Laszlo Family Adventures

Az utazó család

Berci napló 6.

2020. március 15. 08:00 - Akuci

Hazatérés

Eltolták Berci műtétjét előre nem látható ideig, és én teljesen magamba zuhantam, pedig egyrészt nyomós okuk volt rá (lásd: https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/2020/02/27/berci_naplo_722), másrészt csak időt vesztettünk, elvileg mást nem. Bercinek ugyan tüdőgyulladása volt, de még idejében elkapták, és egy nap alatt le is ment a láza, illetve a vizesedés is elmúlt két nap után.

20200314_220546.jpg

Sajnos azonban annyira ki voltam hegyezve erre az időpontra, és annyira minden bizodalmam ebbe a műtétbe vetettem, hogy bárki bármit mondhatott, nem tudott lelket ölteni belém. Ekkorra cincálódtak szét az idegeim annyira, hogy azt éreztem, ennek soha nem lesz vége, soha nem lesz meg a záróműtét, és ha meg is lesz, akkor sem oldódik meg a felszívódási probléma. Nem tudtam mást szórakoztatni, mint a férjemet a pesszimistábbnál pesszimistább megnyilvánulásaimmal, aki kitartóan tartotta bennem a lelket, bár még ma sem tudom, neki mi adott még ehhez is lelkierőt. A külvilág felé a semlegességet választottam, néha egy-egy kifakadás jelezte azért, hogy nem vagyok egyben, néha elpanaszoltam, hogy nem látom az út végét, de persze mindenki csak biztatott. Időnként teljesen átlagos megoldandó problémáknál felfortyantam, kritizáltam mindent és mindenkit, türelmetlen voltam a gyerekeimmel és kiabáltam, aztán meg elszégyelltem magam. A gyerekeken is kiütköztek a mi feszültségünknek a jelei, úgyhogy megpróbáltunk többet foglalkozni velük, de ez rengeteg szervezést igényelt. Általában 3 emberes feladat volt, hogy apa vagy anya „egyéni” programot csináljon valamelyik gyerekkel. Ilyenkor persze egymásra licitáltak, hogy ki volt már apával moziban egyedül, vagy anyával cukrászdában…

Közben eltelt a hétvége és hétfőn egészen hirtelen és meglepő módon kitűzték másnapra a műtétet. Nem akartam hinni a fülemnek, csütörtökön még azt mondták, hogy a következő héten elgondolkodnak, hogy mikorra tolják a műtétet, de arról szó sem volt, hogy ez akár 5 nappal a kiírt időpont után megtörténhet… Annyira féltem, hogy másnapig történik valami, alig mertem hozzáérni, nehogy valamivel megfertőzzem, de végre valahára tényleg eljött a nagy nap.

20200314_220410.jpg

Már előző nap is csak cukros vizet ihatott, de ez nem viselte meg különösebben, inkább csak én aggódtam, és nem is a műtét miatt, mint inkább, hogy biztosan bekövetkezzen a műtét. Azt gondoltam, hogy miután közel két hónappal ezelőtt az 1 kilóval kevesebb és rettentő rossz állapotban levő babámat sikeresen megműtötték, itt már nem lehet nagy baj. Délben vitték be a több, mint 2 órás műtétre, amire több, mint 7 hete vártunk.

A kiváló orvosoknak és Berci erős kis szervezetének köszönhetően minden jól sikerült, nem kellett intenzív osztályra kerülnie semennyi ideig, nem volt szüksége lélegeztetőre, hanem egyből visszakerülhetett a „saját” osztályunkra. Természetesen még pár napig nem ehetett semmit, aztán egy idő után cukros vizet, és néhány nap elteltével kevéske anyatejet.

20200314_221809.jpg

A műtét után egy gyomorszondán keresztül még néhány napig zöld színű epe jött fel, addig semmiképp sem ehetett, aztán, amikor az megszűnt elkezdték a hozzátáplálást. Apránként minden nap picivel többet kaphatott. Bár viszonylag hamar elkezdték etetni, az adagját nagyon keservesen sikerült csak növelni. 5-10 ml emelésnél már heveny hasmenése lett, úgyhogy meg kellett találni a jó anyatej-tápszer arányt, ha haza akartunk jutni. Végül eljutottunk oda, hogy 50 ml anyatejhez 30 ml tejpépet kapott. Ez utóbbit akartuk nullára csökkenteni az idők folyamán, de nem sikerült. Főleg, mivel az a tápszer, ami segített a hasmenését csökkenteni, egy olyan tápszer volt, amit már sehol nem lehetett kapni, így, csak ezért is meg akartunk szabadulni tőle.

Nagyjából 2 héttel a műtét után már kezdtem egyre türelmetlenebbé válni. A körülöttünk lévő sztómaműtét záráson átesett babák sorra mentek haza, Berci pedig még mindig mélyvénás kanüllel a nyakában a kórházi ágyat nyomta. Olyan volt, mint egy végtelen sakkmenet, ahol hol a hasmenés, hol mi álltunk nyerésre, és ez által teljes bizonytalanság övezte a hazamenetelünk lehetséges időpontját.

Én egyre sürgettem, hogy húzzák ki a kanült, hogy lássuk végre tisztán gyarapszik-e a súlya anélkül, de a kórházban ezt még nem akarták. Napközben néhány órára „lekapcsolták” a zsinórról, ami egészen felszabadító éteri érzés volt. Hirtelen úgy éreztem miénk a világ, nem csak a kis ágya körüli egy méteres szakasz. Fülig érő szájjal hurcoltam a kórterem ajtajáig és vissza, úgy éreztem menten táncra perdülök.

Aztán megint jött egy láz…újabb antibiotikumok vénásan, vérvétel, amiből kiderült nem hiába kapja a gyógyszert, hiszen egy e-coli baci tenyészett ki a véréből. Megint padlóhoz csapott a hír. Úgy éreztem minden hiábavaló, soha nem szabadulunk a kórházból. Marci viszont a műtét óta már nem tudott igazán letörni, azt állította, hogyha lassanként, de akkor is előre haladunk. Mondjuk a 2-őt előre 1-et hátra, nagyjából meg is felelt a valóságnak, néha 3-at is léptünk hátra, aztán tyúklépésben előre.

Én továbbra is egy közeli edzőterembe ugráltam ki a feszültségemet, de ez egyre kevesebbet segített, annyira ideges voltam, hogy azt egész végkimerültségig tartó ugrálással tudtam volna csak kompenzálni. Aztán persze volt, amelyik nap kevesebb volt a tejem, amit nem tudtam, hogy az idegesség, vagy a mozgás számlájára írjak…ettől persze még feszültebb lettem.  Végül azt mondtam, feladom ezt az állandó fejést, úgyis elfogy mindjárt a tejem, és teljesen felesleges volt több, mint két hónapig naponta sokszor fejnem, éjjel – nappal.

Gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor nagyon bízik valamiben, de a felszínen már nem hiszi el, hogy bekövetkezhet. Ez a mélyen eltemetett bizodalom, abban, hogy hazamegyünk egyszer, mégis fenntartotta bennem a küzdést, tovább fejtem, tovább csináltam mindent a kórházban, és az egész életemben, csak nem láttam a végét…

Aprónként csökkentették az infúziós adagján, majd egyszer csak kihúzták a kanült… Az egész megint nagyon hirtelen történt. Azt mondták, ha így is hízik, mehetünk haza, hiába van hasmenése.

 Másnapra 80 gr-ot fogyott. De első nap ez állítólag normális, azt mondták másnapra már nőni fog, és akkor mehetünk haza. Végre ott lebegett a szemem előtt egy újabb kitűzött csodálatos időpont, amikor beültetem egy autósülésbe, és irány haza! Már megint egy apró megugrandó lépcsőfok, a növekedés lépcsőfoka jött el. Reggel nem bírtam kivárni, hogy beérjek, ezért a hajnali mérlegelés időpontja körül betelefonáltam, ahol kiderült, hogy újra 50 gr-ot fogyott. Nem hittem a fülemnek és nem hittem, hogy ez hogyan lehetséges, miért nem lehet már valaminek egyszerűen megtörténnie?

 Aznap Marci ment be reggel, én már annyira csalódott voltam, hogy gondoltam későbbre szedem össze magam. Aztán egyszer csak csörög a telefonom. Marci hív, hogy mégis hazaengednek, hiába fogy…Berontottam a kórházba és tényleg nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Csak ringatgattam órákon át, amíg kora délutánra elkészült a zárójelentése és hazaindulhattunk.

20200314_220038.jpg

Remélem, hogy a kálváriánk itt befejeződik és csak annyi érdekesség és nehézség történik velünk a továbbiakban, mint bármilyen más családnál. Azóta, harmadik hete otthon vagyunk, nem sima az előre vívő út, mert elfogyott az egyetlen javasolt és jó tápszer a boltokból, és némiképp úgy tűnik a világból is, a súlya nagyon nehezen indult meg, viszont az is csak csigatempóban, de most én is azt mondom, amit Marci, hogy legalább előre megyünk…Világégés vagy koronavírus ide vagy oda, hazajutottunk és együtt vagyunk. Kell ennél több?

20200314_215915.jpg

Szólj hozzá!

Berci napló 5.

2020. február 27. 11:18 - Akuci

Várakozás...

 Előzmények röviden: A 31. hétre született Berciről kiderült, hogy bélszűkülete van, amit a 8. napon sikeresen megműtöttek, majd átszállítottak minket egy koraszülött osztályra, ahol viszont a súlya vészesen csökkenni kezdett…Innen jöttünk át egy olyan kórházi osztályra, ahol kifejezetten bélműtéten átesett kisbabákat kezelnek…(Előzmények hosszabban: https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/2020/02/05/berci_naplo_197 )

bokay1.jpg

Szerencsére a gyors átszállítást nem elsősorban Berci kritikus állapota indokolta, sokkal inkább, hogy megint péntek volt…Sajnos valamennyi péntek némi szorongással járt ezek után,  mivel egész hétvégén csak ügyelet van, kevés ismeretlen orvos, sok betegre.

A kellemes fogadtatás során kiderült, hogy az átvételkor sikerült „életre kelteni” a mélyvénás kanült is, ami óriási megkönnyebbülést jelentett, mert így nem kellett altatásban újat szúrni. Ennek megfelelően el is kezdték infúziózni, a megint eléggé dehidratált Bercit. Ezúttal persze nem volt még olyan súlyos a helyzet, de azért sikerült röpke 4 nap alatt 2315 gr-ról újra 1990-re csökkennie a súlyának.

