A sarkvidéki hideg és a fapados járatok árai meghozták a kedvünket, hogy a jelenleg hazánknál melegebb Izland felé vegyük az irányt. Persze nem az időjárás volt a döntő, hanem a rengeteg különleges látnivaló, amivel ez a picinyke ország szolgál. Bár utálom a hideget, és ott mindig hideg van, azt kell mondjam, az út minden perce megérte!

Gulfoss vízesés (vagy a helyiek szerint "Mini Niagara")

Négy gyermekünkből úgy döntöttünk, hogy a két kicsit (3, 5)  itthon hagyjuk a nagymamára, mert azért az sok lett volna a jóból, viszont a két nagyobb (7,9) velünk tartott erre a 4 napra. 5 órányi repülőút után nem messze Reykjaviktól érkeztünk meg, ahol egyből kocsit béreltünk, hogy bejárhassuk a lehető legnagyobb területet a szigeten. Bár előre le volt foglalva minden, mégis egy órát kellett sorban állással töltenünk, mert úgy látszik, hogy velünk együtt mindenki DIY üzemmódban tervezte megvalósítani a látogatását. Az autóbérlés maga nem volt drága, csak, ha biztosítást is szerettünk volna kötni hozzá. Mi végül nem kötöttük meg, de a kőfelverődések miatt valószínűleg érdemes, mert minden bérautó úgy nézett ki, mint aki épp bárányhimlőn esett át, olyan sok apró karccal rendelkezett.

Miután minden fellelhető magyar nyelvű, és az angol lonely planet aktuális példányát is végignyálaztam oda-vissza, egyértelmű volt számomra, hogy 4 napba az egész sziget nem fog beleférni, viszont a fele mesésen. Voltak előzetes ajánlásaink is, így aztán egy személyes élményekkel teletűzdelt „mindent bele” csomagot állítottam össze.

Izland tökéletesen „kompakt” ország, ahol minden 1-2 órányi kocsiútra jut valami látványosság, amiért érdemes megállni, mint pl. vízesés, lagúna, gleccsernyelv, vulkán, barlang… Azoknak való, akik nem az épített szépségért, sokkal inkább a természet vadságáért és nagyszerűségéért látogatnak valahova. A gyerekek mindenhol szívesen látott vendégek, 12 év alatt sok minden ingyenes is a számukra, mégis nagyon kevéssel találkoztunk.

A repülőtérről, első útunk nem az 50 percnyire lévő fővárosba, Reykjavíkba, hanem Izland első számú látványosságához, a titokzatos „Blue lagoon” azaz Kék Lagúnához vezetett, mely egy geotermikus forrás, amely a hideg lávamezőre ömlik ki. Ezt kihasználva a helyiek egy csodálatos fürdőkomplexumot hoztak létre, mely egész évben állandó 38 fok körüli hőmérsékletű vízzel várja a felüdülni vágyókat. Irtó drága, több hónappal előre meg kell venni online a jegyet, viszont utána a szabadtéri selymes és gyógyító vízben ejtőzés mellé egy tetszőleges koktél is jár, és a fehér iszappakolásért sem kell már külön fizetni. Mondanom sem kell, gondolván, hogy mellékszezonban megyünk nem vettem időben jegyet, és mind elkelt az adott napokra, így aztán könyörgő levelezésbe kezdtem, amiben jóindulatúan megírták, hogy semmit se tehetnek, de reménykedjek, hogy valaki lemondja addig (szerencsére lemondta). Így aztán mi is ott áztunk a több száz turista közt első napunk délelőttjén, hogy aztán kisimulva induljunk útnak Kálfafel felé, ami a sziget déli részén található Skáftafel nemzeti parkba kiváló kiindulóhely. Mivel az út mindössze 4 órát vett igénybe, többször is megálltunk, és tüzetesen megnéztünk minden utunkba eső látványosságot. Elsőként egy lávabarlangba mentünk be, ahova véletlenül csöppentünk be egy kiírás alapján, ennek az volt az érdekessége, amellett, hogy a láva vájta ki az egész barlangot, hogy tele volt jég sztalaktitokkal és sztalagmitokkal, amitől majdnem úgy éreztem, hogy egy igazi jégbarlangban vagyunk (amit sajnos a borsos ára miatt kihagytunk, mert röpke 60 ezer forintnak megfelelő összegbe került volna egy 3 órás jégbarlangtúra 1 főnek).

A befizetett kirándulásokon (nekünk ez volt az egyetlen), mindig adnak megfelelő ruhát, sisakot, ha kell fejlámpát és a legtöbb esetben a cipőre rögzíthető tüskés csúszásgátlót, ami jó szolgálatot tesz a jégen. Esti érkezésünkig útba ejtettük még a mesés Seljalandafoss-t (foss= vízesés), melynek egyik érdekessége, hogy nyáron mögé lehet sétálni (ez így márciusban lehetetlen volt a jég miatt), és a közeli Skógafoss-t, ahonnan kiváló kirándulóutak indultak, de sajnos arra már nem volt időnk.

Egyébként nagyon tudom ajánlani Izlandot márciusban, mert bár a nyári 10 fokokat messze nem éri el a hőmérséklet, viszont már elég sokáig van világos (8:30-19-ig), kevesebb a turista, és jóval olcsóbb, mint főszezonban. Sőt, még hó végéig látható az északi fény is, és emellett olyan jégképződményekkel, (akár jégbarlanggal is) találkozhatunk, amik nyárra mind elolvadnak.

 Első teljes napunk után fáradtan dőltünk be az ágyba, az elsőre pajtának kinéző, ámde második ránézésre hipermodern, letisztult, skandináv stílusú hotelszobánkban. Egyébként itt minden épület vagy egy doboz, konténer, vagy valami rendkívül egyszerű, földszintes istállószerű építmény, amit első pár napban szokni kell, mármint azt, hogy szépnek lásd, de aztán hozzászokik a szemed. Mint ahogy ahhoz is, hogy nem igazán vannak növények, csak vulkáni kő, szikla, hegy, patak, átfolyás, folyó vagy tenger, zöld télen és tavasszal egy talpalatnyi sem.

Második napunkat a sziget legnagyobb nemzeti parkjában kezdtük (Vatnajökull), mely Európa legnagyobb gleccsere, annak is a Skaftafell nevezetű parkjában, mely régen önálló nemzeti park volt, de mára az egész régió egy hatalmas nemzeti park lett. Skaftafell a helyieknek azért különleges, mert az egyetlen hely a szigeten, ahol fák is nőnek nagyobb számban. Ennek megfelelően úgy óvják őket, mint mi a koronázási ékszereket. Mikor megérkeztünk a látogató központba, a kiválóan jelzett turistautak nagy része át volt húzva, egyedül egy árva vízeséshez (Svartifoss) lehetett elsétálni. Eléggé nekikeseredtünk, hiszen egész napos túrát terveztünk magunknak. Aztán amikor kiderült, hogy az utak járhatatlansága, nem azért bántja őket, mert elesünk, kitörik a lábunk, vagy beleesünk a szakadékba, hanem kizárólag azért, mert az ösvényről letérve esetleg rálépünk a csenevész kis növényeikre, akkor úgy döntöttünk, mégis nekivágunk egy lezárt útnak. Mondanom sem kell, a gyerekek legnagyobb megelégedésével történt mindez, mert egyrészt élvezték, hogy tilosban járunk, másrészt nagyokat csúszkáltak a jégátfolyásokon. Veszély pedig nem volt semmi, azt leszámítva, hogy párszor fenékre huppantunk a jégen. Így aztán sikerült egy kellemes 3 órás túrát tennünk, melynek egyik pontja egy gleccser lábához vezetett, ahova megpróbáltunk lemászni, de aztán ezt inkább saját épségünk érdekében nem forszíroztuk tovább. A túra egyetlen nehézségét a szél jelentette, amely olyan erővel fújt, hogy ha nekidőltem, szinte állva megtartott, illetve olyan hideget árasztott, hogy sapkástul, overallban és kapucnival is majd lefagyott a fülem.

Túra után a jól megérdemelt autózgatás jöhetett, a 45 percnyire levő Jökulsárlón-hoz, mely egy gleccser lábánál fekvő lagúna, ami arról nevezetes, hogy gyakran nagyon látványosan tornyosulnak fel benne a jégtáblák, amikre, ha elég vastagok, rá is lehet menni. Természetesen az összes turista, velünk egyetemben a jégen ugrált egyik tábláról a másikra. Különös szerencsénk volt, mert mi aznap napozgató fókarajt is láttunk, amit az útikönyvek nem is említettek, de a gyerekeink majd kibújtak a bőrükből, mert már igazán vágytak valami exotikusabb állatra a lónál és birkánál.

Mondanom sem kell, hogy miután, még a tengerpartra is kisétáltunk és bezacskóztunk otthonra egy adag fekete vulkáni homokot, megint csak estére értünk a szállásunkra. Ezek után nem volt erőnk éjszaka kivárni az északi fényt, bármennyire is felhőmentes, tiszta égbolt volt. Csak azért szomorkodtam utólag kicsit, hogy nem mondtuk a recepciósnak, hogy ébresszen fel, ha látszik valami. Számomra ugyanis kicsit homályos volt ez az északi fény dolog, először is, azt hittem, hogy télen minden éjjel, egész éjjel látható (már ha nincsenek felhők), de aztán kiderült, hogy szeszélyesebb ennél, és van, hogy csak pár percre, van, hogy néhány órára jelenik meg az égen, s nem is minden nap, teljesen kiszámíthatatlanul. Ezek után jót mosolyogtam azokon, akik „északi fény túrára” fizettek be, hiszen pont annyi esélyük volt látni, mintha én kipeckelem a szemem egy éjszakára, és kiülök az ablakba meglesni.

A sok vízesést és túrát követően harmadik napon visszaindultunk a sziget belsejébe, de még útközben megálltunk Vik-nél, ami a Lunda nevű pingvinszerű madarak költőhelye, de ilyenkor még nem térnek vissza, úgyhogy csak a fekete homokért és a tengerből kiemelkedő bazaltoszlopokért mentünk. Ezeket kocsival is meg lehet közelíteni, de egy fennsíkról másfél órányi túrával le is lehet tekinteni rájuk. Természetesen mi ez utóbbit választottuk, ami ellen fellázadtak a gyerekek, és mivel eddig is sokat kellett noszogatni őket, úgy döntöttünk, hogy rájuk hagyjuk és maradhatnak a kocsiban. Biztos voltam benne, hogy legalább egyikben nem elég erős az elhatározás és a lustaság, és utánunk fut, mihelyt látja, hogy távolodunk az autótól, de nem így történt. Mi rendületlenül elhagytuk a helyszínt, és a kaptatóról még jó sokáig láttuk az autót, de semmi mozgás nem látszott a környékén. Miután már fél órája emelkedtünk, és morfondíroztunk azon, hogy miért csak a mi gyerekeink ilyen lusták és kevéssé érdeklődők (tudom, igazából nem csak ők), Marciban megszólalt a vészcsengő, hogy zárt ajtóknál mennyi időre elég a levegő a kocsiban. Miután tanácstalanul húzogattam a vállam, rákeresett neten köbméterre, hogy kb 2 órára még légmentesen zárt autóban se lenne semmi bajuk. Kicsit megnyugodtunk, de azért elültette a kisördögöt a fülemben. Tudom, akár amiatt is aggódhattam volna, hogy elrabolják a gyerekeket, de ennek Izlandon a valószínűsége kisebb, mint hogy a saját lakásunkból vigyék el őket, mégis rossz érzéssel szaporáztuk lépteinket, de azért végig csináltunk az utat. Látványilag mindenképp megérte, de a folyamatosan bennünk feszülő rossz érzéssel együtt loholtunk vissza az autóhoz, ahol a két gyerek vidáman kártyázgatott, és cseppet sem várt minket kitörő örömmel.

