Ahol sok gyerek van, ott mindig az anyát ajnározzák. –„Fantasztikusan bírod, le a kalappal!”- hangzik a dicséret, de igen ritkán hallani, hogy hímnemű társa is hasonló ovációban részesülne, pedig neki is része van a dologban, legalábbis jó és sok esetben így van.

Nálunk például, mióta ilyen népes lett a család, Marci kifejezetten kiveszi a részét minden tevékenységben, és nem csak a „besegít” kategóriában játszik. Persze nem volt ez mindig így, egy férfinek is apává kell érnie, és az érési folyamat náluk nem ott zárul, hogy kipottyant az első utód. Esetünkben az első gyerek problémamentes „mintagyerekként” élte életét, így nagyon sok segítséget nem is vártam pluszban (szinte unatkoztam egy csecsemő mellett). Marci, mint egy rendes apuka foglalkozott őfelségével, de mivel igen anyás volt a szentem, apa kicsit kiszorult a „kiscsaládból”, amikor jelen voltam. Éppen ezért, néha el kellett mennem (ami eleinte nehezemre esett, később kifejezetten jól esett), és akkor a két fiú kitűnően megvolt együtt.

Második gyermekük születése aztán beindította a verklit, lévén nem olyan és nem akkora lakásban laktunk, ahol szerettünk volna két gyerekkel. Ennek megfelelően apa beindult, talált egy padlásteret, átalakította, engedélyeket szerzett be és fél év alatt megteremtette otthonunkat, ahol azóta is tengetjük napjainkat. Ez így két sorban leírva elég egyszerűnek tűnt, de nem volt teljesen az…Bár Marci is igen aktív és gyors, azért némi nehézséget jelentett az építkezés felügyelete napi 8 órás munka mellett, miközben nekünk nyár elején ki kellett költöznünk az előző lakásból. Összességében ugyan nem sok a fél-egy év, de amikor a gyerek mondjuk másfél éves és alig látja a papáját, mert ő munka után az építkezést felügyeli, akkor sok. Így aztán nem csoda, hogy még egy anyás gyerekünk lett, aki szinte le se szállt az ölemből önszántából.

Apa, mikor visszatért a régi kerékvágás, és beköltöztünk kis lakunkba már nehezen oldhatta csak fel a jeget. Ördögi kör, hiszen a gyerek anyát akarja, ettől apának elmegy a kedve, hogy annyit puncsoljon, hiszen ő mindig csak „másodrendű” marad.  Aztán jött, hogyha anya elmegy pár órára, akkor a „nincs ló, jó a szamár is” alapon elfogadjuk apát is. Meg kell mondjam Marci harciasan küzdött első két gyermekünk kegyeiért, de viszonylag mérsékelt sikereket könyvelhetett csak el. Utólag nem tudom ludas vagyok-e a dologban, mindig azt hallottam Marcitól viccesen, hogy „Túl jó vagy, ezért nem tudok veled versenyezni”. No abban nem akarok rosszabb lenni, hogy játszom velük, vagy megteszem, amit kérnek, de az biztos, hogy tudatosan nagyobb teret kell hagynom másnak is, ha nem az a célom, hogy kizárólag engem fogadjanak el a gyerekeim. Ez vonatkozik a nagyszülőkre is, ahol különösen el kell engednie az anyának azt az érzést, hogy az egyetlen üdvözítő nevelési mód az övé…végül is a többiek is mind jót akarnak, csak más a kivitelezés módja. (Ez még megér egy külön posztot.)

 Visszatérve kis családunkhoz a várva várt és sietősen érkező kis koraszülött „Cuki diktátor” személyében végre megszületett a nagy könyvben megírt „apás lány”. Marci szerint eddigre kifáradtam és végre engedtem neki is egy kis teret… a lényeg a lényeg, ő aztán tényleg szerelmes az apjába, persze ez sem a véletlen műve csupán. Születése idején Marci ugyanis épp két munkahely között volt, és a nyarat önként és dalolva a családnak szentelte, ami csodálatos volt. Így aztán már az első időktől rengeteg időt töltöttek együtt. Erre az időre tehető egyébként az is, hogy amíg a kórházban tengettem napjaimat a kis koraszülöttemmel Marci derekasan helyt állt a két naggyal, és kezdtek „összeszokni”. Óriási fordulóponthoz érkezett a családunk, innentől datálom, hogy Marci „igazi szuper apuka” lett. Ciki nem ciki, ekkor érezte meg hiányom által, hogy milyen két gyerekkel az élet.  Egy kedves játszótéri barátnőm számolt be róla, hogy Marci kissé megfáradva újságolja neki, hogy most már érti milyen a kettővel, és kezdi megszeretni a dolgot. A véletlenek közjátéka, vagy nevezzük az életnek, ami hozzásegített, hogy a férjem teljes egészében felnőjön a feladathoz, és megismerje a gyerekes lét minden nehézségét. Nem tudom mit tudnék javasolni másoknak, hiszen magam sem tudatosan építettem így a családi életem,egyszerűen így sodort az ár, de az biztos, hogy engednünk kell férjeinket, hogy odaférjenek a „húsos fazékhoz”. Csak akkor lehetnek ugyanis egyenrangú társaink, ha tudják mit teszünk mi, és ezáltal mennyit számít a segítségük.

 Ezért csak felnézni tudok azokra a párokra, akik bevállalják, hogy felváltva maradnak otthon a gyerekkel (mondjuk első évben anya, másodikban apa), mert ez az a munkamegosztás, ami felnyitja mindkét fél szemét, hogy mi az, amit a másik csinál, mi benne a nehézség, és miért beszéltünk el egymás mellett eddig…Nálunk persze ez több okból nem merült fel ( egyrészt a folyamatos gyerekszaporulat miatt, másrészt az én fizetésemtől felkopna az állunk), és lám az élet megoldotta enélkül is.

Ismerek még számtalan jó és rossz példát, de most karácsony közeledtével, hadd emeljem ki inkább a jókat (vagy a rosszban is lássuk meg a jót). Például van olyan ismerősöm, ahol az apuka nem nagy részt vállalt kisgyermeke életében, egészen addig, míg el nem vált, ekkortól kezdett „mintaapává” válni a szó jó értelmében, és számtalan igazán megélt közös programot szervez gyerekével kettesben.

Természetesen lehet mondani, és ez igaz is, hogy az apáknak milyen nehéz, mert minden a munkabeosztásuktól függ, és egyáltalán hogy lehet szegényektől elvárni, hogy egy ledolgozott nap után ne a fotelba rogyjanak le egy kicsit szusszanni, hanem kezdjenek el legózni, babázni, ne adj isten pelenkázni és etetni mihelyt beléptek az ajtón. Tényleg nehéz, de ha ők is koncentrálnak, hogy egy minimális (pár perces) pihi után „gyerekezzenek” minden nap egy kicsit, akkor tuti nem lesznek a gyerekeik „csak anyásak”, erre mi vagyunk az élő példa.

Kifogások pedig mindig lesznek, és az idő sosem elég mindenre. Éppen ezért eszembe jut az az férfi, aki Cserkeszőlőn segített nekünk, mert lerobbant a kocsink. Történt ugyanis, hogy egy szállodába lementünk pár napra anyukámmal és a gyerekekkel, és anyukámnak fel kellett este jönnie, mert másnap korán dolgozott. A kocsinknak (amivel felment volna) azonban lemerült az akkumulátora, hiába segítettek többen, próbálták bebikázni, meg se nyekkent. Míg aztán a szálloda igazgatója is odajött és mindent megtett, hogy sikerüljön beindítani a motort. Mikor látszott, hogy nincs remény, felajánlotta, hogy felviszi anyukámat Pestre. Ez olyan túlontúl nagyvonalú ajánlat volt, amit vissza kellett utasítani, és sűrű köszönetek között el is búcsúztunk, mikor eszünkbe jutott, hogy megnézzük az utolsó vonat indulását Kecskemétről. (Cserkeszőlőről esélyünk se volt). Kiderült, hogy fél óra múlva indul. Mivel az idő nagyon sürgetett felhívtuk a kedves felajánlót, és közöltük, hogy Kecskemétig igénybe vennénk a fuvart (fél óra). Mikor mondta, hogy tíz percre lakik autóval és még hazaugrana, szabadkoztunk, de közöltük, hogy akkor biztos nem éri el a vonatot. Szó, ami szó, a pasi visszafordult és zokszó nélkül szélsebesen elvitte anyukámat Kecskemétre, puszta kedvességből. A kocsiúton odafelé kiderült, hogy csak a gyerekeihez sietett volna haza, hogy még egy jó éjt puszit adjon lefekvés előtt. Lám - lám, így is lehet!

Kezdődik a téli ünnepözön, rögtön nyakunkon a mikulás avagy télapó, kinek hogy tetszik! Mindenhonnan piros ruhás puttonyos dagi vagy éppen nyúlánk fehérszakállas mikulások néznek a gyerekeinkre, és ők azt sem tudják hirtelen: Hogy tud a Mikulás ennyi helyen lenni egyszerre?

Nekem kezdő szülőként először ez a már-már zavaró mikulásdömping akadt meg a torkomon, a másik (később felmerülő) problémám pedig az amerikai filmek kapcsán: Akkor most a Mikulás vagy a Jézuska hozza az ajándékokat?

Azt gondoltam, nehéz lesz megmagyarázni, hogy a filmben a karácsonyfa alá hozza tonnaszámra a meglepetéseket a fehér szakállú, míg itthon (kis hazánkban) már december elején felbukkan, és kiszúrja a gyerekek szemét némi csokival meg gyümölccsel…Aztán ez utóbbi nem is okozott komoly problémát, egyszerűen megértették, hogy Amerikában később jön a télapó, ott viszont nem jön Jézuska (vagy ahogy a mi családunkban: Angyalkák), tehát nekünk jobb, mert kétszer kapunk valamit, először kicsit, később a fa alá: sokat. Persze nem ez lenne az ünnep lényege, de valljuk be, tuti, hogy apró csemetéinket a gasztro élmények és a népes vendégsereg összetoborzása helyett leginkább a „Mi kerül a csizmámba? Ugye nekem is hoz ajándékot a Télapó?„ kérdéskör foglalkoztatja leginkább.

