visszerek rövidtávú albérletbe testem különböző, és egyre nagyobb területére? Minden hét egy megkönnyebbülés volt, ami nélkülük telt, de azért tíz, tizenkettedik hétre újult erővel kiduzzadtak az ereim, és lila foltok jelentek meg legszebb testrészemen (ami szerintem a lábam). Nem volt mit tenni, gyógynövényes biszbaszok ide vagy oda, visszér harisnyát kellett vegyek. Borzasztó! Először is, csak úgy lehet felvenni, ha felfelé tartod a lábad, tehát, mint egy hátra vetett hal vonaglasz az ágyon, miközben megpróbálod azt az erős és igen szoros necc harisnyát magadra szenvedni.  Aztán pedig, ha véletlenül nyár van és meleg (ami volt) és még vízparton is vagy, akkor ezt naponta többször is megteheted. Minden formátumot kipróbáltam, a zoknitól, a combfixen át a teljes terhes harisnyanadrágig, amelyik nem olyan szörnyű, az nem is ér annyit.

És még az allergiámról majd elfelejtkeztem írni! Mivel a terhesség alatt az immunrendszerünk nem annyira erős, az én tüneteim, úgy, mint szemviszketés és orrfolyás (különféle növényektől) mind megszűntek. Ollé! Cserébe azonban, szintén terhességről terhességre egyre hamarabbi időpontú megjelenéssel elkezdődött a „vízszintesen nem kapok levegőt” tünet együttes. Nem náthás lettem, csak egyszerűen úgy összeszűkült az orrnyálkahártyám, hogy rosszabb volt, mint a legvadabb allergia. Próbálkoztam cseppekkel, gyakorlatilag orrcseppen éltem (szerintem többet költöttem rá, mint terhes vitaminra). Aztán utolsó, illetve helyesbítenék, negyedik alkalommal rákattantam a gyerekeknek felírt szteroidos orrcseppre (gondoltam nem lehet durva, ha három éves is kaphatja). Na ez végre nem csap percekre, de még akár egy elalvás erejéig is hatott. Úgyhogy a kérdést megoldottnak nyilvánítottam.

Szó ne érje a ház elejét, senkit sem akarok elriasztani a sok terhességtől, attól, hogy nekem egyre rosszabb volt, lehet, hogy másnak meg sem kottyan. És olyan is van, akinek már az első is kicsapja a biztosítékot, úgyhogy hajrá csajok, ki-ki a maga útján!

Aztán szerencsémre egyik babácska sem maradt bent, és a szenvedéseim is elmúltak. Na nem azonnal, csak hetek múlva, de tény, hogy a dokimnak igaza lett, a szülés mindent megold, vagyis helyesbítenék, más problémákat hoz elő.  Egyetlen kék erecske emlékeztet a jobb térdhajlatomban arra, hogy testem elfoglaló porontyaim bent is okoztak nehéz perceket.

Első terhességem, sok szempontból ugyanolyan volt, mint mindenki másé, aki először szül. Rózsaszín köd, aggódás, lelkesedés, fészekrakó ösztönök felpörgetve…de azért jobban átgondolva, mégis történt velünk egy s más, ami mégsem annyira mindennapi.

Először is, Dudát megelőzően elment egy babánk, „szerencsére” még az elején, kb a 6 héten. Épp aznapra voltam behívva a dokihoz. Vigasztalhatatlan voltam. Előző nap squashholtam, és meg voltam róla győződve, hogy én vagyok a hibás. A dokim persze vigasztalt, hogy tuti nem ezen múlt, aztán elhittem, mert el akartam hinni.

Ezt a megrázó és szomorú eseményt három hónapra rá egy igen örömteli váltotta fel, miszerint újra babát várok. Ekkor már nem mertem squasholni…. Viszont valami más sport után kellett néznem, mert abban biztos voltam, hogy belehalok, ha kilenc hónapig nem mozoghatok „rendesen”. A nőgyógyászom szerint mindenki folytathatja azt a sportot, amit addig végzett, ameddig jól esik. Tehát én futottam, és amikor már nem esett annyira jól, akkor elmentem úszni (pedig azt utálom).

Első terhességem „legemlékezetesebb” eseménye az ötödik hónap táján következett be: Egyik reggel, amikor épp nem sportolási, pusztán helyváltoztatási céllal, biciklivel tekertem a munkahelyemre, egy figyelmetlenül száguldozó suzukis elcsapott az átkelőn. Történt ugyanis, hogy haladtam a bicikliúton, amit sajnos néha keresztez egy-egy autóút, ahol a baloldali átengedett, a jobbról jövő azonban úgy döntött inkább áthajt rajtam. A bicikliről lerepültem, de mázlim volt, mert a hátizsákra estem hanyatt, mint egy büdösbogár. Nagyon örültem, hogy nem a még alig látszó hasamra sikerült. A pasas kissé elsápadt, amikor megtudta, hogy 24 hetes terhes vagyok, és ekkor már sokkal készségesebben hívta a mentőket.

