Baja California a világ második leghosszabb félszigete. Az Usából több határátkelőn lehet átjönni, és mivel szabadkereskedelmi térség, ezért rendkívül egyszerű a határátkelés. Felső részét nagyrészt sivatagos kaktusztenger borítja, ami középen hűvösebb hegyekben csúcsosodik ki, a part mentén pedig nyugatról a Csendes óceán gigantikus és szörfösök által igen kedvelt hullámai csapkodják, míg a túlodalt a Cortes tenger nyaldossa lágyan a partokat. Az Amerikaiak kedvelt üdülőhelye, főleg télen, amikor ideális 30 fok körüli meleg és szárazság fogadja a látogatót. Az esős évszak októberben ér végleg véget, hogy fél éven át kitartson.

Mi Anaheimtől nem messziről indultunk, és ugyan Tijuana a legnagyobb határátkelő lett volna a legrövidebb, mégis a kisebb és barátságosabb Tecate nevű városkán keltünk át. Amikor a határra érkeztünk, félreállították a kocsinkat a mexikói oldalon, és Marcinak egy irodába kellett befáradnia, hogy a kocsi papírjait intézze. Egy ideiglenes beviteli engedélyt kell minden autóra kérni (nehogy ott eladd a kocsidat), amihez fizetned is kell, és amikor elhagyod az országot, akkor ezt az összeget visszakapod. Mi addig a határmenti utcákban bóklásztunk a gyerekekkel és azon gondolkodtam, hogy rá se néztek az útlevelünkre. Na majd, ha átkelünk a komppal gondoltam. (De aztán ott se néztek rá, úgyhogy teljesen észrevétlenül jutottunk át az Usából Mexikóba.)

Marci eközben a papírmunkát elintézte némi méz és sütemény megvételével meggyorsítva a folyamatot. Ezután akár tovább is iramodhattunk volna, de az útikönyvem szerint már a határon érdemes egy jó mexikói kávét inni, aminek nem tudtam ellenállni 5 hét rendes kávét nélkülöző időszaka után. Így aztán tovább sétáltunk, míg egy francia kávéház esett utunkba, ahol igazi ízorgiát nyújtott a rendesen habosított tej és a presszóra főzött kávé elegye.

Tecateból indul az úgynevezett „borút”, amit valahogy úgy képzeltünk el, mint Tokajt, vagy Balatonfelvidék környékét. Szomorúan kellett látnunk, hogy ugyan egy folyómedret kerülget az út, de az már rég kiszáradt, és a környéket teljesen belepték a gaznövények és kaktuszok. Aztán az út felénél végre néhány szőlőtőkét és pár guszta borászatot is megpillantottunk. Voltak egészen különlegesek, ahol borosüveg formájú bungalow-k voltak kialakítva a hegyoldalba, vagy épp nyugat-európai modern letisztult formákat megszégyenítő teraszok, ahonnan kiváló kilátás nyílt a lankás dombokra és a kiszáradt folyómederre. Gondoltuk mi is kóstolnánk, bár a gyerekeknek nem akkora program, de mégis… Így esett a választásunk egy kicsit szakadtabb, eldugottabb borászatra. Itt kóstolgattunk és falatoztunk is helyi szendvicseket, amelyeket csigatempóban sikerült elkészíteni.

A félsziget eleje nem különösebben nyerte el a tetszésünket. Igazából Guerrero Negro-ig se látványosság, se igazán fürödhető tengerpartot nem láttunk, az egyetlen „Bufadora” nevű víz alatti barlangon kívül, ami szinte „kiköpi” a neki csapódó vizet, és felspricceli több tíz méter magasba. Erre rá is ugrottak a helyiek és egész bazársor épült köré, büfékkel, tetőteraszos éttermekkel, parkolók hadával.  Az is igaz, hogy mi az óceánparton mentünk, és állítólag a Cortes tengeri részen akadt volna szuper tengerpart, de miután úgyis a nyugati parton haladt tovább a főút, nem akartunk kacskaringózni a félszigeten feleslegesen. Guerrero Negroban egy hatalmas sókitermelő üzemet látogattunk meg, ami viszont igen látványos és hatalmas kiterjedésű volt.

Innen San Ignacio-ba mentünk, ahol egy folyóparti, minden mentes (áram, csatorna) kempingben szálltunk meg. Bár az önellátásban még gyerekcipőben jártunk, annyira jól éreztünk magunkat végre egy kicsit barátságosabb és bujább növényzetű helyen, hogy itt három éjszakát maradtunk. Igazából San Ignacio a maga kis rendezetlenségével együtt is végre egy olyan romantikus és bájosan poros kisváros, ahol kellemesen lehet andalogni a keskeny utcákon, és visszarepülni az időben a templomkertben üldögélve. A hely báját és valószínűleg létét is a rajta keresztülfolyó folyónak köszönheti, ami által egy dzsungeles oázisszerű rész alakult ki benne. Ez tetszett legjobban a gyerekeinknek is, akik egész nap a folyóba ugráltak egy fára kötött kötélről.

San Ignacioból Loretoba mentünk, ami az első igazán turistákból élő, ezáltal gyönyörűen karban tartott városka, ami némi megkönnyebbülést nyújtott az eddigi őskáoszok után. A kedves kis főteret sétálóutcák szegélyezik, és a malecón (parti sétány) egészen hosszan elnyúlik a városközponttól az elhagyatott tengerpartig. Itt az egyik legnagyobb nevezetesség a bálnavonulás, de mi ahhoz túl korán érkeztünk, mert csak december környékén kezdenek vonulni. A másik nevezetesség, amiben viszont részünk lehetett, a három szigetből álló nemzeti park, ahova hajóval lehet eljutni. A Coronado szigetre mentünk át motorcsónakkal, és útközben a sziklákon napozó fókákkal és a vízben a hajónkat kergető delfinekkel is találkoztunk. Ezután kikötöttünk egy képeslapra kívánkozó színekben tündöklő tengerparton, ahol néhány órát henyéltünk és búvárkodtunk.

Mivel a gyerekeket beizzítottam, hogy Mexikóban a halottak napja óriási ünnep, így szerették volna, hogy valami olyan helyen legyünk, ahol „nagy buli” van. Az útikönyveim szerint viszont Baja Californiában nem túl nagy ünnep a „Día de Muertos”, esetleg a legdélebbi ponton található Cabo San Lucasban. Igy aztán idősatuba kerültünk, és viszonylag gyorsan le akartunk jutni az áhított városba. És bár a kempingben megismerkedtünk egy kedves chilei családdal, akikkel szívesen ismerkedtünk volna tovább (főleg Duda a hasonló korú kisfiúval) és magában a helyben is éreztünk még 1-2 napnyit, fájó szívvel bár, de tovább rohantunk Cabo San Lucasba. Ez aztán tényleg egy turista paradicsom volt, de a sok szépsége feledtette, hogy lépten-nyomon „hajókirándulást, delfinekkel úszást, vagy quadozást” akartak a nyakunkba sózni. Egyik különlegessége a városkának, hogy mivel egy kiszögellésen fekszik, gyakorlatilag itt találkozik a Csendes-óceán a Cortes tengerrel, konkrétan van egy strandja, amelyiknek az egyik oldalát a tenger nyaldossa, a másikat pedig kegyetlen erővel csapkodja az óceán. Ide kishajóval lehet kijönni, vagy van egy alternatív út, egy ösvény, amit Juan nyit ki minden nap 10-kor (mivel a saját földjén megy át az út), és itt egy kis borravalóért átengedi a lelkes turistákat. Mi szerettük volna ezt kipróbálni, de lekéstük az időkaput, elég meleg is volt a hegymászáshoz, így aztán nem szomorodtunk el nagyon, hogy hajóval kell mennünk. A Playa de los Amantes-en még így is óriási hullámok voltak, de nagyot lehetett benne hancúrozni, és a gyerekek nagyon élvezték. Az út során fókákat és egy érdekes sziklaképződményt is láthattunk, mielőtt kiraktak volna strandolni.

A tengerpartokon túl a kikötőben nyüzsgő élet adta a városka jellegzetességét, és mindez a halottak napján, vagyis halloween-kor csúcsosodott ki. Mind azt hittük, hogy mexikói módra, oltárokkal és parádés felvonulással, illetve a temetőkben lévő sokasággal fogunk találkozni, ehelyett azonban az amerikai szokásokkal szembesülhettünk.

Ugyan a mexikói gyerekek halotti maszk sminket öltöttek, vagy egyéb ijesztő figurának öltöztek be, mindez nem a tradició jegyében, hanem sokkal inkább az amerikai turisták kedvvért történt. Ők ugyanis minden nagyobb téren, sétálóutcában, bisztróban vagy étteremben üldögélve, cukros zacskókkal megrakodva várták a gyereksereget. A mexikói és kevéske külföldi gyerek pedig boldogan ugrált a cukros bácsiktól a cukros nénikig, míg dugig meg nem telt az előre bekészített kosárkája, miközben hangosan azt kiabálta: - Chocolate o truco! (Csokit, vagy csalunk!)-  Bár nem erre számítottunk, mégis lenyűgöző látvány volt a gyerekek tolongása és zsibongása, a cukor és csoki osztás ugyanis körülbelül olyan extázisba hozta őket, mintha a felnőtteknek pénzeszsákokat, vagy briliánsokat osztogattak volna ajándékba.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

#happyhalloween� to everybody from #mexico�� !!!���‍♀️�‍♀️�‍♂️�‍♀️�‍♂️� . . . . . . . #halloweenmakeup #halloween #halloweeninmexico #kidsfaces #4kidsontheroad #makeupforkids #vampirina #witchmakeup #fiesta #partyinmexico #bajacaliforniasur #bajacalifornia #cabosanlucas #festivalday #bigpartyforkids #trickortreat #chocolatetrip #chocolateotruco

FAMILY TRAVEL CAMPER 4KIDS (@laszlo_family_adventures) által megosztott bejegyzés, Okt 31., 2018, időpont: 11:04 (PDT időzóna szerint)

Azt hiszem gyerekszemmel ez biztos nagyobb élmény volt, mint egy temetőbe tartó menet, még ha az is díszes, színes és zenével kísért is. Nekem ugyan kicsit fájt a szívem egy igazi „Día de muertos” után, de be kellett látnom, hogy több száz kilométerre vagyok az igazi eseményektől ( Michoacán vagy Oaxaca megyéktől).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

I #adore these lovely #skulls in #mexico�� We don't have enought space to bring them to home..so I just made some fotos about the most #beautiful ones. ���� . . . . #skull #artofmexico #diadelosmuertos #halloween #halloweeniscoming #horriblybeautiful #4kidsontheroad #roadtripinmexico #bajacalifornia #loreto #autumn

FAMILY TRAVEL CAMPER 4KIDS (@laszlo_family_adventures) által megosztott bejegyzés, Okt 26., 2018, időpont: 9:52 (PDT időzóna szerint)