Annak megakadályozására, hogy az egész december az ajándékok jegyében teljen,természetesen  lehet némi „óvintézkedést” tenni. Van, aki negligálja a karácsonyi készülődést, és struccként homokba dugja a fejét, gyerekeivel elkerüli a plázákat és a játékboltoknak még a környékét is.  Ez utóbbi kettővel én is erősen próbálkozom, már csak azért is, mert egész évben utálatos négy gyerekkel a napi élelmiszereken kívül bármi mást is vásárolni, és ez fokozottan igaz a decemberre. A készülődésbe viszont megpróbálom bevonni őket, és a három nagyobb már egész aktívan és lelkesen díszítgeti saját kis szobáját a tavalyról elővett díszekkel. A készülődés persze nem lenne teljes süti sütés nélkül, és valahogy télen mindig a munkásabb, több kosszal járó (ámbár gyerek szempontból érdekesebb, hiszen formázható) kekszeket és tésztákat szoktuk elkészíteni. A mézeskalácson és hókiflin már túl vagyunk, ezután jön a kakaós keksz, és egész biztosan minden hétre találunk valami formázható finomságot. Ilyenkor mind a hárman (Vilu, a legkisebb csak hempereg a konyhában lepergett lisztben)köténykét kötnek és előkeresik az összes gyurmaszaggató formájukat és már kezdődhet is a csizma, sapka és holdacska formázás. Estére a konyha pont úgy néz ki, mint ha havazott volna, azzal a különbséggel, hogy ez a hó porzik és semmilyen fűtés nem olvasztja el.

Na de térjünk vissza arra a némely szülőt aggasztó tényre, hogy már lassan minden sarkon egy mikulásba botlik az ember, de ha ott nem is, biztosan legalább az oviba, otthonra és néha még a szülő munkahelyére is betoppan a jóságos puttonyos. Én jobban örülnék, ha sehol nem lennének beöltözött mikulások, csak az ablakban hagyná ott rénszarvasszánján száguldva a gyermekeim által elképzelt mikulás a kincseket. Ti hogy vagytok ezzel? Kíváncsi lennék, hogy más szülőt is zavar ez a tény, vagy bőven el van foglalva mindenki más az ünnep előtti hajtással, és csak vihar egy kanál vízben a felvetésem?

 Volt olyan év, hogy jobban aggasztott ez a téma, mostanra beletörődtem, hogy minimum háromszor testben is találkozunk a mikulással, és ajándékait nem csak hozzánk küldi, hanem a nagyszülőkhöz is…Ami a gyerekeknek tiszta haszon és boldogság, de én már most elképzelem, hogy édességben fogunk tobzódni egész télen.  A mikulásdömpinggel mégis az a legnagyobb bajom, hogy félő, hogy lehúzza a hit és mese leplét a gyermekek szeméről, s rövid időn belül nem fognak hinni a „csodában” és képzeletüket megfolytja a sok beöltözött „bábmikulás”.

A férjem szerint ez „anyapara” és felesleges ezen túráztatnom magam, a gyerekek hinni akarnak, és egyáltalán nem zavarja meg őket, ha többször találkoznak a Télapóval. Ennek kapcsán jutott eszébe a családi anekdota, melyben ő és 6 éves bátyja a munkahelyi mikulásünnepségről hazafelé tartva a következő párbeszédet folytatták: Báty: „Nahát papa, a Mikulásnak ugyanolyan volt a cipője, mint neked! És a hangja is nagyon hasonlított. Te papa, nem te voltál a Mikulás?” – mire a kis 4 éves öcsi: -„Az nem lehet, mert a papa itt van, a Mikulás meg ott volt.”

Na, én ezt a hitet szeretném minél tovább fenntartani! Bár a 7 éves nagyfiam már néha kérdezget meredekebbeket, mégis érzem rajta én is, hogy még ő is hinni szeretne, éppen ezért tényleg nem kérdez rá a durva részletekre. Soha nem merült még fel például, hogy hol érkezik ki nálunk a kéményből (ugyebár sehol), vagy nem lesz-e kormos? Vagy hogy fér be a nagy hasával és a puttonyával együtt?..Még szerencse, hogy a gyerekek nem racionálisak…és ha ezt elhisszük, akkor minden eddigi felvetésem tényleg csak „anyapara”,  mert tuti nem fognak addig rákérdezni a tényekre, míg már rég rá nem jöttek maguktól, hogy…

Az előző posztom néhány kommentelője, vagyis „sokgyerekes sorstársaim” gondolatai indították el bennem a mai bejegyzés témáját, vagyis azt, hogy a „külsősök”, hogy tekintenek ránk, nagycsaládosokra?

Azt hiszem, minél távolabb esik valakitől ez az életmód (a környezetében sincs, vagy csak egyszerűen nagyon más életformát él), annál hajlamosabb sarkítva látni minket és/vagy élesen el is ítélni. Bár nem állítom, hogy minden egyedülálló vagy dinki pár utálná a sokgyerekeseket, de azért az biztos, hogy elég érdekes elképzelések kavarognak a fejükben rólunk. Nem kell messzire menni, amikor a saját húsz éves húgom olyan programjavaslatokkal jön nekem, amit vagy most azonnal valósítsunk meg, vagy napközben a város másik végén. (Hogy ne csak a sokgyerekesek értsék, elmagyarázom: Természetesen a spontán programok „kihaltak” mióta ilyen számos a poronty, hiszen ki az, akit csak azért, mert én fél óra múlva moziba mennék, gyorsan ugrasztani tudok a gyerekekért? Illetve napközben a kicsi nyilván alszik (lehetőleg otthon), és csak akkor vállalom be, hogy máshol tegye ezt meg, ha nagyon nyomós érvem van rá, de egy akciós ruhavásárlás nem az…) Sorolhatnám még a közeli rokonokat, akik csak a saját szemüvegükön keresztül látják a világot, és meg sem próbálnak belegondolni, hogy egy fészekaljnyi gyerekkel az ötleteik vagy kivitelezhetetlenek, vagy egyszerűen élvezhetetlenek. Például apósom, aki éveken keresztül próbált minket délben étterembe invitálni, és még most is néha „elfelejti”, hogy ez a délutáni alvás ideje, ergo vagy később (délután) ebédelünk, vagy otthon. A legnagyobb melléfogás mégis a tavaly karácsonyra kapott színházbérlet volt, ami tudvalevő, hogy a kezdés tekintetében nem enged semmilyen kilengést. (gond: ekkor még csak 3 hónapos volt a legkisebb).

Tehát ahhoz, hogy semmilyen módon ne lássanak bele az életünk folyásába, vagy egy pettyet se értsenek meg, nem kell nagyon távol menni, hogyan is várhatná el az ember ezek után, hogy az ismeretlenek, és egygyerekesek megértéssel forduljanak felénk? Ahogy persze én sem tudom megérteni, hogy lehet gyerek nélkül egy irodai állástól elfáradni, amikor 5kor eldobja az illető a tollat, ott vannak a szabad estéi, a hétvégéje és minden héten két egész reggele, amikor annyit pihenhet, amennyit nem szégyell!

Saját beosztásom alapján a véleménynyilvánítás tekintetében megkülönböztetem az: ”ítélkezőket”, akik hangosan hangot adnak abbéli nemtetszésüknek, hogy a túl népes család nem való senkinek, de az általa látott némbernek biztosan nem, hisz lám-lám nem megy ez!

Végül is miért is nem gondolná azt, amikor az (5 éves) nagylányom a legkisebbet tolja a babakocsiban, mert épp az utcán vívok közelharcot a hisztis három évesemmel, és szajkózom neki, hogy: „Siessünk, mert elkésünk Dudáért az iskolából, és akkor ügyeletbe küldik!” , mire ő: „Úristen, minek ennek ennyi gyerek?”. Vagy, amikor a játszótéren a forgóból kiesik Duda, miközben én a kishúgát lököm a hintán, és egy idős nő elkezd hangosan károgni: „ Tessék, még a saját gyerekére se tud odafigyelni, ezért kell ennyit szülni?”

A következő csoport, a „tanács adó” már nem csak a „vakvilágba” sopánkodik, hanem hathatós és igen hasznos javaslatokkal látja el a megtévedt sokgyerekes anyát, aki láthatóan nem bír megfelelni az elvárásoknak:

 Például a minap egy közértben a gyerekeim szuperilledelmesen tolták a kis kosarukat, és véletlenül felborították egy néniét (ami egyébként tök üres volt), bocsánatot is kértek,mire ő: „Talán megnevelhetné a gyerekeit!” Vagy a „Meg fog fázni, ha így kigombolkozik!” típusú ultrahasznos és megfontolandó javaslatok a kedvenceim. (Hadd döntsem el én, hisz én vagyok az anyja…)

Most jönnek, akik szavak nélkül is ki tudják fejezni véleményüket, bár ez néha nem olyan porba sújtó, mint az előző kettő: ők a „hüledezők”: Még kora ősszel a jászain keltünk át kisbiciklikkel a zebrán. Volt, aki csak guvadt szemmel nézett és gyors fejszámolást végzett, de volt, akinek tüzes tekintete majd felperzselt, hogy hogy merek ennyi gyereket rászabadítani a gyalogátkelőre?! (Nyilván inkább a körúti forgalomban kéne tekernie a 3 évesnek).

