Egyáltalán hol kezdődik a sok gyerek? Vajon tényleg van közös ismérve a nagycsaládosoknak? Egyszer poén szinten sorolta fel egy barátnőm, amit ő közösnek lát bennem, és a többi három illetve négy gyerekes barátnői között, és gondolkodóba ejtett.

Visszatérve, van, akinek már a kettő is „sok”, de mondjuk én a kettőnél húznám a választóvonalat, mert bár a kettő halmozottan, vagyis 100%-al több, mint az egy, de azért nem igényel teljes életmódváltást, legalábbis nem egy életen át. Persze amíg az elején vagy, és belejössz a „kettővel az élet” című műsorba, addig azt érzed, hogy ennél többel már bizonyára képtelenség bírni. Aztán hullámokban rád törhet az érzés egy-egy jobb periódusban, hogy miért is ne menne? De nem az elhatározáson vagy a vágyáson múlik, hogy te kiegyensúlyozott nagycsaládos legyél, azt hiszem, inkább a gyakorlaton van a hangsúly. Éppen ezért nekem soha nem volt nagy a szám (utoljára tizenévesen), hogy négy vagy öt gyerekem lesz. Mindig csak egyel mondtam többet az aktuálisnál, amennyit el tudok magamnak képzelni. Ez eddig bejött, most épp pont jó a négy, öt-tíz évig…aztán lehet esetleg még egy.

Például sok gyerekkel már nem engedheted meg magadnak azt a „luxust”, hogy állandóan az egészséges kaján rágódj. Na nem úgy, hogy nem vehetem meg a minőségi sajtot vagy felvágottat, de egyedi és munkás diétákat, étrendeket (paleo, vegán…)  már meglehetősen nehéz követni, mert a kivitelezés annyi időt emészt fel, hogy egyszerűen nem marad a gyerekekre. Tehát felvághatom a sárgarépát és kígyóuborkát, hogy azt nyammogják az oviból jövet a kakaós csiga helyett, és ezt időnként meg is teszem, de azt kizártnak tartom, hogy minden étkezésre főzzek, és tartózkodjak minden „kész kajától”. Ezt egyébként nem az egyéni étrendet folytatók ellenében írom, mivel a barátnőm például paleos, és pont ezért jegyezte meg ezt a különbséget közte és köztem. Illetve van még egy barátnőnk, aki a harmadik gyermeke megszületésekor mondott végleg búcsút a paleonak, mert egyszerűen nem maradt rá ideje.

Aztán maradjunk a hétköznapi dolgoknál, a mosás: Nagyon brutális, de én napi kétszer mosok (főleg, ha valaki bepisil és egész ágyneműket kell mossak), bár ezt csak a hét 5 napján teszem, mert a hétvégén szántszándékkal „pihenek” e téren. El lehet képzelni a lakásunkat, amint a három szárító folyamatosan a nappalit, a hálónkat, és valamelyik gyerekszobát foglalja.

Így aztán, amikor felmerült a gondolat, hogy egy szárítógéppel gazdagodjon a család, akkor nem ellenkeztem.  Jelentem, azóta élni sem tudnék nélküle! Néha persze, ha nagy meleg van, és pár óra alatt megszárad a ruha, vagy ha nagyon keveset mostam, és energiatakarékosságból nem akarom beindítani, akkor kiteregetek, de ez igen ritkán történik meg újabban. Tehát második ismérv: aki megteheti, és nagycsaládos, annak van/lesz szárítója!

A harmadik a gyerekek altatása: nálunk mese után mindegyik bemegy a szobájába, puszi, és elalszik magától! A lényeg: soha nem várom meg bent, hogy elaludjon, hanem mind megtanultak egyedül elaludni. Természetesen nem a csecsemőtől várom el mindezt, de már ott próbálkozom, és nem az a cél, hogy szopi közben elaludjon, hanem, hogy annyira komfortosan érezze magát a kiságyában, hogy ha ébren is teszem be, akkor is szívesen aludjon el benne magától. Mindezt nem önfényezésnek írom, hanem egyszerűen meg kellett állapítsam, hogy enélkül egyszerűen nem lehet kettőnél többet lefektetni, főleg, ha az ember néha napján egyedül fekteti a népes sereget.

Következő sarkalatos kérdés az alkalmazkodás, rondább szóval élve a fegyelem fenntartása. Mint már kiderült, nem vagyok az a vasöklű szülő, mégis sokan csodálkoznak az anyukák közül, amikor megkérem a gyerekeimet, hogy öltözzenek fel, és megteszik (egyedül), vagy bejelentem, hogy indulunk és elindulnak minden huza-vona nélkül, esetleg este a játékok elpakolását csak instruálom, de velük szedetem össze a dolgokat.  Aztán néha beleszaladok én is valami dacoskodásba, s az is igaz, hogy mindez inkább a két nagyra (5,5 és 7 éves) jellemző. Bár első látásra csodának tűnhet, ha belegondolunk, hogy az óvónőknek minden nap teljesítik az ilyen irányú kéréseiket, már nem is olyan ufószerű a tény, hogy a gyerek inkább azt csinálja, amit kérek tőle, és nem annak pont a szöges ellentétét.

Utolsó különbségként: a különórákból biztosan ők lesznek azok a gyerekek, akiknek majd megfelel a helyi (óvodai, sulis) foci, balett és egyebek, és nem a város másik végébe fognak edzésre járni. Mert az ember, ha szétszakad sem fog tudni három/négy gyereket minden délután három/négyfelé furikázni, hacsak nem akarja magát főállású sofőrnek érezni és emellé felfogadni egy állandó fuvarozót is.

Ez persze inkább egy véresen komoly poén, mint a kőbe vésett valóság, mindazonáltal úgy hiszem, hogy aki a fenti pontok mindegyikétől eltér, az megőrül sok gyerekkel.  Lehet szemezgetni, kinek mi a legfontosabb, és azt megvalósítani, ígérem, emelem kalapom előtte, hiszen ez a poszt épp azt bizonyítja, hogy nem vagyok szuper robotanyu, hanem én is csak kompromisszumok segítségével tudok helyt állni. (Várom az eltérő lista ötleteket!)

És hogy valami komolyat is említsek a téma kapcsán: (amit egyébként már valamelyik posztomban írtam) ha sok gyereked van, a legfontosabb, hogy el tudd engedni a saját vágyaidat, és ne gondolj arra, hogy mi lenne most neked jó, hanem vedd ténynek, hogy a világ most a körülöttük forog! Légy jó értelemben „alázatos” és próbáld meg élvezni a gyerekprogramokat, különben ritka vacak és hosszú évek elé nézel.

Nem azt mondom, hogy soha többé ne élvezd azt életed, és ne szórakozz a magad kedvére, de ne várd folyton az alkalmat, hogy mikor lesz egy szusszanásnyi időd. Törődj bele, hogyha veled vannak (mind), akkor nem lesz. Ha pedig már nagyon kiéheztél egy kis kultúrára, vagy némi lustálkodásra, akkor hosszas szervezés után biztos el tudod sózni őket, de a nagy számok törvénye értelmében, már igen valószínű, hogy csak több részletben és rövid időre.