Halloween után tehát kicsit csendesebb vidékre eveztünk, és egy nemzeti park felé vettük az irányt. Marci mindenképp a parti úton szeretett volna menni, mert azt gondolta, biztos szebb a táj, mint a félsziget belsejében futó autópályán, de ezt a döntését nagyon megbánta útközben. Az történt ugyanis, hogy a Gps folyton vissza akart vinni minket a nagyobb útra, de mi nem engedelmeskedtünk neki. Mire már egy órát megtettünk egy rémesen kátyús, dimbes- dombos földúton, nem volt erőnk visszafordulni, mert azt reméltük, hogy ennél csak jobb lehet. Óriásit tévedtünk, az út egyre lehetetlenebb szakadékokkal tűzdelté vált, míg már futva simán lehagytam volna a kocsinkat, de lehet, hogy gyalog is. De már olyan közel voltunk…Aztán nagy nehezen csak sikerült kijutnunk egy viszonylag elhagyatott tengerpartra, ahol csak halászok voltak. Itt első nekifutásra gondoltuk kiruccanunk a partra és ott kempingezünk majd. Kb 3 percen belül beragadtunk a homokba. Na ekkor már kínunkban röhögtünk, és kénytelenek voltunk megkérni a halászokat, hogy vontassanak ki. Miután egy hatalmas dzsippel kimenekítettek és elmagyarázták, hogy hol keményebb a homok, újra nekiindultunk a homokfövenynek. A homok lehet, hogy egy sima dzsipnek elég kemény lett volna, de a mi nehéz truckunkon megint kifogott, alig 100 méterre megint a homok fogságába estünk. Ekkor már tényleg nagyon amatőr, idióta turistának éreztük magunkat, így elsőre csak egy ásóért ballagtunk vissza, ami annyit segített, mint sivatagban a porszívó. További próbálkozásaink során a motor felpörgött, szenvedett, majd az autó elejéből sűrű füst csapott fel, és mint egy hájpacniról az izzadság, sűrű cseppekben kezdett valami olajszerűség is folyni az autó alatt. Marci ekkor feladta, nem akarta, hogy teljesen tönkre tegyük a kocsinkat. Így a homok fogságába esve a parton töltöttük az éjszakát.  Főpróbának egész jól sikerült, és mivel bennem nem volt sok félsz, a gyerekekről nem is beszélve, egész jól éreztük magunkat. Marci másnap egyből szerelő után kezdett kajtatni, némi telefonos segítséget is igénybe akartunk venni, de net és vétel sem igen akadt, nagy nehezen több óra után sikerült egy messenger váltás után eldönteni, hogy újra megpróbáljuk beindítani a kocsinkat. Szerencsére egy csapat fiatal amerikai srác segített megtolni, és csodák csodájára kijutottunk a homokrengetegből. Gyorsan a part szélére navigáltunk és a nagy ijedelemre még ott töltöttünk 3 napot.

Pont elég is volt, a vizünk és a felhalmozott élelmünk is pont elfogyott. A parton való lét pedig újabb apróbb kihívások elé állított. Például a víz spórolás jegyében a tengerben való mosogatás egy versenyfutást jelentett a hullámokkal, vagy épp újabb szintre emeltem a kreatív főzést a meglévő hozzávalókból. Aztán elbúcsúztunk a mi kék lagúnánktól, és tovább álltunk egy kanyonba, ahol egy eldugott kempingből tudtuk felfedezni a kaktuszok közt kanyargó folyót, amely tündöklő oázisként szelte át a száraz hegyeket. A Róka kanyonba (caňón de la Zorra) ugyan jöttek látogatók, de ha a vízeséstől a köveken kicsit arrébb ugrált az ember, akkor teljesen egyedül érezhette magát a saját kis paradicsomában. Azt hiszem ez a hely volt számomra a csúcshelyszín egész Baja Californiában. Pont jó hőmérsékletű folyóvízzel, mesés környezetben, tömegmentesen. Mindenkinek más a kedvence, és néha én is szeretem a tömött zsibongó városokat, de a Paradicsomot valahogy így képzelem el…

Innen már vágyakoztunk a túlpartra, hogy továbbfolytassuk utunkat Mexikóváros irányába, épp ezért elindultunk La Pazba, ahol egy tökéletesen felszerelt medencés kempingben vártuk ki a komp indulását. La Paz nem sok szépet tartogatott nekünk, a gyönyörű tengerpartjait nem jártuk be, mert az idő egy kicsit hűvösebbre fordult, a város pedig magában nem igazán nagy szám. Innen indultunk tovább Sinaloa állam irányába, ahol újabb eseménydús hetek vártak minket. Ha érdekelnek a további kalandjaink, akkor kövess minket a blogomon, vagy iratkozz fel youtube csatornánkra! Baja Californiáról és a parton (Cabo Pulmon) készült videónkat itt nézheted meg:

Bevallom, amikor kitaláltuk, hogy közel egy évre lakóautóba vágjuk magunkat, hogy bejárjuk Közép és Dél-Amerikát, átsuhant az agyamon: „No de, mi lesz a karácsonnyal? Az olyan családi, ahhoz feltétlenül az kell, hogy kuckózzon az ember, hogy hideg és hó legyen…” Aztán ez a kósza gondolat szerencsére nem kevert több interferenciát, és teljes gőzzel nekiindultunk az ismeretlennek!

Azt hiszem, életünk legjobb döntését hoztuk. Lehullottak a magunk által szabott láncok (még ha a sajátjaim nem is voltak túl szorosak), és egy új világot ismerhettünk/ismerhetünk meg az út során. Hogy milyen láncok? Azok, a társadalom által kreált dolgok, amiknek meg szeretnénk felelni. Azok, amiket fontosnak tartasz, de egy másik helyen, egy másik „világban” fontosságukat vesztik. Az, hogy kinek és mennyi ajándék „illik”, hogy a lakás fel legyen díszítve, hogy az óvodai vásárra vigyél saját készítésű apróságot, hogy az összes intézmény által szervezett ünnepségen vegyél részt…ezek akkor és ott fontosak, de szerencsére itt nem léteznek. És akkor csak az ünnep körül tobzódó szokásokról beszéltem. Nincsenek kötelező körök, muszáj meghívások és egyáltalán semmi „szokás” vagy „kötelező” dolog sincs.

Egyébként már évek óta nincs hó sem 24-én, úgyhogy az sem fog hiányozni, a hideg pedig, mint tudjuk, esküdt ellenségem, önmagában és a gyerekek öltöztetése kapcsán is, úgyhogy anélkül meg kifejezetten sok pontot ugrik a hangulatom. Na már most, bár eddig furcsállottam, ha valaki pont szenteste utazott el, de ugye egy évbe belefér, ha ezt az ünnepet is máshol töltjük. Így esett, hogy előre persze fogalmunk sem volt, hol leszünk Karácsonykor, de aztán, ahogy közeledett az ünnep, kirajzolódott, hogy utunkba esik egy „hogar infantil” vagyis gyermekotthon, (ovival, iskolával és egy picike, 4 beállásos kempinggel). Mivel mindenki nagyon jókat írt róla, gondoltuk, itt fogunk letáborozni néhány napra. Így aztán nekilódultunk Mexikóvárosból, és rövid megállókkal néhány nap alatt lejutottunk ide, Chiapas megyébe, Mexikó egyik legszegényebb, és leginkább indiánok lakta államába. Bár az eredeti tervbe beletartozott, hogy a gyerekeink majd sokat játszhatnak a helyi gyerekekkel, kiderült, hogy a gyerekek többségét valamilyen rokon mégis elviszi az ünnepekre. Így a 80 gyerek helyett 5 maradt. A kemping minden kívánalmunknak megfelel, amennyiben van csatorna, áram és víz is. Mi kellhet még? Mivel tényleg csak 4 hely van, családiasan, rajtunk kívül egy idős amerikai hippibácsi van és egy gyermekotthont segítő spanyol párocska. Egyikük sem zavar sok vizet, de mind nagyon kedvesek.

Természetesen itt is készültünk az angyalkák érkezésére, még az sem tudta elvenni a kedvünket, hogy itt mindenki a Santa Claust, vagyis a Mikulást várja! A gyerekeink már megértették, hogy a saját ünnepeink és csodás lényeink követnek minket a világ végére is, így nem is volt ebből kavarodás. Duda továbbra is kissé szkeptikus, és néha tényleg nagyon kilóg a lóláb, mint mikor a közös bevásárlásnál megkértük, hogy kicsit vigye már arrébb a lányokat, és ne is közelítsenek a játékpultokhoz az elkövetkező 5 percben…Ekkor kicsit heccel bennünket, de csak finoman, amire mindig egyértelmű, „Pedig az angyalkák hozzák az ajándékot” a válaszunk.

Aztán még a sütikérdés is kicsit bonyolult volt. Az csak egy dolog, hogy Mexikóban nincs gesztenyemassza, gríz, darált keksz, mézeskalács fűszerkeverék és effélék, de még sütőnk sincs. Aztán szerencsére utunkba esett Oaxaca mellett Tula nevű falucskában egy olyan kemping, amit egy kanadai pár tart fent a saját kertjükben, és így ott volt sütő is. Miután otthon egy merőkanállal és egy kalapács segítségével porrá zúztam a szegfűszeget, a következő lépés az volt, hogy a városban meg kellett daráltatni a kekszet és a diót is (ehhez már nem volt erőm kalapáccsal). Több boltban is jártunk, mire az egyik ledarálta a kekszünket, de a diót nem, mert szerintük folyékonnyá válna a kiváló olajtól. Így aztán nem elég, hogy a sütő használatát meg kellett kérnünk, de még a darálót is… Szerencsére a nyugati ember merev felszíne alatt érző szív dobogott, és beengedtek minket egy délelőttre a saját konyhájukba. A gyerekek tobzódtak, készítettünk hókiflit, mézeskalácsot, és kakaós kekszet is. Olyan mennyiséget gyúrtunk mindenből, hogy kitartson az ünnepek alatt (26.-ra mind elfogyott). A gyúrást a kertben végeztük (még a saját konyhámat is sajnálom, ha oda gyerekestül beszabadulok), majd a kész formákat csak ki-be viszegettem a sütőből-sütőbe. Soha életünkben nem lettünk még kész ilyen gyorsan, és soha nem segítettek még ilyen lelkesen a kicsik! Olyan volt, mintha egy mikulásgyárban a manók szorgos keze alá csak az edényeket kellett volna adogatnom, és a kész termékeket bedobozolnom.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Sütöttünk egy kis sütit�, miután az egyik kempingben megengedték,hogy használjuk a sütőt.��‍��‍��‍����� . . . . #cookies #bakingcookies #waitingforchristmas #xmas #tule #oaxaca #méxico #travelincentralamerica #4kidsontheroad #3girls #proudmom #travelwithkids #adventorousfamily #hungariancookies

FAMILY TRAVEL CAMPER 4KIDS (@laszlo_family_adventures) által megosztott bejegyzés, Dec 21., 2018, időpont: 5:40 (PST időzóna szerint)

Miután elképesztő hatékonysággal előkészítettük a karácsonyra a süti alapokat, már csak oda kellett érnünk a vágyott helyre, ami bizony meglehetősen messze volt. 9 órát írt a gps, és még útközben volt némi látványosság is. Úgy gondoltuk egy napba biztos nem fog beleférni az átutazás. 20-án tehát felkerekedtünk és miután megnéztük az utunkba eső indián romokat, megálltunk egy Egerszalók szerű karsztképződménynél (Oaxaca-Hierve el agua), ahol bejártuk a helyet alulról-felülről, csobbantunk egyet, majd ebédeltünk, és mire mindezzel végeztünk délután lett.