Mindenki segített persze, én meg az út szélén félig fektetve felhívtam a párom, hogy mi történt, és hogy odajöhetne. Nos, nem akarok senkit minősíteni, de motorral a munkahelyéről 10 perccel hamarabb odaért, mint a mentősök, úgy hogy később hívtam. A mentősök igen készségesek, bár meglehetősen dezorientáltak voltak a tekintetben hogy mit is kezdjenek velem. Befektettek és elkezdtek tanakodni, hogy melyik sebészetre is menjünk, ám amikor meghallották, hogy terhes vagyok, akkor rájöttek, hogy akkor nem lehet röntgenezni, úgyhogy legyen inkább nőgyógyászat vagy mégsem? Gondoltam, akkor én majd segítek nekik és a „saját nődokim kórházába” irányíttattam magamat.

A baj csak az volt, hogy a legdúlóbb nyár közepén persze szabadságon volt, így egy ismeretlen és zöldfülű rezidens ultrahangozott meg. Nagyon nem örültem, pláne annak nem, amit megállapított, miszerint bevérzések vannak a méhlepényen, bent kell tartani, még maradjak a koraszülött szülészeten.

Nem tudom mi a hivatalos elnevezése, akkoriban, egy viszonylag nagyobb termet jelentett, amiben függönyökkel voltak elválasztva a vajúdó nők, akik mind koraszülött babát készültek épp világra hozni. Kissé megijedtem, minek következtében a vénáim összeszűkültek, minek következtében egy szintén zöldfülű szülésznőtanonc szétszurkálta az összes vénámat.

Aztán néhány óra múlva rajtam kívül ők is észlelték, hogy szerencsére nem szándékozom még szülni, úgyhogy kaptam egy ágyat és bent tartottak. Azt nem mondták meg meddig. Vacak volt a bizonytalanság (nem igazán hittem a rezidensnek) és az, hogy semmit nem csináltak velem, de mégsem engedtek haza.

Persze mit volt mit tenni, a rendszer bedarált, én meg csak magamban szoktam lázadni, esetleg a családtagjaimat szórakoztatom vele, így aztán fejet hajtottam jó magyar birkaszokás szerint egy ismeretlen orvos akaratának, aki látott valamit, nem tudta mi az, és mi lehet a következménye.

Egy hetet töltöttem bent semmittevéssel, egyszer kiszöktem a férjemmel a kertbe és megnéztünk a laptopon egy filmet, ez volt a hét csúcspontja. Mindenki bejött látogatni, megdorgált, hogy ne biciklizzek többet és jobban vigyázzak magamra.

A hét elteltével egy másik ismeretlen doki (még mindig nem jött meg az enyém :-( ) megvizsgált, és megállapította, hogy nem lát semmit. Lehet hogy felszívódott, lehet, hogy cisztákat látott az előző, sebaj, a baj elmúlt. Természetesen el lettem tiltva a további biciklizéstől.

A külvilágba visszatérve „végre” látszani is kezdett a terhességem, és egy szép napon találkoztam egy régi ismerősömmel, aki kismama ruhákat forgalmazott, és épp „mamamodelleket” keresett.  Nekem bizony kapóra jött, mert a fizetség ruhában járt, így aztán közel s távol nem volt olyan leendő mama, akinek annyi terhesfarmernadrágja lett volna, mint nekem. Tobzódtam, boldog voltam, és élveztem a felhajtást, a fotózást, és a divatbemutatókat.

Nyár végén azért még lejátszódott egy kínosnak ígérkező jelenet. Alapul vettem matematikus nagyapám állítást, miszerint mikor a legkisebb az esélyed egy repülőgépen, hogy más bombát vigyen? Természetesen ha te viszel egyet! (statisztikával foglalkozott), Mi annak az esélye, hogy biciklizve összefussak a nőgyógyászommal a Balatonon? Statisztikailag...szinte semmi. Így amikor Füredről átbicikliztünk épp Tihanyba, és határozottan úgy láttam, hogy a nőgyógyászom karjaiba fogok beletekerni(aki ezek szerint megint nyaralt), egy laza balkanyarral kitértem a kínos kérdések elől, és összementem kicsire, hogy ne is lásson. Remélem nem is látott. :-)

Közben eljött az ősz, és ezzel együtt a második (töri) szakom tanítási gyakorlata, amivel még adós maradtam. Azzal persze nem számoltam, hogy a padok egyébként sem túl nagyok, de 9 hónapos terhesen kifejezettem szűkek, és énnekem a hospitálást (óralátogatást) efféle padokból kell végigélnem. Azzal sem számoltam, hogy mivel nincs egy egész félévem a gyakorlatra a tömbösítés miatt több osztályt kell egyszerre tanítanom, és napi 5-6 órát hospitálnom. Aztán ezt is megugrottam, méghozzá nagyon is élveztem. Egy érdeklődő légkörű gimnáziumban, egy nagy tudású mentor mellett élvezet volt kistanárkodnom.

 Aztán a gyakorlatnak vége lett, és egy héttel később, egy péntek esti kismamaruha divatbemutató utáni éjjel megszületett elsőszülött, és eddig egyetlen kisfiam, Duda.