Ez után viszont legalább mindenhol ki akartak szállni, bár a nap során már tudták, hogy túrára nem kell számítaniuk, ami nagyban növelte a lelkesedésüket. Egy gleccsernyelven való csúszkálás után az „Arany háromszögnek” nevezett „igazi” turistalátványosságok felé vettük az irányt. A három közül csak egyet hagytunk ki, a „Pingvellir nemzeti parkot”, ahol a világ első parlamentjét hívták össze, és a tektonikai lemezek találkoznak. Kicsit kiesett távolságban, és nagyon sűrű lett volna a program vele együtt, így maradt a „Geysir”, melyről a világ további gejzírjei is a nevüket kapták, és a lenyűgöző Gulfoss vízesés, amely a Niagara kistestvére. Ritka szerencséjük van ám az izlandiaknak, mert bár - egy földrengés következtében - a Geysir hosszú évtizedekkel ezelőtt felhagyott a működéssel, alig néhány 10 méterre tőle a Strokkur nevű kisebb gejzír 8-10 percenként kilő, így aztán még mindig érdemes elzarándokolni oda.

Este egy közeli farmon szálltunk meg, ahol nagyon kedves család fogadott minket, és ez volt az első hely, ahol a 2 felnőtt-2 gyerek foglalásomra, valóban 4 és nem csak 3 ágyat kaptunk. A hely különlegességét az adta, hogy a kertjükben egy forró vizes medencében lehetett kiázni és felmelegedni a nap végén.

Utolsó napunkon barátaink izlandi ismerőse ajánlására egy Hveragerdi nevű faluba vettük az irányt, ahonnan egy 3 kilométeres sétaút vezetett fel két folyó összefolyásához, amelyből az egyik meleg vízű. A dolog érdekessége, hogy a folyók találkozásánál lehet fürdeni, és bizton állíthatom, hogy varázslatos, ahogy a környező sziklák közt felbugyognak a forró vizek, a magasba szállnak a kénes gőzök, miközben te egy kellemesen forró patakban ejtőzöl, és lustán nézed a körülötted elterülő hegyes-völgyes lávamezőt.

Az ejtőzés után Reykjavík következett, amire sok időnk ugyan nem maradt, de így is kaptunk belőle egy kis ízelítőt. Végig sétálhattunk a helyes, színes belvárosi házacskák között, a nyüzsgő sétálóutcán, rámehettünk a befagyott Tjörnin tóra, ahol hattyúk úszkáltak a part menti vízben, és megkóstoltuk a bálnahúst a régi kikötő egy aprócska kifőzdéjében. 

Izlandról mindenki azt mondja, hogy rettentő drága. Ezzel nem vitatkoznék, az éttermek, a szolgáltatások (blue lagoon, jégbarlang túra) valóban az egeket verdesik a magyar pénztárcákhoz viszonyítva, viszont éppen ezért érdemes nem főszezonban menni, mert akkor legalább a szállás árakon lehet valamit spórolni. A nemzeti parkjaik pedig vagy ingyenesek, vagy nagyon baráti áron vannak, úgyhogy számos látványosság és túraútvonal mindenki számára elérhető. 

Rejkjavikból indulva majdnem elkéstünk a reptérről, mert bár mindent akkurátusan megszerveztem, de a reptérre vezető út hosszát hasraütésre állapítottam csak meg, így jól megijedtünk, hogy nem jutunk haza, de „szerencsére” a fapadosunk több, mint egy órát késett.

Csodás élmény volt, még egy nyárimádónak is, sűrű és mozgalmas, a gyerekeket ugyan néha noszogatni kellett, de ez nem az ország hibája, csak a mi mozgásmániánkból fakadt. Csak ajánlani tudom minden természetjárónak, különleges táj után vágyónak, és gyereknek is, mert élmény az van bőven, csak utána kell nyúlni.

Sokat hallani mostanság, az „slow mozgalmakról”, vagyis felgyorsult világunkban ideje egy kicsit visszatérnünk az emberi, harmonikus tempóhoz, és nem kell mindig mindenhol ott lennünk, mindenről informálódnunk és mindenben részt vennünk. Ennek kistestvére az az elmélet, mely szerint nem kell annyi tárggyal körülvenni magunkat, főleg nem a gyerekeket, mert a túl sok inger kontra produktív, és a gyerek nem több játékkal fog játszani, hanem épp ellenkezőleg, elvész a választás dömpingjében. Ezen utóbbi elméletre több szakkönyv is született, az általam is ismert az „Egyszerűbb gyermekkor” címet viseli.

 A könyv egyébként meglehetősen elgondolkodtató, és biztos vannak olyanok, akik nálam jóval intenzívebb megvalósításba és játékszortírozásba kezdtek általa. Az elmélet egyszerű, a kevesebb több elvén, mindent, amivel a gyerek nem játszik pakolj el, vagy dobj ki, vagy ajándékozz el, amivel keveset játszik, azt pedig „forgóban” tedd el, majd időnként vedd elő, és rakj el helyette mást. Így mindig belátható mennyiség marad elöl, amivel hidd el, többet fog játszani, mint az addigi sokszoros mennyiséggel.

Engem ez a könyv pont egy nevelési mélypontomon kapott el, amikor azt éreztem, hogy kudarcot vallottam, tele vannak a gyerekeim jobbnál jobb játékokkal, mégsem tudják lekötni magukat csak folyamatosan négyfelé próbálnak szakítani és rajtam vagy a tévén szeretnének lógni konstans. Szerencsére mire a könyvet elolvastam a helyzet enyhült, ők jobban eljátszottak, kisütött a nap, ki lehetett mozdulni a szobából és nekem épp több türelmem lett, így aztán nem került sok drasztikus változtatásra a játékállományban. De mindenképp elgondolkodtatott, még ha mentségeket tudok is találni magamnak, hogy miért nem valósítottam meg az áttörő sikerelméletet.

Azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg nem játszanak-e a gyerekeim a saját játékaikkal? Vajon minden szülő csak a lelkiismeretét nyugtatja és a piac pressziójának tesz eleget, amikor mindenféle fejlesztő csodajátékokkal halmozza el a gyerekét? Vajon ez az egész elmélet minden korosztályra ráhúzható, vagy inkább a kisebbekre vonatkozik?

Van ugyebár néhány tapasztalati tény, amit már az egygyerekes kisbabás anyukák is tisztán látnak: vagyis hogy a néhány csepp vízzel teli petpalack akár tízszer több időre leköti a kisbabát, mint egy csörgő, vagy a mobiltelefonunknál (csak működőképes állapotú jöhet szóba), nincs istenibb játékszer. De persze ez nem jelenti azt, hogy ha csak petpalack lenne, akkor egy idő után nem unná meg a gyerek, vagy ha kapna egy saját mobilt…Egyszerűen annyit jelent, hogy a kicsik szeretik azt használni, amit nem szabad és mindig az a legérdekesebb, amivel a felnőtt „játszik”.

Jó, jó, de nekem például az első három gyerekemet hidegen hagyta a kiságy fölé szerelhető forgó, a negyedik pedig egyedül kezeli, ki-bekapcsolja, hangerőt és fényerőt állít be rajta, és minden alvását ezzel kezdi és ezzel fejezi be. (Profibb szerkezet sokkal, mint az előzőeké volt, de vajon ezért tetszik neki jobban?) Vagy a híres „sophie zsiráf”, ami egy műanyag rágókához képest horror drága szerintem, a vendégségben ki nem lehetett imádkozni Vilu kezéből, bezzeg, amikor megvettem, azt se tudtam hetekig hova hajította el a lakásban. Ez utóbbinál persze a „szomszéd fűje mindig zöldebb” elmélet jön be, vagy a játszótéren is a másik motorja, lapátja, labdája a tutibb.

Maradjunk tehát összehasonlítások nélkül otthon a szobában, és nézzünk körül, hogy mivel szokott a gyerek játszani? Ajjaj, alig valamivel…vagy mégis? Nálunk például meglehetősen sok játék van, egyrészt lemenő rendszerben megkapják egymásét, amit már kinőttek, másrészt én sajnos nem vagyok a gyerekek tekintetében tárgyellenes, így aztán minden nagyobb eseményre (karácsony, szülinap) jut bőven az ünnepeltnek. Aztán akadnak melléfogások, és olyanok, amikkel az előző gyerek nagyon jól eljátszott, de a következőnek esze ágában sincs használatba venni. Mivel három lány van, így dukál, hogy három kisbabakocsi legyen, nehogy összevesszenek (persze így is sikerül), aztán van egy rakat baba, amikkel senki sem játszik (hiába lányok), egy babakonyha, amivel mostanság már csak Vilu játszik, a többi ingerküszöbét már nem éri el, és még kismillió egyéb efféle haszontalanság…

Ezzel szemben vannak a fejlesztő és színező füzetek és könyvek, amikre időnként rákapnak, a pónik és sylvanian nyuszik, amikkel kifejezetten szoktak szerepjátékozni, és persze az újdonságok, amik most még nagyon menők, mint peonza és inteligens gyurma, amit szerencsére nem csak megvetettek, hanem intenzíven nyúzzák is őket. Azért a lányok inkább egymással szeretnek játszani, orvosoznak (amihez elég a fáslim és a kis orvosi táska), oviznak (amihez némi műanyag és faételt használnak fel és néhány plüss kutyát), de ezekhez tényleg elég lenne egy fél polcnyi csecsebecse.

Nem így Duda (7 éves), az egyetlen fiú, aki viszont nagyon is szeret a saját játékaival játszani és egy igazi felhalmozó. Különböző korszakokon esett át, de szerencsére időnként „visszaesik” beléjük, így soha nem érzem teljesen feleslegesnek az addig felhalmozott kollekciót. Volt dínó korszak, kisautós korszak, állatos korszak, és ennek velejárójaként van mindből egy ládányi dínó, autó vagy épp műanyag állatka. Ezeket, ha előveszi, akár hosszú órákra is elmélyülten csatázik velük, pályákat vagy házakat épít nekik (jenga szerű fadarabokból, amiből szintén van készlet) és hangosan kommentálja az eseményeket. Egyáltalán nincs szüksége játszótársra, sőt kifejezetten megzavarja őt, ha valaki beszáll (egyetlen barátja van, akivel harmonikusan tud ilyet játszani). Amikor ő elvonul, vagy épp a nappalim közepén állítja fel a húsevő és növényevő dínók hadseregét, mindig boldogsággal tölt el, hogy milyen fantáziadús és milyen jól eljátszik, neki viszont ehhez nagyon is kellenek a saját kis tárgyai.

 Volt, hogy csak néhány dínót engedtem a játszótérre vinni, mondván, hogy elveszti, mire ő egész végig egy padon gubbasztott, mert „ilyen kevés dínóval nem lehet csatázni”. Na, erre varrjak gombot! Most aztán igazán pro és kontra is megtámogattam az elméletet, mert bár teoretikusan egyetértek, a megvalósításhoz nincs elég indíttatásom és erőm (örülök, hogy a már „kinőtt” játékokat időnként átdelegálom a kisebb szobájába), és azt is látom, hogy Duda esetében semmit sem érnék el vele, csak a fantáziája útjába állnék, ami neki tárgyakkal együtt tud szárnyalni.

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy amikor időnként végigjárom a gyerekszobákat és némi szortírozást végzek, a lányok soha nem vesznek észre semmit, (nem érdeklik őket a tárgyak), Duda viszont, mindent szóvá tesz, úgyhogy szinte már félek nála rendet tenni, mert utána szemrehányást kapok, ha valami becses tárgyat „véletlenül” kidobtam. Nálunk tehát a helyzet változatlan, sok a játék, sok a gyerek, esténként nagy a rumli, apa ingerült és én még mindig bizonytalan vagyok, hogy jó-e ez így, de aztán rájövök, hogy mindenben én sem lehetek biztos.

Mondanám, hogy írja meg, ha valakinél megszületett a tuti recept, vagy alkalmazta a módszert és totál bevált, de úgy látom az egész kérdéskör gyerekfüggő, és ezért fogják tudni a játékgyártók ránk tukmálni a termékeiket, amíg világ a világ.

Természetesen a címben feltett kérdésre nem fogok tudni egzakt választ adni, hiszen mindenkinek mások az igényei, de azért van néhány körülmény, ami mindenki számára egyértelműen fontos. Most, hogy immár jó ideje mindenhol EU szabványos játszótereknek kéne állnia értetlenül állok azelőtt, ha egy játszótér nincs jól elkülönítve a főutcától, nincs rajta egy csepp árnyék vagy éppen egy csap sem, a mellékhelységről nem is beszélve. Elvileg a játszótereket szakemberek találják ki, akiknek az a fő feladatuk, hogy biztonságos és a gyerekek számára jól hasznosítható legyen, sokszor azonban olyan hibákat követnek el, aminek a levét a később odajáró családok isszák meg.