Innen végig folytattuk az utat, de aztán ránk sötétedett (viszonylag korán, 6 körül) és nem értük el a köztes kempinget. Még szerencse, hogy a lakóautós utazók app-ja, az Ioverlander mutatott egy-két útba eső „vadkempinget”, mint például egy benzinkutat. Az egyiknél leparkoltunk, és teljes békében töltöttük az éjszakát, este még egy közös filmnézés is belefért. Reggel pedig a gyerekek legnagyobb örömére a benzinkútra mentünk joghurtot venni. Korai érkezési terveinket (már csak 4 órányira voltunk a gyermekotthontól) hamarosan kettévágta egy csúnya úttorlasz, amit az egyik falu tiltakozói pakoltak a főútra. Rövid másfél órát dobott az útra, hogy farmokon keresztül egy hepehupás földúton kellett kerülőt tennünk. Végül egy gyors közértezést követően délután érkeztünk meg. A gyerekek épp nagyon készültek, mert a városba indultak egy karácsonyi előadást előadni. Erre hamarjában meghívtak minket is, így hamarosan egy csapat mikulásruhás gyerekkel ültünk együtt egy buszon. Kb 10 perc múlva megérkeztünk egy lezárt utcába, ahol rendőri szirénás felvezetéssel, egy cabrió antik kocsiban ülő Mikulással, egy kocsi körül ugráló Grinccsel és rengeteg gyerekkel körülvéve megindultunk a főtér felé. Az egész olyan volt, mintha egy furcsa mesébe csöppentünk volna.

Az egyetlen hiba, amit elkövettünk, hogy nem öltöztünk fel rendesen. Kicsit északabbra ugyanis az esti 18-20 fokokban elég volt a pulcsi is, de itt most hideg szél fújt, és elkelt volna a mellényünk is, ami Amerika óta az elfekvő cuccok szekrényében pihent. Így aztán fogvacogva követtük az abszurd karácsonyi mentet, amelyben a gyermekotthon Mikulása szórta a cukorkákat, és dobálta az ajándék labdákat az utcára kiözönlő gyerekeknek. Sajnos elég lassan állt össze az előadás. Először sűrű köszönések közepett a polgármester meggyújtotta a főtér karácsonyfájának világítását, aztán a városka gyermekei álltak sorba a Mikulásnál. Mi már majdnem azon voltunk, hogy beülünk egy tuktukba (3 kerekű taxi) hazafelé, amikor végre elkezdődött az előadás. A gyerekek táncoltak, majd vidám betlehemezés következett, amelyekbe mindbe szándékosan „belerondított” a Grincs. El is határoztuk, hogy megnézzük a filmet róla! Már jócskán benne voltunk az estében, mikor bepattantunk egy taxiba, amelyik azt mondta szabad. Kellemesen behelyezkedtünk mind a hatan, amikor egyszer csak kiviharzott egy nő a boltból, és betuszkolódott mellénk. „A feleségem”-jelentette be széles mosoly kíséretében a sofőrünk és már indultunk is hazafelé.

22-e volt az első teljesen „minden mentes” napunk hosszú idő óta. Minden mentes, amennyiben nem terveztünk semmilyen extra programot, nem akartunk se kirándulni, de közértbe menni, se gázt tölteni, de még tanítani sem! A gyerekek egyből belebújtak a kis dobozaikba, elkezdtek a figuráikkal játszani, Duda autókat barkácsolt és világtérképeket rajzolt. Marcinak már alig maradt szerelni valója, úgyhogy videót szerkesztgetett, én pedig futottam egy jót és főzőcskéztem. Próbáltunk az itt maradt gyerekekkel némi interakcióba lépni, úgyhogy kitaláltuk, hogy bevezetjük őket a kókuszgolyó készítésének rejtelmeibe (ezért kellett a sok darált keksz) és megbeszéltük a gondozókkal, hogy délután az ebédlőben együtt gyúrunk sütiket. A maradék 5 gyerek nagyon lelkesen csatlakozott, annyira, hogy mire kettőt pislogtam, már el is fogyott a 2 kiló keksz, és ki volt gyúrva az összes golyócska. Mondanom sem kell, hogy az előkészületek itt is nagyobb igénybevételt jelentettek, mint otthon, ugyanis a kókusz hazájában a kókuszreszelék legalább háromszor durvább nagyságú darabokat jelent, mint otthon. Így azzal kezdhettem, hogy egy óriási konyhakéssel aprítottam a kókuszt, mely még így sem ért nyomába a hazainak. Miután ripsz-ropsz mindent kigyúrtunk, a gyerekek szanaszét szóródtak és gyorsan vége is lett az eseménynek.

23-án egy aprócska kirándulást terveztünk egy közeli vízeséshez. Délelőtt a karácsonyi sütésmentes desszerteket készítettük, majd a gyerekek hosszas kérésére a platón utazva nekiindultunk az Aguacero-nak. Mint 20 perc múlva kiderült a gps egy faluba vitt be, nem a nemzeti parkba, de a faluban már nem volt semmilyen térerő, hogy módosítsuk az útvonalat. Szerencse, hogy az én telefonomon offline is le volt töltve a térkép, így fél óra múlva már a lefelé vezető ösvényt koptattuk. Megállapítottuk, hogy kissé későn érkeztünk erre a paradicsomi helyre, és még egyszer visszajövünk még az ünnepek alatt egy egész napos piknikezésre.

Népes családok kaptattak velünk szembe kosárkákkal, hűtőtáskákkal, nagymamákat tolva maguk előtt. Mire leértünk, megértettük mire fel a nagy lihegés. A vízesés egy kanyon alján csobogott egy sekély vizű folyóba. Mondanom sem kell, hogy a gyerekeink egyből becsobbantak és sodortatták magukat a habokban. Aztán mivel tényleg késő volt és zárt a nemzeti park, hamar végett kellett vetnünk a lubickolásnak. Este kettős indok vezérelt a gyerekek ebédlője felé, egyrészt vittünk néhány játékot, amivel a mi gyerekeinkkel együtt el tudnak játszani, másrészt piskótát akartam sütni a sütőjükön. Az igazgató szívélyesen meg is ígérte, hogy használhatjuk, csak közben kiderült, hogy „hozzáértő” ember már nem maradt a környéken. A gondozók mind nagyon segítőkészek voltak, de ott kezdődött az egész, hogy kerestük, hol lehet a gázt beindítani, aztán a gyufát, aztán a sütő kapcsolóját…Nagy nehezen rájöttünk, hogy nincs elég láng, ekkor átmentünk a kenyérsütőhöz, de ott meg egyáltalán nem volt gáz…Ekkor kiderült, hogy az ajánlgatott gázsütőt még soha nem használták, mert nem működik…Azért Marci bütykölt valamit, én pedig elkezdtem kikeverni a tésztát. Mivel még soha nem használták, mi szedtük le róla a benti fóliát, majd Marci lesuvickolta belülről a sütőt. Eközben a gyerekeink a helyi gyerekekkel szerencsére teljes békében memóriáztak és soloztak. Miután a fél gyerekotthont felforgattuk, végre betettem a sütőbe a két piskótát. Egyiket magunknak, másikat a segítőinknek és a gyerekeknek. Már csak az a gondolat fájt, hogy az egész 5 perc alatt fog elfogyni. A kálváriánk azonban folytatódott, a sütő kb 10 percenként kialudt és a köztes időben is csak pislákolt…Gyújtogattunk, tartottuk a gombot felváltva…mindenesetre ennyit piskótáért még nem dolgoztunk! Már minden játékon túl voltak a gyerekek, leültek vacsizni is, amikor végre valahára kisült a tészta. Ahogy vártam, egy szempillantás alatt fogyott el az egész.

24-én kissé barátságtalan, felhős időre ébredtünk, szerencsére viszont az angyalkák éjszaka feldíszítették a műfenyőfánkat! Délelőtt nyúltunk, házimoziztunk, majd együtt bepaníroztuk a kinti asztalkán a rántott husikat és elkészítettem a magyaros karácsonyi gyermekbarát menüt, rántott húst, krumplipürével, magunknak egy kis rákot tejfölös szószban. A délután többi része pont úgy zajlott, mint minden karácsonykor. Kivonultunk mind a kocsiból (máskor a nappaliból), majd az angyalkák csilingeltek, és mire bementünk, már ott vártak ránk az ajándékok. Annyira nagy volt az izgalom, hogy nem sikerült a szokásos néhány éneket eldalolnunk, mert azonnal rávetették magukat a szajréra. A sok apró és új játékot az este folyamán mind kipróbáltuk, a gyerekek játszottak a figuráikkal, mi meséltünk az új könyvekből (amiket még otthonról hoztam), és közösen játszottunk a társasokkal.

Ez a nap nagyon hasonlított egy otthonihoz, kicsit ugyan kevesebben voltunk, kicsit ugyan kevesebb volt az ajándék, s jóval nyáriasabb volt az idő, de ezek egyike sem vont le az értékéből. Az ideire biztosan sokáig fogok emlékezni, mert ez valóban különleges volt!

Természetesen a teljesség igénye nélkül tudok beszámolni a nemzeti parkokról, hiszen annyi időnk nem volt, hogy az Usa összes parkját bejárjuk, de ami 5 hétbe belefért, azt belesűrítettük. Sok félelmem volt a kirándulásokkal kapcsolatban, főleg a gyerekek miatt, hogy majd túl hosszú túraútvonalak lesznek nekik, vagy csak kilátók, ahol épp csak kiszállunk a kocsiból kikukkantani, de egyik félelmem sem igazolódott be. Azt kell mondjam, irigylésre méltó, fenséges és fantasztikusan szervezett parkjaik vannak.