Aztán, hogy békésebb vizekre evezzünk, szerencsére kis hazánk nem csak az undok és frusztrált banyákban bővelkedik, hanem vannak, akik tényleg kedvesen és „megértően” viszonyulnak „sanyarú” sorsunkhoz, ők a „részvét nyilvánítók”:  Barátilag odatipegnek, esetleg meg is tapogatják a legkisebbek buci fejét, aztán elrebegik (jellemzően idős egyedül élő nénik), hogy „Nekem csak egy volt, de az épp elég volt!” és szavaikat a tekintetükben megbúvó őszinte együttérzéssel nyomatékosítják. Egyébként őket, (ha épp nem gyötört meg előzetesen egy banyabeszólás a közelmúltban) egész aranyosnak találom, de néha ettől is a falra tudok sajnos mászni. Végül is én szültem ennyit, senki sem kényszerített, és a homlokomra sem tettem ki a táblát, hogy: „Tessék engem nagyon sajnálni.”

Az utolsó előtti csoportom a "vegyes érzelmű": aki a magamfajtára, akin csokrokban gyerekek lógnak, sandán néz és maga sem tudja eldönteni, hogy szentnek, vagy őrültnek tartson, leginkább marad a "szent őrült", ami tulajdonképpen már nem is annyira bántó.

És hogy valami hurrá élménnyel is szolgáljak, a leendő sokgyerekeseknek (akik már azok, úgy ők már úgyis mind tapasztalták a fent leírtakat), minden fent említettnek megvan a szöges ellentéte is: ők az „őszinte örömöt kifejezők”: Ők azok, akik agyonajnároznak, leborulnak előtted, és az egekig magasztalnak. És bár mindig érzed, ha mélyen magadba nézel és a hibáidat számításba veszed, hogy dicséretük erős túlzás, azért megszépítik a napodat, és feledtetni tudják a sok undok, irigy és rosszindulatú megjegyzést. Szerencsére ez utóbbi csoport igen népes és emellett egyre bővülő tendenciát mutat!

Nagy volt a szám az előző posztban, hogy hipp-hopp legyőztünk mindent, és egy hét alatt mindenki makkegészséges lett. Nos, nem teljesen, Vilubaba hétfő reggel prüszkölve, köhécselve és igen meggyötörten ébredt (sokkal rosszabbul, mint előző nap), s egészében úgy nézett ki , mint akit megnyúztak. Majd egy órával azután, hogy a „három nagy” intézménybe távozott, hívott Duda tanító nénije, hogy szegény gyerek már másodszor hány. Természetesen hazahoztuk azonnal, aztán mese(fel)olvasással múlatta az időt álló nap. Úgyhogy ennyit a nagy kigyógyulásról… 

Na de ugorjunk az ilyen apró-cseprő nyavalyákról a komolyabb beavatkozást és nagyobb hozzáértést igénylők felé…mert bizony olyan is volt már. Dudával kezdődött, amikor még elég kicsi, konkrétan egy éves és két hónapos volt. Mi, a szülei úgy határoztunk, hogy két hétre elutazunk, méghozzá nélküle, és egy-egy hétre megosztva az egyik, majd a másik nagyszülő(k)re bízzuk őfelségét. Akkor ez remek ötletnek tűnt, így utólag nem pont ugyanígy csinálnám. Első héten Marci szülei vigyáztak rá, második héten pedig anyukám. Elvileg nem volt ezzel semmi baj, mindkét oldallal igen jó kapcsolata volt (van), s gondoltuk nem fogunk neki semmilyen traumát okozni az úttal. A második héten azonban köhögni kezdett. Ahogy a nagy könyvben (vagy AnnaPetiben) meg van írva, tél volt, száraz lakótelepi levegő, és az egyszerű köhögés durva ugatásba ment át. Ott állt anyukám egyedül egy befulladó gyerekkel, és bár megoldotta a helyzetet (ügyelet, szteroidos krupp gyógyszer), mégis elég vacak volt a szituáció. Nekünk, akik a világ másik végén lógattuk a lábunk, egy szóval sem szóltak (úgysem tudtunk volna hazajönni hamarabb), s csak hazaértünkkor tudtuk meg, hogy mi is történt.

Bár nem vagyok az a típus, aki a betegségeket lelki eredetűnek szokta titulálni, ezt mégis úgy érzem, kénytelen leszek bevallottan annak hívni. Sokszor levezettem már (a lelkiismeret furdalás által gyötörve), hogy mi lehetett a legfőbb hiba (azon kívül persze, hogy két hétre elutaztunk), és arra jutottam, hogy a helyváltoztatás zavarta meg a lelkét. Egy hétig szuperül megvolt a nagyszüleivel, aztán a váltáskor (gondolom) azt várta, hogy mi fogunk jönni, de nem ez történt…szegény honnan tudhatta volna, hogy az majd a következő etap lesz?

Mit volt mit tenni, a szteroidos kúp azóta is a hűtőben figyel…ám láss csodát, azóta nem kellett használni belőle. Azt nem mondom, hogy nem voltak köhögős időszakok, vagy olyan, amikor be kellett fújni neki (asztmára tüdőtágítóval), mélyhűtő előtt lélegeztetni vagy éjszaka pokrócba csavarva üldögélni a teraszon (jó a hideg levegő), mert szegénykémnek ez a gyenge pontja, de annyira soha nem durvult el, hogy újra a kúphoz kellett volna nyúlni. Egyébként nem kis kálváriánk volt ezzel az egésszel, mire rájöttünk, hogy…mire is? A kruppot megállapították ugyebár, de mikor a nagyszülők állandó unszolására elvittem kivizsgálásra, hogy nem asztmás-e szegény, nem jutottunk sokra. Mivel kicsi volt és nem tudta megfújni a gépet (ami méri a tüdőkapacitását), így a doktornő csak olyan „biztos, ami biztos alapon”, felírt egy rakat gyógyszert neki asztmára. Ezen egy kicsit kiborultam, mert milyen alapon mondjuk, hogy asztmás, amikor semmi sem bizonyítja ezt, aztán a gyógyszerek nagy részét ki sem váltottam, csak egy nem túl erős, de hosszú távon szedhető „szintentartó” gyógyszert, és egy sprayt, amit akkor kell csak alkalmazni, ha hallom, hogy sípolva lélegzik. Ezzel a kettővel elég jól megvagyunk. Nem akarom egy rakat gyógyszerrel tömni feleslegesen a gyerekemet, ha nem muszáj. A „szintentartót” is csak családi nyomásra adagolom, de azt hiszen az legalább ártani nem árt, (ki tudja használ-e?). Egyébként kezdünk kicsit kilábalni a témából, de azért minden télen akad néhány hörgősebb éjjel (amikor valami kis köhögős bacit elkap, és néha besípol tőle). Aggódni már nem aggódok, felbotorkálok egy pohár vízzel, adok két nyomásnyi sprayt, aztán alszunk tovább. Asztmával is lehet élni, bár jobb lenne tudni, vajon az-e, vagy csak a kruppnak valami maradványa (amit szerencsére kinőnek a gyerekek körülbelül 6-7 éves korra), de még nem vettem rá magam, hogy újabb kivizsgálásos tortúrát tegyünk valamelyik kórházban.

Szegény Duda azonban nem csak a tüdejével járt rosszul, hanem a bőrével is (valószínű van összefüggés), mert már kicsinek elég ekcémás volt, amivel azért a háziorvoson kívül két bőrgyógyászt még végigjártunk. Az első szteroidos kenőccsel eltűntette, csak hosszú távon nem volt alkalmazható a kezelés, a második viszont a lassabb, de hasznosabb módszert választotta, és egy vizes patikai testápolót javasolt (minden napra egész testre), és heti egyszer a problémásabb felületekre egy enyhe szteroidos kombót. Még emlékszem az érzésre, mikor éveken keresztül minden este fürdés után végigkentük a gyereket (aki nyilván nem akarta, nyáron melege lett tőle stb…), de azért megérte a dolog, mert most, hogy hosszas kenegetés után önhatalmúlag beszűntettük ezt az esti szeánszot, (lustaságunk és Duda ellenkezése miatt) már csak nagyon enyhén ekcémás, és csak apró foltokban. (Tudom, kicsit gáz, hogy ezzel megelégszem, de bízom az idő segítő erejében.)

Ha ez nem volna elég, megint Duda az, akit felhozhatok példának arra, hogy milyen, ha a gyerek egy durvább betegségen is átesik. (Ebből is az látszik, hogy nem mindig a gyereklétszám számít, hiszen a három lánynak összesen nem volt annyi baja, mint szegény elsőszülöttemnek, úgyhogy az egygyerekesek is retteghetnek).  Szóval, olyan két és fél, három éves lehetett, amikor belázasodott, taknyos lett és nagyon köhögött szegény. Mi a szokásos lazaságunkkal, panadol baby, nurofen szuszpenzió, aztán újra egyik és újra másik adagolásával gondoltuk hamarosan véget vetünk szenvedéseinek, de ő egyre apatikusabban üldögélt a kanapé sarkában, vagy fetrengett az ágyban. Mikor harmadnap (megint csak, ezúttal nagyon hasznos nagyszülői unszolásra) elvittük a háziorvoshoz, ő gyorsan beutalt a kórházba tüdőgyulladással. Ott aztán néhány napig infúziót és antibiotikumot kapott, de csak elég lassan kapott újra erőre. Marci és én felváltva voltunk a betegágyánál, én bent is aludtam, de nappal egymást váltottuk, mialatt anyukám az otthonmaradó Babcit istápolta, akihez randomszerűen hazafutkároztunk. Erről a kórházról viszont (Madarász) csak jót mondhatok, kedvesek voltak a nővérkék, rendes volt az ellátás, és igazán hálás voltam, hogy egy szobában aludhattam a beteg gyerekemmel. (Persze mindenhol ennek kéne lennie az alapnak, de nem az). Rossz érzés volt, hogy elbagatellizáltuk a baját, és részben miattunk kellett kórházba kerülnie.