Nem akarok telhetetlen lenni, mert Magyarország „játszótér nagyhatalom”. Mondom ezt annak tudatában, hogy számos hazánkbeli, nagyváros játszóterén fordultam meg, és mióta gyerekeim vannak külföldön is önkéntelenül észreveszem, ha játszótérrel találkozom. Ezért siralmas például, hogy Rómát végigjárva egyetlen nyeszlett kis játszóteret láttam csak (a belvárosban). Ezzel szemben a spanyol fővárosban, Madridban a belvárosban is több egész pofás játszó van, (ahol csak általában az árnyék hiánya szab határt a játékidőnek).  

Szóval nem állunk rosszul, nálunk a belvárosban is több használható és szerethető játszótér van, elég csak a Károly kertet, a Szabadság teret, a Honvéd teret vagy az Olimpia parkot említenem.  Ezekben egységesen pozitív, hogy a játékok mellett gondoltak a természetbe vágyókra is, és ezért egy kis parkosított mikrokörnyezetet megteremtettek a betondzsungelben. A Szabadság térit leszámítva (ami a leggagyibb ezek közül, csak azért vettem bele, mert a belvárosban van), mind körbe van kerítve, van folyó víz, és még vécézési lehetőség is, ami sajnos ritka, mint a fehér holló, ezért különösen nagy szó! Az sem ártana, ha ingyenes lenne, mert sokan nem szívesen fizetik ki, ha a gyerek a parkban töltött idő alatt háromszor riaszt poénból, hanem inkább a bokrokban végzik a dolgukat, ami lássuk be, nem a leggusztább, de persze, ha nincs más…

Kicsit szemléljük meg a játszóterek játékait is, és azt, mégis kiknek találták ki az adott helyet? Én olyan szívesen lennék játszótéri teszter (mint ahogy hotelek játszószobáiba is meglehetősen sok ötlettel tudnék szolgálni)! Csak ráereszteném a gyerekeimet pár órára, és máris megmondanám melyik miért és kinek nem ajánlatos.

Például nemrég épült a környékünkön a RAM mellett egy szuper egyedi és kreatív játszó, a Bóbita. Irtó jól néz ki, és ötletgazdag, de kiírnám, hogy 2 év alattiaknak tilos a belépés. Még nekem is, aki már szinte semmin sem aggódik, egy folyamatos stressz forrás, amint Vilu (1,5 éves) odamegy a mókuskerékhez, amiről a nagyok lelökik, vagy a hajóhoz, aminek meg minden oldalán beeshet, épkézláb játék pedig nincs az ő korosztályának. Ezzel szemben a nagyok nagyon szeretik, mosdó is van (a RAMban), csak azt nem értem, hogy a kertnek miért erre a kicsi részére rakták, mert tér, az így egyáltalán nincsen, ezért mindig tömegnyomor van, ami még kevésbé teszi vonzóvá a szememben.

Ami azonban ennél sokkal rosszabb (hiszen itt legalább van célkorosztály) az, ha összekeverik egy játékon belül, hogy kinek való. Csak egy példa: a csúszda fellépője olyan távol van egymástól, hogy  4 év alatt tuti nem tud felmenni, a csúszda viszont olyan kicsi, hogy 4 év feletti tuti nem akar majd lecsúszni rajta.  Ezt például a Városligetben az Állatkert előtti játszón nagyon szépen megoldották, (megy ez, csak akarni kell), és ott két egymáshoz közel eső játszótéren kialakítottak egy kisebbeknek és egy nagyobbaknak való részt.

Nekem az kifejezetten tetszik, ha egy játszón különböző korosztályok is jól el tudnak játszani (nyilván minden többgyerekesnek ez tetszik, az egy gyerekeseknek meg talán inkább a célirányosabb). Többgyerekesek kedvence például a Duna parti játszótér, amit nincs egy éve, hogy felújítottak. Igazán jól sikerült, bár árnyék nem sok van, csap viszont végre igen, és az elkerített részen túl pedig melléépítettek egy focipályát és egy csimpaszkodós mászókát is. Az egész nagyon jó, leköti bébitől a kamaszokat, egyet kivéve, ami egyszerűen nem fér a fejembe! Az, hogy miért kellett eközé a két rész közé beterelni a biciklisávot, ami azelőtt is, azután is a Duna parton halad? Ezt úgy kérdezem, hogy én is szoktam arra haladni biciklivel, és magam is elfelejtek lassítani, mert ki gondolná, hogy majd gyerekek fognak erre átfutkorászni?

Egy gyerekkel evidens volt, hogy a Szent István parkba járok, mert közel van, kellemes, parkos, jó hangulatú (bár a játszótere túl van dimenzionálva), aztán a második gyerekem születése után átszoktam egy kevésbé stresszes helyre. Olyanra, ahol megtalálom mind kettőt, nem eshet be stikában a szökőkútba, és nem kell a homokozó közepén tigrisugrásban körbetáncolnom a hajót, ha nem szeretném, hogy leessen a gyerekem. Azóta persze időnként visszajárok, de nem azért mert csökkent volna a felsorolt veszélyforrások száma, csak már én is lazább lettem. Pedig sokszor nem látom mindet, de abban biztos lehetek, hogy a három nagyobb nem fog kimenni (bent pedig nagy bajuk nem lehet), így aztán csak a kicsit kell követnem.

 Lakhelyileg olyan ritka szerencsés helyzetben vagyok, hogy otthonról kényelmes gyalogtávra 7 játszótér is található. Így aztán könnyű a dolgom, mert van „téli játszóm”, amin alig van árnyék, van „az eső utáni”, amin minden hamar megszárad, mert nincs egy fa sem, és minden le van fedve azzal a játszótéri talajjal, amin nem üti be magát a gyerek és még a vizet is magába szívja. Aztán van a „sok gyerekes”, ami körbe van kerítve, és elég pici ahhoz, hogy teljesen átlássam, a „multifunkciós”, ahol a játszótéren kívüli parkos részben a nagyok is jól érezhetik magukat, kedvükre bicajozhatnak, görkorizhatnak, esetleg focizhatnak, kosarazhatnak, a „dagonyázós”, ahol szinte minden játékot nagy homokozó ölel körül, ezért oda akkor megyünk, ha nagy meleg van és sarazni akarunk.

Itt jönnek be a különböző (elsősorban anyai) igények. Mert ugye van, aki azt szereti, ha a homokozó hívogatóan nagy, hiszen, ha oda letelepszik szemünk fénye, akkor aztán nyugodtan lehet üldögélni a szélén, vagy csak csevegni ( élőben vagy virtuálisan) a többi anyukával. Van, aki viszont irtózik attól, ha gyereke koszos lesz (mert milyen lenne a homokozóban), és tűsarkúban hívogatja a fodros szoknyás lánykát, vagy fehér nadrágos kisfiát, hogy jöjjenek inkább libikókázni egy jót. Van, aki szereti, ha gyermeke kihívásokkal szembesül, és egyre ügyesedik, (nem baj, ha néha leesik, abból is tanul címmel)és van, aki a totális biztonságra hajt, ahol még egy kósza hinta sem kólinthatja fejbe a kis porontyot, nem hogy még egy körforgó álljon a tér közepén, gonoszul csalogatva a kicsiket.

Az Olimpia park például remek, de főleg a mászós típusoknak, mert a homokozósok inkább a Honvéd teret válasszák, de például a Városligeti (Ajtósi felöli elkerített) szerintem az egyik legszuperebb játszó egész Pesten (jól felszerelt és elég biztonságos is), csak nincs úgy felkapva, mint a most épültek.

Hogy ne csak pestieket említsek: A Rumini például nekünk kicsit csalódás volt, pedig még a mesét is olvastuk. Szép kivitelezésű, csak kevés a játék, és az se túl sokáig köti le az érdeklődést.  A Vuk például nagyon tetszett, ott volt néhány újdonság az átlaghoz képest. Aztán van az az ódon csúszdapark a Gellért hegyen, ami már az én időmben is létezett, semmi nincs, csak 5 csúszda, mégis imádják, szemben a Hajógyári sziget csúszdáival, amik nyáron használhatatlanok, mert valami okos, kitalálta, hogy fémből legyenek, és úgy felforrósodnak, hogy a bőrödet is otthagyod.

Egyébként az átlagjátszóteret egész hamar kinövik sajnos, és a fiúknak egész más igényei vannak, mint a lányoknak (mily meglepő). Nálunk most az a menet, hogy Duda (7) aktívan unatkozik és minden 5. percben megkérdezi, hogy mikor mehetünk már haza (várom, már csak pár év, és egyedül hazaeresztem), Babci (6) boldogan csimpaszkodik minden jobbfajta mászókával megáldott helyen, vagy hintázik, Csimi (4 lesz) homokozgat, szerepjátékozva futkorászik (velem) vagy hintázik, Vilu (1,5) pedig valamennyi játékot randomban kipróbálja.

Úgy  5-6 éves kortól lesz igazán fontos, hogy kint legyenek a barátok is. Bölcsis korosztálynak édes mindegy ki van kint, úgyis egyedül, vagy veled játszik, az ovisok hamar ismerkednek, de néha már nyafognak, ha nincs ismerős, de sulisként a barátokkal igazi élmény a játék. Ekkor viszont a játszótéri játékok erősen szerepüket vesztik, és egy nagyobbfajta bokor, vagy egy futballpálya sokkal vonzóbbá válik a gyerekek szemében. Ne is beszéljünk a még nagyobbakról, akiknek a játszótér egyenesen az unalom forrása lesz haver nélkül. (Duda korán érő típus ebből a szempontból.)

És itt említeném meg, hogy jó lenne egy kicsit többet gondolni a nagyobbakra is, mert rendezett focipálya, görkori/gördeszka pálya (mondjuk legalább olyan, mint az Erzsébet téren), esetleg biciklipálya (ami a Városligetben még létezik, de rendkívül lepusztult állapotban) nem igazán akad. Ha az a cél, hogy a kamaszok ne minden iskola utáni idejüket egy kütyü társaságában töltsék a szobájukban, hanem kimozduljanak a szabadba, akkor ehhez tárgyi feltételek is kellenek. Tisztelt várostervezők, rájuk is gondoljanak, ne csak a kicsikre!

Összességében azonban, azt mondhatom, hogy fővárosiként pozitív a helyzet, és az önkormányzatok egyre inkább számolnak a gyerekesekkel. Azt azonban, hogy kinek mi tetszik, mindenkinek a saját gyerekének (vagy magának) kell kiválasztani, az univerzális ugyanis nagyon ritka, mindenkinek tökéletes pedig nem létezik.

Aki még nem ült repülőn kisbabával, annak biztosan fogok tudni újat mondani, aki viszont ült, az csak saját útjával szembesülhet. Persze azon is múlik mikor voltál utoljára gyerekkel, mert a biztonsági szabályok folyamatosan változnak, amit még pár éve lehetett, ma az már főbenjáró bűn.

Én immár közel hét éve jövök-megyek csecsemőkkel repülőgépeken, és megpróbálom kihasználni, hogy 2 éves korig ingyenes az utazás. És itt az első bibi, mert ugyan „elvileg” ingyenes, a gyakorlat azonban az, hogy néhány ezernyi forintot még az öledben ülő bébiért is lehúznak. Tehát ha extra fapados olcsó járattal mégy, előfordulhat, hogy a gyerekért közel ugyanannyit fogsz fizetni, mintha a párodat vinnéd magaddal.  Amíg ez a „nem fizetős” időszak szól (2 éves koráig), addig persze nem kap saját ülést, utána viszont teljes áron terpeszkedhet melletted már akár 2 éves 1 naposan is.

Vannak a repülőn való utazásnak érdekességei ahhoz képest, mint amikor csak más felnőtt emberek társaságában lógattad a lábad. Először is, a prority utasok után előre mehetsz, elsőre ennek biztos örülsz, aztán realizálod, hogy mindez csak addig jó, amíg a gyereked mozdulatlan állapotban leledzik, de ha már kúszik, netalán mászik, sőt, ha jár, akkor kifejezetten hátrányos megkülönböztetés. A váróban ugyanis kedvére izeghet-mozoghat, míg a repülőn szép nyugodtan kell bevárnia a többi utas beszállását. Érnek azonban még ennél pozitívabb meglepetések is. Nos tudd meg, hogy az a szabály, mely szerint nem vihetsz fel innivalót, teljesen elfelejtődik, ha porontyod van. Ez egyrészről üdvözlendő, hiszen ha nem anyatejes, akkor honnan a fenéből szerezz tápit és vizet a gépen, esetleg kanalas bébiételt, másrészről viszont nem kissé visszatetsző a többi utas szemében. Így tehát, ha rámutatsz a literes vizes palackodra, és azt mondod, a bébié, egyből továbbengednek. Jobb azért mindennek megadni a „babacsomagolását”, így lehet biztos a siker. Nekem ugyanis legutóbb a naptejemet nem engedték át, de bezzeg ha bébiételes üvegben hoztam volna… Kaja, pia ezennel pipa, neked és a babának is.