Az útvonalunk:

1. Yosemite NP
2. Sequoia NP (a)
3. King’s Canyon (b)
4. Zion NP  (c)
5. Glen Canyon ( Antilope Canyon) (d)
6. Grand Canyon (e)

Útunk San Franciscoból indult, onnan 6 nemzeti parkot látogattunk meg, végül Los Angeles mellett, Disneylandben végződött. Az egyik legismertebb helyen, a Yosemite Nemzeti Parkban kezdtük a túrát. Eddig rendszeresen kevertem a Yellowstone-nal, de most már tudom, hogy az jóval északabbra található. Medvék mindenesetre mindkettőben vannak, bár szomorúságunkra (vagy nem) mi nem találkoztunk velük. Sajnos a parkon belüli kempingezéshez egy kicsit hamarabb kellett volna ébredni, mondjuk úgy fél-egy évvel, ugyanis a belső helyek már mind le voltak foglalva. Vannak persze nem foglalható kempinghelyek, gondolva az olyanokra, mint mi, akik egy héttel előre sem tudják merre fognak járni. Ezeket azonban érkezési sorrendben lehet elfoglalni, kb. reggel 6-tól beállva a sorba, hogy aztán 8-kor az első 5-6 szerencsés és koránkelő bejusson. Szóval mi ezzel nem is próbálkoztunk, hanem kinéztünk egy a park bejáratától fél órára lévő kempinget, ahol aztán jól berendezkedtünk a lakóautónkba, majd nekiindultunk túrázni.

Mindössze egyszer jutottunk be egy parkon belüli kempingbe (Zion) három órás sorban állás után, de legalább elmondhatjuk, hogy bent is aludtunk. Egyébként a benti kempingek semmivel sem nyújtanak nagyobb komfortot, sőt. Általában nincs áram, esetenként víz sem. Csak wc-ék, néha hideg vizes zuhany és hangulatos tűzrakó helyek. Persze az ember nem a komfortért, inkább a kalandért és a hangulatért szeretne bejutni.

A Parkokba természetesen lehet venni egyszeri belépőt is, de sokkal jobban megéri az éves bérlet (már a 2. parktól kezdve), ami 80 dollár, minden parkba érvényes, és kocsira szól, tehát az egész család beléphet. Minden bejáratnál minden fel van tüntetve, mit szabad, mit nem, adnak térképet és egy túraútvonalakkal teli brossúrát, majd a park központjába irányítanak, ahonnan minden indul, és természetesen újabb eligazítást kaphatsz igény szerint. A központ közelében van általában egy közért, étkezési lehetőség, szuvenírbolt, múzeum, interaktív bemutató vagy vetítés a parkról. Ahol jártunk mindenhol (kivéve: Antilope Canyont) van ingyenes busz járat is, amely a főbb nevezetességek között viszi 10-20 percenként a túrázni vágyókat. A buszok elején van egy 2-3 bicikli szállítására alkalmas nyúlvány, úgyhogy, ha félúton elfáradna a lelkes biciklista, erre is ajánlanak megoldást. A Yosemite-ben, Zion és Grand Canyonban biciklibérlés is volt, természetesen jelölve a térképen, hogy mely utakon lehet használni.

Zion Nemzeti Park

A túraútvonalakat nehézség szerint kategorizálják, odaírják mérföldben (szerencsére kilométerben is) illetve egy hozzávetőleges időt is írnak hozzá, ami alatt teljesíthető. Van minden, vannak pár száz méteres sétautak, pár órásak, illetve akár több naposak is kezdőtől a profi szintig. Persze mi nagyjából beleestünk a fő merítésbe, amennyiben a 3-5 órás, könnyű vagy közepes túrákat választottuk. Ennek megfelelően itt voltak a legtöbben, és ez némileg levont az élményből, de ezen kívül semmire nem panaszkodhatom. Még olyan utak is voltak, ahol babakocsival, vagy tolószékkel is végig lehetett menni.

A megismert parkok közül nekem a leginkább a Zion, majd a King’s és az Antilope Canyon tetszett a legjobban. Az Antilope kilóg a sorból annyiban, hogy nem egy hagyományos park, mert nem lehet benne túrázni. 2 részre bomlik a felső és alsó Antilop kanyonra, ebből mi csak az alsóban voltunk. A 2 között csupán annyi a különbség, hogy a felszíni formák az alsóban egy barlangrendszereben vannak, ahova bevilágít a természetes fény, míg a másik a felszínen helyezkedik el, és terepjáróval közelíthető meg. Sajnos amilyen mesés a látvány, annyira fel is fedezték a látogatók, és 20-as csoportokban tömött sorokban kígyóztunk végig az egy órás látványosságon. Tényleg fantasztikusak a fények, és földöntúli a látvány, csak ne lihegve 1000 turista a lábad nyomában…Ez az egyetlen, ahol vezetőt is adnak hozzád kötelezően és borsos belépőt is kell fizetned a látogatásért, mivel a föld magántulajdonban van.

Alsó Antilop Kanyon

A Utah államban található Zion úgy tűnt, kevésbé a külföldiek, inkább a helyiek között népszerűbb úti cél, és jóval kevesebben is voltunk, mint a Yosemite-ben vagy a Grand Canyonban. Nekem ez az első helyezettem. Pont jó mennyiségben vannak növények, kaktuszok és tar hegyek, és a hegyek olyan csipkézettek és különleges színben pompáznak, amilyent eddig még sehol sem láttam.

Zion Nemzeti Park

A King’s Canyonban és a Sequoiaban a giant sequoia fenyők (mamut fenyők) a közös pont, mert mindkettőben vannak bőven, de a King’s Canyon a hosszú kocsiúton is lenyűgöző látványt kínál, amíg az ember bejut az igazi túrahelyekre. Mindkettő jóval zöldebb és barátságosabb, mint a kedvencem, de éppen ezért jobban is hasonlítanak az általam ismert kontinentális éghajlatú erdőkre. A mamut fenyő persze nekem is újdonság. Elképesztően vastag törzzsel rendelkezik, de azt hittem magasabb, viszont az, hogy hány tüzet tud átvészelni hosszú élete során, egészen elképesztő (szinte égethetetlen a fája). Én, ha csak egy parkot választhatnék, akkor inkább a King’sbe mennék, mert ugyan kevesebb a mamut fenyő, de azért van, és azon túl plusz látványosságokat is nyújt a másikhoz képest.

Sequoia Nemzeti Park

King's Kanyon

A Grand Canyont tudtuk a legkevésbé kihasználni, csak egy napunk volt, mert előtte és utána is szakadt az eső, így aztán csak egy meglehetősen kis szakaszt tudtunk bejárni. Amit láttunk szép volt, de igazából többet vártam volna, azt hiszem ezek a hegyek madártávból látványosabbak, csak hatunknak meglehetősen drága lett volna egy kisrepülős vagy helikopteres látványtúra, de biztos vagyok benne, hogy ha belefér, azt ajánlanám. A Yosemite pedig a tömeg miatt nem nyerte el az ismertségéhez méltó dobogós helyezést nálam, de a park maga igazán fenséges és grandiózus.

 Nem vagyok oda úgy általában az Usáért, de a parkjaikat elirigyelném tőlük. Csodásak, bejárhatók és bőven nyújtanak élményt mindenkinek.

Mindenki arra kíváncsi, hogy, hogy a csudába lehet 6 embernek hosszú távon elférni egy lakókocsiban?  Meg arra, hogy, hogy nem fogunk egymás agyára menni ilyen pici helyen 4 gyerekkel összezárva egy éven keresztül? Egyáltalán, mi az a truck camper? Megpróbálom megválaszolni a felmerülő kérdéseket.

Hosszas keresés és kutakodás előzte meg azt, hogy végül a truck camper mellett döntöttünk. Elsőre a legvonzóbb alternatíva egy hatalmas lakóautó lett volna. Olyan, mint ami a horvát kempingekben a holland és német nyugdíjasok igényeit elégíti ki. Szinte busz nagyságú, hatalmas terekkel, nappalival, plazma tévével és minden földi jóval. Sajnos ezekkel a csodabuszokkal két probléma akadt, és az utóbbi miatt kiestek a pikszisből. Az egyik, hogy általában nem sok emberre, hanem kevés ember luxusigényeire vannak kialakítva, 2 esetleg 3 ággyal, a másik sokkal súlyosabb probléma, hogy túl nagyok és a kerekeik viszont túl kicsik, ezért nem igazán használhatók Közép és Dél Amerika keskeny és kanyargós útjain. Illetve, ha csak szimplán be szeretnénk menni a városba, akkor az egész házunkkal együtt tudunk csak, ami némileg kényelmetlen naponta többször. Ezek után a következő alternatíva a kocsi után húzható lakóautó lett volna, amiben szintén hatalmasak léteznek, és legalább szabad mozgást engednek, ha a hátat lecsatoljuk, azonban az útviszonyok miatt a karavánszerű lét megint csak elvetendőnek bizonyult. Ezek után merült fel a truck camper, mint egyfajta csigaház, amit egy pickup hátára helyezünk fel és bármikor le tudunk rakni, ha csak személyautóval szeretnénk kószálni.

Ez végre megoldotta a kis kerék-nagy kerék problematikát, illetve a hosszúságot is. Ezek után már csak az jelentette a kihívást, hogy ne 3 vagy 4 személyest találjunk, hanem olyat, amiben akár 6-an is elférünk. Ez meglehetősen beszűkítette a lehetőségeket, amennyiben csak olyan camper jöhetett számításba, aminek plusz lehajtható sátorszerű fekvőrésze is van. Az egész Egyesült Államokban kerestünk, és végül Los Angeles mellett találtuk meg álmaink camperét. Egy lakóautós utazós facebook csoportból egy Seattle-i srác segített az adás-vétel és tárolás lebonyolításában. Majd ezek után következett a csigaház aljának a megvétele, vagyis a pickup. Ezt szintén Alex vette meg, immár Seattle környékén.

Végül San Franciscoban egyesültünk mindannyian, a kocsi, Alex és a családunk. Itt egy motelben szálltunk meg addig, míg várost néztünk és bevásároltuk a legfontosabbakat. Első körben egy napot szántunk a kocsi felszerelésére. Egy Goodwillbe mentünk, ami egy Háda-szerű használtcucc bolt, csak itt nem csak ruha van. Az amerikaiak extra kedvesek voltak, mikor látták, hogy edényeket kajtatunk szívélyesen elbeszélgettek velünk, majd az egyik vásárló bácsi még az eladókat is megkérte, hogy hozzanak ki további lábasokat, (amik még nem voltak beárazva) mert most elég kicsi a választék.

Azt most nem részletezném merre voltunk még, a nap végére alaposan feltankoltunk, szinte csordulásig töltöttük a kocsinkat. Volt ott törölköző, edény, napelem panel, polcnak való falap, akasztók, mini grillap, hajszárító, rengeteg étel, takarító eszközök, kempingasztal, kempingszékek, szúnyóghálós sátor, napernyő, égők, gyerekülések…leírni is hosszú, nemhogy elpakolni.

Azon a napon úgy éreztem lehetetlen, hogy ebben a kicsi autóba mindent normálisan el tudjak pakolni. Nem is beszélve a 6 hatalmas bőröndünkről, amivel még otthonról jöttünk (ruhák, játékok, tanszerek, mesekönyvek, útikönyvek, elektromos kütyük…). Másnap aztán tovább indultunk a Yosemiti Nemzeti Parkba, ahol rendesen berendezkedtünk néhány nap alatt.

Itt tapasztalta ki Marci a kocsi működését, mint például gázpalack használata, vízvétel, vízpumpa, vízmelegítés, áramra csatlakozás, szennyvíz leengedés. Közben nekem falapokból polcokat szabott, amikre végre elkezdhettem kipakolni.