Megnyugtatott az is, hogy itt végre tudták a sztómáját kezelni, és az égető piros pocakja hamarosan sokkal szebb lett, ahogy egyszerűen felrakták a jó minőségű, és az ő méreteinek megfelelő sztómazsákot, aminek a ragasztója már tartalmazta azokat az anyagokat, amik bőrnyugtatók.

 Az osztály sokkal kisebb, és zsúfoltabb, mint a Madarász volt. Itt mindössze 10 kis beteget tudnak fogadni, egy szobában pedig 2-3 baba kerülhet. Mi egy aprócska, belső ablakos kórterembe kerültünk, 3 pici ággyal, 3 fotellel mellettük, de ez nem számított, hiszen tudtuk, hogy hamarosan hazaengednek majd minket.

El is kezdték a táplálását lépésről lépésre felépíteni, először is levették az adagját 30 ml-re, mert egy frissen gyomorral műtött babának a 70 irreálisan sok, amit persze az előző helyen nem tudtak. Sajnos pár nap után, pontos pelenkaméricskélések után kiderült, hogy ami bemegy, az egy az egyben ki is jön, sőt, több is. A mennyiség csökkentés nem hozta meg a kívánt eredményt, így az étel összetételét kezdték módosítani, először az anyatejet felesben adták tápszerrel, aztán csak tápszert. Mindent egy-egy napig próbáltunk ki, de semmi sem segített. Volt sűrítést elősegítő tápszer, hogy elmúljon a hasmenése, aztán „mindenmentes”, hátha valamire érzékeny, de az volt a legrosszabb… Eddig nem is tudtam elképzelni, hogy valakiből több folyadék távozzon, mint, amennyi bemegy, de ez történt. Persze közben éjjel-nappal infúzióra volt kötve, hiszen egyébként rég kiszáradt és éhen halt volna, hiába evett lelkesen. A megadott 30ml-ik egyébként is a „rendes” adagjának nagyjából a felét jelentették, de még ennyit sem sikerült feldolgoznia és befogadnia a szervezetének.

bokay2.jpg

Itt teljesen máson volt a hangsúly, mint ahonnan jöttünk. Az előző helyen enni tanítják a korababákat, itt pedig a rendes időre született beteg babákat (akiket általában megműtöttek már) utókezelik és gyógyítják. Ennek megfelelően a hangulat is teljesen más.

 Itt az infúziók összeállítása, az adatok összehasonlítása, a pelusok pontos méricskélése a leglényegesebb, míg az előző helyen maga az etetés.  Elsősorban gyomor és vesebeteg babákkal találkoztunk, és meglepően sok sztómás babát láttunk. Persze nem mindenkinek ugyanaz a baja, mint Bercinek, sőt, minden eset egyedi, éppen ezért mindegyik önmagában is kihívás.

December közepén kerültünk az osztályra és végig abban bíztunk, hogy karácsonyra otthon lehetünk, közösen, együtt. Így aztán minden egyes sikertelen próbálkozás, és napi méricskélés újabb csalódást és szomorúságot jelentett.

Aztán, ahogy közeledtek az ünnepek, egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy végre megoldódjon a helyzet. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy hogy lehet karácsonyt ünnepelni boldogan, miközben az egyik gyerekem a kórházban fekszik, aki még soha ki nem jutott a fehér falak közül, és még a családtagjai is csak pillanatokra láthatták őt. De aztán, ahogy már csak pár nap választott el bennünket az ünnepektől, be kellett látni, hogy a táplálása infúziózás nélkül nem megy, márpedig akkor nem jöhet haza.

Az ünnepektől több okból is féltünk, és ezúttal kivételesen nem örültünk annak, hogy hosszú. Egyrészt a sok ügyeleti nap, nem könnyítette meg Berci helyzetét, másrészt nekünk is nagyobb organizációt igényelt, hogy a szünet alatt felváltva minden nap 4-5 ( három óránkénti) etetésre be tudjunk menni, hiszen ezzel a többi gyerekünkkel gyakorlatilag lehetetlenné vált bármilyen közös program. Szerencsére az osztályon megengedték, hogy még egy családtagot bevonjunk a látogatásba, így anyukám gyakorlatilag karácsonytól kezdve minden áldott nap kiváltott számunkra egy etetést. Ez óriási szabadságot adott, hiszen így akár 5 óránk is lehetett közösen a többi gyerekkel.

Karácsony előtt megpróbáltam nem mutatni, hogy nem igazán várom az ünnepeket, de azért nyilván így is érezhető volt és mindegyik gyerekünk szóvá is tette, hogy mennyire nincs karácsonyi hangulatban. Azonban amikor elfogadtuk a tényt, és ki lett mondva, hogy „feladták” a táplálást, és sztómazárásig már felesleges is próbálkozni, egy kisebbfajta megnyugvás kerített hatalmába. Nem volt az a kényszer, hogy minél hamarabb haza kell jutnunk, egyszerűen el kellett fogadni, hogy a január 15-i időpontig ez lehetetlen. Beállították a megfelelő infúziót, amitől hízni is tudott, és maradt a 30 ml lefejt anyatej szájon keresztül, ami nagyon csekély mennyiségben szívódott csak fel.

Mint kiderült, Berci vékonybeléből ugyan csak másfél centit vágtak ki, és az utána lévő szakasz is „csak” 20 centi volt, (ami nem volt a sztóma miatt használatban), mégis úgy viselkedett a szervezete, mintha úgynevezett „rövidbeles” bébi lenne, akinek sokkal hosszabb szakaszt vágtak ki a beleiből. És bár minden tény azt támasztotta alá, hogy kellene, hogy legyen felszívódás, hiszen van elég hosszú bele, a gyakorlat ennek pont az ellenkezőjét bizonyította. Nem volt mit tenni, szembe kellett nézni a valósággal, és reménykedni, hogy a második, záró műtéttel minden megoldódik.

Hosszadalmas kórházi ottlétünk alatt mindig a bizonytalanságok voltak a legidegölőbbek, amikor kipróbáltak egy új módszert, egy új tápszert, és aztán az sem vált be. A megcsillanó reménysugár után a sötét fellegek sokkal inkább beborították lelkünk égboltját, mintha semmi próbálkozás nem történt volna. Ezért is éreztem úgy, hogy karácsonyig nagyon nehéz volt, de utána, amikor nem volt több ötlet, csak a biztos várakozás, kicsit jobb lett.

Ennek megfelelően egész jól teltek az ünnepek, még arra is jutott idő, hogy mikor a nagyszülők pár napra levitték Balatonra a gyerekeket, Marcival kettesben eltöltsünk néhány kellemesen pihentető órát, amitől újult erővel tudtuk belevetni magunkat a kórházi rutinba.

A gyerekeink, bár tudták, hogy elég nagy a baj, most, hogy túl voltunk a nehezén, nem aggódtak, nem izgultak, csak néha hiányoltak minket. Egy idő után szinte természetesnek vették, hogy anya vagy apa felváltva eltűnik és megy Bercihez a kórházba, olyan volt, mintha munkába járnánk. Kicsit én is így éreztem, egy monoton napi rutin, amit rám erőltetett az élet, a napi többszöri fejéssel, etetéssel, pontosan előre beosztva anyukámmal és Marcival, hogy ki hányas etetésre megy.

bokay3.jpg

Amikor január elején „végre” újra elkezdődött az iskola, azt hittük sokkal könnyebb lesz, mivel nem lelkiismeretfurdalással telve töltöm a kórházban a délelőttjeimet, hanem szabadon, hiszem a többi gyerekem mind oviban vagy iskolában van, vége a sok ügyeletnek, és immár csak 10 áldott nap választ el a várva várt sztómazáró műtéttől.

Azonban 7 nappal a 6 hete messiásként várt műtét előtt belázasodott, valószínűleg az előző műtét óta benne levő mélyvénás kanul fertőződött el, ami elvileg gyakran előfordul, és ezért kell időnként cserélni, csak ugye azt nem olyan egyszerű, úgyhogy a műtétig már „ki akartuk húzni”. A lázra persze 2 féle antibiotikumot is elkezdett kapni, mire másnapra bevizesedett és légzéstámogatásra lett újra szüksége. Újra gépre rakták, azt éreztem visszaküldtek a startmezőre, újra nagyon elesettnek és kicsinek láttam. A műtét várható ideje egyre bizonytalanabbá vált, de én vakon kapaszkodtam a kitűzött időpontba, és bíztam benne, hogy addigra teljesen jól lesz.

bokay4.jpg

A bevizesedésének estéjén nagyon sokat sírt, de elvileg nem volt különösebb oka rá, úgyhogy Marci megkérte a nővérkéket, hogy hívják oda az ügyeletes orvost. Ő megvizsgálta a pocakját és mindent rendben talált. Amikor rákérdezett a mélyvénás kanülre, azt mondta, azzal nem lehet baj. Berci továbbra is vigasztalhatatlanul üvöltött órákon át, amikor is Marci azt érezte, hogy valami nedves a nyaka környékén, pont a kanül mellett. Ekkor odahívtak még egy orvost, végre leszedték a tapaszt és megállapították, hogy félig ki van esve a kanül, mire gyorsan aneszteziólógust hívtak, aki kivette, de már nem sok dolga akadt, mert tényleg csak fityegett a gyerek nyakában.

Ezek után kénytelenek voltak egy felszíni vénát szúrni az antibiotikum és a táplálása miatt. Így virradt ránk a hétfő, mikor egy röntgen után azt is megállapították, hogy enyhe tüdőgyulladása van, és ezért volt a légzésével is gond hétvégén. Ekkorra teljesen elkeseredtem, annyira vártam azt a csütörtököt, mint még soha egyetlen időpontot sem, most mégis el akart úszni előlem. Az utolsó pillanatig vakon hittem, hogy megműthetik. Mivel volt egy kis kommunikációs gubanc is, egészen csütörtök reggelig reménykedtem, de akkor az aneszteziológusok, akik kimondták a végső döntést, teljesen kiábrándítottak. Olyanokat kellett hallanom, hogy 10 nap múlva, vagy akár 3 hét múlva lesz csak a műtét. Tudtam a lelkem mélyén, hogy igazuk van, hiszen nincs jól, de mégis arculcsapásként ért a hír.