Az átvilágítást azonban nem úszhatod meg, a legnagyobb csapás, ha többször kell átszállnod babáddal, és a babakocsi nemcsak cucc cipelésre, hanem őnagysága alvására is szolgálna. Ekkor természetesen minden becsekkolásnál ki kell szállítanod, és össze kell hajtogatnod a kocsit, hogy beférjen az átvilágítóba. Ezt akkor is meg kell tenned, ha a hosszú sorban állás következtében épp elaludt, cseppet sem fogja érdekelni a reptéri alkalmazottakat, hogy ordítani fog. Mint ahogy az sem, hogy galád módon kiszakítod kezéből a kedvenc plüssét. Ez az a pont, amit még a 4 évesem is hüppögve tudott csak elfogadni, még ha csupán percekről volt is szó.

A reptéren töltött idő egyébként ritka szórakoztató, ha eltekintünk a ténytől, hogy a gyerek mindent le akar verni és ki akar próbálni az összes duty free-ben. (Későbbiekben mindent meg akar vetetni, ami még rosszabb, ha lehet.) Ha pedig óvakodsz a boltoktól, biztos lehetsz benne, hogy a reptér összes mocskát feltakarítja a földön fetrengve, az utastársak sajnálkozó vagy rosszalló tekintetének össztüzében. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy egy játszótéri felszerelésnek a sokszorosával készülj étel-ital, pelus, pótruha és mesekönyv terén. Érdekes módon játékból mi nem szoktunk hegyeket vinni, a kevesebb-több elvén egy plüss elég szokott lenni (azzal is fel lehet súrolni mindent).

Egyszer épp egyedül utaztam Olaszországból haza a két kicsivel (akkor 3 és 1 éves) és már becsekkoltunk, már átvilágítottak, mindenen túl voltunk, amikor realizáltam, hogy valahol Vilubaba eldobta a kedvenc kis rongyiját. Pánikszerű keresés után, rájöttem, hogy a külső részen történhetett a mosdó és a beléptető kapuk között. Persze ki akartam menni egy ilyen fontos dolog miatt, amit az ott dolgozók meg is engedtek, csak természetesen úgy, ha az összes cókmókomat magammal viszem kintre…Vagyis kimegyek a babakocsival, amit aztán újra összehajtogatok bla…bla…bla… Nagy boci szemekkel néztem rájuk karomon Vilubabával, másik kezemben Csimivel, és győzött az olasz gyerekszeretet. Megszántak, elhitték, hogy nem az imént átvilágított babakocsiban hagytam a bombát, és most szépen lelépek, hanem csak egy szerencsétlen anyuka vagyok, aki megpróbál a gyereke kedvére tenni. Mondanom sem kell, hogy a kapun kilépve egyből meglett a rózsaszín kis rongyocska, úgyhogy Vilubabán kívül a vámosok és én is nagyon boldog voltam, hogy hamar visszaértünk. Azt hiszem azért ezzel kár próbálkozni, mert ez a fajta engedékenység egyedi eset lehetett (szerencsémre.)

Azt tudtátok egyébként, hogy még a legfapadosabb légitársaságnál is ingyen lehet vinni egy babakocsit és a hozzá tartozó pelenkázó táskát? Biztos kötelezték erre őket, ami szívet melengető azok után, hogy egy pohár vizet sem adnak ingyen. Sőt, nem elég, hogy ingyen viheted a kocsit, de még el is tolhatod, egészen a gépbe való felszállásig (csőnél a gép bejárata melletti kis ajtón adják le, busznál pedig egészen a gép lépcsőéig tolhatod. ) Vigyázat, a visszavételről se maradj le, és ne rohanj a buszhoz, mert ez esetben a gép mellé dobálják ki a babakocsikat, néha viszont a szalagon fog megjelenni, mintha rendesen feladtad volna. Nekem volt egy olyan esetem is (azt hiszem Madridban), hogy mondták, hogy a szalagon keressem, de csak nem jött. Aztán amikor reklamálni mentem, akkor, mintha a legevidensebb lenne, mondták, hogy az nem az a szalag, hanem valami extra nagy csomagos résznél tudom felvenni. Mindenesetre némi izgalom után nagyon megkönnyebbültem, hogy nem vesztették el. Úgyhogy ne kenődj el elsőre, hanem járj utána!

Ja, babakocsihoz még annyit, hogy a három kerekű terepkocsi az szívás, mert sehol sem fog átférni. Nekem ezzel soha nem volt problémám, mert eleve kis liftű házhoz vettük Dudának a kocsit, amit azóta is használok, de láttam már sok szerencsétlenkedést a mozgólépcső szűkítőjénél és egyéb direkt kicsire méretezett helyeken a reptéren.

Ha sikerült végre felszállnunk, akkor sem könnyebbülhetünk meg, most jön csak a java. Ha nem fizetsz semmi extrát, akkor ne is reméld, hogy első ülést, netán vészkijáratnál lévőt kapsz, sőt ezeket kifejezetten tilos elfoglalnod babával (lassabban tudnának menekülni a többiek), és ha leülsz, el fognak ültetni. Bár ha nincs helyjegyünk, akkor se tolakodjunk, mert ha meglátják a gyereket és nincs tele a gép, akkor úgyis néhány méteres körzetben kiürül. Senki sem vállalja azt a kockázatot, hogy egy üvöltő csecsemő mellett foglaljon helyet önszántából. A felszállásnál ugyebár bedugul a fülünk, a babáé is, de a sírással ezt ő kiválóan kidugítja. Ha ezt meg szeretnénk előzni, akkor jobb ha itatjuk felszállás idején (csak ne rakjuk túl hamar cicire vagy ne kínáljuk idő előtt a cumit, vannak gépek, amik hosszú percekig gurulnak a földön, úgyhogy figyeljünk az időzítésre!)

Felszállás előtt még egy kedves stewardess kioszt egy teljesen értelmetlen gyerekövet, amit a sajátodra tudsz ráerősíteni. Ezt próbáld meg észrevétlenül a baba köré applikálni, akkor talán nem rúgja le egyből. Ha lerúgja az is csak azért baj, mert utána folyamatos ellenőrzésben lesz részed és a stewardess esetleg kioktat, hogy milyen felelőtlen anyuka vagy, ha nem használod az övet. Nekem egyenesen nekem szegezte a kérdést, hogy néztem-e már katasztrófa videókat repülőgép balesetekről, miközben Vilu épp kibújt az övből, Csimi pedig rettegve kapaszkodott belém, és várta a következő mesét, amivel el tudtam felejtetni egy rövid időre a diszkomfort érzését. Mondtam, hogy nem néztem, de viszont nem is fogok, aztán nem vitatkoztunk többet. Az övnél leragadva még, figyeld meg, hogy a te övedre felapplikálva, ha nem szorítod magadhoz a gyereket, akkor egy nagyobb lökés következtében nem ér-e el a feje az előtted lévő ülésig, hogy beverje? (Hogyne érne, amikor kb. hangyákra méretezik újabban a sorok közti távolságot). Ez esetben továbbra sem látom értelmét…Ha meg már a biztonsági előírásokon rugózunk, azon gondolkodott már valaki, hogyha lejön x üléshez x oxigénmaszk, akkor a gyereknek honnan lesz olyan? Na persze senkit nem akarok elriasztani a repüléstől, szerintem akkor már úgyis mindegy…

Inkább utazzunk tovább képzeletben. Ha nagyon pici a babád és szeret az autós ülésében aludni, akkor azt felviheted, és nem kell végig a karodban szorongatni, várva, hogy felébredjen, ha netán neked kéne pisilni menned. Másik opció az első ülésnél lévő gépbe szerelt mózes, én ugyan még soha nem kaptam olyat, igaz, hogy nem is kértem, de létezik.

A legfontosabb pedig, hogy ne rettegj előre az úttól! A legrosszabb, ami történhet, ha végigsírja az utat, nem mondom idegtépő…de túl lehet élni. Nekem még soha nem volt ilyen, sőt, mindig sokkal jobb volt, mint amire számítottam! A „nagyok” 3,5 és 5 évesen a 8 órás repülőúton végig eljátszottak a két plüssükkel, némi felolvasós mesés megszakítással. Persze van az a korosztály, amivel a legrosszabb repülni (aki már mozog, mászik, de még nem igazán köti le semmi ölben ülős játék vagy történet hosszan.) Úgyhogy utazz minél hamarabb a kicsivel, és ha rákapsz az ízére, akkor átvészeled azt a sanyarú egy évet is, amikor igazán nehéz vele a felhők fölött.

Mielőtt az ember lánya visszamenne a többi ember közé dolgozni és élni abba a világba, amely nem csak és kizárólag a kisbabák igényeinek kielégítéséről szól, még egy-két apró helyreigazítást elvégezne magán. Már aki megteheti, és aki elég eltökélt hozzá.

Kicsit olyan ez, mint amikor az ember várja, hogy anya legyen. Nagy pocakkal elképzeli, miközben lót fut a munkahelye és az éppen aktuális orvosi vizsgálat között, hogy milyen nyugis lesz majd otthon egy kisbabával, és mennyi mindenre lesz majd ideje. Megtanul online kínaiul, elvégez néhány tanfolyamot, esetleg phd-zik, vagy végre kiteljesedik a hobbijában. Aztán sorra rájön mindenki, hogy az otthonlét egyáltalán nem erről szól. Hogy finom legyek, a gyerekkel való otthonlét, bár szép, nemes és cseppet sem pörgős, de egyáltalán nem rólad szól!

Persze nincs munkahelyi stressz, nincs konferenciahívás, és dugóban araszolgatás, helyette van viszont kialvatlanság, 24 órás készenlét, és teljes ráhangolódás a gyerekre, ami néha nem sikerül… Ezt a monoton verklit kell néha megtörni egy kis „én idővel”. Erről már írtam régebben, vagyis, ha barátnőzünk, kikapcsolódunk, párunkkal élünk némi magánéletet, sportolunk, vagy bármi, amit azért teszünk, mert MI, azt akarjuk csinálni.

Mint szabadon választott „Én idő” birtokos, úgy döntöttem, hogy mielőtt legkisebb csemetém bölcsibe menne, az utolsó munkamentes fél évben rehabilitálom magam némileg. Vagyis azokat a dolgokat, amiket a gyerekek tönkretettek rajtam, megcsináltatom.

Biztos mindenkinek van ilyen pontja, csak esetleg nem látványos, nem szól róla, vagy nem tulajdonít neki jelentőséget, de engem zavart és most nekiálltam a restaurálásnak. Már írtam, hogy a negyedik terhességemnél szörnyen kidagadó visszeres lett az egyik lábszáram, nagyon fájt, és elég ronda is volt. Aztán szerencsére a szüléssel, csak egy hosszanti ér maradt emlékbe, de azt gondoltam szeretnék még rövid szoknyákat hordani, ezért kés alá (jobban mondva lézer alá feküdtem) és elmentem egy visszér specialistához. Úgy kezdődött, hogy tanácsot kértem, kit ajánlanak, majd bejelentkeztem a doktorhoz egy hétre rá, aki adott is műtéti időpontot egy hónapra rá. Közben a férjem kérdezgette, hogy miért nem megyek sztk-ba, így ezt az utat is elindítottam, de amikor kiderült, hogy az első időpont (ahol csak ránéznek a lábamra, műtétről még szó sincs) az fél évre rá van, akkor azt mondtam, hogy ugyan a szülések állami helyen és módon történtek, de nem vagyok hajlandó még egy évet szívni a visszeremmel, és inkább megfizetem a magánt. Így aztán szépen lézerrel egy helyen felvágták a lábam, ahol egy rövid szakaszon eltávolították az eret, a többi részén pedig elégették lézerrel, hogy ne folyhasson benne vér többé. (Teljesen laikusként írom le, a szakszerűség szikrája sincs meg bennem, de ennyit sikerült felfognom a műtétemből).  No meg persze annyit, hogy utána 4 hét fásli, 3 hétig semmi sport, utána is csak úszás, egészen a műtétet követő 6 hétig. Ez a része volt a legnagyobb érvágás számomra, hiszen tudom, hogyha nem sportolok elviselhetetlen leszek néhány nap után.