 A kocsi érdekessége, hogy mivel lábakon áll, ha valaki megmozdul benne, enyhe hajószerű mozgást végez, ezzel olyan, mintha ringanánk a tengeren. Kiderült, hogy itt nincs rendes ágynemű, (csak az ikeában) csak olyan, amit a hotelekből ismerünk, lepedő, ami alulról „védi” a takarót, úgyhogy beletörődtem, és vettünk a gyerekeknek utra disney-s dizájnú paplanokat, amiktől egy év után úgyis megválunk.

Beizzítottuk az összes elektromos átalakítónkat, hogy az Európából hozott cuccainkat is tudjuk használni. Sőt, hogy a régi típusú diavetítőnk is működjön, egy 110-ről 220v-ra átalakító invertert is vettünk. Rengeteg diát hoztunk ugyanis, mert azt gondoltam, hogy sokkal kisebb helyet foglalnak, mint a rendes mesekönyvek, és esténként klassz elfoglaltságot jelentenek a camperben.

Lassan-lassan kialakult, hogy melyik polc kié, hova teszem az ételeket, edényeket, elfekvőbb ruhákat. Az már az induláskor világos volt, hogy a cipőkkel bajban leszünk, mert a fejenként 5 cipő nem fog sehol sem elférni, így aztán a cipőknek maradt a bőrönd, amit ki-be pakolgatunk és az autó mellé helyezünk el kintre. Az óriási sportszatyrokkal voltam még gondban, végül egy megoldás maradt a tárolásukra, az ebédlőasztalos ágy asztal alatti része, amiből az következett, hogy soha nem fogunk bent enni, mert nem fog elférni a lábunk az asztal alatt.

Az elején sokat nevettünk, ugyanis ez az autó láthatóan aprócska emberekre van tervezve, a wc-ben például még nekünk sem kényelmes üldögélni, nem is beszélve a zuhanyzásról, amihez minden alkalommal ki kell dobálni az összes felaggatott törölközőt, ha nem akarjuk azokat is eláztatni. Aztán, ha nem egyenletes talajon állunk, hanem kicsit megdőlünk valamerre, akkor figyelni kell arra, hogy a víz nehogy kicsorogjon a zuhanyfülkéből az első spriccre. Az ágyakat ildomos minden nap szépen bevetni, hogy ne egy ágyhalmazon gázoljunk keresztül egész nap, és ne mocskoljuk össze az „összekötő” ebédlős ágyat. A kihajtható ágy 60 kilót bír, amiből egyértelművé vált, hogy tuti a gyerekeké lesz.

A legnehezebb azonban ennyi emberrel és cuccal az elindulás. Két opciónk van. Az egyik, ha lerakjuk a campert, de ennek csak akkor van értelme, ha a kempinghelyünkön rá vagyunk csatlakoztatva áramra, lefolyóra és vízre is. Ha valamelyikre nem, akkor úgyis a pickup hátán tudjuk elvinni a vízfelvevő és kiürítő helyre. Ha vinnünk kell a hátunkon a házacskánkat, akkor először be kell csuknunk a lányok hátsó ágyát. Az összes ágyneműt át kell delegálni egy másik ágyra, a matracot becsukni, lepedőt lehúzni. Ha ez megvan, akkor ellenőrizni kell, hogy minden szekrény zárva van-e, nincs e szabadon mozgó doboz, gyümölcs, bármi, ami menet közben leeshet. Általában ez még további 5-10 perc, mert sajnos annyi játékos dobozunk van amik egymás hegyén-hátán tornyosulnak, hogy ezeket muszáj egysíkba helyezni, ha nem akarjuk, hogy kitörjék valamelyik ablakot csúsztukban. Kb az első alkalommal San Francisoból indulva, a polcon álló 2 porospoharunk tört ripityára, és szanaszét szóródott szerte a kocsiban a szilánk. Azóta műanyag poharakra váltottunk. De még mindig minden alkalommal meglepődöm, amikor a lezárt szekrényt kinyitva rendszeresen a fejemre esik valami. Kb hetente török el e bögrefület, úgyhogy a négyből már csak 1-nek maradt füle…

Ha mind ezekkel kész vagyunk, akkor a kint hagyott 6 széket, kempingasztalt, szőnyeget, vödröt, lavórokat, cipősbőröndöt kell már csak beadogadni és megfelelően elhelyezni, hogy nem nyomja ki az ajtót útközben. Ekkor már egy szöget sem lehet leejteni, nemhogy bárkinek belépni. Na erre a kupacra szoktunk még elindulni vásárolni, és a szatyorhalmot ennek a tetejébe pakoljuk. Megérkezéskor a kipakoláson túl már csak egy alapos söprögetés vár az autóra, mielőtt bármelyik gyerek belépne…

Igazából sokat pakoltam otthon is, de ennyit soha életemben. Persze a szűk tér a gyerekektől is elvár egy jóval nagyobb szintű „rendességet”, mint otthon, ahol pár napig senkit nem zavart, ha egy-egy játék nem került a helyére.

Amíg mi pakolunk, Marci folyamatosan szerel. Ha nem kirándulunk, tanítunk, vagy étkezünk akkor Marci biztosan valamit épp bütyköl. Kezdve azzal, hogy nem működött a zuhany, csepegett a csap, nem volt napelem, akasztók stb… Megoldotta, hogy önműködőek legyünk a napelemmel. Ekkor szinte mindent tudunk tölteni, a vízpumpa működik és a villanyok is égnek, csak a mikro és a hajszárító nem. A fűtésünk, hűtőnk és a főzés a gázpalackról működik, amiből kettő van, úgyhogy elvileg nem maradunk nélküle soha. A kihívás már csak az, hogy mindig éjszaka fogy ki (persze, hiszen akkor használjuk igazán a fűtés miatt), amire én, mint egy termosztát felébredek, és keltem Marcit, hogy oldja meg a sarkvidéki helyzetet. Párszor csak a gázpalack csere volt a gyors megoldás, de legutóbb komoly gondba estünk, miután a gázpalack tuti nem fogyott ki és a biztosíték is rendben volt (már villanyszerelőnek is felcsapott). Már-már ott tartottunk, hogy az éjszakai fagyoskodás ellen a saját ágyunkba cipeljük át a gyerekeket, hogy legalább egymást melegítsük, amikor Marci szétszerelte és megbizergálta a termosztát gombjait és varázsütésre beindult a fűtés. Most épp a mikró elektromosságát sikerült megsemmisítenem (egy biztosíték kiment), mivel a gázpalackkal és az idővel spórolva a mikróban „főztem” a sütőtököt. Szegény mikró nem bírta a szekrényben, túlmelegedett és kimúlt. Lekopogom, egyelőre mindent megszerelt azonnal az én ezermester szaki férjem.

Azt nem tudom, milyen lenne, ha a szerelés iránt nem ennyire érdeklődő és érzékkel rendelkező családfővel áldott volna meg a sors. Én ugyanis tényleg egyre ügyesebben főzök és mosogatok egy méteres körzeten belül, de ha bármi elromlik egészen tanácstalanná és elveszetté válok.

Az életünk jelenleg állandó változás és kihívás, amiben van egy nagy adag állandóság a gyerekek ellátása és tanítása miatt. Egyelőre a kocsi is tevékenységet kreál, miközben a legjobb barátunk és ő maga az állandóság a változó helyszínek közepett.

Ha nem csak olvasnál róla, de bele is kukkantanál a truck camperünkbe, akkor az alábbi videoban megteheted:

-

Előzmény: 10 hónapnyi lakóautós útra indulunk Közép és Dél-Amerikába, de először a lakóautóval az Usában ismerkedünk meg, és el is töltünk pár hetet a nemzeti parkokban

                Az indulásunk előtti hét igen intenzíven, és ennek megfelelően érzelmileg és fizikailag is kimerítően telt. Ugyan már hetek óta pakoltam a lakást, mégis most tudatosult végleg, hogy gyakorlatilag mindent el kell csomagolnom, és a bútorokat leszámítva elköltözünk a saját lakásunkból. Nem elég, hogy állandó doboz és csomagolóanyag keresésben voltam, még a programok is most csúcsosodtak. Mert ugye a gyerekek szülinapját is meg kellett előre ünnepelni, aztán el kellett méltóképpen búcsúzni a barátoktól is, illetve anyukám szülinapja is pont az utolsó hétvégére esett. Nem is beszélve arról, hogy minden gyermekünk tarthatott egy búcsúbulit, amiből Duda (Zsombi) ottalvós bulija ugyanerre a hétvégére jutott. Az már igazán csak hab volt a tortán, hogy a gyermekjóga oktató tanfolyamom utolsó két napja is ekkor zárult.

Végül mégis eljött a várva várt nap, és a csodálatos Lisszabonból reggeli indulás után, 8 óra elteltével, kora délután (időeltolódás miatt) megérkeztünk Miamiba. Az összes ujjlenyomatom birtokbavétele és retinaszkennerezés után némi beszélgetést követően bejutottunk az országba. A procedúra 10-15 percet vett igénybe várakozással együtt, ami tényleg nem tűnt soknak. Ezután jött egy kutyával szagoltató őr, aki rögtön kiszúrta, hogy a férjem készített magának egy sonkás szendvicset a Los Angelesbe tartó útra. Ekkor az egész családunkat egy másik terembe terelték, egészen sci-fiszerű volt a felhajtás emiatt az apróság miatt, majd megvárakoztattak, több pulthoz küldözgettek egy cetlivel, melyen a „ham sandwich” állt. Már-már azt gondoltam borsos árat fizetünk a figyelmetlenségünkért, de aztán csak egy kis elbeszélgetés járt a bűntettért. A teremben még hozzánk hasónló „rosszarcú” álltalában gyerekes családok tolongtak értetlenül. Többeknek az összes bőröndjét kipakolták, amit mi szerencsére megúsztunk, lehet, hogy azért, mert eszünkbe jutott az ajándékba hozott téliszalámi, amit szintén azonnal kihajítottak.

Ezután szétváltunk, Marci repült tovább, én pedig a gyerekekkel beálltam a taxi sorba, hogy Miami beachre jussunk. Első és azóta is tartó meglepetésem, hogy itt több ember beszél spanyolul, mint angolul. Annyira, hogy a taxisofőrnél, a hotel személyzet nagy részénél és az utcán sétálgatók tekintélyes hányadánál is szélesebb angol szókinccsel rendelkezem. A taxis konkrétan egy szót sem beszélt angolul, még szerencse, hogy én viszont szívesen átváltottam spanyolra.

Az ételbeszerzés volt a következő cél, amiről előzetes utánajárás után kiderült, hogy szerencsére gyalogtávra találunk néhány közértet. Az első beszerző túrámról némi csalódással távoztam. Minden sztereotípiám ott sorakozott a polcokon. Minden agyon volt csomagolva, ultra cukros volt, de „zsírszegény”, kezdve az üdítőktől a joghurtokon a müzliig. „Rendes” étellel (friss felvágott, sajt, pékáru) egyáltalán nem találkoztam, pedig tekintve az üzlet nagyságát ez belefért volna. A gyümölcsök csak mini kiszerelésben, apróra feldarabolva és borsos áron tündököltek. Alig tudtam valami vacsorafélét összeszedni magunknak.