Bizonytalan idejű várakozás kezdődött, ami elkezdte felmorzsolni az idegeimet, azt hiszem a legrosszabb első műtét alatti kétségbeesést, bár más szempontból, de ez a bizonytalan, félelemmel és szorongással teli várakozás szorosan követte nehézségben. Mostanra fogyott el a lelki munícióm, ami teljesen ki volt centizve a várt és meg nem valósult műtét időpontjáig…

Ha Berci teljes történetére kíváncsi vagy, itt olvashatsz a születéséről: https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/2020/01/17/otodik_csaszarom_tortenete

Szólj hozzá!

Berci napló 4.

2020. február 05. 14:30 - Akuci

És megint nem sikerül...

A Bókay PIC után (erről itt olvashatsz) hurráoptimista szellemben tartottunk a Madarászba, különösen a jó előzmények (Csimi) után (akit ott tanítottak meg enni 7 éve). 

20191210_173729.jpg

A hangulat valóban családias és kellemes, csak úgy, mint 7 évvel ezelőtt. Berci szépen megeszi a 25-öt, majd rövidesen a 30-at, 35-öt, és a végén már a 70 ml-nél tartunk. Elképesztően ügyesen eszik. Az antibiotikumot még 3 napig kapja a centrál vénájába, aztán azt mondja a doktornő, hogy kiveszik. Kedd óta egy csiki-csukiban vagyunk, hogy most akkor kiveszik-e vagy sem. Láthatóan szakmai vita közepébe csöppentünk ezügyben, amiben a mi doktornőnk kivenné, az aneszteziológus meg nem, mert fél, hogy elvérzik a gyerek, mert valamelyik véralvadásos értéke nem tökéletes. Na, ez is jól hangzik…

Mióta átjöttünk 2315 grammal, Berci napról napra fogy, tegnap 2075-nél tartottunk, ami a 2 kg-os minimum határomat vészesen megközelíti…ennek ellenére semmit nem tesznek napok óta. Én sokat kérdezgetek magamhoz képest, de a válasz mindig az, hogy az a gyerek, aki eszik, az hízni is fog…Az nem számít, hogy a sztómazsákban nem az 50%-a van benne, hanem gyakorlatilag az egész elfogyasztott étel súlya…Reggel lemértem, 70 et evett, és 75 ml volt a sztómazsákban…Ez nem kicsit elkeserítő, hanem egyenesen kétségbeejtő…Tegnap estére jutottak el ők is a „ széttárom a karom” állapotba, amikor az „Anyuka, ilyen nincs!” válasz helyett már azt kaptam, hogy, „Ritkán, de előfordul olyan, akinek nem szívódik fel a táplálék és végig infúziózni kell a következő műtétig…” de ezt is olyan bizonytalanul, mintegy következtetésként levonva mondták…

Megnyugtatásomra mindig az hangzik el, hogy volt már itt több hasonló eset. Mégis ellentmond ennek az, hogy a sztómazsákjuk 2009-es (lehet, hogy lejárt a ragasztója?) illetve, amikor a nővér egy kisfiúról mesél, akit 22-szer kellett műteni efféle problémákkal (amikor ilyeneket mesélnek akkor sem tudom, hogy sírjak-e, vagy annyira távolítsam el a történetet, amennyire, csak bírom, hogy ez rám nem vonatkozik), akkor is az derült ki, hogy a kisfiú most már nagy kamasz…szóval nekem úgy tűnik, hogy 10 évente egyszer kapnak egy ilyen esetet. Tehát a tapasztalat nem túl friss.

A táplálására visszatérve, itt az az egyetlen cél, hogy minél többet egyen, pedig 50 felett már meg-megállt evés közben és gyakorlatilag átfolyt rajta az egész étel. Ezen kívül 4 nap után átállították 8-szori étkezésről 7-re, ami tekintve a súlyát és azt, hogy pont a beleit műtötték, nem tűnt annyira racionálisnak, de nem mertem beleszólni, gondoltam tudják mit csinálnak.

20191211_080840.jpg

Bár az igazi probléma a folyamatos súlycsökkenés, emellett akadt még néhány csak pusztán kiborító dolog is, ami megnehezítette a helyzet épp ésszel való felfogását. Ezek a technikai kihívások nem csak az én anyai szívemet szorították el, hanem megnehezítették a nővérek dolgát, és emellett az egész gyógyítási folyamatot is…Gyakorlatilag az infúzió adagolónak nem működtek bizonyos gombjai, így nem olyan sebességgel lehetett adagolni, amivel szerették volna, hanem amit a gép „engedélyezett”, aztán jött a sztómazsák mizériánk, ami rövid egy nap alatt pokollá tette az életünket. Reggelre leázott Berci utolsó olyan sztómazsákja, amit még a Bókayból hozott magával, így kénytelen voltam a Madarász által „beszerzett”, nagy és réginek tűnő sztómazsákokat használni. Első felrakás után, minden egyes etetésnél kakiban úszott a gyerek. Az egész ruhája, gyakran a takaró is, és persze az egész pocakja és oldala…Hamarosan a sztómazsák körül lévő bőre kipirosodott és mintha gombás lenne, olyan kiütések keletkeztek rajta. Ezt aztán mindenféle csodaszerrel megpróbálták bekenni a nővérkék, amitől a sztómazsák csak még kevésbé tapadt, és ha lehet, még hamarabb leázott. Miután ez a katasztrofális sztómazsák mindenki életét pokollá tette, kezdve Bercivel, azt találtuk ki kínunkban, hogy egy vizeletes zacsit kéne a pocakjára erősíteni, amit egy sztómazsákkal keresztezve illesztünk rá…Miután azonban ez a fusi ötletünk is dugába dőlt, elhatároztam, hogy megoldom az ügyet. A nap végén kijelentettem, hogyha nem tudnak normális sztómazsákot szerezni, akkor én átmegyek metróval a bókayba és kérek tőlük, csak megszánnak… Erre hirtelen eszükbe jutott, hogy épp onnan jön ma egy doktornő látogatóba, majd őt megkérik, hogy hozzon magával párat.

Estére meg is érkezett a két darab óriási becsben tartott zsákocska. Az egyiket felillesztettük Berci igencsak megviselt bőrére, a másikat pedig minden oldalról befotóztam, hogyha mégsem képes továbbra sem a Madarász ezt a típust beszerezni, akkor majd én megteszem.

Sajnos azonban a bőre annyira fel volt cserződve, hogy ha nem is azonnal, másnap reggelre ez is levált. Ekkora az anyagbeszerző nővér magáévá tette a másik zsákot, hogy megtudja, hogy ilyet tudnak-e ők beszerezni, amit így nem tudtunk felrakni rá. Mint hamarosan kiderült, nem tudnak, mert ők csak az olcsóbb fajtát rendelhetik (hiába fogy abból naponta 8, a másikból pedig két naponta 1…) Ekkorra már meglehetősen feszült voltam, nem is szólva arról, hogy ismét csökkent a súlya, immár 1990-re… Amikor ezt reggel megírtam Marcinak benne is elpattant valami…

20191209_080317.jpg

Amíg én a sztómazsákkal való küszködésben elmerültem és bár egyre fogyott a hitem, mégis próbáltam bizakodni és hinni az orvosoknak, addig Marci úgy döntött, hogy közeledik a rettegett hétvége (amikor csak ügyelet van és nincs, aki döntéseket hozzon vész esetén), ezért haladéktalanul el kell mennünk innen, mert itt nem tudják a mi problémánkat jól kezelni. Még szerencse, hogy Marci apukája orvos, így aztán a segítségével, hamarosan jött értünk a Cerny koraszülött mentő, és vittek vissza a Bókayba, csak ezúttal nem arra az osztályra, ahol a műtétet követően voltunk, hanem a folyósó túloldalára, az Újszülött sebészeti osztályra.

Amikor Marci felhívott, hogy csomagoljak, mert ő úgy döntött mennünk kell máshova, teljesen lefagytam, nem tiltakoztam, mert tudtam, hogy az, hogy én nem léptem ezt meg, nem azért van, mert nem éreztem, hogy baj van, csak annyira tele volt a fejem az apró-cseprő hibákkal és a sztómazsák körüli bosszankodással, hogy még nem érett meg bennem a döntés, hogy tenni kéne valamit. Épp elég volt nekem, hogy tartom magam és nem sírok, amikor ötödszörre ázik le a zsák, és Berci bőre olyan, mint a pergamen, és én ezen nem tudok segíteni, csak békésen átragasztom egy olyannal, ami újra le fog esni…

Tulajdonképpen nagyon is örültem, hogy helyettem meghozta a döntést, ezért hagytam magam sodortatni az árral, és rögtön pakolni kezdtem.

Azt hiszem a műtétet követően Marcinak ez a péntek reggel volt a második legmélyebb pont. Amikor már napok óta érzed, hogy rossz fele haladtok, de közben engeded, hogy vezessenek, mert biztos kézzel húznak, és megnyugtató szavakkal csitítanak, de egyszer csak meglátod a szakadék peremét, és még mielőtt belezuhannál kirántod a kezed és elkezdesz futni az ellenkező irányba… Na ez volt az a pont, ahol ő úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az irányítást.

Innentől kezdve nagyon felgyorsultak az események, a mélyvénás kanült már épp jöttek volna kihúzni (mivel egy napja átjárhatatlannak találták, tehát feleslegesen lógott a nyakából), de még épp leállítottam, azzal az utasítással, hogy mostantól mindent a Bókayban csinálnak. A mentő pikkpakk megérkezett, a nővérkék körülöttünk futkostak, hogy mindenünket gyorsan segítsenek összeszedni, aztán kettőt pislogtam, és már a mentőben ültem. Berci egy inkubátorban utazott, én pedig a hátsó ülésen a mentős mögött. A mentő kikanyarodott a kórházból és szirénázni kezdett. Ahogy egyre gyorsultunk és kerülgettük az álló, vagy lassabban haladó autókat, hirtelen belém hasított, hogy már megint mekkora baj van. Az egész, ahogy mindenki egy zokszó nélkül elindított minket, ahogy egyetlen nővérke sem kérdezte, hogy hova ez a nagy sietség, vagy egyáltalán miért megyünk el, és végül az, ahogy a mentő sietett, mintha kinyitott volna bennem egy zsilipet… Annyira boldog voltam, amikor idekerültünk, annyira hittem benne, hogy innen már hazafelé vezet csak az út, ehhez képest most ez óriási arculcsapásként ért. Ismét elkezdtek hullani a könnyeim, pedig már azt hittem elsírtam mind. Mivel nem akartam hangosan zokogni, csak az orrfújásomat hallhatták a mentőben. Újra rám telepedett a kétségbeesés leple. Miért van ez, ha mindenki azt mondta, hogy jó lesz? Miért fogy folyamatosan, amikor azt mondták, hogy ez lehetetlen? És egyébként is, olyan kicsi, és olyan elesett, és napról napra egyre kisebb…Mit lehet itt tenni?