Így aztán a másik régi vágyammal megpróbáltam karöltve megvalósítani a visszérműtétet, nevezetesen a szemműtéttel. Ugyan a szememet nem a gyerekek rontották el, de félő volt, hogy a terhességek alatt/miatt/után még romolhat a szemem, úgyhogy addig nem volt érdemes hozzányúlni. A dolog pikantériája, hogy én ezt a műtétet már megcsináltattam 18 éves koromban, de ez túl korainak bizonyult, s vissza is romlott azonnal másfelesre (6,5-ről). Úgyhogy a visszérműtét után két héttel ott feküdtem egy szemklinikán várva a piros lézerfényt, amely hamarosan megszabadít a szemüvegemtől. Jelentem, immár mindenen túl vagyok! Bár még csak a lábadozó fázisban, de a nehezén mindenképpen átestem már.  A visszérműtét egyáltalán nem durva, csúnya utána az ember lába, de már másnap rohangálhat, és szinte bármi hétköznapi dolgot csinálhat. A szemműtét is csak 3 vagy (mint nálam) 4 napig vészes, akkor sem az összes napon, csak összességében egy-másfél napig. (Van egyébként újabb fajta szemműtét, ami még rövidebb ideig fáj, vagy egyáltalán nem, de nekem az előző műtét miatt nem lehetett azt csinálni. )

És mit jelentett mindez a családomnak? A visszér gyakorlatilag semmit, mert már másnap a játszótéren koptattam a lábam. Illetve hazudok, mert első két hétben olyan sok fáslit raktak rám, hogy szinte nem tudtam behajlítani a lábam, ami miatt nem tudtam Vilubaba után futkorászni, így elő kellett vennem azt a babakocsit, amiből nem tud könnyen kibújni, és nem mehettünk az oviba kismotorral, mert sokkal gyorsabb volt, mint én.A nagyok szempontjából Duda járt még pórul, mert két hétig nem én cipeltem hazáig az iskolatáskáját, hanem ő maga (elvileg ugyanis nem szabad az elején emelgetni.)

A szemműtét, bár gyorsabb a gyógyulás, (ez sem teljesen igaz), több szervezést igényelt. A műtét napjától (kedd) péntekig nem nagyon tudtam kint lenni az utcán, csak ha muszáj (mondjuk kontrollra kell mennem). Így Vilubabát otthon elláttam, de a nagyokért Marci ment és ő is játszóterezett velük délutánonként, sőt délelőtt is ő vitte le Vilubabát levegőzni. Így ez délelőtt két órát, és délután 3-4 órát jelentett a férjem részéről. Mindezt derekasan végre is hajtotta. Ja, és mivel közelre nagyon durván nem láttam kb 10 napig, így egyáltalán nem tudtam nekik mesét olvasni (csak fejből), amit azért annyira nem bántak (inkább csak én haltam bele az unalomba, hogy nem tudtam egy cikket se elolvasni.)

És mi volt a legrosszabb? A sportmegvonáson és azon túl, hogy most közel egy hónapig pluszos a szemem (tehát közelre látok vacakul), a legrosszabb az, hogy realizáltam, hogy anyaként továbbra is helyt kell állni, hiába a sok segítség, ha nem félholtan fekszel egy kórházban, a gyerekeid úgyis teljes értékűnek tekintenek.

Azt pedig, hogy megérte-e, lehet, hogy később kéne megválaszolnom. Még nem teljes értékű se a szemem, se a lábam, de én magam akartam, és örülök, hogy túl vagyok rajta. Egyelőre azt tudom csak javasolni, hogy, aki megteheti, és van valamilyen vágyálma, amit módosítana magán, legyen az esztétikai vagy orvosi probléma, az tegye meg bátran! A gyerekszülés sok mindent módosít/rombol a testünkön, és vannak olyan dolgok, amikkel nem akarunk együtt élni, legyen az vizeletszivárgás, visszér, kihulló haj, puha mell vagy tönkrement fogak. Ezekről általában nem szívesen beszélünk, mert ciki, de ha egyszer megosztod efféle gyengéidet anyatársaiddal, akkor kiderül, hogy rendkívül sokaknak van valami szorongást keltő vagy frusztráló problémája a szülést (és főleg a szüléseket) követően. Nem érdemes titkolni, hanem inkább meg kell oldani! Én igazán nem panaszkodhatok, és nem is panasznak, hanem bíztatásnak szántam a történetemet mások számára!

Szegény szülőknek, ha az önmagában nem lenne elég, hogy gyermekük egy új élethelyzet előtt áll (az iskoláskor közeledtével), még folyton azt is hallják, hogy a magyar iskolarendszer recseg-ropog, és az adminisztratív teendők súlya alatt hamarosan összeomlik, miközben a gyerekek egyre fáradtabbak és túlterheltebbek. Mint anya, pedagógus és egy iskolás gyerekkel rendelkező szülő, én is ezt gondolom, sőt, tényként állítom, hogy ez igaz, és mindezt meg kell változtatni…de azon a tényen, hogy hamarosan intézményt kell választanom a második gyerekemnek is, ez nem változtat.

Abbéli elképzeléseimben, miszerint, „mi is felnőttünk így” és „hiszek az állami oktatásban” és „csak a tanító nénin múlik minden” kissé meginogtam. Persze felnőttünk, de emlékszem, hogy elsőben soha nem volt több, mint napi négy órám (jelenlegi elsősömnek soha nincs 5-nél kevesebb), és az akkori állami oktatásban sokkal több tere volt a tanítómnak (nem ellenőrizgették folyton, és nem tekintették betanított munkásnak) , ja és szabadon választhatott tankönyvet is nekünk…

 Valami nagyon félresiklott, de hátha még vissza lehet terelni a vonatot egy beporosodott sínre, vagy gyorsan újat lehet építeni neki, de ne olyat, amelyik folyton alagútban megy és zsákutcába vezet, mint a jelenlegi, mert bár a (jó) tanítók tényleg mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy a kisiskolások ne érezzék, hogy mindjárt rájuk omlik a rendszer, erőn felül teljesítve, nem lehet hosszú távon széllel szembe menni.

Sokan ezért érthető módon az állami iskolák alternatíváit keresgélik, és viszik el magán illetve egyházi iskolákba gyermekeiket. Teljesen meg tudom érteni őket, a lényeg persze itt is a szellemiség, és hogy a tanító személye passzoljon a gyerekéhez, esetleg a szülőhöz is. Férjemnek is azonnal megtetszett a Prezi iskolája, hallván róla a sok jót, csak sajnos én kicsit tényleg régimódi vagyok. Bár a terv szuper, de nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez családilag jó lenne nekünk. Lévén most induló iskoláról szó, nem szeretném, ha az én gyerekemen kísérleteznék ki az új rendszer hibáit és erősségeit. Aztán lehet, hogy nem nekem lesz igazam, és nyúl vagyok, és ahelyett, hogy egyik gyerekemnek megadnám a "csodát", mindet betagozom a „rendszerbe”, de szóljon ez az írás azoknak, akik szintén nem elég bátrak, vagy esetleg nincs is lehetőségük mást választani, mint állami intézményt.

Immár második éve futunk neki az iskolaválasztási procedúrának, mivel a két nagy között csak másfél év a korkülönbség, így egymás után mennek suliba. Idén nehezebb dolgom van, valahogy tavaly minden adta magát, és egyértelmű volt.

Már régóta élt a fejemben egy prioritáslista az iskolákat illetően, így ennek megfelelően választottunk tavaly (Dudának) és próbálunk idén is (Babcinak). A tanító néni személye a legeslegfontosabb, de azért akadnak még figyelembe veendő szempontok: Nekem elengedhetetlenül szükséges, hogy közel legyen, szerintem a szülőnek és a gyereknek is rossz, ha fél óránál többet kell utaznia egy általános iskola miatt, így maradt három szóba jöhető iskola, mind (rendes felnőtt tempóban) tízpercnyi gyaloglással elérhető. Utánanéztem, és ebből egy iskolaotthonos, és kettő napközis. Iskolaotthonos, amikor a tanórák egészen négyig el vannak húzva, hosszabb szüneteik vannak, természetesen nem hoznak haza házit, de előbb semmiképpen nem tudnak végezni. Napközis, amikor 1 körül befejeződik a tanítás, és a napközi keretein belül megírják a házit, illetve jó néhányan különórákra járnak. Nekem a napközis jobban tetszett, egyrészt a lehetőség, hogy hamarabb hazahozhatom, másrészt azért, mert így a foci, kerámia… vagyis a szakkörök és sportfoglalkozások nem maradnak estére, hanem négyig bezárólag tuti befejeződnek. Eszerint az időbeosztás szerint fél öttől tuti szabad program van, játszótér, barátok, vagy csak pihi otthon. Így már csak két iskola maradt versenyben, amiből, az egyikben nagyon ajánlottak egy tanító nénit, akihez testvérgyerekek jártak korábban, és így az ovis csoport mintegy fele oda akart járni.

Tavaly így nem volt kérdés, hogy az ovi melletti fehér iskola előkészítőjén részt vesz Duda. Bár még azt megelőző évben kiakadtam, hogy mit kell a gyerekeket már az oviban nyüstölni és felkészíteni az iskolára, de aztán nagyon pozitívan csalódtam. A foglalkozás nem volt más, mint amit az oviban csináltak (vagdostak, rajzoltak, énekeltek), imádott járni, és egyszer sem muszájból ment, sőt ez lett az egyik kedvenc külön órája. Így utólag, még fizettem is volna, ugyanis ingyenes volt az egész!

Aztán idén már nem indítottak előkészítőt, pedig Babci nagyon várta, gondolom szegény tanárokat már nem tudták, vagy nem akarták még jobban túlterhelni…Így aztán maradtak az „ovisulik" (játékos délutánok), és nyílt napok. Aztán ahogy közeleg a beiratkozás ideje, tavasz elején, tél végén mindenhol kihirdetik, hogy kik lesznek a leendő osztályfőnökök, és akkor már lehet menni órát is látogatni. Idén nagyon várom az óralátogatást, és mivel nincs egyetlen favoritom sem Duda iskolájában, ezért két iskolát is végiglátogatok. És itt jön be a sokgyerekes probléma, miszerint nem lehetek akkora mártír és idióta, hogy többféle iskolába vigyem a gyerekeimet. Nos erősen elgondolkodtam rajta, és bár most már Duda iskolája felé billen a mérleg, nem határoztam még el magam.

A másik kinézett iskola ugyanis mellettünk van egy utcányira, úgyhogy talán mégsem lenne akkora áldozat odavinni, kevesen járnak oda (egy évfolyamon egy osztály), van egy kellemes udvara, és délután kimennek a játszótérre ugrabugrálni. Szemben Duda iskolájával, ami ugyan kiválóan felszerelt, több tornateremmel, de az óriási gyereklétszámhoz képest kis udvarral, és ahol az állandó külön órákra járkálás miatt soha nem tudnak kimenni délután játszóterezni…De legalább együtt lennének, a tanár nénik mindkét helyen kedvesek, nem kéne két helyre rohangálni évnyitóra, ünnepségre, a szünetek is egyszerre lennének, szóval az élet biztos egyszerűbb lenne.

Ez az én pici dilemmám, és én egy határozott anya vagyok, úgyhogy el tudom képzelni, hogy másoknak mekkora ideggörcsöt és nehézségeket okoz letenni a voksot egy intézmény mellett, ahova aztán az első választott tanító néni után jöhetnek azok, akiket a gép dob…Nem, nem a tanárok ellen beszélek, hiszen magam is az vagyok, de lássuk be, ha több gyerekünk van, akkor az elsőnek nagyon alaposan választunk tanítót, aztán a második megy ugyanabba az iskolába, ahol jó esetben az ő évfolyamán is egy kedves és szimpatikus tanító néni lesz soron. Ezért sem lenne baj, ha meghagynák, hogy az iskoláknak „saját személyisége” legyen/maradjon és ne Klikkszaguk, mert akkor nagyobb eséllyel érezné azt az szülő, hogy itt a legtöbb tanár hasonló értékeket vall, és lenne értelme iskolát választani, nem csak tanítót.

Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik egy-egy új dologba teljes mértékben bele tudták vetni magukat, nem csak megmerítkeztek a kihívásban, hanem hosszú távon kitartottak és elérték a céljukat. Ezek az emberek hisznek az elképzeléseikben, és utólag sem tagadják meg se önmagukat, se a kitűzött célt.

Aztán szembetalálkoztam olyan emberekkel, akikben erőteljesen túlteng a „kitartás”, (miközben saját bizonytalanságukat leplezik), vagy inkább úgy is nevezhetném, hogy szélsőséges nézeteket vallanak az élet bizonyos területein, és ehhez a gyakorlatban is tűzön-vízen át ragaszkodnak, épp addig, míg hirtelen más szelek nem kezdenek fújni…s ekkor az addig vallott nézetek hirtelen a kukába kerülnek, és azok szöges ellentéte lesz a követendő.

Sok nő, mindegy mikor válik anyává, az anyaságot megpróbálja száz százalékosan teljesíteni, tekintet nélkül arra, hogy ez számára jó érzés-e vagy sem. Direkt írtam „teljesítést” és nem megélést, mert ezek a nők, bár az elején, rövidtávon testben és lélekben is száz százalékosan helytállnak, egy idő után a teljes kimerültség és fásultság vesz rajtuk erőt. Ők azok, akik azt gondolják mindenféle „szakkönyvek” és a „modern szellemiség” jegyében, hogy jelenlétük mindennél fontosabb, és ők ezzel tesznek a legjobbat kicsiny utóduknak. Miközben már a híresen liberális nevelési elveket valló Vekerdy tanár úr is megmondta, hogy bár fontos az anyai jelenlét az első két-három évben, de az még fontosabb, hogy ez az anyai jelenlét kiegyensúlyozott és biztonságot sugárzó legyen, ne pedig egy frusztrált, befásult és a háztartásba menekülő anyáé.

Számomra igen visszatetsző, mikor valaki óriási vehemenciával beleveti magát a „gyerekprojektbe”, évekig csak ezzel kapcsolatos szakkönyveket bújik, beszédtémája kizárólag a „gyerek”, minden szempontból átvariálja az életét, hogy a gyereknek jobb legyen (mást főz, más életet él, gyerektelen barátait hanyagolja, párját nem párként, csak apaként fogadja el), és közben nem veszi észre, hogy önmaga tűnt el a sok változásban. Sok esetben olyan mélyen eltűnt, hogy soha többé fel sem tud bukkanni. Mindezt nem csak a szegény elhanyagolt férj sínyli meg, de maga a nő is, aki miután a gyerekek kicsit felnőnek, elkezdheti keresni az újabb célokat, vágyálmokat, esetenként a férjét is… és persze önmagát.

A másik eset, amikor ugyanez a felállás az elején, de mivel a nő éveken keresztül elnyomja az igényét arra, hogy mással is foglalkozzon a gyerekén kívül, ezért, mint egy ketrecbe zárt oroszlán tör ki onnét, ki erőteljesebben és vehemensebben, ki csak frusztráltan és rossz érzésekkel telten. Ennek egyértelmű megjelenése (mely környezetemben is előfordult), amikor az állandó együttlétből egy kihívásokkal teli, stresszes és teljes embert igénylő munkába fog, mindezt átmenet nélkül, azt azonban nem veszi figyelembe, hogy a hirtelen váltás mennyire megviseli az addig burokban nevelt gyermeket. Ennek még szélsőségesebb (szintén saját ismerősi tapasztal alapján) megjelenési formája, mikor a nő, nem csak az „anya” szerepet, hanem a „családi életet”, mint olyat, cseréli le egy izgalommal, kalandokkal és új pasikkal teli világra, amelyben semmi szerepet és időt nem hagy az addig majomszeretettel ajnározott gyerekének.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy aki kitölti a három évet, és ezt teljes mértékben a gyereknek szenteli, játszótéren, homokozók szélén és földön kúszva-mászva tölti az életét az gáz, egyáltalán nem, ha mindezt belső indíttatásra, és tényleg örömmel teszi. Csak tudni kell nemet mondani, kikapcsolni és felmérni saját személyiségünket, hogy mire és „mennyire” vagyunk alkalmasak. Hány gyerekre, hány évig, és milyen intenzitással?

Csak egy példa: a barátnőm otthon szeret rajzolgatni a kislányával, viszont a hideg futkos a hátán a játszóterektől, én pont fordítva vagyok ezzel, ha szép az idő, minden napomat el tudnám tölteni a játszótéren, és még hülyét sem kapok tőle. Mindenkinek más az igénye és szokták mondani, hogy vannak a „nagygyerekes és kisgyerekes nagyszülők”. Az első kategória, amelyik örömmel ül le sakkozni vagy barkochbázni az unokával, az utóbbi, amelyik örömmel építi fel újra is újra a méteres duplo tornyot, melyet aztán pillanatok alatt döntenek le az apró kezek, vagy szívesen mászik négykézláb farkasüvöltést hallatva, miközben unokája vigyorogva menekül előle. A legjobb persze a kevert kategória, de nagyszülőként megtehetik, hogy választanak…

Nos, szülőként persze nem választhatjuk meg, melyik csoporthoz szeretnénk tartozni, mert mindkettőben helyt kell állnunk, mégis tudjuk magunkról (jó esetben), hogy személyiségünkhöz melyik, és annak melyik szegmense áll közelebb.  Párunkkal ki is egészíthetjük egymást, mert bár esetünkben én a mozgásos dolgokban (tornaórát tartunk a mackóknak vagy fogócskázunk a téren) általában benne vagyok, valahogy Marcinak mégis jobban áll a párnacsatás bunyózás, vagy a gyerekek feldobálása. Példának okáért én sokkal nagyobb örömmel kotyvasztok a konyhában lisztfelhőbe burkolózva, miközben a férjem szívesen legózik és épít versenyautót a nagyfiúnkkal. A lényeg, hogy autentikusak, és önazonosak maradjunk!

A gyerekekkel való lét pedig az első két évben valljuk be, elég monoton. Először is, mert az nyújt biztonságot nekik, ha hasonló dolgok történnek a kis életükben szinte napról napra, másodszor pedig számukra még minden új, és az élet dolgaival való ismerkedés sokkal több időt vesz igénybe, mint azt felnőttként sejthettük volna. Ha pedig tényleg a gyereknek akarunk jót, akkor nem az a legfontosabb, hogy elrohanjunk a kedvenc biopiacunkra, hanem az, hogy álldogáljunk a sarkon, míg kicsodálkozza magát a kirakatban visszamosolygó önmagán, és hagyjunk időt, hogy szabadon kószálhasson, amerre a lába viszi. Akinek nem áll át az agya erre a tempóra és erre a gondolkodásra, az bizony hosszas szenvedés elé néz, és alig fogja várni, hogy végre: járjon, beszéljen, és mihamarabb óvodába járjon a gyerek. Ha viszont felismeri magán a jeleket, korántsem bűn bölcsödébe adni a gyereket, mialatt anyu „feltöltődik” egy munkahelyen, majd vidáman töltik együtt a délutánt és az estét.

Ahogy a kisgyerek-nagygyerekkel való boldogan eltöltött időt tekintve is vannak, akik mindkét dologgal tudnak azonosulni, úgy van, aki rövidtávon elég jól bírja a monotonitást és bébiüzemmódot, viszont időnként kikapcsolásra/kikapcsolódásra vágyik. Mindenkinek más természetesen a monotonitástűrő képessége, én például nem is sejtettem gyerekeim megléte előtt, hogy nekem ennyire magas, hisz hét éve elég jól viselem a földön építőkockázást és gügyögést.

Legutóbb akkor tűnt fel ez az egész kívülről nézve, mikor a síelés kapcsán a két kicsit anyukámra hagytuk, és mikor visszajöttünk, azzal fogadott, hogy aranyosak voltak, de a monotonitás, az igazán durva, és ő már ezt nehezen viseli…és megérti, ha ebből néha ki akarok szállni. Kiszállás alatt esetemben értsd: heti egyszer menj el tanítani, és ugráld ki magad heti 2-szer egy edzőteremben vagy szaladj ki a Margit-szigetre egy körre.

Hogy mennyi kikapcsolódásra van szüksége egy anyának, azt persze mindenkinek magának kell megítélnie (sose elég). Ha azonban van rá lehetőség, akkor ne hagyjuk veszni a „saját időt”, azt, amikor pár lopott órát csak a párunkkal töltünk, vagy egy fél órát egy jó könyvbe mélyedve olvasunk, netán „elfeledett” barátainkkal élünk szociális életet, és ne legyen emiatt lelkiismeret furdalásunk, sőt inkább annak biztos tudatában búcsúzzunk gyerekünktől, hogy néhány óra múlva egy sokkal kipihentebb, szórakoztatóbb és kisimultabb anyát kap vissza.

Ha megadjuk magunknak ezt a heti néhány órát, sokkal lassabban telítődünk a „monotonitással”, sokkal nagyobb örömünket leljük saját gyermekünk első pár évében, és valószínűleg nem fogunk bombaként kirobbanni, hiszen nyitottunk egy szelepet, amelyen folyamatosan távozhat némi gőz…

Ha az embernek van egy hobbija, aminek gyermekei megszületése előtt hódolt, korántsem biztos, hogy gyerekekkel együtt is hasonlóan szórakoztatónak fogja majd tartani.

Ettől féltem én is, főleg, miután az utóbbi 7 évben meglehetősen sporadikusan sikerült csak kiteljesednem a téli sportok terén. Gyerekek nélkül konkrétan egyszer sikerült egy hétvégére elillanunk Szlovákiába, ahol hó ugyan volt, de az orkán erejű szél jegesre csiszolta és a köd eltűntette a pályát. Persze utólag nagy (és ijesztő) élmény volt, de ha nem tudjuk, hogy az a két napunk van mindössze beláthatatlan ideig, akkor biztos úgy teszünk, mint az összes többi normális ember, akik a hegytetőn mindössze a hüttéig csúsztak le, és meg sem próbáltak a tejföl ködben leevickélni a hegy aljára. Végül is sikerült, mert most is élünk, de konkrétan azt sem tudtam, hogy hol van a fel és merre van a lefelé, még jó, hogy Szlovákiában nincs akkora pályarendszer, mint mondjuk Franciaországban, mert akkor tuti nem ugyanoda jutunk le a végén életem párjával.

Az évek során voltak persze próbálkozások, és Marci többször volt már kis családja nélkül barátokkal síelni, de az, hogy a gyerekek is aktív résztvevői legyenek a sportnak, tavaly sikerült először.