Az éttermekben azonban már lehetett tobzódni, mindenféle különleges étel a világ minden tájáról, kár hogy a gyerekeim nagy része nem az a felfedezős típus, úgyhogy ezzel sokra nem mentem.

Másnap, amikor legnagyobb boldogságunkra egy „Pékség” feliratú hely esett utunkba, betérve újabb csalódással lettünk gazdagabbak, amikor csak vajkrémben tocsogó sütik és mézzel leborított édes levelestésztacsodák és fánkok kínálgatták magukat, sehol egy kenyér, zsömle vagy sima kifli…

                A kezdeti rossz boltélményeket aztán némileg árnyalta, hogy itt is találtunk „rendes” közérteket, na, nem olyat, mint otthon, hanem egy átlag tesconál 4-szer akkorát, amiben minden volt, a ruhától  a háztartási eszközökig. Majd arra is rá kellett jönnöm, miután vagy 3-szor sétáltam át a becsomagolt pékárus résznél, hogy itt ez a „friss”, mert egyébként, még ha hátul is sütik és a kenyér illata még terjeng, akkor is azonnal bezacskózzák a terméket. A friss érzést csak az rontotta el, amikor a pihe-puha briósomra decemberi lejárat (azaz 3 havi) volt ráírva. Ja és friss felvágott vagy sajt az tényleg nincs, csak előrecsomagolt…ami szerintük friss.

Hogy valami jót is mondjak, nagyon finomak a gyümölcseik, ilyen finom szőlőt még sohasem ettem mint Californiában, pedig nem is igazán szerettem eddig.

Az egész bevásárláskultúrájuk teljesen más, amit persze eddig is hallottam, csak nem igazán tudtam elképzelni. Hihetetlen, hogy a belvároson kívül sehova nem jutsz el autó nélkül (még a szemben lévő áruházba sem visz zebra a 6 sávos úton). Minden olyan, mint egy felnagyított stop shop, ahol egy csomagban van 5-6 féle áruház, de még ezek között sem közlekednek az átlag amerikaiak gyalog. Minden óriási, a kiszerelések, az autók, az autópályák, a lakóautók, a boltok…Minden félkész, amikor zsemlemorzsát szerettem volna venni, akkor csak már előre tojással, szójával és még ki tudja mivel bekevert volt, illetve a búzadarából csak instant kapható. Nagyon nehéz alapételekhez jutni, annyi a panírozott és mélyhűtött felmelegítendő termék, hogy ennyit még soha életemben nem láttam, szemben azzal, amiből én készítenék valamit. Nagyon át kellett transzformálnom az agyamat, hogy kicsit is barátságosabban viszonyuljak a boltok kínálatához.

Na és a legnagyobb fájdalmam (aki ismer minket úgyis tudja előre!), a tej volt. Mi ugyanis napi 2 litert felhasználunk 6-an, erre-arra, ételbe-italba. Na, itt nem ismerik a tartós tejet, csak a hűtöttet…tekintve a lakóautónk hűtőjének nagyságát naponta kéne vennem…ami ugye a nemzeti parkokban lehetetlen. De persze, mint fő csomópont, addig-addig kérdezgettem, míg kiderült, hogy van olyan áruház, ahol ilyen burzsuj európai igényeket is kielégítenek (kicsit ellentmondásos, hogy itt minden száz évig eláll, de a tej, az nem lehet tartós), és végül egy Wallmart teljes, azaz 10db-ból álló készletét sikerült megvennünk. Persze az örökkévalóságig nem vagyunk kisegítve, de legalább tudom, hol lehet ilyen ritka termékhez jutni.

Hogy miért a vásárlás a központi problémánk, nos, először is egy 6 fős családot kell egy igen pici helyen etetnem, mert az étterembe járás pár nap után kiderült, hogy ha nem akarunk hamburgeren és 6 eurós rettenetes hot-dogon tengődni, akkor nagyon drága. Másrészt egész évre fel kellett szerelnünk a kocsink teljes háztartását konyhai eszközökkel, ágyneműkkel, törölközőkkel és minden kempingezéshez elengedhetetlen kellékkel. Ehhez azért jó pár áruházat végig kellett böngésznünk.

Az étterem egyébként döbbenetes élmény volt. Először San Franciscoban szembesültünk vele (addig csak 5-en voltunk Miamiban), hogy egy szimpla reggeliző helyen kb. az előre kiszámított dupláját fizetjük. Hogy miért? Mert a számla úgy áll össze, hogy az étlapon a nettó árakat írják, aztán, amikor erre azt hiszed, hogy ebben már a borravaló is benne van, akkor szembesülsz egy „6 fő felett kötelezően felszámított” 20%-os felszolgálási díjjal. Na, ember legyen a talpán ezek után, aki 4 gyerekkel jó szájízzel megy étterembe.

 Bár ismerve önmagunkat tudtam, hogy nem a vásárlásban fogjuk élvezetünket lelni, és a lehető leghamarabb megpróbálunk túlleni a kötelező körökön, de ez nem is olyan egyszerű egy egészen más kultúrában. Főleg a „hiánytermékekkel” futottunk jónéhány kört, mire rájöttünk, hogy van, ami Amerikában nincs…otthon viszont igen. Ilyen például a hagyományos papírzsepi…nem csoda, ha az itteniek nem fújják rendszeresen az orrukat, nem lehet ugyanis kapni rendes, többrétegű zsepit, csak azt a szutyok vékony vackot, amit a papírdobozból kell kihúzni…

Aztán egy decathlon is nagyon hiányzik, ugyanis csak méregdrága sportboltok vannak, és itt egy szék annyi, mint otthon egy kempingasztalszett…Igen, és üzenem a hazaiaknak, akik még mindig azt gondolják, hogy Amerika irtó olcsó, hogy nem! Minden legalább a duplája! Ha csak nem akarok ultra márkás ruhákban tobzódni (amit nem nagyon szoktam), akkor az élet sokkal drágább, persze ezen nincs is mit csodálkozni, ha a béreket nézzük. Még szerencse, hogy mindent, ami befért, otthonról hoztam, nem hallgatva az okosokra, hogy: - Menj ki egy bugyival és vegyél meg mindent kint féláron! - Összességében még nagyon szoknom kell, de mire belejövök, megyünk át Mexikóba, amit már igazán várok, kicsit emberközelibbnek remélem, legalábbis a dolgok méretét tekintve.

Tudom, most jönnek majd az olyan kommentek, hogy „Gyerekkel nem kell utazni, jó azoknak a Balaton is.” vagy „Minek kínozza a gyerekét és főleg másokat?” – de ezeken én inkább tovább ugranék, és arról szeretnék írni, hogy ha mégis úgy érzed, el kell utaznod, és van már néhány gyermeked, akkor mik segíthetnek a hosszú út során.

Én például összevásároltam minden vonzóbb kifestőt, foglalkoztatót, kinek-kinek korosztályához mérten. Aztán vittünk mesékkel és zenével teli mp3 lejátszókat is. Ám utólag úgy érzem az én szórakoztató arzenálom igen levés lett volna, ha a gépek nem nyújtottak volna olyan széleskörű választékot, mind fimben, mind játékok terén.

Amikor én voltam gyerek még zsírkrétát és felfújható repcsit adtak, ma meg minden ülés háttámlájában kb 50 féle filmből lehet választani, vagy 20 fajta számítógépes játék áll a játékos kedvű utasok rendelkezésére, amellett hogy természetesen egy rakat rádióadó is akad a választékban. Itt látszik igazán a fapadosok és a nemzeti légitársaságok közti különbség. Ez utóbbin nem lehet a háttámlát hátra dönteni, és a fél kézipoggyászod az elemózsiáddal van tele, míg egy „rendes” gépen adnak párnát, takarót, enni, inni, és jóval nagyobb az ülések közti hely is. Egy fapados tényleg olyan, mint egy kis Polskival elutazni az északi tengerhez, lehet, de ritka kényelmetlen.

Miután az utóbbi napok gyomorgörcse az utolsó órákban kulminálódott bennem, egy igazi megkönnyebbüléssel ért fel feladni temérdek bőröndünket, (amit át is pakoltattak a túlsúly miatt) majd a reptéren egy olyan jegyellenőrhöz kerülni, aki kedélyesen elcseverészett a gyerekeimmel, megadva a kellemes alaphangulatot az induláshoz.

Ezután a tranzitban már csak hab volt a tortán, hogy az unikumot kínálgató kislány „ráadás” pálinkával kínált, mivel voltam olyan kedves, és köszöntem neki (állítólag itt azt senki nem szokott). Szóval miután az összes gyermekem kipróbálta a tester kölnik nagy részét, belazulva és boldogan indultunk a gépre.

Azt hittem, az hogy nem szívesen adja a gép egymás mellé a helyeket, csak a fapadosok specialitása (hogy fizess extrát), de itt is sikerült hatunkat úgy ültetni, hogy az egyik hármas közé beékeltek egy ismeretlen utast. Röpke 100 dollár lett volna átcserélni. Miután láttuk a helyzetet, úgy döntöttem, kár erre pénzt áldozni, majd berakom Vilma és Csimi közé, és a szerencsétlen úgyis sírva fog menekülni közülünk. Aztán a helyzet megoldódott, mert szabad maradt a hely.

A Lisszabonba tartó 4 óra volt a legnehezebb. A gyerekek olyanok voltak, mint egy zsák bolha, még nagyon fel voltak ajzva az utazás izgalmában. A két nagyobbal persze nem volt igazi gond, hamar rácsatlakoztak a rajzfilmekre és játékokra, de a 4 éves Vilmát ezek még egy percig sem kötötték le. Csimi és Vilma így aztán ide-oda röppentek a két sor között, hol színezgettek kicsit, hol mesét olvastunk nekik, de igazán nem voltak hosszan nyugton. Ez az előttünk ülőket módfelett bosszantotta, pedig gyerekeink igazán nem a legrosszabb formájukat hozták. Többször szóltak is sűrű fintorok között a stewardessnek, aki így kénytelen volt ránk szólni emiatt. Az út konzekvenciája az volt, hogy a kicsiket fogjuk a hátsó sorunkba ültetni, mert így a ki-bemászkálás során minket rugdosnak meg, és nem mást.

Lisszabonban egy csodás este eltöltése után reggel újra nekivágtunk egy dupla ilyen hosszú útnak, amely szerencsére kellemesebbre sikeredett. Szerencsére előttünk is gyerekesek ültek, így aztán senki nem szólhatott be a másiknak, és így kellemes status quoban utaztuk végig az utat. Emellett a gyerekeink is nyugodtabban viselték a fáradalmakat. Mondjuk ez nem azt jelentette, hogy nyugodtan olvasgattam a könyvemet, de az még belefért, hogy az újságomból néhány cikket végigfussak.