Hogy mire tanítottak a fent leírt esetek? A kruppos arra, hogyha elutazunk, akkor a gyerek(ek) egy helyen legyenek végig, és ne legyen helyváltoztatás/ személyi változás ha lehet, mert eléggé megzavarja őket. Az asztmás témakörben még vannak hiányosságaim, és a megoldást bevallottan az időre bízom.  A tüdőgyulladás pedig arra, hogy jó alaposan vegyem szemügyre a gyerekemet, és ha nagyon halálán van, akkor mindegy, hogy „csak” az unalomig ismert lázas-köhög kombót produkálja,  mindenképp vigyem orvoshoz, és vegyem komolyan a betegségét. Kár, hogy mindenki a saját kárán tanul legjobban, szegény Duda első gyerekként az első számú elszenvedője az én túlzott „biztonságérzetemnek”, mely szerint minket komoly betegség úgysem érhet, hiszen efféle dolgok csak mással eshetnek meg.

Jaj, honnan is jutott eszembe vajon a téma? Csak nem azért, mert kis kolóniám négyes fogatából három a múlt héten lerobbant? Micsoda szerencse, hogy egy, nevezetesen Duda, legény maradt a gáton és csak éjszaka örvendeztet meg egy kis köhécseléssel, de ezen már meg sem lepődöm.

Az óvoda/bölcsőde kezdés egyébként is sarkalatos pontja a betegséges kezdetének, mert aki addig makkegészséges volt, ezután biztosan elkap ezt-azt a népes gyerekseregtől. Persze gyereke válogatja, nekem azért meg kell hagyni, nagy mázlim van. A többi 3-4 gyerekes anyuka ugyanis leginkább arról számol be, hogy egy hét ovi, egy hét otthon (nem mindig ugyanazzal, de kitartóan szeptembertől márciusig). Ehhez képest, én szeptember óta először tartottam itthon őket. Ja, hogy már előtte is köhögtek, igen, nagyon durva, egész nyáron semmi, aztán a második ovis naptól kezdve köhécsel, hol csak egy, hol mindegyik. Ha a köhögést betegségnek fognám fel, akkor egy napot se mennének közösségbe.(Ha valaki mégis tud tuti receptet a hagymateán és köptetőn kívül, akkor ossza meg velem, mert mindenek ellenére frusztráló, hogy az egész ősz a köhögés évszaka nálunk.) Pedig egyszer igazán elvittem a háziorvosunkhoz őket, amikor már aludni alig bírtak a takonytól és köhögéstől, ő meg csak legyintett, és annyit mondott: „Egy neves fül-orr gégész szerint: Nem baj, ha köhög a gyerek, legalább tudjuk, merre van.”  Úgyhogy megnyugtatott, hogy takonykór, és majdcsak elmúlik, idővel (meg sok orrfújással).  Ennek megfelelően én sem túráztatom magam túl ezeken a dolgokon (nekem való a háziorvosunk, hozzáértő, de emellett laza s nem görcsöltet rá az apróságokra), így mivel jobbat nem tudok, veszek némi köptetőt és megpróbálom megszerettetni a mézes teát. 

Az igazság az, hogy én már a kezdetek kezdetén sem féltem a gyerekek betegségeitől, ezt oltotta belém anyukám, aki maximum a halottas ágyán találkozik orvossal, előtte semmiképp sem. Duzzognak is a húgaim, hogy semmibe veszi a bajaikat, de hát ő ilyen, még mindig jobb, mint aki folyton orvoshoz rángatja szegény gyerekeit (legalábbis szerintem). A másik oldalon viszont ott vannak Marci szülei, akik mindketten orvosok, és bár lehet, hogy nem csak szakmájuk miatt, hanem, csupán nagyszülői minőségben, rendszeresen ellent mondanak a saját gyerekorvosunk szakvéleményének. Sőt, mivel nem gyerekorvosok (de számtalan gyerekorvos barátjuk van), egyből meg is kérdeznek többeket az adott problémáról. Ők aztán teljesen más gyógymódot javasolnak, sőt néha másnak diagnosztizálják a problémát. Nos, nem vagyok pettyet sem megsértve, mert némi aggódás a törődés jele, de arra már rájöttem (a nőgyógyász, fodrász, masszőr... kapcsán), hogy egy szakembert kell kiválasztani (kellő gondossággal) és az ő véleményét aztán tűzön-vízen át elfogadni. Nekem ez eddig nagyon bejött. Mert az igazán jó orvos azt is elismeri, ha valamiben nem olyan jó, például a miénk isteni fül-orr gégész, de nem az a bőrgyógyászfajta. Az ekcémával végig is jártunk néhány orvost, mire nagyjából sikerült kezelni. 

Persze óriási mázlink volt, hogy a semmiből (anélkül, hogy tudtuk volna kihez tartozunk, egy ennyire általam (és még sokak által) jónak bélyegzett dokihoz kerültünk. Pedig hét év alatt akadt sok minden, kezdve a bárányhimlővel, a tüdőgyulladáson át, a körömágygyulladáson keresztül a teljes testet ellepő ekcémáig, vagy igen aktívan futkározó futószemölcsig, de jelentem még mind/vagy már megint itt vagyunk egészségesen!

A helyzet akkor bonyolódik, ha a saját orvos épp nem ügyel, hétvége van, esetleg vidéken van a család. Szerencsére erről nekem kevés rém sztorim van, én eddig feljöttem Pestre (egyszer), és még sohasem kellett külföldön vagy vidéken orvoshoz vinnem a gyerekeimet. Tévedés ne essék, nem a vidéki orvosokkal van bajom, csak az ottani „hiányos, avagy nem létező” rendelési időkkel.

 Egyszer történt mindössze, hogy a Balaton északi partján nyaraltunk, jó két és fél órányira hazulról, amikor egyik éjszaka a két kicsinek valami nagyon elkezdett fájni. Már nappal is nyűgösek voltak, Csimi (Cuki diktátor) úgy tűnt a fülét fájlalja, Vilubaba pedig belázasodott, és fél óránként sikítva ébredt. Semmi nem nyugtatta meg, se a szopizás, se a ringatás…elég nehéz éjszakánk volt. Persze felmerült a gondolat, hogy beugrunk valahova (Veszprém… egyebek), de neten semmilyen épkézláb ügyeletet nem találtunk.(Ha valaki tud, szóljon, gyakran járunk arra!) Némi panadol bébivel csillapítottuk a szenvedést, míg reggel autóba pattantunk, és hazajöttünk Pestre. Persze hétvége volt, az ügyeletes kórházban jó sokat várakoztunk, és két külön helyre küldtek minket. Én Vilubabával az általános ügyeletem, Csimi Marcival a fül-orr gégészeten. Már a bejelentkezéskor problémát okozott, hogy nem tudtam megmondani mennyi volt a gyerek láza éjjel, és sarokba szorítva szabadkoztam, hogy. „Nyaraltunk, és örülök, hogy legalább orvosságot vittünk, nemhogy lázmérőt.” Az ügyeletes asszisztens azonban cseppet sem tűnt megértőnek, ezután a várakozás közepett az már csak hab volt a tortán, hogy a mosdóban a wc papír, kéztörlő és szappan mellett még egy nyamvadt pelenkázót sem tudtak betenni, úgyhogy igazi akrobata mutatvány volt a pár hónapossal az ölemben pisilni és kezet mosni. Majd egy kinyomtatott papírra lettem figyelmes, melyen ez állt: „Kérjük ne hányjon a mosdóba”, ezen már tényleg csak röhögni tudtam, olyan groteszk volt az egész szituáció.

 A mellbevágó magyar valóság folytatódott, amikor egy idős és csöppet sem kedves doktor néni fogadott minket, és miután elmondtam a panaszt, megállapította, hogy: „Anyuka, az nem fájt a gyereknek, hanem csak rossz érzés volt, és egyébként is, miért nem orrporszívózta ki, nagyon taknyos ez a gyerek.” Hű, a bugylibicska kinyílt volna a zsebemben, ha ott van, annyira felidegesített. Először is, honnan tudja, hogy mennyire fájt neki éjjel, miért oktat ki? S azzal sincs tisztában, hogy nálam aztán nagyobb orrporszívózóval sem találkozott, csak hát a több, mint két órás kocsiúton, újra tele lett az orra. Lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem, hogy „Miért, már feltalálták az autós orrporszívót is?”. Sajnos a frappáns válaszok mindig később ugranak be, így aztán kicsit szabadkoztam, majd sebesen távoztam egy antibiotikum recepttel a kezemben. Csimi szintúgy antibiotikummal távozott, egy másik fajtával és elkezdtünk az adagolást. Szegény Csimota olyan rosszul lett az orvosságtól, kiütései lettek és durva hasmenése napokon keresztül, hogy kénytelen voltam elvinni a saját orvosunkhoz. Aki aztán felvilágosított, hogy ezek a gyógyszer mellékhatásai (és elég gyakoriak), ennyire még ő soha nem fogott mellé a kezeléssel (mondom én). Na de a slusszpoén csak most jön! Gondoltam, ha már ott vagyok, megkérdezem Vilunak felírt gyógyszerről is a véleményét. Mikor meghallotta, elsápadt, és azt mondta, hogy két éves kor alatt (Vilma volt három hónapos) nem szabad ilyet adni, és egyébként ez nem gyógyítja meg. Na, ekkor lettem csak igazán mérges taplódoktornőre és sokáig fontolgattam, hogy panaszlevelet küldök a kórháznak, melyben a stílus és a hozzáértés teljes hiányáról fogok beszámolni…de aztán ez a levél lustaságom miatt sohasem született meg. Pedig lehet, hogy jót tettem volna még sok száz gyerekkel, akik hozzá kerülnek és randomszerűen szórja rájuk a használhatatlan, ám káros gyógyszerötleteit.