20191213_110609.jpg

Amikor megérkeztünk Bercit egyből bevittél az osztályra, míg én a folyosón várakoztam. Hamarosan megjött Marci is, és együtt szoronghattunk tovább. Rémes érzés, amikor a zárt ajtók mögül azt hallod, hogy ordít a gyereked, és az is, ahogy csigalassúsággal járnak a percek, és még mindig nem engednek be hozzá. Azt sejted, hogy minél tovább tart az átvétel, annál komplikáltabb a dolog, annál több baj és váratlan esemény történhet közben.

Aztán végül mégis beengedtek. Újabb hurráoptimista hangulat lengte be az aprócska, 3 ágyas kórtermet, ahogy egy kedélyes, ősz hajú doktor biztosított bennünket arról, hogy most aztán igazán jó kezekben leszünk…mert az, amit eddig csináltak természetesen totálisan rossz irány volt, de mostantól, néhány nap és már otthon ringathatjuk a kisbabánkat. Úgy éreztem, Marcit sikerült meggyőzniük, de bennem maradt valami egészen apró rossz érzés, csak annyi, hogy nem tudtam magam teljesen átadni a hitnek, hogy ezután csak jó lesz. Az motoszkált a fejemben, hogy nem is olyan régen pont ugyanezt hallottuk…

Berci történetét itt olvashatod tovább.

Szólj hozzá!

Berci napló 3.

2020. január 27. 07:46 - Akuci

Buborékban

 Berci hétfői születése után engem pénteken hazaküldtek a kórházból, de őt csak következő hétfőn szállították át a Madarászba, ahol már kedden kiderült, hogy óriási baj van, és kedd éjjel, miután átvitték egy olyan kórházba, ahol van csecsemő sebészet, elkezdték műteni. Még csak nyolc napos kisBerci, és egy nem egyszerű műtéttel néz szembe. Nincs opció, gyakorlatilag életmentő a műtét. Előzményekről itt olvashatsz.

20200122_143422.jpg

Ugorjunk vissza kicsit az időben péntekre, csak hogy teljes képet kapjunk. Engem zárójelentés nélkül szépen hazaengednek, mondván, nincs, aki aláírja, majd hétfőn vagy kedden megkapom. Mihelyt hazamegyek, rájövök, hogy nekem lehet, hogy kéne vérhígítót szúrnom még egy darabig, hiszen ez így volt az előző császáraim alatt is. „Szerencsére” mivel természetesen folyamatosan járunk be Bercihez, elkapok egy nővérkét szombaton, hogy nézzen már ennek utána. Kiderül a záróból, hogy, bizony, 6 hétig kéne még szúrni…csakhogy nem írt senki receptet, most itt nincs is orvos, de hétévégre szívesen ad két szurit, aztán majd hétfőn írassam fel…Holtfáradtan hazatérünk, ahol még mindig azt érzem, hogy nem normális mértékben vagyok fáradt. Alig bírok kikelni az ágyból, és minden mozdulat nehezemre esik.

Ezek után az apósom (aki szerencsére orvos) hétfőn vért vesz tőlem, amiből kiderül, azon kívül, hogy kicsit vérszegény vagyok (ami ilyenkor megszokott), elég magas a gyulladásos értékem. Kapok erre egy antibiotikumot, amit még aznap elkezdek szedni.

Így jutunk el az ominózus keddhez, aminek fél éjjelét a kórház folyosóján töltjük rettegve és magam részéről testileg is meggyötörve. 

Mikor bizonyossá válik a műtét ténye, és aláírunk mindenféle papírt, hazaküldenek minket, lévén felesleges, hogy a kórház folyosóján töltsük az egész éjszakát, mikor úgysem engednek be Bercihez egyhamar. Szinte kong bennem az üresség, ahogy hajtunk hazafele a kocsival, egyszerűen nincs miről beszélnünk, elfogytak a szavak, nem gombóc van a torkomban, hanem egy kőszikla, ami alig enged levegőhöz is, nemhogy értelmes gondolatokhoz jutni. Egyre csak Berci pici sápadt kis arcocskája kúszik a szemem elé, és ilyenkor valóban elhomályosul a látásom a könnyektől, még jó, hogy nem én vezetek…

  Hajnalban, mikor úgy sejtjük vége a műtétnek, betelefonálunk. Szinte remegek a félelemtől, de szerencsére túlélte, és most gépeken van. Reggel mehetünk be hozzá. Mikor bemegyünk, mindenki nagyon kedves, egy hozzáértő ápolónő igazgatja Bercit és egy kedves doktornő részletesen elmondja a történteket.

Szívszorító látvány, ahogy a kis testét az inkubátor buborékában mindenfelől zsinórok veszik körül, ahogy lélegeztető lóg a szájából, szonda az orrából, infúzió a nyakában, pulzusmérő a lábán. Állunk az inkubátor mellett ahol fekszik, altatásban, morfiummal, vérrel és antibiotikumokkal „táplálva”, és hallgatjuk az éjszaka történteket.

20200123_160130.jpg

Kiderül, hogy a bajának semmi köze a koraszülöttségéhez. Egy úgynevezett „bélszűkülete” volt, ami elég ritka (szemben a bélelzáródással), éppen ezért telt 8 napba, hogy felfedezzék, hiszen ezen valamennyi táplálék átjutott, csak annyi látszott, hogy „hasmenése van” születésétől kezdve. Ezt a mindössze másfél centi hosszú részt ki kellett vágni, majd a felette és alatta lévő bélszakaszt kivezették a hasfalra, amit sztómának neveznek. Neki így van egy „működő” sztómája, amin keresztül távozik a széklete, és egy „üres”, amibe ugyebár nem jut táplálék. A hasán egy vékony vágás látszik, meg a két sztóma. A működőre majd sztómazsákot helyeznek, amit üríteni és cserélgetni kell a pociján, mint egy  pelust.

Annyira elesett és apró, hogy összefacsarodik a szívem ahogy ránézek, Marci kérdezget, mindent meg akar érteni, a legutolsó dologra is rákérdez, mintha gyorstalpalón az orvosira készülne, teljesen racionálisan át akarja látni a helyzetet. Én csak állok mellette és örülök, hogy él, hogy túlélte, és némán kitör belőlem a tegnapi nap feszültsége. Csorognak az arcomon a könnyek, de ez még nem felszabadító, csak fájdalmas. Annyira sajnálom az én törékeny apró kisbabámat, bármit megtennék, hogy ne kelljen ilyeneken keresztül mennie, de tehetetlen vagyok, és ez ólomként nehezedik rám.

Az elképzelés az, hogy pár napot lélegeztetőn, altatásban és morfiumon tölt, aztán ezeket fokozatosan csökkentik, és ha felébred, akkor el lehet kezdeni cumin keresztül táplálni, illetve majd ki is lehet venni az inkubátorból. Addig persze nem is merném, mert félnék, hogy kárt teszek benne, ha meghúzom valamelyik zsinórját.

Ha már lehet rendesen etetni, akár orrszondán is, átküldenek egy koraszülött osztályra, ahol szépen „felépítik” a táplálását, és már mehetünk is haza. A beleit pedig nagyjából 6-8 hét múlva fogják összezárni, de addig simán hazamehetünk, csak meg kell tanulnunk a sztómáját kezelni.

Lassan, és szorongással telnek az elkövetkező napok, és bár a műtét és az azt követő nap a legkritikusabb és egyben a legmegterhelőbb is lelkileg, az utána következők is csak lassan hoznak enyhülést. Végig ott lebeg Damoklész kardja a fejünk felett, hogy mi van, ha nem ébred fel, bár az orvosok ezt a lehetőséget egy szóval sem említik. Én mégis félek, hogy az egyetlen összeköttetését ezzel a világgal a csövei jelentik, és azok tartják csak életben.

 Nehéz a látogatási rend, és nagyon szigorúan is veszik, nem elég, hogy megmondják, hogy mikor mehetsz be, de azt is, hogy pontosan mennyi időt tölthetsz bent. Mindent alárendelünk ennek, felváltva járunk be, mert egyszerre csak 1 szülő lehet mellette. Amikor bent vagyunk, mivel még inkubátorban van, és nagyon nem tudjuk másképp kifejezni a jelenlétünket, mesét olvasunk neki…

Az első nap érzelmi mélyrepülése után elhatározom, hogy erős leszek, már csak Berciért is, nem hagyhatom, hogy egy bőgő anyát halljon, végül is neki a nehezebb…Már nem sírok, és tényleg előre nézek, mert biztosan tudom, hogy csak jobb lehet, de ezt az időszakot nem tudom megosztani senkivel. Ahogy a gyerekszületést boldogan közli az ember, vagy azt, hogy korán jött, de jól van, tehát szinte minden örömhírt, úgy az ilyen földhöz csapó rosszat én nem tudom és nem is akarom mással, csak Marcival megosztani.

Ha lehet elkerülök minden ismerőst, anyukát, és még a telefonomat is csak a családtagjaimnak veszem fel. Olyan, mintha buborékban lennék, olyanban, aminek a falait én erősítem, hogy ne pukkadjon ki, de ha hozzáérnek kívülről, akkor könnyárrá válik, és ezt nem engedhetem… Nem beszélünk róla, csak benne vagyunk és kitartunk rendületlenül, a külső szemlélőnek teljesen észrevehetetlen, hogy mi folyik a háttérben.

20200123_160318.jpg

Marci az egyetlen összekötőm a külső világgal, ő mesél, ha kérdezik, és nem zárkózik el az érdeklődők elöl, neki ez a szelepe, azt hiszem neki jól esik kimondania, kibeszélnie a történteket. Hallom, ahogy újra és újra elmeséli telefonon, ilyenkor inkább el is vonulok messzire, fáj meghallgatnom megint.

Egyfajta kórházi rutin kezdődik, minden nap részletesen elmeséltetjük azokat az apró változásokat, amiket megél Bercibaba ( kevesebb morfium, csak orron át lélegeztetés …), ezek kicsi, de fontos lépések, és alapvetőek, hogy jól legyen, és hamarosan „felébreszthessék” az altatásból.