A kezdetekben még Dudát babakocsistul vittem a sípályára, és még sítalpakat is vettünk rá (amik a következő gyerekre egy költözés alatt ripsz-ropsz eltűntek). Még emlékszem az érzésre, amikor a többiek síelnek, én pedig a pályák szélén a hóban tologatom szántalpas zöld babakocsimban alvó kisdedemet (tényleg nagyokat aludt a hideg friss levegőn), vagy magamra kötöm és úgy kószálok a havas hegyen. Aztán jött, amikor két apró gyerekkel (és nagyszülőkkel) indultunk neki. De ezek az utazások sem jelentettek napi egy-két óra síelésnél több időt. A maradékban szaladtam vissza szoptatni, altatni, vagy csak egy kicsit szánkózni velük, hogy számukra is legyen valami érdekes. Sportértékkel tehát nem bírtak ezek az utak, és be kell vallanom, még azt a kellemes délutáni fetrengős, társasozós hangulatot sem adták vissza, hiszen a gyerekek se pihenni, se a többi felnőttel játszani nem engedtek. Saját önző szempontjaimat figyelembe véve tehát semmilyen tekintetben nem kaptam vissza a régről ismert élményt, így aztán kedvem sem volt újra nekivágni. Néhány évet így önként hagytam ki, majd jött az ominózus 2 napos Szlovákia kettesben, ahol minden időjárási viszontagság ellenére egy kicsit újra felbukkant a régi érzés. A régi érzésre rá 9 hónapra megszületett negyedik és egyben jelenleg utolsó csemeténk, Vilubaba, úgyhogy egy időre megint a feledés homályába vesztek a sílécek, aztán tavaly mégis kitalálta a család, hogy menjünk el egy nagy közös síelésre. Dudát és Babcit (4,5 és 6 évesen) gyorsan beírattuk itthon néhány sí órára, én pedig nagyon gondolkoztam, hogy mi a fenét fogok majd kezdeni magammal, a két éves Csimivel és a 4 hónapos Vilubabával a hegyen. Addig-addig vizionáltam, amint egész nap egyedül húzhatom fel a szánkót a két évesemnek, miközben a kicsit a hátamon hurcolom, hogy végül az utolsó pillanatban úgy döntöttem, itthon maradok a két kicsivel. Bár az út szuperül sikerült, a két „nagy” ügyesen jött le a piros pályákon is, mindössze tízalkalomnyi tanulást követően, én nem bántam meg, hogy nem mentem velük. Egyszerűen a szívemet szúrkodják, ha látom, hogy mindenki önfeledt síelget egész nap, miközben én egy szállodaszobában próbálok altatni, és naponta többször megharcolni azért, hogy hajlandó legyen felöltözni, és naponta 100szor azért, hogy ne tépje le a kesztyűjét. A komfortérzetem tehát sok ponttal magasabb itthoni környezetben, annak ellenére is, hogy itthon egymagamnak kell boldogulni, de mondjátok már, mit nekem két gyerek egyedül a négyhez képest?

Idén aztán erőt vettem magamon, és úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy tegyek én is egy kicsit azért, hogy a későbbiekben már a gyerekekkel együtt, aktívan tudjuk élvezni a síelést. Novemberben újra beírattuk őket (sűrű ellenkezésük ellenére) a síiskolába, és nagyjából ismét tíz alkalom után nekiindultunk a két naggyal Szlovéniának. A két kicsit (1,5 és 3,5 évesek) anyukámra hagytuk, mi pedig baráti körben a két naggyal (immár 5,5 és 7 évesek) Krvavec felé vettük az irányt. Azt eddig kihagytam, hogy én az elmúlt tizenöt évben egyáltalán nem síeltem, hanem snowboardoztam, de már régóta nyúznak több oldalról, hogy hajoljak be a népakaratnak, és álljak be a sorba, mert „rendes ember” mégiscsak síel. Ennek sikerült egészen mostanáig hathatósan ellenállnom, de most, hogy néhány éve a pálya közepén egyszerűen megadta magát a boardcipőm és levált az alja, tehát cuccom sincs, illetve a logika is azt diktálja, hogy sílécen mégis csak több segítséget tudok nyújtani a gyerekeknek, beadtam a derekam. Csoda, hiszen az a pár év sem volt felhőtlen, amit tizenévesen a síléccel való ismerkedésnek szenteltem, ráadásul összeadva mindössze négy-öt hetet tett ki. A sível való élményeimet az első napon való „véletlenül a fekete pálya felvonójára tévedéstől” kezdve, a „pálya tetejétől az aljáig való bukfencezve lecsúszás” teszi ki, úgyhogy némi félsz motoszkált bennem induláskor. Bár boardban stabil és rutinos vagyok, miféle segítség leszek úgy, hogy magam is most szokom (újra) a két lécen állást?

A hegyre megérkezvén aztán első este felfedeztük, hogy kiválóan lehet bobozni a szálláshoz érkező pályákon, és a gyerekek egyből megrohamozták a helyet. Szerencsére vittünk szánkót, barátaink pedig popsi tepsit, de végül nem is lett volna rájuk szükség, mert a hely grátisz biztosított a szállóvendégeknek egy rakat bobot. A síelés minden várakozásomat meghaladta, de azért némi kellemetlen élménnyel is gazdagodtunk és egy-két dolgon elgondolkodtam.

Duda és Babci a három nap végére egész ügyesen síeltek, amit még az is nehezített, hogy ebből a három és fél napból kettőt elnyelt a köd.Minden tiszteletem a síoktatóké, akik a műanyag pályákon eljuttatták őket arra a szintre, hogy nekünk már csak egy apró löketet kellett adnunk nekik, és szinte bármilyen piros pályán lejönnek.

Ennek megfelelően a ködös napon, amikor pár méter után se a pályát, se a többieket nem láttuk, igen okosan és körültekintően úgy döntöttünk, hogy az eddigiekhez képest nem csak hogy új, de meredekebb pályán is levisszük a gyerekeket. El is indultunk, bár szegények nyöszörögtek, hogy nem szeretnének. A kezdet kezdetén Babci megcsúszott, hanyatt vágódott s lécei összegabalyodtak, így csúszott egészen Dudáig, akit sikerült jól felrúgnia.  Óriási sírás kerekedett, amit nem hallottunk túl jól, mert az orkán erejű szél túlsüvítette a hangjukat. Mikor nagy nehezen talpra állítottuk mindkét csemeténk, és én már egészen biztos voltam benne, hogy rossz döntést hoztunk, ami a pályát illeti, más választásunk nem lévén nekiindultunk az ereszkedésnek. Én Babcit figyeltem, Marci Dudát. Ezután azonban Babci újra felvette a teknős tempót, így hamar elvesztettük a fiúkat az igencsak szűk látótávolságból. Aztán már a hangjukat sem hallottuk, de azért lassan, de biztosan ereszkedtünk tovább. A pálya legalább háromfelé vált egy helyen, de a köd miatt fogalmam sem volt, hogy melyik a jó választás, vagy, hogy melyiken mentek Dudáék. Így aztán sikerült a legmeredekebb és legjegesebb szakaszt kiválasztanom. Mikor ezt Babci is realizálta pánikba esett és hüppögve megállt. Megnyugtatásul elmondtam, hogy ne féljen, amíg engem lát, és hogy leviszem innét…bár ez utóbbiban nem voltam egészen biztos, hogy képességeim is engedik. Megpróbáltam a lábam közé venni, mint azt láttam a baráti család apukájánál, de sítudásom és erőm meggátoltak abban, hogy akár egyet is tudjak vele együtt biztonsággal fordulni. Nem volt mit tenni, megpróbáltam hóekében levinni a legmeredekebb szakaszon. Jelentem, majdnem leszakadt a combizmom, egészen befeszültem a végére, éppen ezért óriási büszkeséggel töltött el, mikor végre megpillantottuk a szállásunkat, és sikerrel lejutottunk.

Az egész útban összességében biztos vagyok, hogy nem a síelés tetszett nekik a legjobban (és nem csak emiatt a kaland miatt), hanem sokkal inkább az, amikor kora délután bementünk a házba, és onnantól együtt bandázhattak a kis barátaikkal, illetve az esti bobozás, amikor is mintha szárnyakat kaptak volna, és minden fáradtság nélkül húzták fel a bobot megszámlálhatatlanul sokszor a lejtőre.

És hogy min gondolkodtam el? Hát azon, hogy minden pozitívum ellenére, miért kell harcolnunk velük azért, hogy kint maradjanak még a pályán egy kicsit, és ne akarjanak egykor bemenni, vagy ne a hüttében akarják tölteni a fél napot. Hogy a lustaság a gyerekek természetes velejárója, ha olyan dolgot akarunk elérni náluk, amire nem igazán önként vállalkoztak? És vajon a mi szüleinknek is ennyit kellett küzdeni azért, hogy egy napot végigsíeljünk, vagy akkoriban a választás hiánya (pl.: nem volt pályaszállás…) gátolt meg minket abban, hogy úgy döntsünk mára eleget csúszkáltunk? Egyáltalán elvárható ekkora gyerekektől, hogy reggeltől pályazárásig síeljenek? És ha azt mondtam volna, hogy - Na jó, akkor egész nap bobozhattok! - akkor vajon meddig tartott volna ki a lelkesedés?

Remélem hamarosan nem csak a szánkózás ad majd szárnyakat nekik, hanem talán megszeretik ezt a fránya síelést is, és majd ők mondják nekünk – Már megint le akartok ülni?

Bár nem egyöntetű a véleménye az anyukáknak, hogy a karácsonyi szünet üdítő és gondtalanul boldog időszak, (nekem sem volt minden karácsony az), de nem szabad engedni, hogy magával ragadjon a stressz és a háztartás.

Kétségtelenül stresszelik az embert azzal, hogy már ősszel elkezdik a karácsonyi dekorációkkal felhívni a figyelmét az ünnep elengedhetetlen elemére: AZ AJÁNDÉKRA. Éppen ezért alakult ki jó néhány családban az a szokás, hogy a felnőttek már nem is ajándékozzák egymást, mert annyi embernek kéne adni, hogy az mindenkit kikészítene. Ez a gyakorlat persze inkább azokban a családokban terjedt el, ahol akkora a gyerekszaporulat, hogy bőven elég nekik ajándékot venni, nem hogy még a felnőtteknek is. Nálunk vegyes a gyakorlat, oldalra (sógor, testvér) nem ajándékozunk, csak le és fel (szülő, gyerek) irányba. Így egész követhető a mennyiség, de azért nem csak a kicsiknek jár az élvezet.

Egyik ismerősömnél „húznak”, mint az iskolában, így mindenkinek csak egy ajándékot kell vennie (ennél gazdaságosabb már csak az lehet, ha töröljük a karácsonyt a naptárból). Aztán persze vannak az észérvek, és a dolog lelki oldala. Óriási tusát jelent ugyanis, ha van olyan rokonunk, akár közeli hozzátartozónk, akiről tudjuk, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik meglepik valami aprósággal az ünnep alkalmából, ám nem fér rá az általunk elképzelt listára, ilyenkor jönnek a kivételek, mert azért a karácsonyt tényleg nem lehet csak gazdasági szemszögből nézni.

Más családoknál a gyerekek ajándékozása okoz galibát, ugyanis nem a szülők által elképzelt ajándékokkal lepik meg a kedves rokonok a kicsiket (sokan utálják a zenélő, sok apró részből álló, vagy esetleg ultragagyi műanyag csodákat, amik aztán első alkalmat követően használhatatlanná válnak.) Jelentem nálunk ezzel soha nem volt gond, csak azzal, hogy a férjem nem engedte idén, hogy én vegyem meg a nagyszülők helyett az ajándékokat, mert nem akarta, hogy „elvegyem az ajándékozás örömét”, így aztán idén csak súghattam.

A másik nehéz pont a „Kinél legyünk Szenteste?”. Számos barátnőm még mindig nem bírta rászánni magát és megmondani a felmenőinek, hogy neki(k) egyáltalán nem kényelmes és üdvözítő gyerekestül átkecmeregni egy vacsorára, mert a gyerek fáradt lesz és nyűgös, és akkor úgyis fuccs a békés estének, míg ha a saját vackán elalhat, mindenki jól jár.

Csak biztatni tudok mindenkit, hogy valljon színt (legalább jövőre), már ha nem emberevők a családtagjai, mert tényleg sokkal boldogabb az ember, ha ott ünnepelhet, ahol szeretne, és nem kényszer és tortúra az este. Mi például 2 gyerekig átmentünk anyósomékhoz (akikhez egyébként az én kis családom is átment) és ott aludtunk náluk. Nem volt rossz, mert nem kellett este hazasietni, de három gyereknél már úgy éreztem több a herce-hurca egy estéért, mint az öröm, úgyhogy azóta otthon vagyunk és hozzánk jönnek. És hogy sokan lennénk? Valóban 10 felnőtt és a saját 4 gyermekünk nem kevés, de még épp elfér, az étkezést pedig sikerült végre a tökélyre fejlesztenünk az idén.Pedig nem volt ez mindig így, első otthoni karácsonyunkkor ugyanis kacsa méretűnek hittem a libákat (rutinos háziasszonyként, és még egy barátnőm meg is erősített ebben a hitemben, hogy "nagyon kicsire sül össze"), így aztán dupla adagnyit készítettem, minek következtében, nem elég, hogy egész 24-én azon izgultam, hogy időben kész legyen a három fogásos vacsora és a négy tepsinyi hús, de utána az egész rokonság libát evett napokig, és még a fagyasztóba is jutott. Sebaj, csak sikerült kialakítanunk egy jól működő rendszert, és szétosztanunk a feladatokat az egész családban, így mindenki nyugodtabb és boldogabb, elsősorban én.  Ebben az évben mindenki azt készített, amit szeret, anyósom hozta a levest, anyukám a főétel(eket), én pedig a desszertet készítettem.