Szerencsére azóta nem kellett ügyletre mennünk (oda biztos nem is megyünk többet), de azért az az én gyerekeimre is jellemző, hogy péntekre, vagy szombatra időzítik a nyavalyáikat. A mostani egész jó hét volt (ahhoz képest, hogy betegek), mindenki hét közben lett rosszul és mindenkit sikerült kikezelni hétvégére. Pedig jutott mindenből, köhögés, láz, hányás, kötőhártya gyulladás…még szerencse, hogy már mindet régi ismerősként üdvözlöm, majd utána gyorsan el is űzöm…

Mielőtt gyerekeim lettek volna soha nem gondolkoztam el azon, hogy milyen elvek szerint fogom nevelni majd őket. Amikor pedig megszülettek, elsősorban az ösztöneimre hagyatkoztam, és csak elvétve olvastam el szakkönyveket (bár így is jó pár összegyűlt), mert egyrészt nem volt rá időm, másrészt azt gondoltam, hogy jól megy ez zsigerből is. Ötleteket persze mindig lehet lopni, és ahol elakadás van, azon át tud lendíteni egy szakember véleménye, de egészében mindig úgy éreztem, hogy csak úgy lehetek hiteles, ha magam vagyok. Ergo a saját véleményemet tükrözöm, a saját elképzeléseim szerint nevelek, és nem könyvből, ahogy teszik ezt jó néhányan (nem sok sikerrel). Én például nem akartam homlokegyenest szembemenni saját szüleim nevelésével, sőt nagy részét átmenthetőnek éreztem saját anyaságom idejére.

A könyvekből egyébként is akkora a kínálat, hogy már a kiválasztásuk önmagában is irányt mutat, bár az utóbbi években egyre inkább a szabadelvű, nyitott, liberális és megengedő nevelés a trend. Ezek a szavak számomra mind pozitív töltetűek önmagukban, de valahogy a gyereknevelésben néha kevésnek érzem őket. A szabadság is csak úgy ér valamit, ha kerete is van, és határokat is szabtak hozzá, különben anarchiába torkollik és narcisztikus, a többi ember igényeit semmibe vevő felnőtteket szül. Az elvek egyébként is akkor érnek valamit, ha a gyakorlatban megvalósíthatók, hiszen az emberek közti egyenlőség is nemes cél, a gyakorlat azonban azt bizonyította, hogy a kommunizmus nem működik…Vagy az az irányzat, mely szerint a gyereket mindenhova hurcolja az anyja, igény szerint eszik és igény szerint alszik…szép szép...csak, ha születik egy testvére, ott akkor el kell dönteni, hogy kinek az igénye lesz hirtelen a fontosabb (nyilván a kicsié, ami elég nagy feszültséget fog indukálni az addigi egyeduralkodóban, akinek addig semmilyen határt nem szabtak). Arról már nem is beszélve, hogy a napok a totális kiszámíthatatlanságba fulladnak, ha nincs egy biztos pont, hogy nagyjából ki mikor és hol alszik, eszik stb…

Félreértés ne essék, én sem órára szoptattam három óránként, de merevebb felfogású lévén, a délelőtti séta/játszótér után dél körül fektettem/fektetek (szinte mindig) otthon.

Egyébként már a játszótéren észre lehet venni, hogy ki mennyire szab kereteket a gyerekeinek, vannak, akik a homokozóba sem engedik be szegény csemetét, „nehogy piszkos legyen a szép ruhája” (bár ez főleg nagyszülőkre jellemző), és van, aki akkor sem avatkozik közbe, ha gyermeke épp egy vödör homokot sózott a másik nyakába. Aztán persze vannak, akiket égetően „rossz” gyermekkel áldott meg a sors, és nekik állandó készenlétben kell állniuk (nálunk volt egy harapós korszak Cuki diktátornál, amikor odasomfordált egy hasonló méretű totyogóhoz és egyszer csak ráharapott, ultra ciki volt és nem győztem exkuzálni magunkat, vagy az a játszótéri kisfiú, aki minden játékot kitépett mindenki kezéből. ), remélhetőleg ezek a korszakok elmúlnak (ha nem, ideje magunkba nézni…gondolom ). És van, amikor az ember egyszerűen nem veszi észre (elvileg sokgyerekesekre jellemző), hogy egyik vagy másik gyermeke esetleg másokon tölti ki a mérgét (bevallom ilyen is volt már). Szóval hiába szajkózom, én sem vagyok mindig koherens és elveimmel egyező, van, hogy egyszerűen belefáradok a sok tiltásba. Mert ugye, ha egész nap az iskolában „viselkednie” kell a kisfiamnak, akkor legalább a játszótéren ereszthesse ki a gőzt, de tegye persze ezt anélkül, hogy rondán beszélne, vagy másokat terrorizálna. Sajnos, amikor bandába verődnek, hirtelen nagyon megnő az én pöttynyi hétévesem, és előfordul, hogy bősz erőfitogtatásba kezd. Ezt meglehetősen nehezen kezelem, főleg ha a többi anyuka nem áll ki mellettem (mármint hogy bocsánatot kell kérni, bánja meg bűneit és hasonlók).  Hirtelen magam sem tudom, hogy mit kéne tegyek, amikor a magyarázásra oda sem figyel, elfut, majd ha elkapom a grabancát flegmáskodik és letagadja, amit tett. Ekkor jön a kiabálás, fenyegetés kombó, amivel rövidtávon és csak látszatmegoldást érek el (mondjuk tényleg bocsánatot kér, de nem gondolja komolyan).

Nem hiszek egyébként a kőkemény konzervatív, szigort a középpontba állító nevelésben sem, s inkább a kettő szélsőség helyett keresem a helyem középen (irtó nehéz feladat) de úgy érzem, gyakrabban billenek a „túl megengedő” oldalra, mint azt szeretném tudatosan. A minap olvastam egy cikket, amiben leírják, hogy mekkora hiba, hogy a szülők, a hisztitől való félelmükben minden további nélkül áttöltik a bögre kakaót, ha az adott színű bögre nincs az ínyére a gyermeknek. Nos, efféle „hibákat” én százával követek el, és bevallom nagyon félek egyik (konkrétan harmadik) gyermekem hisztijétől. Mert ha ő egyszer rákezd (kicsit befeszülök, és nem úgy történik minden, mint ahogy ő szeretné), akkor ott kő kövön nem marad. Kiabál, toporzékol, harap, rúg, végkifejlet: sokkal rosszabb, mint volt, mert már durva erőszakkal is nehéz ráerőltetni az akaratomat. Ebből kiindulva magamra kapom az alázatos nyúljelmezt és alávetem magam a szeszélyeinek, miközben irtó gáznak tartom az egész szituációt. Mondjuk kiabálva közli, hogy ő nem vesz fel, csak macis pólót, én pedig, mint a güzü elkezdem keresni a szennyes között, majd megkönnyebbülve lobogtatom, és  elhatározom, hogy (miután felvette) ma este végre sikerül ki is mosnom. Vagy amikor három percre leheveredek a kanapéra, és odalibbennek a gyerekek, hogy „Megígérted, hogy délután palacsintát sütsz?!” akkor sem tudok nemet mondani, hanem ahelyett, hogy határozottan kiállnék a saját érdekeimért (amíg Vilu alszik pihenek, utána sütök például), egy nagy sóhaj kíséretében nekiállok kikeverni a tésztát, mert különben biztos menten éhen pusztulnának.

Persze nekem segít a nagy szaporulat némileg szigorúbbnak lennem, és ezért néha sikerül nemet mondanom. Például nem főzök más ételt egy szem gyerek kedvéért, vagy nem cipelem a plüssállatát az állatkerten végig, mert nem én hoztam magamnak, illetve nem hurcolom magát a gyereket sem, mert úri kedve úgy tartja. 

Milyen jó, hogy ilyen sokan vannak a gyerekeim, ezzel a mások (testvérek) igényeit már alapból figyelembe kell venniük, anélkül, hogy én erre külön felhívnám a figyelmüket. Nem nagy dolgokban, és nem szenvedéssel járó tevékenységekkel (például nálunk senki nem vár a másik különórája alatt az öltözőben unatkozva), csak például elinduláskor segítenek egymásnak megkeresni a plüssállatot, a sapkát, fél pár cipőt, különben „összcsaládilag” nem fogunk tudni elindulni, és ez közös érdekü(n)k, vagy este már hárman raknak rendet a nappaliban. Megpróbálok nekik példát mutatni és betartani a szavam (következetesen), odafigyelni rájuk, amennyire csak tőlem telik, mert remélem hogy ettől majd ők is odafigyelnek egymásra és megtanulják hogy mi a helyes és a helytelen, még akkor is, ha ez egy életre szóló tanulás kezdete csupán. Hiába, olyanok vagyunk, mint egy vegyes csoportos mini óvoda, a jó példa ragadós, csak az a baj, hogy a rossz is…

Hogy mikor buliztam utoljára egy jót? Mit nevezünk egyáltalán bulizásnak? Mert az asztalon táncolós Sakáltanyába illőt én utoljára 7 éve Siófokon éltem át, amikor épp Dudával voltam terhes. Biztos éreztem, hogy jól ki kell táncolnom magam, mert egy darabig nem jutok hozzá. Tudom, nem mindenkinek van vágyása rá, de nekem rettentően hiányzik. Persze nem lehet mindent a gyerekekre fogni, a férjuraknak, most hogy már biztos berkeken belül vannak, és nem szükséges senkit sem hódítgatni, eszük ágában sincs táncra perdülni vagy táncra perdíteni…

Persze nem mindig volt ez így, például Marcival tánciskolában ismerkedtem meg (persze, csajozni járt oda), és még a harmadik terhességem alatt is sikerült egy salsa kurzusra elhurcolnom, csak hogy legyen valami „közös gyerekmentes állandó programunk”. Aztán megbeszéltük, hogy valami olyan kéne, amit mindketten „tényleg” élvezünk, kicsit elábrándoztunk a capoeirán, aztán nem vágtunk bele semmibe, mert azóta sem találtunk közös érdeklődési kört, ami mozgás.