Annak viszont nagyon örültem, hogy Marcitól eltérően nem kellett további 6 órát még aznap legyűrnünk, hanem 2 napos pihenő állt előttünk. A nagyok nagyon szépen segítettek a négy hatalmas bőrönd hurcibálásban, így aztán a taxihoz vezető út szinte meg sem kottyant nekünk.

 Volt azért egy minimális félsz bennem, hogy hogy fogom megoldani egyedül a néggyel a helyváltoztatást, de aztán rájöttem, hogy ebben az országban minden megoldható, csak pénz, nem kevés pénz kérdése…

Az utolsó repülőutunkat az American Airlines járatán tettük meg San Franciscoig, ami 6 órát vett igénybe. A gép ugyan sokkal kevésbé volt kényelmes és felszerelt, de mivel nagyrészt éjszaka utaztunk, így majdnem mindenki végig aludta az utat. A két kicsi az én ölembe dőlve, Babci önmagába roskadva, Duda pedig nagyon szenvedve. Egyébként ezen a gépen ugyan nem volt mindenkinek saját képernyője, de valami telefonos applikációt le lehetett tölteni, ami a gép filmjeit sugározta. Én ezzel a lehetőséggel nem éltem, lévén, hogy csak egy mobil volt nálam, és az is a lemerülés szélén.

Összességében nehezebbre számítottam, az utak egyre könnyebbé váltak, ahogy a gyerekek akklimatizálódtak a helyzethez. Mondhatnám, így terveztük, hogy ennyi megálló legyen San Francisco-ig, de ez nem igaz. A véletlenek és a saját szeleburdiságunk nyomán vettük meg előre a repülőjegyet Miamiba (bárhová, csak Usa legye címszóval), és csak utána derült ki, hogy a kontinens másik partjáról kell megkezdenünk szárazföldön az utunkat. Mégis jobban jött ez így ki, mintha egybe kellett volna átvészelni a 14 órás utat Európából. Nem mondom, hogy holnap boldogan újra csinálnám, de egy év múlva, úgyis sor kerül rá, csak akkor még az óraátállítás is nagyobb kihívást fog jelenteni.

Mint, azt minden közeli ismerősünk tudja, nem vagyunk azok a „túlgondolós”, vagy épp részletekben elvesző fajták, mégis kellett ez a félév, hogy felkészüljünk a nagy útra, és még mindig nem állt össze teljes egészében. Nem is baj, a szépsége a spontaneitásban fog rejleni, csak már induljunk el!

 Ott hagytam abba legutóbb, hogy nagy elhatározással kijelöltük az úticélt, nevezetesen Mexikót, ahonnan lecsorgunk Argentínáig. Aztán rövid térképböngészés után rájöttünk, hogy nincs összefüggő autóút, amely összekötné Észak és Dél Amerikát, ugyanis a panama-kolumbiai határszakaszon van egy közel 100km-es szakasz (nem, nem a panama csatorna), amely egy Darién gap-nek nevezett mocsaras rész, ahol egyszerűen nem lehet átjutni. Persze európai ésszel gondolkodva, akkor nyilván van komp is, hiszen valószínűleg nem mi lennénk az elsők, akik kocsival szeretnék megtenni ezt a szakaszt, de itt jött be, hogy ez már Latin-Amerika és semmi sem olyan egyszerű és egzakt, mint az öreg kontinensen. Tehát van komp, csak nincs fix időbeosztása, magán cégek csinálják különböző áron, és jobban megéri betársulni valami más utazóval egy konténerbe.

                Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy útközben polgárháborúba fulladt Nicaragua (ami, sajnos kikerülhetetlen), és Gautemalában az évtized legnagyobb vulkánkitörése pusztított. A vulkánt megúsztuk, talán még jobb is, mert statisztikailag kisebb az esélyünk, hogy egy éven belül újra erőteljesebb működésbe lépjen, Nicaraguát pedig kénytelenek leszünk kikerülni, mert csak nem akarnak megbékélni a szembenálló felek.

Mexikóban több évig élő barátnőm ezek után a fejünkre zúdított egy olyan „ellenbeszédet”, miszerint Mexikóban szinte biztosan fegyveres rablás áldozatává válunk, mivel Kolumbiából száműzték a drogkartelleket, azok áttették az elmúlt években a székhelyüket Észak-Mexikóba, ennek folytán bármikor belekeveredhetünk egy drog kiváltotta bandaháborúba is. Ezek után megnéztem az USA biztonsági besorolását, mely szerint a nyugati partszakasz a 4-es, vagyis háborús övezet szintjén mozog. Azért ez némileg megingatta kőkemény elhatározásunkat, de szerencsére találkoztunk olyanokkal is, akiknek Mexikóról csodás élményeik vannak, és csatlakoztunk egy olyan facebook csoporthoz is, ahol hasonló habitusú, lakóautós turisták járják be az általunk megcélzott területeket, és csupa mesés élményről számolnak be. Pro és kontrák után, úgy döntöttünk, más turisták is jártak már Mexikóban, nem is kevesen, így hát belevágunk, Fortuna istennő pedig, ahogy eddig is, pártfogásába vesz minket a nehezebb szakaszokon.

Bele is kezdtünk itthon az adminisztrációs folyamatok elindításába, mely végtelen kálváriával járt, és egészen az indulás előtti napig tartott. Kettéosztottuk a teendőket, Marci intézett minden lakásunk kiadásával járó, banki, biztosítással kapcsolatos és leendő lakóautót érintő teendőt, én pedig nekiálltam utánanézni az oltásoknak, a gyerekek intézményből való kivételi módjának és a cél országok megismerésének.

Minden elsőre egyszerűnek tűnt, de aztán nagyobb elmélyülést követően kiderült, hogy hazai bankszámláról horror díjakon lehet dollárt és más egyéb devizát külföldre utalni, viszont léteznek már ún. online bankok, ahol ingyenes a számlanyitás és a bankkártya, és fillérekbe kerül az utalás is. Vagy épp a biztosítások közt is találtunk olyat, amely nem az átlag turista biztosítás felszorozva, hanem egész kedvezményes és az egész családra kiterjed. Nem is beszélve a bankkártyához tartozó biztosítás kimaxolásáról, ami megoldja az Usában töltendő időnket, ami által a többi időszakra jóval olcsóbb díj kerül felszámításra.

Ezután jött a lakásunk, amit nem akartunk parlagon hagyni, és az utolsó pillanatig lebegett Damoklész kardja a fejünk felett, hogy csak Airbnb-vel tudjuk majd kiadni, de végül egy szimpatikus francia család beleszeretett és egész időszakra fixen kivették. Ezután már csak csutkára kellett pakolni…

Közben a gyerekek intézményből való kivételével is futottam néhány kört, és utólag jóval bölcsebb lettem, de most már mindegy. Kiderült számomra, hogy az iskolából sokkal könnyebben elengedik őket, mint az óvoda utolsó évéből, ahol törvényileg kőbe van vésve, hogy a gyereknek márpedig járnia kell. Aztán arra is rájöttem, hogy ahány intézmény, annyi szokás, az egyik iskolában simán megengedték a „szüneteltetett jogviszonyt”, a másikban viszont eléggé ragaszkodtak a magántanulói státuszhoz, mellyel a fő problémánk az volt, hogy fél évkor is kéne vizsgázni, és emiatt nem annyira szeretnénk hazautazni. Lényeg a lényeg, hogy minden mindenhol megoldódott sok jóindulattal és utánajárással (akit nagyon érdekel, annak privátban részletezem), és hivatalosan is elengedte az állam családunkat a nagy kalandra.

Az oltásokkal sem volt sokkal egyszerűbb, pedig igazán hamar hozzákezdtem az utánajárásnak. Először is egy oltóközpontban megbeszéltük, hogy milyen oltások kötelezők (egyedül a sárgaláz), és milyen oltások ajánlottak a célországainkba. Ezután kaptam egy borsos árlistát, melyből rövid fejszámolás után rájöttem, hogy hatunknak a fejenként 5 oltás többszázezer forintos költséget fog jelenteni. Ekkor kicsit alaposabban nekimentem a költségcsökkentésnek, és kikerülve az oltóközpontot, beadatuk a háziorvosokkal a patikában megvett oltóanyagokat. Azon kívül, hogy minden egyes beadással is spóroltunk, még elképesztő különbségeket is fedeztem fel az oltóanyagok patikai árai között is, ami legalábbis a felére csökkentette az eredeti költségeket. Egyedül a sárgalázzal nem tudtunk renitenskedni, mert arról csak hivatalos oltóközpont adhat bizonyítványt, ami pont a lényege.

Majd jött a kocsi, melyet kivontunk a forgalomól, és elhelyeztük egy zárt helyen. Eközben persze Marci folyamatosan nézte a kinti lakóautó kínálatot és sikerült megvennie a truck camper felépítményét Los Angelesben, majd pár hónapra rá a kocsit magát Seattle-ben… Nos, nekem sem volt erősségem az USA földrajza, de ha rápillantunk a térképre, nagyobb balgaságot el se követhettünk volna, mint, hogy Miamiba utazunk. Így tehát Marci egyből repül tovább Los Angelesbe, mi pedig pihenünk két napot, majd San Francisoban egyesülünk immár családilag a kocsival egyetemben.

Reméljük minden zökkenőmentes lesz. Nekem a legnagyobb parám, hogy az amerikai határon valamelyikünket csak úgy visszafordítják, ezért bebiztosításul vettünk egy teljes egészében visszatérítendő, visszaútra szóló jegyet, ha „véletlenül” nem hinnék el, hogy tovább akarunk állni Mexikó felé. Úgyhogy drukkoljatok nekünk, holnapután ilyenkorra már megoldódik ez a problémánk. 

                   Hogy miért határoztuk el, hogy hatfogatos kiscsaládunk nyakába veszi a világot és egy másik kontinensig meg sem áll? Hogy mi abban a jó, ha egy évet egy lakókocsiban töltünk összezárva és mindezt milyen indíttatásból? Nos, mindenki döntse el maga, hogy belevágna-e. Szerintem életünk kalandja lesz, amit még az ükunokáim is irigyelni fognak!

Történt egy márciusi napon, amikor még bőven mínuszok röpködtek (de nehéz ezt most elképzelnem) és én épp valamelyik gyerekre erőltettem fel a téli kabátot és szuggeráltam a kinőtt téli bakancsot, hogy még egy pár hetet bírjon ki, utána úgyis kidobom, és jön a jó idő. Mindez egy nagyon hideg és hosszú tél után ötlött fel bennem, amikor már borzasztóan untam, hogy minden délutánt a sötétben négy fal közt kell tölteni a négy gyerekkel, akiknek az energiái a szabadba kívánkoznának. Ekkor döntöttem el, hogy bármi áron, de a jövő telet kihagyom! Ez volt az eredeti gondolat, ami aztán terebélyesedett, önálló testet öltött, és teljesen megfertőzte kalandvágyó férjemet is.