 Idén egyébként nálunk különös dolog történt, miközben serényen gyűjtögették az ajándékokat az angyalkák, az én elsős nagyfiam szintén elkezdett ajándékokat gyártani a családtagoknak. Nyilván az iskolának tudható be (illetve a kerámia szakkörnek, ahol már hetek óta készítik apának és anyának a mesterműveket), de engem őszintén meglepett, hogy hogy fér meg a fejében az, hogy neki az Angyalkák hozzák, de azért maga is készít valamit nekünk? Azt hiszem az én felnőtt racionális agyamat már megint meghaladta, az hogy a gyerekek képesek több síkon gondolkodni, és nem okoz nekik gondot a valóság és a képzelet összemosása. (Pedig mennyit gondolkodtam, hogyha megkérdezik, hogy hol a kéményünk mit mondjak, és egyáltalán, hogy tud egy újszülött baba ajándékot hozni (hiszen látják a testvérükről, hogy még enni sem tud egyedül…), de ezek a kérdések, csak egy felnőtt agy szüleményei, a gyerekek pedig inkább nem kérdeznek rá…mert számukra enélkül is teljes a kép.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy legutóbb, mikor az 5 évesemmel barkochbáztunk ő az Angyalkát gondolta ki, mire én kitaláltam, ő hamisan rám nézett és közölte: "Egy konkrét Angyalkáról van szó." Miután erre széttártam a kezemet, megtudtam, hogy ez a konkrét Angyalka a JÉZUSKA. 

Ami a szünet kihasználását illeti, nem panaszkodhatok, az elmúlt évek legeseménydúsabb két hetén vagyunk túl, így a karácsonyfa még mindig áll, hogy legalább a szünet után nézegethessük, ha már a szünetben alig töltöttünk otthon időt. Először Szlovákiában havaztunk (nagyon kevés volt, de legalább volt egy kicsi hóemberre és hentergésre való). Aztán a Szentestét követően a nagyszülők balatoni nyaralójában gyűlt össze a nagycsalád (ricsaj, kajahegyek és tespedés). Majd egy délutánnyi otthon töltött idő után Telkibányára utaztunk barátokkal, akikkel nagyokat kirándultunk (a cudar hideg ellenére is), hogy aztán egy gyerekkel teli bulival zárjuk a 2015-ös évet.

Bár nem mindenkinek az az ideális, ha végigrohanja a szünetet, mint azt mi tettük, de a lényeg, hogy kiegyensúlyozottan és harmonikusan töltse az ünnepeket, ha neki az kell hozzá, hogy punnyadjon naphosszat, hát úgy. Az előző évek nekünk is tanulópénzt jelentettek, hiszen rá kellett jönnöm, hogy én három nap otthoni "semmittevés" után feszült és morgós eszek, amit csak némi sporttal lehet feloldani, a gyerekek pedig felforgatják az egész lakást, így aztán mindenkinek jobb, ha gyakrabban mozdulunk ki. A sok gyerek rendszerre is tanított, így immár nem az utolsó pillanatra marad az ajándékvásárlás sem, és végre az étel problematikáját is megoldottuk. 

 Azóta újra elkezdődött az iskola, óvoda, és az immár újra szürke hétköznapok, még ha közel egy hétig hó is fedte ezt a nagy szürkeséget. Apropó hó, még soha ennyi hóember nem árasztotta el a facebook oldalamat, amit vehetünk jó jelnek (minden szülő milyen lelkes és gyors), de vehetünk rossznak is, (hiszen annyira ritkán esik hó az utóbbi években, hogy ezért cuppant rá mindenki azonnal). Szóval pipa a hóemberre, szánkózásra, de sajnos a tavon való korcsolyás tervemet elmosta a hétvégi esőzés. Sebaj, marad a műjég, vagy hátha lesz még idén hideg és hó, végül is még közel két hónapig lehet.

Furcsa elvárás, hogy amint valakinek gyermek születik, rögtön azt feltételezik róla, hogy a kézügyessége a szüléssel együtt kifejlődik, és ha addig nem volt, a kedve is megjön a barkácsoláshoz. Én például nagyon szeretek kézműveskedni, sütögetni és maszatolni a gyerekeimmel, de sokakat ismerek, akiknek ez igen nehezére esik. Barátnőim sora fejtette ki ellenérzését a közös kütyük és díszecskék készítése iránt, és én sok szempontból nem tudtam ellentmondani nekik.

Kezdjük ott, hogy már a két évesekkel el lehet kezdeni otthon a gyurmázást és firkálást, mint otthoni fakultatív tevékenység, a kérdés csak az, hogy megéri-e? Vajon az élvezet, vagy a mocsok nagyobb, miután tíz percig cincálta gyermekünk a gyurmát, majd alaposan összekeverte, és merő véletlenségből mindezek után a szőnyegbe taposta. Ha kitartóak vagyunk és nem akadunk fönn az állandó takarításon, akkor bevállalható, bár nálunk a gyurma csak egyre fogy, és valahogy nem akaródzik újabbakat vennem (férjem legnagyobb örömére). Azt hiszem az első két gyerek ebből a szempontból többet kapott, utánuk még volt erőm konstans takarítani a cafatokat, de mióta megszaporodtunk és már egy vacsora eltakarítása is közel fél órát vesz igénybe, kissé megcsappant a gyurmázás iránti kedvem. Szegény legkisebbnek marad a festés (néhanapján) és a rajzolgatás, már ha talál valahol egy- egy kósza ceruzát.  Amit sajnos, ennyi gyerek mellett mindig talál, és legnagyobb bánatomra nem csak a papírra kezd satírozni…Éppen ezért az előző kanapénkat eszem ágában sem volt kidobni, mígnem teljesen szét nem szakadt. A mostaniról azt állították a boltban, hogy könnyen le lehet mosni róla a filctollat (sajnos már feltűnt, hogy a tollat nem).

Rajzolni, alkotni, barkácsolni tehát szép dolog, de az kétségtelen, hogy az első években (mondjuk 4-5 évig), az ember inkább maga készít (kivéve talán a rajzot) és a gyerek csak asszisztál a mű elkészüléséhez. Erre mondják sokan, hogy „akkor meg minek, ha úgyis én csinálom”, és bizony ez igaz, de szerintem az alkotásnak is megvan a maga szerepe a szülő- gyerek kapcsolatban. Nem állítom, hogy enélkül ne lehetne szoros a viszony, vagy bármi hiány mutatkozna a kézműveskedést messziről elkerülő anyák gyerekeinél, de mint bármilyen más közös tevékenység, ez is egy újabb élményt jelent a gyereknek és talán az anyának/apának is bizonyos fokig. Ez a bizonyos fok pedig nyilván attól függ, hogy az illető felnőtt mennyire szeret alkotni, mert én például simán leülök papírállatkát festegetni és gyúrogatni, de a férjem részéről (mint ahogy gondolom a legtöbb férfi részéről) ez jóval nagyobb energia befektetés lenne.

 Aztán néhány év és elkezdődik az intézménybe járás (bölcsi, ovi stb…)és belecsöppenünk egy olyan környezetbe, ahol minden napos az alkotás. A gondozó és óvónőktől persze el is várja az ember, hogy hasonlókkal szórakoztassanak s megcsillogtassák az alkotás ezernyi lehetőségét, fejlesztve ezzel gyermekünk képzelőerejét. Éljen, végre elmúlt a presszió, hogy otthon kéne az anyáknak ezermesterkednie!  Ekkor azonban megjelenik az első buktató az első óvodai ünnep képében. Mint például óvodai karácsonyi vásár, ahová már illik saját portékát vinni.

Nem rég olvastam erről egy elég vicces cikket, melyben egy dolgozó anyuka panaszkodott, hogy nem viheti be a kész díszeket, vagy boltban vásárolt sütiket, ne adj isten, nem adhat át egy fix összeget a nagy hacacáré helyett. A cikk tényleg szórakoztató volt, és ha nagyon ragaszkodunk a tényekhez, végül is megállapíthatjuk, hogy anyagilag ugyanúgy jár az ovi, ha a kedves szülő átutal egy bizonyos összeget a részére, mintha egész nap süt, barkácsol és árusít…de mégis. Szeretném megvédeni ezeket a vásárokat (Mit is várhat az ember egy négy gyerekes otthonunatkozó háztartásbelitől?). Ugyanis ezek az alkalmak nem csupán a pénzszerzésről, hanem a közösség összekovácsolásáról szólnak. Bár azt aláírom, hogy nem kéne a „kézműves” készítést vasszigorral betartatni, mert a gyereknek (és ovinak) nem az a fontos, hogy anyu otthon meggebedjen, és éjszakába nyúlóan süsse az ovis sütit (ami még esetleg rajtuk is marad), hanem sokkal inkább az a tény számít, hogy visz valamit, amit aztán egy kellemes hangulatú esemény kapcsán árusít a saját csoportja.

Azt viszont nem hiszem, hogy a vásári áru beküldése azon múlik, hogy valaki dolgozik, vagy nem, hanem inkább azon, hogy valakinek szándékában áll-e vagy sem. Innentől kezdve pedig elérkeztünk oda, hogy, ha azt gondolom, hogy ez a gyereknek jó (közvetve biztos, hiszen ebből a pénzből hoz a Jézuska ajándékot, a gyerek pedig látja a törődést), és netalán még lelkes is, akkor megerőltetem magam, ha nem is csak az ő, de legalább a közösség kedvéért. 

Nem kéne szidni az állami intézményekben ezt az évi egy-két alkalmat, hanem fel kéne fedezni benne a lehetőséget, hogy egy kicsit nyugisan megismerjük a gyermekünk ovis társainak anyukáit, vagy egy kicsit szokjuk a légkört és átérezzük, hol tengeti három évig minden hétköznapját a gyerekünk.

Hangsúlyozom továbbá, nem az a lényeg, hogy kézműves tanfolyamokon művelődjünk, vagy boltban is eladható mesterműveket gyártsunk, de ki-ki a kedvéhez és affinitásához mérten adja a csoport egészéhez hozzá a saját részét.  Sokan vannak, aki igen kreatívan, minden kézügyesség híján is részesévé tudnak válni a vásározásnak. Vegyük például az otthon nyomtatott színező füzetkéket, vagy karácsonyi gyerek cd-ket, esetleg a házi lekvárokat vagy szörpöket…ezek mind vagy igen gyorsan elkészíthetők, vagy előre lehet készülni velük, és akkor nem torlódik minden az ünnepek elé, és nincs miért panaszkodni, hogy „jaj, még az óvoda is engem szipolyoz”.

Úgy veszem észre, hogy sokan kacsintgatnak az alternatív intézmények felé, és tartják azokat minőségibbnek, jobbnak, humánusabbnak az államiaknál. Nem szándékozom ezzel vitatkozni, viszont, akik ezt így érzik, gondoljanak csak egy pillanatig bele, hogy azokban az intézményekben mennyivel több energiát kell befektetni a szülőknek abba, hogy a gyermeküknek szépen festett terme vagy netán „minőségi” kézműves vására legyen. Hozzátenném, ott sem feltétlenül azért festik a szülők a termet, mert ne tudnának összeadni egy festőre valót, hanem közösségépítés céljából. Ha pedig a kézműves vásároknak megtaláltuk e nemes célját, máris megvédtem a vásárokat. Vagy mást gondoltok erről?

Visszatérve a vásármentes, pusztán otthoni barkácsoláshoz, amikor a gyerekkel wc papír gurigából készítünk hóembert, rénszarvast, vagy gyöngyökből fűzünk karácsonyfadíszt, az manapság már nem kifogás, hogy „Nincs fantáziám”, maximum az elfogadható, hogy: „Nincs netem”. Ki-ki maga döntse el, hogy van-e értelme már a két évessel együtt ragasztgatni, vagy felesleges, hiszen úgyis az a vége, hogy anya csinál mindent, vagy várjuk ki (5-7 éves koráig), amikor már kellően önálló és ügyes, hogy valami szépet alkothasson maga is. Én nem vártam ki, mert egyrészt nekem ők a kifogás, hogy alkothassak, másrészt hiszek abban, hogy a közös tevékenység családépítő erővel bír, illetve meghozza az ihletet ahhoz, hogy később maga is alkosson, akár nélkülem is…