Bár alig 9 napot tartózkodunk az intenzíven, mégis nagyon mélyen beég az emberbe az ott eltöltött idő. Ha lehet, itt még elesettebb babák vesznek körül, mindegyikből rengeteg cső lóg ki. Itt nincs hangos sírás, mert erejük sincs sírni, aki mégis elégedetlenkedik, macskanyávogásszerű és halk hangon teszi. Az egész kórházi osztálynak szentély jellege van, ahogy, mint a varázslók, precízen ugyanazokat a mozdulatokat teszik az ápolók, ahogy a gépeket igazgatják, elrendezik a babákat, nagy- nagy csendben, csak a sok gép csipogása töri meg az „áhítatot”. A rutin mozdulatai között sokat jelent, amikor a nővérke beszél a babához, minden mozdulatát előre jelzi, mintegy felkészíti a kicsit arra, hogy mi fog történni vele. Tudom a tudatommal, hogy nem érti, mégis emberibbé teszi a napi macerát, úgy érzem, hogy pici emberi lényként kezelik, apró kis tudattalan csomag helyett.

 Nem túl gyorsan, de 5 nap után kezd magához térni Berci, egyre kevesebb légzéstámogatást igényel, míg teljesen el nem hagyják a lélegeztetőt, és már néha ébren is van. Ekkor már megengedik, hogy kivegyük, és az ölünkben legyen pár órát. Újra remény költözik a szívembe a sok félelem és szomorúság közé. Úgy érzem, már látjuk az alagút végét és a legrosszabbon már túl vagyunk. Hamarosan mehetünk tovább, már „csak” egy koraszülött osztályon enni kell megtanulnia...

Berci történetét itt olvashatod tovább!

 

 

1 komment

Berci napló 2.

2020. január 20. 11:32 - Akuci

És a nyolcadik napon...

  Kicsi Berci ahhoz képest, hogy milyen korán született nagy babának számított a 2110 grammjával. ( A születésének körülményeiről itt olvashatsz. )


20191123_172231.jpg

Szerencsésnek éreztem magam, hogy bejött, amit az eddigi ultahangok mutattak, hogy 1-2 héttel nagyobb a koránál.

Úgy tűnt, bár a 31-ik hét valóban elég korai, a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben. Még amíg vajúdtam kaptam két injekciónyi tüdőérlelőt, ami segíthetett neki, és úgy tűnt nem szorul se lélegeztetőre, se semmi „külső” segítségre az életben maradáshoz. Persze a koraszülött osztályra került egy inkubátorba, és természetesen mindenféle vizsgálatnak alávetették, amik rengeteg vérvétellel és macerával jártak.

A koraszülött osztályok az országban mindenhol más-más rendszer szerint működnek, itt bizonyos órákban volt látogatás, de ezek a látogatások általában nem estek egybe az etetési időszakokkal, hiszen a legtöbb kis lakó orrszondán, vagy legjobb esetben is csak cumisüvegből kapta a táplálékot. A hangulat meglehetősen megilletődött volt eleinte és a csöndet leginkább csak a gépek pittyegése törte meg. Akiknek a babája már egy ideje itt tartózkodik, nagy rutinnal mutatja az „újaknak” a kézfertőtlenítés módját, helyszínét, és a bevett szokásokat. Az anyukákon a kétségbeesés, féltés,  nyugalom, kitartás és néha a beletörődés látszik, fel-felváltva egymást. Én is izgulok az első „találkozáskor”, de azért nem annyira, hiszen van már egy mostanra 7 éves „korababám”, akivel minden rendben ment.

Berci tényleg egész termetes a szobatársaihoz képest, de még így is olyan védtelennek tűnik a sok géppel körülvéve. A biztonság kedvéért még egy ideig lélegeztetést kap, meg persze orrszondát, és mérik a pulzusát is, tehát, ugyan nem életmentő zsinórok, de mégiscsak zsinórok veszik körül a meztelen kis testet, ahogy szendereg az inkubátor melegében.

20191119_113207.jpg

Az első napokban sok a talány, mindenféle fertőzésre gyanakodnak, kiderül, hogy a magzatvízben valami kórházi rezisztens baktériumot találtak, mérik Berci gyulladás szintjét, ami nem túl magas, de egy kicsit magasabb a kelleténél és a biztonság kedvéért kap antibiotikumot is, amit aztán a kórházi baci miatt megváltoztatnak, mert az eredetire nem érzékeny a baci.

Minden úgy tűnik, mintha jó irányba haladnánk, valamiért azonban végig úgy érzem, hogy az orvosok nem elég bizakodók, nem tudják, hogy mi nem stimmel, az adatok pedig elég semlegesek, semmi extra jó vagy extra rossz. Berci persze fogy, mint minden újszülött, de aztán ez a fogyás már eléri a 20%-ot is. Ekkor az osztályon arra kezdenek gyanakodni, hogy a születésekor rossz súlyt mértek. „Biztos nem volt jó a mérleg” – mondogatják. Ezt leszámítva „csak” hasmenése van, ami „Biztosan az anyuka tejétől van”.

Ennyiben maradunk, bár én nem hiszem, hogy a tejemtől bármi baja lenne, de innen szabadulnék, szeretném végre átölelni Bercit, és nem csak egy inkubátor árnyékában duruzsolni neki egy üveglapon át. Egyszer-kétszer ki is veszik nekem, de nagy macera, a sok zsinór, felöltöztetés, nincs igazán kapacitás erre, inkább az életmentés és életben tartás az osztály feladata, nem az intimitás kialakítása anya és baba között. Végül is megértem, kevés a nővér, sok a baba, a hidegfronttal sok koraszülött érkezett. Éppen ezért sürgetem a távozásunkat. Első körben az utunk nem hazavisz, hanem egy olyan koraszülött osztályra, ahol felépítik a baba táplálását. Ebben nagyon bízom, már van ezen a téren tapasztalat, és sikerélmény is, úgyhogy remélem, hogy egy hét alatt egymáshoz szokunk és Berci megeszi a neki szánt adagokat.

Engem már pénteken kitesznek, Berci azonban a gyulladásos értékei és az új antibiotikum miatt a hétvégét még az osztályon tölti. Hétfőn sikerül átszállítani a Madarászba. Óriási az öröm, ugyan ágyat én nem kapok (épp foglalt mind a 4) , de itt már kiságyban, inkubátor nélkül lehet Berci egy kisebb, ezáltal is barátságosabb kórteremben, 3 másik apró babával együtt.

20191124_124122.jpg

Mivel még antibiotikumot kap infúzión keresztül, ezért a kiságyban etetem a cumiból, de másnap délelőttre arról is lekötik, és vihetem a különböző vizsgálatokra. Mára a hasi ultrahang van beütemezve. Lesétálunk, és mindent rendben találnak. Én még kicsit nehezen mozgok és hamar elfáradok a császár sebem miatt, azért a délutáni 2-es etetés után hazamegyek, és megbeszéljük Marcival, hogy az 5-ösre ő megy be. Tejet hagytam bent a hűtőben, cumiból megkapja, még úgysem erőltetem a szopizást, mert nagyon kifárasztja…

Bár minden objektív jel továbbra is jó, nagyon kifárasztott ez a fél nap és elég rosszkedvű is vagyok. Nincs ágyam és még mindenem fáj, egy baba-mama szobában tudtam várakozni, amikor épp Berci a kiságyában aludt, és nem evett, és ha evett, akkor is csak állva a kiságy mellett tudtam etetni. Nem könnyen ette meg az 40 ml-et, de azért lassanként letolta, ezen igazán nem kéne szomorognom… A vizsgálatok rendben találtak mindent, egyedül az egyik nővérke kérdezgeti, hogy eddig is ilyen „márványos” volt-e a bőre, de nem igazán tudok erre válaszolni, az inkubátorban nem tudom milyen volt a bőre színe igazából…azt hajtogatja, hogy nem tetszik ez neki…

 20191126_171033.jpg

Hazafelé valamiért kitör belőlem a feszültség, talán csak most fogtam fel, hogy koraszülött, talán most van először időm belegondolni, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű. Miközben vezetek hazafele, megállíthatatlanul patakzanak a könnyeim. Amikor hazaérek, Marci látja, hogy teljesen kész vagyok, mondom, hogy nem tudom mi a bajom, biztos csak a hormonok, minden rendben egyébként…

Ő bemegy én pedig megpróbálok megnyugodni, mégsem mehetek sírva a gyerekekért az iskolába. Aztán csak telik az idő, és nem jön haza, nem vagyok az az izgulós típus, de most már rácsörgök.

Kiderül, hogy baj van, Bercinek felpüffedt és bekeményedett a hasa, a bőre pedig egyre márványosabb, ahogy a felszíni keringése egyre rosszabb, mivel minden vér a hasába tódul…Megultrahangozzák újra, ki vannak tágulva a belei, de szervi eltérést nem látnak…nem tudnak ezzel mit kezdeni, át kell szállítani egy olyan helyre, ahol van újszülött sebészet.

Na most aztán tényleg kiborulok, nem is tudom, hogy a délutáni egy fura megérzés volt, vagy az előszele a bajnak, de most hiába vesz körül az összes gyerekem, a nappali közepén zokogni kezdek. Összegömbölyödve ülök a szőnyegen, miközben ők megilletődve kérdezgetik, hogy mi a baj. Nem igazán tudok válaszolni, csak annyit motyogok, hogy „Olyan kicsi és védtelen”.

20191126_230906.jpg

Kedd este van, alig néhány órával több, mint egy napja szállítottak minket ide, és már menni kell tovább, Berci még csak 8 napos. A nővérkék az ügyeletes sebészeteket keresik egy papírról. Aztán a Bókayra esik a választás, ott van ma este behívós ügyelet, az is jobb a semminél.

Én mérges vagyok Marcira, amiért nem szólt azonnal, de nincs idő még neheztelni sem. Rögtön hívom anyukámat, hogy jöjjön vigyázni a gyerekekre, miközben Marci jön értem, hogy együtt menjünk be a Bókayba, mialatt a Cerny mentő viszi Bercit szirénázva, már szinte szürke a gyerek, egyre kevésbé van felszíni keringése. A fejéből kiáll egy branül, amit nagy nehezen sikerült beleszúrni, miután a kezén már nem találtak épp vénát. Ezen keresztül próbáltak az utolsó órákban némi infúziót csepegtetni bele, de nem segített szinte semennyit az állapotán.