Először úgy határoztunk, hogy Kubát vesszük célba. Mi kellhet még, gyönyörű Karib sziget, csodálatos trópusi klíma, tuti közbiztonság, állami ovik, sulik, életvidám kedves emberek? Csak aztán pár hónapnyi lelkes utánajárás után rájöttünk, hogy minden próbálkozásunk, ami az egy éves vízum iránt irányult, hiábavaló volt. Mindenhol mosolygós falakba ütköztünk, és a legtöbb helyről egyáltalán nem kaptunk visszajelzést. Az egyetlen Kubában is székelő magyar cég vezetője nevetve azt mondta, hogy Észak-Korea után a legnehezebb helyet találtuk ki magunknak a világon… Dugába is dőlt a terv. Maradt azonban egy fura űr, hogy mi mégis nagyon szeretnénk elmenni, ha nem Kubába, hát tulajdonképpen bármilyen jó helyre a világon. Mindegyikkel volt azonban egy kis bökkenő, monszun, hurrikán, közbiztonsági problémák, árfekvés és persze a vízum. Mindentől voltak lelkes elriasztók, és viszonylag kis szurkolói csapat, akik viszont csak a megérzéseikre hagyatkoztak. Ezek után csak magunkra hallgatva döntöttük el, hogy ha egy évre sehol sem várnak tárt karokkal, akkor bevesszük egész Közép és Dél Amerikát turisták módjára, és egy lakóautóval bejárjuk a fél világot. Konkrétan Miamiból indulva, lecsorogva Mexikón, majd át egész Közép-Amerikán, áthaladva Kolumbián, Ecuadoron, Perun, Bolivián, Paraguayon és Brazilián.

                Hogy miért a világnak pont ezt a szegletét szemeltük ki? Felmerült még persze Ázsia is, kis monszun, de meleg, kedves emberek, csodás tengerpartok, néha ugyan kissé túlzsúfolt nagyvárosok… Nos, azért ezt választottuk, mert mind a ketten jól beszélünk spanyolul (ami ugye nem árt a helyiekkel való kommunikációban), és mert itt nem csak a természet gazdagságára és szépségére számítunk, hanem mesés régmúlt civilizációkra és élő kultúrára is. Nem, nem gondolom, hogy ez ne lenne meg Ázsiában is, de annyival távolabb áll tőlünk az egész kultúrkör, vallás és minden, hogy úgy gondoltuk, könnyebb lesz itt azonosulni az értékekkel és az értékrenddel, mint ott lett volna.

                Az egész eszement elképzelést mindenki szem forgatva hallgatta, és azt hitték csak vágyálmainkat vetítjük ki, mígnem elszántságunk kitartott és egyre több részlet kezdett összeállni a megvalósításhoz. A legnagyobb ellenzők a biztonságunkat féltették, miszerint veszélyes, drogháborúkkal teli és zavaros politikai hátterű diktatórikus államokon halad végig a tervezett út.  „Az egész család vagyona a váltságdíjra fog elmenni, vagy majd zsákban küldik haza a fületeket, ha ugyan le nem lőnek” típusú szösszenetekkel próbálták teljesen kedvünket szegni. Ez azonban nem sikerült és immár kevesebb, mint egy hónap választ el életünk útjától a Mexikótól Braziliáig tartó nagy kalandtól.

Hogy mi lesz a nehézség? Biztos lesz bőven, például a saját gyerekemet tanítani, vagy állandóan kitalálni az új úticélt, vagy elkerülni a veszélyes dolgokat és helyeket. Csak hogy néhányat említsek: Mexikóban a határmenti és északi településekről azt mondják, hogy Kolumbia, Pablo Escobar idején békés hely volt ezekhez képest. Vagy hasonló kihívás elé állít kikerülni a kerülhetetlen Nicaraguát, ahol fél éve polgárháború dúl, autókat gyújtanak fel, utakat zárnak el és a biztonságát Irakhoz hasonlítják.

És akkor még nem is beszéltem az alapproblémákról, mint moszkitók, malária, skorpiók, egyéb lázas és kiszáradásos betegségek, amelyek ellen nincs oltás. 

Ezekkel ugyan nem tudok vitatkozni, de nem mi lennénk, ha ezek elrettentenének, így aztán zsebünkben a szeptemberi repülőjeggyel izgatottan várjuk a jövő évet.

A nagyobbakat mi fogjuk az út során tanítani, megtaláltuk az ideális lakóautót, amiben hatan is elférünk, megkaptuk a kötelező és ajánlott oltásokat, utánanéztünk minden utunkba eső ország elvárásainak és furcsaságának és nekikezdtem a pontos útiterv kidolgozásának a Lonely planet alapján. Mi kell még? Minden mesés, izgalmas és a levegő várakozással teli. Ritkán van, hogy a nyár végét várom, de most az is jó lesz, sőt.

 A blogomon tudtok olvasni az élményeinkről, instagrammon a képeket nézhetitek meg és a laszlo_family_adventures youtube csatornán videókat is láthattok a nagy útról. Íme a bevezető kisvideónk!

Ha követni akarod életünk kalandját, kövesd a csatornát!

Az a baj, hogy mire mindenki élelméről, öltözetéről és alapvető szükségletéről gondoskodom, gyakran nem marad szabad agykapacitásom a hirtelen beeső teendőkre, és akkor még a saját igényeimről nem is beszéltünk.

Amíg az ember lánya otthon van a legkisebbel, hiába van ott az egész napja, valahogy nehéz a napi teendőkön túl beiktatni az elintézendőket, mert valahogy gyerekkel minden kétszer, háromszor tovább tart. Én például nem csak postára, bankba, de még közértbe is utáltam gyerekkel együtt járni. Nem csak azért, mert mindig mindent meg akarnak vetetni, hangoskodnak, és zavarnak másokat, amitől én kínosan érezhetem magam, hanem azonnal elkezdenek vetkőzni, és aztán a vásárlás végével jöhet a visszaöltözés. Persze az öltözködés mizéria szorosan összefügg a téllel, amit meg eredendően sem kedveltem annyira, de mióta gyerekeim vannak, különösen neheztelek rá.

Tehát a minden ember életébe beeső teendőkön túl a gyerekek meghatványozzák a fontos elintézendők listáját, különösen azért, mert ami nekik kell, az mindennél fontosabb és sürgősebb. Minden nagyobb ünnep előtt felszívom magam és jó előre bevásárolok, nem csak ételt, de ajándékot, díszt, mindent, ami kellhet. Legalábbis mindig ebbe a hitbe ringatom magam, amikor az adott ünnep napján kiderül, hogy már el is fogyott, amit vettem (valaki megette), pont még hiányzik valami apróság a recepthez, vagy egyszerűen kinőtte az egyik gyerek az ünneplőjét, harisnyáját, kopogós cipőjét. Ilyenkor jönnek a hirtelen B tervek és kapkodások. Szerencsére még soha senki nem ment meztelenül színházba, vagy cipő nélkül, de olyan már volt, hogy a tavaly óta kinőtt ünneplőt nem tudtam hátul bekapcsolni, amit egy laza kardigánnal takartam el, vagy a harisnya egyáltalán nem illett a ruhához. De legalább emlékeztem, hogy ünneplő kell, mert a hiba ott szokott becsúszni, hogy az alapinformáció vész el.

A négyből ugyanis van egy Cilikém, aki gyerekkori önmagamra emlékeztet, amennyiben mindent elfelejt, semmiről nem értesít, és elképesztően szétszórt. Neki a legnehezebb a kis életét kordában tartani, mert az ő esetében hetente felejtjük el, hogy márpedig péntekenként úszáscucc kell, a kesztyű valahol elveszett útközben és hasonlók. Ilyenkor nem tudom rá legyek-e mérges, vagy magamra, hiszen neki van az iskolában úszása, és másodikosként erre talán emlékezhetne is, de mégis én vagyok az anyja. A többiek pedig (a legkisebbet leszámítva), egészen tudják a dolgukat, szólnak, hogy mikor mit kell bevinni, hogy kell öltözni, csak ha nem jókor szólnak, akkor az információ megreked rajtam kívül. Ez persze kizárólag az én hibám, de sajnos az én figyelmem is véges, és amikor nem csak ők, de 4 ovis - sulis facebook csoport, 4 levelezőlista ontja az információáradatot, akkor sokszor nem bírom követni a fonalat.

Elképesztően hálás is vagyok azoknak az aktív anyukáknak, akik a vállukra véve a közösség terheit, gördítik előbbre érdemben gyerekeinket. Ők azok, akik megszervezik a karácsonyi ajándékozást, akik kitalálják a lehető legszemélyesebb ajándékot a pedagógusoknak, és ha kell, beugranak gyöngyöt fűzni vagy árulni az ovi büfébe is. Én igazán mindent megteszek, ha megszervezik én is füzök gyöngyöt, mindig viszek házi sütit a bulijaikra, és megpróbálok részt venni a számukra fontos eseményeken, de az igények kielégíthetetlenek.

 Mondjuk kedden szólnak, hogy fizessem be a focit, készítsek/vegyek jelmezt, be kell vinni tojást péntekre, elfogyott a fogkrém az oviban, piszkos lett a benti ruha, szülinapra hívták őket (amire ajándékot kell ugye vennem) vagy uzsonnát kell pakolnom a kirándulásra. Ha nem intézkedek azonnal az ügyben, estére biztosan elfelejtem, és akkor lőttek a dolognak, a gyerek ugyanis nem fog többször szólni, hiszen ő már megtette a részét, innentől az én hibám, ha elfelejtem. Végül is igaza van, és ha rendszerezettebb lennék, és nem csak az időpontokat vezetném egy naptárban, hanem a teendők listáját is, biztos flottabbul mennének a dolgok.

Sőt, magamnak is megspórolnék egy-két plusz futkosást, és nem utólag kéne tüzet oltanom. Ilyenkor sokszor azzal bíztatom magam, hogy ez típus (mármint én) és valójában mindent megteszek. Babcihoz is bekerült tavaly az ünneplő ruha, amit én már négy napja tudtam, csak épp aznap reggel felejtettem el, de aztán bízva egy facebook nélkül tengődő anyukában (akihez ezáltal ritkábban jut el az összes információ), be tudtam küldetni mindkét lánynak valami fekete-fehér összeállítást. Úgyhogy a dolgok így vagy úgy, de idővel megoldódnak, vagy egyszerűen elmúlnak…

Végül is, már meg is vettem a két hete betelt füzetek helyett az újakat, már több hete nem fogyott el az alaptáplálékul szolgáló abonett és sajt, és előre eszembe jutott, hogy húsvétra a három lányom részéről egy vagonnyi csokitojást kell majd a lelkes locsolóknak szétosztogatni, amit már szintén beszereztem, de aztán mindig felbukkan valami rejtett hiba, amit az anyarobot megint számításon kívül hagyott. És akkor jön a jogos szemrehányás, hogy „Anya, te mindig mindent elfelejtesz!”.