Így aztán maradtak a táncmentes beszélgetős, iszogatós esték, amikor a barátokkal nagy ritkán összeülünk és kirugunk a hámból. Nem akarom sajnáltatni magam, egy anyához képest egész sokszor fordul velem elő ilyesmi, de ha nem lenne gyerekem, akkor ahhoz képest szánalmasan kevésszer. Kezdjük ott, hogy kifejezetten kiszúrásnak érzem a gyerekesekkel, hogy a színházi előadások java 7kor kezdődik. Természetesen ezekre képtelenség elmenni, hiszen épp fektetési idő van.  Ja persze, ez másnál „csak” egy-másfél évig ügy, utána már fektethet a nagyi, vagy akárki más. Nálunk viszont igen rövid megszakításokkal immár több, mint 7 éve jelent ez problémát. Ezalatt az idő alatt 8 előtt nem sokszor hagytam el az otthonomat, hiszen minimum a legkisebbet nekem kell leraknom tejbéli kötődése kapcsán. Úgyhogy viszlát magas kultúra, marad a mozi, abból is valami közeli, hogy azért odaérjünk legkésőbb 9-ig, de már az is kicsit sokáig tart. Mozi alternatívája a séta, illetve vacsora, de ezek együttese sohasem fér bele egy estébe, legalábbis nálunk. Ahhoz túl későn indulunk és túl hamar akarunk ágyban lenni.

A probléma mindig az a fránya időlimit, minden szempontból. Régen ugyanis meg sem kottyant, ha egy-egy vacak filmet is végigültem, most viszont megöl az ideg, ha egy sz… filmre pazarlom a drága időmet (ami, szó szerint is drága, hiszen a mozit bébiszitterestül kell számolni), és persze átvitt értelemben is, mert legalább aludtam volna helyette. Ahhoz viszont, hogy tuti jó filmet nézzünk meg, mivel nem ismerjük betéve a sok újdonságot, nem elég felütni a moziműsort, vagy ismerősök tippjeire hagyatkozni (más az ízlésünk), hanem lelkiismeretesen végig kell olvasgatni a kritikákat, és utána dönteni. Ez ha lehet, a legidőigényesebb része, de számunkra kihagyhatatlan, mert tapasztalataink alapján a legeldugottabb művészfilmek szoktak bejönni, és a közönségsiker amerikai csodákon csak fintorgunk. Mindig el is határozzuk, hogy többet nem nézünk amerikai filmet, de aztán időnként csak becsábulunk.

Mozin kívül a vacsora igencsak kívánatos alternatíva, sőt még felnőtt beszélgetésre is módot ad, ami ritka örömteli esemény, így abszolút toplistás program. Legutóbb, mikor kirittyentettem magam, és egy óvodás anyuka megkérdezte miért is, elmeséltem, hogy megyek bababuliba (egyik gyermekem hivatalos volt egy szülinapra), majd este moziba a férjemmel (amiből végül vacsi lett), és ezt a két eseményt már épp elégségesnek érzem ahhoz, hogy bedobjam a kontaktlencsém és felvegyek egy magassarkút. Ezen aztán jót röhögtünk és megállapítottuk, hogy kissé szánalmas. Ha pedig nem kettesben töltenénk az estét, (így már tényleg érdemes kitenni magunkért/magunkból) hanem még a barátaink is ráérnek, akkor ezt a fehérholló szintű eseményt igazán nevezhetjük már bulinak akár! Buli ugyanis nem az, amikor az asztalon táncolsz és a néhány óra elteltével a drága becsorgatott nedű kilövell belőled, és az sem, amikor másnap csak képfoszlányokra emlékszel…nem nem! Buli az, amikor iszol egy két pohárral, embertársaiddal elmerengsz a gyerekeiteken kívül az élet más dolgairól is, és mindezért másnap durván kialvatlannak érzed magad, pedig éppen csak éjfél után feküdtél le. Buli az, amikor egy pillanatra oxigént szippantasz, megérzed a szabadság illatát, majd ennek jutalmaként egész másnap kómásan ténferegsz és átkozod magad, hogy miért is nem maradtál otthon. Az a baj a gyerekvállalással, hogy non-stop, ezért onnantól kezdve, hogy megszületett egészen addig, míg sarjadó kamaszkorában vekkerórával a fülén sem lesz felébreszthető, minden reggel kikukorékol téged az ágyból, akár lefeküdtél időben, akár nem. Persze megoldást jelenthet némely családoknál az áldozatos nagyszülő, de jelentem négynél ilyen már nem létezik. A bébiszitterünk pedig szuper, de itt alvós bulit még nem rendeztünk neki, hogy aztán az ő nyakába ömöljön reggel a kis siserehadunk.

Amikor 20 évesen Spanyolországban bébiszitterkedtem kemény 10 napot, ott bizony a kislány már a második napon az én ágyamba ugrott be reggel, és kérte a reggeli kakaóját, úgyhogy lehet ezt persze másképp is csinálni nyugati mintára, de nekünk ez valahogy nem megy. Úgyhogy inkább maradunk annál, ami legutóbb egy ismerősöm koncertje után történt. A koncert fantasztikus volt, a hangulat családias és kellemes, az ezt követő beszélgetés pedig érdekes és egymást ajnározó.  Majd miután fél2kor ágyba keveredtünk, és éjjel emiatt mindössze egyszer kellett kelnem (pluszban), reggel fél7kor majd meghaltam az álmosságtól. Aztán végig így folyt a nap, és délutánra már úgy éreztem magam, mint akinek az idegei földeletlen kábelkötegként lógnak ki, és ha bárki hozzám szól azt azonnal megrázom. Ezt a feszült állapotot persze csak egy jó kis alvás feledtethette, amire estig kellett várnom, de utólag így is megérte… A fáradtság elmúlt (pár nap múltán), a koncerttől pedig, még ha rövid időre is, de felnőtt és autonóm embernek érezhettem magam, akire nem csimpaszkodik folyton egy-két-három vagy négy gyerek.

A „Lassulj le!” az én számból nem valami autentikus, hiszen nagyjából hurrikánként viharzunk oviból iskolába, majd onnan tovább, és mi vagyunk azok, akik mindenki másnál hamarabb felöltözünk, ha indulni kell, de mégis komolyan gondolom ezt a kijelentésemet.

Amikor még nagyon pici a babád, gyakran egy mosolyába, vagy talp csikizésbe is bele tudsz feledkezni akár hosszú percekre is. Amikor pedig már önállóan közlekedik, érdeklődve lesed, hogy hogyan fedezi fel a világot, hogyan ismerkedik meg az őt körülvevő dolgokkal alaposan és akkurátusan. Később ott totyog melletted és ha épp sehova sem siettek, akkor akár a sarki közértig tartó út is lehet, hogy egy óra hosszúságúra nyúlik, mert meglát az út szélén egy katicát, szembetalálkozik egy gilisztával vagy egyszerűen esett az eső, és minden pocsolyát letesztel, hogy biztosan nem nyeli el a gumicsizmáját egyik sem fekete lyukként. Ez az „aranykor”, élvezd ezt ki, és próbálj meg nem a mobilodon pötyögni és látszatkapcsolatokat építeni a facebookon, mert itt a te kis felfedeződ, akinek a szemüvegén keresztül magad is megláthatsz egy-két addig észre sem vett szépséget a világból!

Gondolj bele, hogy reggelente nem csak dideregve lerohansz pékáruért, és bedagadt szemekkel csörtetsz egyenesen a cél felé, hanem megadod a módját. Először is rendesen felöltözöl (mármint kellően melegen, mert lehet, hogy sokáig tart az út), aztán példát veszel csemetédről, és vele együtt rácsodálkozol a természet szépségeire. Ha még a kütyüket is otthon felejted (vagy legalább a zsebedben hagyod pihenni), akkor egészen ráhangolódhatsz a nyugalomra és elkezdheted élvezni azt. Békésen „beszélgethettek”, magyarázhatsz, hogy hány pettyes a katica, vagy a kukac azért bújt elő, mert esett az eső, aztán jöhet a képzelet, ami bárhova elrepít, csak a megfelelő alapot kell hozzá adni. Ki lehet menteni a bogarat a tócsából és berakni a biztos menedéket nyújtó virágvályúba, gyermeked lehet a hős lovag, te pedig a fegyverhordozója, aki segít a kivitelezésben.

Ezek bizony „áldott percek”, mert bármennyire is felkínálkoznak nekünk, mi viszonylag ritkán ragadjuk meg a pillanat teljességét, és hajlamosak vagyunk, a „Ne ugrálj minden pocsolyába bele, piszkos lesz a nadrágod!” vagy „Gyere már, ne álldogáljunk itt a kutyapisis járdán ennyit!”  felkiáltásokkal kiszakadni a varázsból. Aztán amikor egyre több gyermekünk lesz és a boldog felfedezés és utcán kószálást csak az egyik szeretné kiélvezni, akkor megpróbálunk „köztes megoldást” találni. Kicsit nézelődünk, aztán irány a cél (például játszótér), ahol hátha majd mindenki boldog lesz. Aztán amikor a többi nyüglődik, mert biciklivel vannak és már hosszú percek óta várnak a kereszteződésben, mert legkisebb Aranyalmád épp a bokrot szemléli majd éles fordulattal visszafordul és te hajad tépve futhatsz utána, akkor a kicsinek nem adatik meg többé az úton való felfedezés öröme. Bezsuppolod a babakocsiba (még ha küzd is ellene), és a lehető leggyorsabban megpróbálsz eljutni a végpontig. Eközben átkozod magad, hogy miért is vetted ki, és miért nem egyből száguldoztál vele tova. Szegény kicsi szörnyen frusztráltan és elkeseredetten ordít egy ideig, majd kénytelen kelletlen beletörődik sorsába, hogy neki bizony alkalmazkodnia kell (sajnos). Ha az úti cél nem egy közért (ami még idegtépőbb, mint az odavezető út, mert mindenki mindent akar), vagy valamilyen különóra a nagyoknak, hanem valami elkerített barátságos játszóhely, akkor végre kiszabadíthatod a babakocsi rabját, és ő elkezdheted bandukolni immár ellenőrzött keretek között, miközben remélhetőleg a többiek is jól érzik magukat.