Mire átér a mentő, már este van, mi csak a folyosón izgulhatunk, nem is látjuk Bercit, ahogy beviszik…nagyon sokáig semmi hír róla. Aztán kijön egy orvos, azt mondja, egy mélyvénát szúrnak neki, hogy legyen min keresztül rendesen infúziót adni, mert a fejében bármikor megszűnhet működni a branül. Sorra behívják az orvosokat, a röntgenes bent van, de ő nem lát semmit…behívják az ultrahangost, a sebészt és az aneszteziológust. Nem tudjuk mi a baj pontosan, de az látszik, hogy nagy baj van. Mintegy megnyugtatásként este 11-kor újra kijön egy orvos, hogy tájékoztasson, hogy most már infúziót kap, és már nem olyan „fekete”, mint ahogy beérkezett. Várjunk még, mire mindenki beér…Rettentően nehezen telik az idő, egy kényelmetlen kórházi padon ülünk, nincs hideg, de a fáradtságtól és a kimerültségtől, már mindketten fázunk és kabátban ülünk, éhesek is vagyunk, de mit számít ez most.. Egymásra nézegetünk, komor némaságban, rettegve várjuk, hogy mi fog történni. Én időnként könnyezni kezdek, szipogok, Marci csak ül, arcára kiül a kétségbeesés. Ugyanazt a mély félelmet és tehetetlenséget látjuk egymás szemében. Érezzük, hogy most akár meg is halhat…de nem mondjuk ki egymásnak, mert az túl durva lenne.

Végre éjjel 1-kor beengednek hozzá. Megérkezik a sebész, majd röviddel utána az utrahangos orvos. Megnézik a pocakját ultrahanggal, még mindig nem egyértelmű, de az látszik, hogy fenti szakaszon ki van tágulva a bele, a lentin pedig össze van esve. Mindenképp műteni kell, méghozzá halaszthatatlanul…Mostanra 1775 grammra fogyott, borzasztóan ki van száradva, és a felszíni keringése kritikus. Látom a sebész szemén az aggodalmat. Nehéz műtét elé néz, igen rossz állapotú pácienst sikerült kifogni így éjjelre. Éjjel 3-kor, mikor teljesen összeáll az orvos csapat, megkezdik a műtétet…

Berci történetét itt olvashatod tovább.

4 komment

Halloweeni forgatag a Family parkban

2019. november 06. 15:35 - Akuci

Sokat gondolkoztunk, hogy hova is menjünk az őszi szünetben, felmerült az is, hogy kicsit melegebb éghajlatra repülővel mennénk, de aztán kiderült, hogy a repülőtársaságok pontosan tudják, hogy mikor szeretne vakációzni a nép, aminek megfelelően a jó időpontokban eléggé megdrágultak a jegyek.

Így aztán közelebbi helyszínek után néztünk, és legnagyobb szerencsénkre a barátainknak már kész terve volt a szünetre, így csak könnyedén becsatlakoztunk hozzájuk.

Bár mi az őszi szünetben valósítottuk meg, aminek különös apropója az volt, hogy a halloweeni ünneplés is beleesett, a karácsonyi szünetben legalább ilyen varázslatos programcsomaggal várnak bennünket a parkban! 

halloween9.jpg

 Sopronban szálltunk meg, ami egyébként is a szívünk csücske, bár mindig elszomorító, hogy mennyire kihalt a belvárosi része, bármennyire is szépséges. Első napon a Fertő –tó környékén kirándulgattunk, megnéztük a Fertőrákosi kőfejtőt, amit nagyon szépen kialakítottak, bár nem hosszú program, de egy kellemes órácskát el lehet tölteni benne. Egy magasan fekvő ösvényen vezet végig az út, ahonnan kiválóan lehet lelátni magára a bányára, majd, amikor az ember leereszkedik a „barlangba”, ahol a kiállítás és esemény esetén a barlangszínház is vár, a bejártnál, mintegy boltívszerűen kagyló és mindenféle tengeri állatok lenyomata látszik a kőzetben.

halloween4.jpg

A kiállítás leköti a gyerekeket is, van óriási kivetítőn vetítés és a Pannon tenger idejéből származó ősállatok csontvázai is. Az őscápák, ősbálnák és őstengeri tehenek gigantikus méreteikkel nyűgözik le a kis látogatókat.

A kőfejtő után cölöpökön álló házakat néztünk meg a Fertő tó partján, majd visszatérve Fertőrákosra megebédeltünk. Mi ugyan kocsival közlekedtünk, de még nagyobb élvezet lett volna ezeket a távolságokat biciklivel megtenni, de az túl nagy áldozatot követelt volna részünkről egy nap kedvéért (lehurcolni az összes bringát) illetve nem kis kihívás mindenféle méretet kikölcsönözni sem…Így aztán maradt a kocsiból be kocsiba be, de mivel nem én szerveztem a napot, nem láttam át, hogy hogyan lehetett volna gyalogosan összefűzni ezeket a programokat. (Valószínűleg ezeket pont sehogy).

A napot az Eszterházy kastély parkjában való sétával és elektromos kisautózással zártuk (hoztuk otthonról), miután kiderült, hogy az állatsimogatós major épp zárva van.

halloween7.jpg

Az igazi attrakció azonban csak másnap következett, és minden gyerekünk is ezt várta a legjobban, ez pedig a határközeli vidámpark, Family Park, vagy másnéven „mesepark” volt.

Valahogy nem sikerült kiokoskodnunk, hogy reggel 10kor vagy 11kor nyit, de mire 11-re átértünk (Sopronból mindössze fél óra) a parkoló már tele volt. Ennek ellenére a tömeg teljesen eloszlott és az egész nap során alig-alig kellett sorban állnunk a játékokért. Az egész napos jegy megváltása minden játékra korlátlan használatot biztosít, (kivéve egy-két zsetonos játékot), sőt, ha valakinek aznap van a születésnapja, akkor ingyen mehet be.

 Mivel nekünk ez első alkalom volt (bármilyen meglepő), ezért a nyári vizes játékokról nem tudok beszámolni, ellenben a hidegben is használható eszközök és a halloweeni hangulat önmagában lenyűgöző volt.  Látszott, hogy erre a 10 napra a szervezők nagyon odatették magukat, mindenhol óriási csontvázakon, szellemeken, neonfényű sírokon és pókhálóba szőtt ijesztő figurákon legeltethettük a szemünket. Útközben nemcsak lufifújó bohóc köszöntött, de többször belebotlottunk a halloweeni zenés, táncos felvonulásba, aminek során színes ruhákban halotti maszkos táncosnők körében gólyalábas figurák és szörnyek vonultak fel.

 

Kaptunk ugyan a bejáratnál egy parktérképet, de anélkül is jól boldogultunk, és a park nagyságából adódóan csak nap végére sikerült bejárnunk mindent. (Igaz, hogy több játékon többször is megfordultunk, de ez nem azért volt, mert máshol várni kellett volna, hanem inkább, mert valami annyira megtetszett, hogy nem bírtak a gyerekeink elszakadni tőle.)

Szerencsésen jött ki, hogy a másik család gyerekei, akikkel közösen mentünk, szintén nagyobbak voltak, így időnként ketté oszlott a társaság, a „kicsikre” (5, 7 évesek) velünk és „nagyokra” 9, 11 évesek velük. De ha ez nem megoldható, az sem baj, mert szinte minden játék élvezhető a nagyobbaknak is, vagy ha nem pont az, hát akkor a mellette lévő.  

A játékok összetétele a retro (lábbal hajtós), gyerekkorunkat idéző cukiságoktól a pörgő-forgó hullámvasutakig terjed, de nagyon durva dolgokra semmiképpen sem kell számítani. Éppen ezért azt mondanám, hogy kb 10-12 éves korig a legideálisabb a park.

 

Viszont még az egyszerűbb játékok, úgy mint körhinta, is olyan klasszul van kialakítva, hogy az almaformákból vannak dupla, vagyis összenőtt almák, így egy szülő kíséretében a legkisebbek is élvezhetik a park nyújtotta lehetőségeket. Szerencsére Vilma a maga 5 évével mindenre felülhetett, a legtöbb játékra ugyanis a minimum 105 vagy 98 centi volt, amit szerencsésen sikerült megugranunk.

Erre azért érdemes figyelni, mert 4 év alatt (vagy aprócskán) eléggé keresgélni kell, hogy mire tud felülni a gyerek. A 120 centi egy következő lépcsőfok volt, ami sokszor annyit jelentett, hogy onnantól egyedül is felülhet a játékra (szédülős szülők figyelmébe).

Nekünk még nagyon tetszettek a játékokon túl a csupán esztétikai célt szolgáló meseinstallációk, amik, különböző jeleneteket mutatnak be a legismertebb mesékből. Főleg a kicsik imádták kitalálni, hogy melyik meséről van szó… Ezek között volt egy-két interaktívabb, mesélős, zenélős, mozgós figurás is, de ezeket most kicsit túlharsogták a halloweeni csontvázak és szellemek. (Még mielőtt valaki megijedne, semmi ijesztő nem volt sehol, inkább a mexikói halottidézés és az amerikai haloween ünnep keveredését lehetett látni.) És ha már Mexikónál tartunk, ami a szívem csücske, ha a gyerekeitek még nem látták a „Coco” című rajzfilmet, akkor meleg szívvel ajánlanám halloween előtt (vagy után) mert garantáltan elragadja a félősebb gyerekek fantáziáját is.

Szerencsére annyi érdekesség volt, amire fel lehetett ülni, hogy az ajándékboltokat sikerült kihagynunk, bár már a kirakatukból látszott a sok színes plüss és színpompás nyalóka, de nekünk elég volt a kinti büféknél megízlelni a kolbászt, forralt bort, téli fagyit majd a nap lezárásául a kürtös kalácsot.

halloween5a.jpg

Kimerítő, de pörgésben-forgásban és élményekben gazdag napot töltöttünk itt, és mire teljesen besötétedett, boldog fáradsággal indultunk vissza soproni szállásunkra.

halloween8a.jpg

Én igazán sajnálom, hogy Budapesten nincs már vidámpark, de kárpótlásul egy egész hétvégés kiruccanás keretében érdemes ellátogatni ebbe a határmenti meseparkba. Minden szempontból csak ajánlani tudom, nem drága, nagyon profin szervezett és még ha tömeg van, az is eloszlik, és nincs hiány semmiből, se parkolóból, se étkezdéből, se játékból, se jó hangulatból!   

A parkba a Family Park meghívására látogattunk el, a poszt viszont csak a saját véleményünket tükrözi.

Szólj hozzá!

Miért 3 részletben jöttünk haza Nicaraguából?

2019. szeptember 30. 11:12 - Akuci

Mivel mindenkit ez izgatott az utóbbi időben a legjobban, és többen is rákérdeztetek, arra gondoltam, hogy megírom bonyolult hazautunk okait és részleteit.

repter2a.jpg

                Először is, aki ismer minket személyesen, tudja, hogy Duda (legidősebb gyermekünk) elég határozott személyiség, és ha valamit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át el is éri. Ez a mostani, mondjuk elég erős kívánság volt, de addig rágta a fülünket, míg Marci több napnyi keresést követően megoldotta és teljesítette a kérését.

Duda ugyanis fejébe vette, hogy elmegy az óvodás kora óta minden évben megszervezett „ovis táborba”, ahova a jelenlegi osztálytársai közül is sokan visszajárók. Mivel a tábor időpontja tavasszal derült ki, azóta duruzsolta folyamatosan, hogy ő neki ez mennyire fontos, és mennyire szeretne hazaérni ekkorra, akár úgy is, ha egyedül kell repülnie.

duda_1.jpg

                A legnagyobb problémát természetesen a repülés okozta, mert 10 évesen csak kísérővel engedik a légitársaságok, és mindenhol más-más a szabály és a díjszabás a kísérőre. Van, ahol online nem is engedte tovább a foglalást a rendszer, amikor kiderült, hogy egy kiskorú egyedül szeretne utazni. Az is kiderült, hogy két viszonylag nehezen megközelíthető várost szeretnénk összekötni (ilyen Managua és Budapest is) , így semmi esélyünk normális áron 2 átszállás alatt, ezért már majdnem feladtuk a próbálkozást, amikor jött a mentő ötlet, hogy anyukám, ha kijön meglátogatni, akár haza is vihetné Dudát.

Ezután mindent Duda útjához igazítottunk, ami igazi kihívást jelentett, először anyukámnak nem sikerült oda-vissza jegyet venni, úgy, hogy hozzáadjunk egy gyereket visszafelé, másik oldalról meg hiába próbáltuk Dudát hozzáadni anyukám útjához, egyszerűen nem fogadta el a rendszer. Minden ügyfélszolgálattal tárgyalva sem jutottunk előrébb, így maradt a drágább és bonyolultabb megoldás, anyukám külön veszi az oda jegyet, majd vissza Dudával együtt egy egészen másik útvonalon, másik légitársasággal. Így jutottunk el odáig, hogy anyukám Amerikán keresztül érkezett és Panamán keresztül távozott, immár a boldog Duda társaságában, akinek annyira jó dolga volt, hogy a madridi átszállást kihasználva, megálltak 2 napra, hogy bejárják a „Reál Madrid fővárosát”. Hiába volt a legdöglesztőbb 40 fokos hőség, Duda vidáman járta be a Bernabeu stadiont, és nézte végig a legcsodálatosabb focis kiállítást is!

Eközben persze nem csak Dudának alakult az élete, hanem nekünk is, mert időközben eladtuk Goldiet, szeretett lakóautónkat. Már egy ideje biztos volt, hogy nem jutunk át a Darién gap-en (Panama és Kolumbia között) , tehát csakis Panamától északra, az Usáig bezárólag tudjuk átadni az autót. Először azt gondoltuk, hogy valami utazó megveszi Nicaragua környékén, aztán arra, hogy valahogy feljuttatjuk az Usába, mert ott sokkal jobb áron lehet túladni rajta.

Aztán hirtelen a kereslet és a kínálat véletlen egybeesésének hála, egy szegről-végről ismerős magyar család pont ilyen lakóautót keresett Mexikóban. nekik ideális volt a miénk, mert ők is 4 gyerekkel akartak utazni, és nekünk sem volt ellenünkre, hogy csak Cancúnig kell felvezetni az autóval, és nem egészen az Usáig. Mivel az ő útjuknak is volt egy kezdődátuma, nevezetesen július közepe, ezért ez is azt erősítette, hogy nem fogunk a tervezett augusztus közepéig maradni.

marcies_goldie.jpg

goldie2aa.jpg

Még egy ideig morfondíroztunk, hogy mindannyian Marcival tartsunk a hosszas autóúton, legalább Guatemaláig (ahonnan hazarepülhettünk volna külön), de végül a repjegy sem tűnt onnan olcsóbbnak, és azt választottuk, hogy Marci felviszi Goldiet egyedül, én pedig a 3 lánnyal néhány nappal tovább maradok Nicaraguában, és onnan utazok velük haza repülőn.

repulon.jpg

Ezt a végtelenített utat már részben ecseteltem, és továbbra sem értem, hogy a légitársaságoknak miért éri meg körbeutaztatni az utasaikat a fél világon, mint direktben eljuttatni a célba… Ennek megfelelően a legolcsóbb jegy Managua- Guatemalaváros (északra) majd Panamaváros (délre), ezután 6 óra várakozás után Madrid, ahol újabb 6 óra városnézés és némi késés után 36 óra után már meg is érkeztünk Budapestre.

20190708_160239.jpg

Eközben Marci felvezetett 4 határon keresztül a mexikói Yucatán félszigetre, ahonnan 2 nappal utánunk tudott hazaindulni, miután szerencsésen átadta guruló házunkat.

                A harmadik életesemény pedig, ami az indulásunkat siettette és meghatározta, az a már mindenki számára köztudott tény, hogy még egy fővel bővül a családunk, és bár semmi kivetnivalóm a nicaraguai egészségügyi ellátással, mégis úgy éreztem, hogy szívesebben bíznám a már megszokott orvosomra a terhesgondozásom és szülésemet is.

goldie.jpg

Ha pedig már így alakult kocsival és mindennel együtt, akkor pont a 12. hétre sikerült hazaérkeznünk, és egyből az érkezés másnapján az összes kötelező szűrővizsgálaton részt vennem.

Speciális vizsgálat elsőre fel sem merült bennem, míg egy ismerős utazó párból a lány el nem kezdte ecsetelni, hogy ők még miért várnak a babával. Nos, az indok a rettegett Zika vírus, amiről a 2016-os Riói olimpia kapcsán sokat hallhattunk, aztán azóta itthon kicsit elült a dolog. A Zika egy nem túl durva lázas vírus, amit szúnyogok terjesztenek, és amivel nem sok baj van, kivéve, ha az ember épp terhes, ekkor ugyanis súlyos magzatkárosító hatással bír, nevezetesen „mikrokefáliát”, vagyis kisfejűséget okoz a magzatban, akinek így az agya nem tud kifejlődni. Na azért ez ijesztő volt, de persze azon kívül, hogy éjjel nappal szúnyogriasztóval fújtam magam nem sokat tehettem.

Aztán kicsit utánanéztem a dolognak, és kiderült, hogy szerencsére 2017 óta nincs szó járványról. Mondjuk ezt elég nehéz volt kideríteni, mert friss adatokhoz csak az Usából jutottam, de aztán beszélgettem helyiekkel is, akiknek épp kisbabája volt, és ők megnyugtattak, hogy nem eszik olyan forrón azt a kását.

Először is nem mindenkinek lesz beteg a babája, aki elkapja a Zikát, másodszor ez 2016-ban volt gond, de azóta teljesen elcsendesedett a dolog…Hiszi a piszi, persze megnyugtatásul jó volt, de azért itthon elmentünk egy jó kis Zikatesztre (vérvétel) én is és Marci és is szerencsésen megállapítottuk, hogy nem kaptunk el semmit.

Ezután már csak tényleg egyetlen újdonságot kellett a hazautunk időpontjához időzíteni, nevezetesen azt, hogy Nicaraguába érkezésünk után pár héttel vettünk ott egy házat…Kérdeztétek, hogy ez mennyire volt előre tervezett, nos…semennyire. Kicsit az egész útunkra ráillik a „mindent gyorsan átgondolunk, de azonnal cselekszünk, egy nagy adag megérzéssel megfűszerezve” , ami ebben a házvásárlásban is szerepet játszott. Egyrészről a ház mesés, igazi beleszeretős otthon, tehát volt egy nagy adag szubjektív indíttatás is, hogy mindig is egy ilyen nyitott konyhás, belső udvaros, medencés házra vágytunk…másrészről pedig gazdasági befektetésnek sem tűnt utolsónak, hiszen az itthoni árakhoz viszonyítva, egy vacak, budapesti egyszobás garzonnál is olcsóbban jutottunk hozzá (köszönhetően a tavalyi gazdasági válságnak Nicaraguában).

 

video a ház felújításáról 

A ház alapjaiban gyönyörű volt, amit egy elfuserált ízlésű kanadai fickó átalakított kéjlakká, így a belső burkolatoktól mind meg kellett válni, és rengeteg átalakítani való akadt benne. Ehhez itthon hozzá sem mertünk volna kezdeni, hiszen fél év alatt sem készültünk volna el, köszönhetően a munkaerőhiánynak, de ott dúskálhattunk építőipari munkásokban, így aztán röpke másfél hónap alatt porig bontottuk a belső tereket, újra burkoltattunk mindent, és új szobákat alakítottunk ki. Az ottlétünk utolsó hetei így igen intenzívre sikerültek, és éppen csak az utolsó 4 napban sikerült elfoglalnunk a saját házunkat. Mondanom sem kell, hogy még az utolsó napon is szereltek a fejünk felett, de a lényeg, hogy 90%-osan elkészült, és így kiadható állapotúvá tettük a visszatérésünkig. Mert ha már megvalósítottuk álmaink házát, szeretnénk egy kicsit élvezni is, kicsit hosszabban, mint 4 nap.

Így alakult, hogy 3 részletben, összesen 3 hétre elosztva csorogtunk haza, és végül kimerülten, de élményekkel feltöltődve jutottunk Budapestre vissza.

Szólj hozzá!

Biciklis Balatonkerülés 4 gyerekkel

2019. augusztus 04. 20:23 - Akuci

Igazából nem az útvonal az újdonság, hiszen mindenki valahol elkezdi a túrát, ahol neki épp a legmegfelelőbb, nem is fedeztünk fel rejtett csodákat a Balatonparton, amiket most megosztanék „titkosan” veletek, viszont inspirációként szeretnék szolgálni azoknak a családoknak, akik gondolkodnak azon, hogy kisgyerekekkel belevágjanak egy efféle kalandba.

biciklitur9.jpg

Két hetet terveztünk a Balatonparton tölteni, de aztán rájöttünk, hogy nekünk az túl sok egy helyben, tehát megszerveztünk mindent, és nekivágtunk egy kicsit megkurtított biciklis Balatonkerülésnek. Szerencsére sógornőmék tudtak kölcsönadni egy csomó biciklit (mivel hasonló gyerekszámmal bírnak, csak már nagyobbakkal), így csak 2-őt kellett bepaszírozni a kocsiba, és lehozni Budapestről. Az ő nyaralójuk elől indultunk (Paloznak), a kocsit ott hagytuk, majd a nagyszülők nyaralójáig vezetett az első nap (Balatonrendes), ezután egy rövidebb napot iktattunk be a mesés Keszthelyig, onnan pedig Balatonboglárig, ahonnan másnap pikkpakk átjutottunk a Szántódi-révvel és visszatekertünk a kocsiig. Tehát a 206 km helyett nagyjából 160 km-t tettünk meg.