Nekem „áldott pillanatok” útközben utoljára két gyerekkel voltak, amikor még a kismotorukat hajtva toporogtunk a környéken, és egy egész délelőttös program volt a piacra kijutni. Ekkor volt az is, hogy amikor hétvégenként becsatlakozott Marci (a férjem), akkor ő nem bírta ezt a (lajhár)tempót. „Menjünk már! Soha nem érünk oda!” mondogatta folyton türelmetlenül. Aztán rávilágítottam arra a görög igazságra, hogy „Nem csak a cél, de az út is fontos!”, és ő elkezdte ilyen szemmel nézni a kószálást. Meg kell hagyni, jóval több időbe telt, mire ő is belerázódott, és nem csak szenvedő „elviselője”, hanem résztvevő „élvezője” lett a gyerekek kapirgálásának. Nem csoda persze, ha a napi rohanásból, a munka világának feszített tempójából nehezebben sikerült átállni egy teljesen más dimenzióba. Jó ideig még vissza-vissza zökkent, és türelmetlenkedett, de aztán csak meg kellett említeni, hogy „Nyugi, hova sietünk?”, és egy idő után maga is rájött, hogy ez jobb így. A gyerekek boldogok, nem űzi őket senki, ettől pedig mi is azok vagyunk, csak az agyunkat kell egy lassabb üzemmódra transzformálni.

 Azt hiszem, sok apukának okoz gondot ez a világi gyorsaságból való gyermeki tempóba való átállás, és ezért nem is lehet hibáztatni őket. Az anyáknak annyival biztosan egyszerűbb, hogy a várakozó kilenc hónapot követő kezdeti időszak egy igen lassú és átélésre buzdító tempót diktál. Innen már jóval könnyebb, sőt egyenesen következik belőle, hogy a kisember igényei határozzák meg alapvetően az iramot. Legalábbis jó esetben, hiszen ha már négy iram van (márpedig ha nem ikrek, akkor nagyon más az igény, energiaszint és vágyás), akkor mindig kompromisszumot kell kötni. És itt jön be az, hogy aki a leghangosabb az nyer, vagy a sok lúd disznót győz (nálunk a 3 lány 1 fiú ellen) esete. Ha pedig már a tempónál tartunk, én, mint moderátor kezembe veszem az irányítást és azt feltételezve, hogy az öltözködés, sétálás és vásárlás (akár étel, akár ruha) a többségnek nyűg, és ha lehetne, kihagynám mindet (így közösen), úgy irányítom az eseményeket, hogy legalább legyünk túl rajtuk gyorsan. Úgyhogy ugyanott vagyunk, ahol a part szakad, nincs út, nincs merengés, nincsenek áldott percek, csak a rohanás, mert: „Vedd már a sapkád, mert a másik bemelegszik!” illetve „Nem tudom tolni a babakocsit, ha nem haladsz előttem rendesen a bicajodon!”. Aztán amikor kimelegedve megérkezünk a játszóra, és kicsit kifújom magam, megpróbálom átállítani magam a saját magam által dicsőített „gyerektempóra”, de négy mellett gyakran nem sikerül. Inkább egy amolyan veszélyelhárító, kajaadogató és százfelé koncentráló gépnek érzem magam, miközben megpróbálok a többi anyukával néhány szavas társalgásba is elegyedni, ha a teendőim hagyják. Úgy érzem négy mellett nincs lassú tempó, csak állandó felpörgetettség, így aztán időnként várom azokat a délelőttöket, amikor a „nagyok” intézményben vannak, és én csak Vilubabára koncentrálva akár órákig andaloghatok a játszótér felé bandukolva és nem kell alkalmazkodnom senkihez, csak hozzá. És hogy a többiek mikor kapják meg ezt a nyugit? Nem tudom, de legalább amikor kicsik voltak megkapták ők is, ezért gondolom, hogy kijár a kis totyogómnak is, legalább heti ötször délelőttönként.

Na nem úgy, hogy türelmetlenül vártuk a következő gyereket, aztán végre összejött. Nekünk ezzel nem volt gondunk, jöttek szinte „maguktól”. Hanem amikor ilyeneket hallok: „Hú, hogy bírod még idegekkel?” vagy „Én már kettőtől a plafonon vagyok.” akkor elgondolkozom, hogy azon kívül, hogy utat engedtünk az újabb és újabb jövevényeknek, akik becsatlakoztak kis családunk életébe, mi az amitől nekünk végül négy lett? Milyen az, amikor nem csak túléled a napokat velük, hanem meg is éled?

Nem állítom, hogy rólam mintázták volna a türelmes szent anya szobrát, dehogyis. Azt hiszem, épp annyira ki tudok borulni a saját gyerekeimen, mint egy-két-három vagy több gyerekes „kollégáim”. Valami azonban mégis változott, azzal, hogy egyre többen lettünk. Azzal szoktam viccelődni, hogy: „Még jó, hogy nem csak egy gyerekem született, mert annyi energiám van, hogyha azt mind rázúdítottam volna, akkor egy elkényeztetett, élhetetlen, anyámasszony katonája lett volna. Így viszont megoszlik a figyelem, és mindenkinek épp annyi jut, ami elég (remélem).”

Bár ez persze nem igaz, a figyelemből sose elég, és akkor még a türelemről nem is beszéltem. Objektíve mindenképp türelmesebb vagyok, mint régen (amikor még csak egy gyerekem volt), hiszen sokkal több impulzust és rosszalkodást kapok tőlük együttesen, szubjektíve viszont egészen biztosan türelmetlenebb vagyok, hiszen sokkal többször van alkalmam kiborulni (ami sorra meg is történik). Micsoda lehetőség: Nem elég, hogy egy gyerek egy héten egyszer-kétszer bal lábbal kel fel, de ha négy van, akkor már tuti nincs olyan nap, hogy valaki ne kelne bal lábbal! Ezzel szemben az is igaz, hogy egyszerre csak egy szokott hisztizni (kisbabákra ez nem vonatkozik), a többi ugyanis elkerekedett szemmel nézi. Ha pedig még kellő rendreutasításban is részesül, akkor a többiek odasündörögnek (hozzám) és „De ugye én ma jó voltam?” vagy a kedvencem: „Ki volt ma a legjobb?” kérdéssel rátesznek egy lapáttal. Érezze a másik, hogy tényleg nagyon rossz volt. Ez azonban nem rossz indulat a részükről (csak egy kicsit), inkább önfényezés, amit nekem, mint anyuka kell kimondanom, mert úgy hatásosabb.

A gyerekek egyébként sok tekintetben mások, ha sok testvérük van, hiszen állandóan alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Sokszor van lehetőségük végignézni, amint a másik tettét szidás követi, ebből kifolyólag nem mindig a saját, hanem néha a testvérük kárán is tanulhatnak.(De jó!) Ha pedig jó testvérek (úgy gondolom nálunk azok), akkor véd és dacszövetséget alkothatnak a szülőkkel szemben. (Ez is jó!)

Családunkban a sor egyébként úgy kezdődött, hogy Duda és Babci olyanok voltak, mint egy kedves idős házaspár, akik remekül megértik egymást, egészen addig, míg Csimi közbe nem avatkozott, azzal, hogy megszületett. Innentől kezdődtek a bajok. Szimbiózisban élő házaspárból, Csimi kegyeiért harcoló felekké váltak, és a mai napig néha megy az acsarkodás, hogy ki játsszon Csimivel…közösen ugyanis nem lehet.

Valamennyire igaz a sztereotípia is, mely szerint az első bizonyítani kíván, esetünkben Duda szemlélődő és nyugodt típus is. A második, Babci a „szendvicsgyerek”, akinek státusza remélem, ahogy a 4-ik egyre nő, úgy lesz egyre kellemesebb. Neki tényleg ki kell harcolnia a figyelmet, személy szerint a jóságával, segítőkészségével és némi „elesettség színlelésével” szokta ezt megtenni.  Cuki diktátor (Csimi), mivel elég hamar jött utána a negyedik baba, ezért a „legkisebb elkényeztetett hercegnő” címet azonnal elvesztette, viszont a figyelmet mindenkin keresztül és mindenáron megszerzi. Két módon teszi ezt meg, elbűvölőn, úgy hogy mindenki elolvadjon tőle, illetve recsegő ropogó banyahangon, amit csak velünk, szüleivel alkalmaz viszonylag sűrűn. Nyilván ezek általánosítások, és egyébként is Cuki diktátor épp három éves dackorszakát éli (már kb két éve), mit is lehetne várni tőle, mint hogy próbálgassa a határait. A negyedik legapróbb csemetének pedig még csak viszonylag bő keretek között lehet értékelni a személyiségét. Bár az már most látszik, hogy csupa mosoly és kiegyensúlyozott, nyugodt baba, de, hogy mennyire lesz önérvényesítő, az még nem egyértelmű.

Ismerőseim körében, ahol nagyobb a korkülönbség a gyerekek között, ott a nagyok sokkal engedékenyebbek a kicsivel, szinte mindent megengednek neki. Nálunk ez nem áll fenn, másfél-két éves korkülönbségnél meglehetősen nagy a konkurenciaharc. Nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy „engedjenek a kicsinek”, még ha babusgatják is, vagy anyáskodnak is felette. Amíg Vilubaba, aki még csak egy éves, be nem kapcsolódik a játékba, (kb még egy év legalább) addig nem tudok érdemben a négy gyerek egymás közti dinamikájáról beszélni. Bár már most vannak olyan kijelentések, hogy „Én csak Vilut szeretem”, de ezek leginkább akkor hangoznak el, ha a másik kettő épp kipaterolta a harmadikat (általában „szendvicsgyereket”) a játékból.

És itt jön az igazi különbség a kettőhöz képest, és ezért van az, hogy a „Hogy bírod?” kérdésre más a válaszom, mint lett volna két gyerekkel ezelőtt. Akkoriban biztosan azt válaszoltam volna, hogy „Fáradt vagyok, és nagyon kevés időm van magamra és a páromra.” Akkor ugyanis még gyakran hajtott a vágy két játék között, hogy jó, de a délutáni csendes pihenőben, vagy hétvégén majd megnézünk egy filmet, vagy pihenünk egy jót, netán …. De miután még két gyerekkel több lett a fészekaljban már eldöntetett, hogy ebben a sztoriban nem én vagyok a főszereplő, hanem ők mindnyájan. Tehát amikor velük vagyok, akkor még a kósza gondolatát is el kell hessegetni annak, hogy: „saját idő, olvasás, pihenés, relaxálás, gondolkodás, felnőtt társalgás…”, mert ha nem engedem el, akkor frusztrált leszek. Frusztráló, hogy ezek mind nem valósulhatnak meg aktuálisan az életemben (néhány évig), de ha ebbe belenyugszom, akkor visszatér a nyugalom és a türelem is belém, mert nem hajt semmi vágy, hogy nekem valami mást kéne most ahelyett csinálnom, hogy pelenkázok, orvosost játszom, mesélek, copfot készítek, vagy kisautót szerelek. Mert a négy gyerek folyamatosan teljes embert követel, ha ebbe belenyugszol (van akinél ez kevesebbnél is így van), akkor még lehetsz boldog ember!

Legnagyobb megkönnyebbülésemre, aktuálisan egy időre elültek a harcok, mintha Duda ráébredt volna, hogy sajnos vesztésre áll a lányokkal szemben, vagy csak egyszerűen kijött rajta a „magányos farkas” jelleg. Mindenesetre az új felállás szerint ő állatozik (húsevők a növényevők ellen), a lányok pedig kedvükre szerepjátékoznak a plüssállataikkal. Most már csak az a baj, hogy Vilu rendre besétál valamelyik szobába, ahol biztosan elront valamit, majd szegény ordítva távozik, mert kitessékelték, rosszabb esetben kilökdösték onnan. Ilyenkor jön az, hogy, bár a sorsom elfogadtam, azért az én türelmem is véges, szörnyen elszomorít és dühít, amikor a kicsit bántják, és ennek elég hangosan hangot is adok. Mire a nagyobbak bűnbocsánón fejet hajtanak akaratom előtt, megígérik, hogy többet nem bántják és megkérnek, hogy „Jó, de ne engedd be a szobámba!”, Csimi pedig, a „Ne bántsd!-ra dacosan visszakiáltja, hogy: „De bántom!” Nyilván nem erre a válaszra számítok (bár már egy ideje igen), és ha épp még nincs tele a hócipőm, akkor megpróbálom elmagyarázni neki, miért is ne bántsa.

Minden egyes nyugodt magyarázásnál rájövök, hogy mindig így kéne csinálni, mert általában megérti (vagy csak úgy tesz), és megéri, mert utána sokkal békésebb hangulatban zajlanak tovább az események. Azonban számtalanszor előfordul, hogy nem alkalmazható a tankönyvi példa, mert az élet kegyetlen és rengetegszer egyszerűen nincs elég idő rá, ilyenkor jön a kiabálás, türelmetlenkedés és végül az összeveszés, persze leginkább Csimivel, mert aktuálisan vele állok harcban. Azért a többiek is tudnak alkotni, sőt előfordul, hogy egyik felhúz, majd süvítő villámaim mindenkire cikáznak egy ideig, ilyenkor érzik, hogy most jobb békén hagyni még engem is. Aztán ha mázlim van, el tudok menni futni, és újra visszaváltozom a nyugalom szigetévé, egészen addig, míg valaki ki nem húzza az újabb gyufát…Ördögi kör, de ha nagyobbak lesznek, biztos nem lesz ennyi hiszti, majd valami még előttem ismeretlen gond lesz…amihez szintén kell a sok-sok türelem..

Október 23-a kapcsán merült fel bennem tegnap, amikor az iskolai ünnepségre készültünk fehér inggel és fekete nadrággal, hogy mire jó ez az egész? Azt gondoltam, hogy szegény gyerek, úgy utálja az ünneplőjét, feszeng benne és kényelmetlen neki, de aztán arra jutottam, hogy valahogy mégiscsak meg kell adni az ünnepnek a „tiszteletet”. Mivel állami általános iskolába jár, semmi kihágás vagy különcködés nem fér bele, tehát kénytelen volt magára ölteni a „nemszeretem” ruháját.

Aztán eltelt a nap, lezajlott az iskolai ünnepség, én pedig délután a játszótéren érdeklődtem, hogy milyen is volt? Egyből odapattant egy kis barátja Dudának és flegmán odalökte, hogy „vacak!” Mosolyogva tovább érdeklődtem. - Igen, és mi volt a vacak?- Az egész, sz.. volt az ünnepség…Verseket mondtak a nagyok, meg egy gyerek a fejére húzott egy lyukas zászlót…(kuncogás). Persze az én kisfiam is hasonló hangnemben folytatta ezek után az ünnepség ecsetelését, de gondoltam, ezt ma nem hagyom annyiban. - Tudjátok, hogy mit ünnepelünk október 23-án? - Vállvonogatás, majd:  - forradalmat. -  És az mit jelent? – Ekkor már türelmetlenek, mennének inkább el, hagyjam őket békén. De ekkor kitört belőlem a szunnyadó töritanár. – Szabadságot akartak az emberek, és tankokkal jöttek ellenük. Ezeken az utcákon is orosz tankok voltak. Nem voltak szabadok, egy nagy-nagy ország irányított, és ki akartuk őket űzni a hazánkból. Nem mondhattad azt, amit gondolsz, a határokat nem léphetted át, csak több évente egyszer, nem járhattál szabadon templomba… - és csak folyik belőlem a gyerekeknek szóló történelem…Ők pedig megkövülten állnak és kérdezgetnek. Az előbbi nemtörődöm kisfiúk eltűntek, helyette viszont csillog a szemük, hitetlenkednek, és mindent tudni akarnak. Látom, hogy ez „a határokon nem úgy lépek át, hogy gondolok egyet, és még az útlevelem sem baj, ha otthon felejtem” megmozgatja a kis fogaskerekeiket, aztán jön a lyukas zászló, hogy „Miért lyukas?”  és a többi gyerekek számára is elmagyarázható, felfogható és izgalmas részlet…

Duda épp földrajztudósnak készül, egy zászlóskönyvet szorongat nap, mint nap és a rengeteg zászlót rajzol. Szülinapjára földgömböt kapott ennek megfelelően, és folyton azt nézegetjük. Az ő szempontjából, máris megvan, hogy lehet továbbvinni az október 23-a megértését. Megkeressük Oroszországot, aztán megnézzük mekkora volt a Szovjetunió, aztán mely országokban volt hatalma…Nem ígérkezik bonyolultnak.

Úgy tűnik az iskolai ünnepségen azonban ennek nem csak a töredékét nem sikerült közvetíteniük, de az érdeklődés morzsáit sem hintették el. Persze mit is várok, egyik saját általános iskolás élményem, amikor ünneplőben megyek haza, és újságolom anyukámnak a nap eseményeit. –Képzeld anya, ma valami Mátyásról beszélt a tanító néni…de nem Mátyás királyról. – Ennyi maradt meg nekem Rákosi Mátyásról…és valószínűleg a többieknek is.  Ciki, nem ciki én általánosban erősen kevertem az október 23-át és március 15-ét…Végül is a lényeg az volt, hogy nincs annyi óránk, aztán egy nap szünet biztos következett.  Ha tényleg csak ez számít, akkor viszont teljesen felesleges az ünneplőruha, mert fogalmuk sincs róla, hogy mit ünneplünk, és kik előtt tisztelgünk ezen a bizonyos napon.

Azt gondolom, hogy különböző korosztályoknak eltérő módon, mégis élvezetesen és érthetően lehet előadni a régmúltat. Mesésen, színpadiasan, esetleg saját (családi) élményekkel fűszerezve. Dudáéknak például ’56 szeptemberében született a nagymamája, akivel a dédije levonult a pincébe, mert az utcájukon konkrétan tankok közlekedtek. Aztán amikor nem volt elég teje, a mellettük lévő svéd követségről adtak tejport. Még ez a szösszenet is nagyon tetszett Dudának, márpedig biztos vagyok benne, hogy mások családi történettárában sok, ennél jóval izgalmasabb sztorival is lehet találkozni. Aztán tovább lehet menni, (bár én még nem tettem meg), el is lehet játszani kis katonákkal az eseményeket. Csak semmi keretbe szorítás, egyszerűen lázadnak a fiatalok, és jön a gonosz szovjet hadsereg…szárnyalni fog a képzeletük.

Persze ezek mind az én 7 évesemnek valók, aztán a kisebbeknek elég a zászló szimbolika, nyilván semmi szükségük rá, hogy túlbonyolítsuk az ünnepüket. A nagyobbaknak pedig…nos, (és ezért biztos sokan a fejemet veszik), ott van az aktualitás…Mert bizony 56-ban is sokan elhagyták az országot és menekültként folytatták kanyargós útjukat egy távoli úti cél felé, mint azt teszi most sok afgán és iraki család. Velük el lehet azon diskurálni, milyen az egyik oldalon lenni (mint befogadó), és milyen, ha befogadnak. Aztán biztos sokaknak van távolra szakadt ismerőse, rokona, az ő története is érdekes lehet, hogy milyen egy diktatúrából menekülni, mit kell átélni, és hova lehet mégis eljutni? Miért érdemes segíteni, és hogyan lehet beilleszkedni?

Sok érdekes kérdést vet fel egy nemzeti ünnep. Sokféleképpen megközelíthető, boncolgatható és magával ragadó. Bár kisiskolásként engem sem ragadott el a hév soha, hogy megértsem, vagy átérezzem az akkori emberek szabadságvágyát,  mi, mai szülők miért is ne próbálkozhatnánk meg vele, hogy legalább valamely szeglete az ünnepnek érdekessé, és ezáltal tartalmassá váljon a gyerek fejében?