A teljes túra rövidítését azért határoztuk el, mert a 4 napba úgy éreztük a kicsiknek sok lenne a 200 km. A legkisebb gyerekünk még csak 4 (2 hónap múlva 5) éves, a nagyobbak pedig 7 , 9 és 10 évesek. Természetesen a kicsihez szerettük volna igazítani az utat, hogy ő is végig tudjon tekerni, ezért napi átlagban 35-40 km-t iktattunk be.

biciklitura3.jpg

biciklitura10aa.jpg

Azt persze hozzátenném, hogy Vilma nagy biciklista, imád tekerni, legszívesebben mindig azzal közlekedne. A futóbicikli után 3 évesen egyenes út vezetett a pótkerék nélküli kerékpárhoz és azóta is nagyon lelkesen teker a családdal együtt. A biciklijeink a „jó átlag” kategóriához tartoznak, természetesen mind váltós, kivéve Vilmáét, ami egy 16 colos kerekű, Puky márkájú bringa. Mivel az ő kis kerekével kb dupla annyit kellett hajtani, mint nekünk, ezért Marci vagy én gyakran a hátát fogva toltuk egy darabon. Ezzel mondjuk a 10km/h átlagot feltornáztuk 12-13 km/h-ra. Persze ez a tolás dolog nem minden gyerekkel kivitelezhető, nem szabad, hogy rángassa a kormányt, és jól kihúzva, nyújtott karral kell tartania magát, hogy biztonságos és kényelmes legyen ez a közlekedési mód. Vilma ilyenkor mindig azt mondta, hogy most „lazsálni szeretne”, aztán mivel mégiscsak merev és hosszú távon kényelmetlen ez a pozíció neki is, ezért önként tért vissza a tekeréshez.

 biciklitur4a.jpg

Az északi parti Paloznak- Balatonrendes szakasz tűnt a legnehezebbnek, legfőképpen, mert a bicikliút folyton lehajtott a partra, majd vissza a 71-es út mellé. Ez az állandó fel-le kicsit kitikkasztotta a gyerekeket, de legnagyobb szerencsénkre pont ezen a napon volt a leghűvösebb, és a legfelhősebb az ég, úgyhogy az időjárás nekünk kedvezett. Ennek megfelelően, és mivel az indulással is megcsúsztunk, ezen a napon nem strandoltunk, és csak egy út menti halsütőben álltunk meg ebédelni. Más gyerekesek, akikkel beszéltünk, nem hajtanak le időnként, és tovább haladnak a 71-es út mentén, így hagyva ki a fárasztó részeket, de végülis mi nem siettünk sehova, bár tényleg teljesen értelmetlennek tűnt a sok fel-le, mintha a bicikliút tervezők direkt plusz edzésül szánták volna az arra tévedőknek.

biciklitur8.jpg

Másnap aztán végre kisütött a nap, és a badacsonyi emelkedős szakasz következett. Szerintem ez a legszebb rész az egész körben, kicsit fárasztó, de okosan suhanva egészen könnyen teljesíthető. Persze amikorra kitaláltuk, hogy beülnénk fröccsözni, juszt sem jött egyetlen beülős hely sem. Végül a kellemesnél némileg később ültünk be, és elfogyasztottuk a hozott müzliszeleteinket is. Ezen a napon Vonyarcvashegyen álltunk meg strandolni, ami egy egészen ámulatba ejtően sok szolgáltatást nyújtó strand. Persze mindenért pluszban kell fizetni, de egyszer mindenképp megérte. A gyerekek a 3 óra tekerés után önfeledten ugráltak egy órán keresztül a vízi gumiugrálón, amit egyszerűen nem értettem, azok után, hogy milyen fáradtan érkeztünk a strandra. Ilyenkor látszik, hogy mennyi energiájuk van, de mindig csak arra, amire ők maguk szánják!

A napfürdő, ebéd és vizes kikapcsolódás után már csak egy kőhajításnyira voltunk Keszthelytől, ahol egy belvárosi apartmant béreltünk egy éjszakára.

biciklitur5.jpg

Gyors zuhany után pék keresésbe kezdünk, de végül a kastélykertben kötöttünk ki pár csomag pisztácia kíséretében, miközben a híres magyar természetfotós, Máté Bence képeit csodáltuk, ami véletlenül pont ott volt kiállítva. Végül egy közértben összeállítottunk egy alap vacsi és reggeli csomagot, és hazabandukoltunk, hogy mindenki kialudja magát a másnapi hosszú útra.

Szerencsére rutinos pakolók révén, egyáltalán nem kellett a gyerekeknek hátizsákokat cipelni, elég volt hatunknak a két felnőttbiciklire egy-egy csomagtartóra rakható biciklistáskát vinni. Persze mázlink is volt, mert nem esett az eső (csak egyik éjjel), erre készülve nem is vittünk esőkabátokat (gondoltam, akkor úgyis felülünk egy vonatra, vagy kivárjuk a zuhét), másrészről viszont mindenkinek vittem teljesen feleslegesen egy pulóvert, amit elő se kellett venni. A többi csak a minimum ruha 4 napra (csak nyári, hosszú nadrág nélkül), fürdőruhák, vékony törölközők, és alvós cuccok. A közös tisztasági csomagunk a lehető legapróbb, utazó tusfürdőből és naptejből állt, ami bőven elég is volt. Így kényelmesen befértünk, és még mesekönyvek, kártyák, müzlik, és strandjátékok (frizbi és kislabda) is velünk jöhettek. Persze így csomagolni kicsit lutris, mert mi van, ha beüt a ménkű, leszakad az ég, vagy 10 fokot esik a hőmérséklet, nekünk pedig egyetlen meleg ruhánk sincs, de a komfortért cserébe bevállaltuk ezt a kockázatot, és bejött. 

 

A harmadik napunk a Balaton csücskéből, Keszthelyről vezetett a síkterepű déli részen Balatonboglárig, ami sokak szerint kicsit unalmas, szerintem viszont nagyon kellemes és gyorsan teljesíthető szakasz. Ismerősök ajánlottak egy útba eső strandot (Fonyódligeten) ami nekünk egyáltalán nem jött be ( főleg mert még felújítás alatt állt) ezért eléggé duzzogtam, hogy miért nem álltunk meg hamarabb, de aztán belenyugodtam és mivel már nagyon vágytunk egy csobbanásra, belevetettük magunkat a habokba. Innen felfrissülve tekertünk tovább Boglárig, ahol beültünk egy hangulatos partközeli étterembe és pótoltuk a sok elhasznált energiát. Mivel még rengeteg időnk maradt estig, megálltunk hosszabban egy közeli szabadstrandon Bogláron, ami az első megállóhoz képest sokkal kellemesebb és tágasabb volt. Persze azt a következtetést sikerült levonnom az aznapi strandkálváriánkból, hogy mindenkinek más jön be, és nem baj, ha aktuálisan is felmérem a terepet neten, vagy bármi más módon, ha lehet. A nap balszerencsés fordulata nem is ez volt, hanem amikor a dugig megtömött bicikliskosaram leugrott, és vele együtt a telefonom is dobott egy szaltót, aminek következtében teljesen betört a képernyője és azóta sem kapcsol be. Többet biztos nem így nézem a gps-t szálláskereséskor, de késő bánat. Láttam egyébként olyan kormányra szerelhető biciklitartót, amin legközelebbi alkalomra elgondolkozom.

Ekkorra a gyerekek már este nem szívesen csatlakoztak hozzánk egy séta erejéig, hanem inkább az apartmanban szegeződtek a meseadóhoz, de ezt mi sem bántuk. Főleg miután megláttuk a szórakozási lehetőségeket (cirkusz, vidámpark) amiket így zokszó nélkül sikerült kihagyni.

Az utolsó napunk érzetileg és a valóságban is a rövidebbek közé tartozott, a  maga 35 km-ével. Földvárig kicsit döcögősebb, onnantól azonban tükörsima a bicikliút. A Szántódi-rév pedig szinte percenként járt, úgyhogy csak feltoltuk a járgányokat, és már meg is érkeztünk. A révről lehajtva nem kell azonnal jobbra hajtani a parton, mert maga biciklikörút is csak később indul és érdemes azt követni, bár ha elrontja az ember, az sem olyan hosszú rész. Így egy árnyas úton jut ki a partmenti bicikliútra, ami picit emelkedik, de azért túlélhető. A táj csodás, a hattyúk ott úszkálnak a partközelben a fürdőzők között, ami némileg kárpótol az emelkedő miatt. Innen már csak egy fagyi-fröccsözésre álltunk meg Balatonfüredig, ami a legutóbbi, 10 évvel ezelőtti emlékeimhez képest rengeteget fejlődött. Itt is beugrottunk egy strandra, de tényleg csak nagyon röviden, mert már lelki szemeink előtt ott lebegett a házi lasagna, amivel kiadós utunk végén várt a sógornőm bennünket.

biciklitura2a.jpg

Ha akartuk volna, így utólag nézve, belefért volna az egész Balatonkör is, de így elsőre, pici lányokkal jó döntés volt így is, nagyon kényelmes és teljesíthető táv. Minden gyerekesnek nagyon tudom ajánlani!! Ha bármi további részlet érdekelne, szívesen válaszolok minden felmerülő kérdésre.

 

6 komment

A legcsodálatosabb mexikói piramisok

2019. július 25. 17:54 - Akuci

Mexikó annyira hatalmas, hogy csak hosszú hónapok, ha nem évek alatt lehet bejárni. Mi 4 hónapig utazgattunk ebben a mesés országban, és rengeteg mindent láttunk. Hogy ti is kedvet kapjatok, most kifejezetten az indián romokról szeretnék írni! Bár mi rengeteg kisebb romot is meglátogattunk, nektek csak a legszebbeket fogom kiemelni, régiónként.

20181214_112759.jpgTeotihuacán 

  1. Mexikóváros környéke: Induljunk északról, a könnyen megközelíthető Teotihuacán romvárosból, ami Mexikóvárostól mindössze 1 órányira fekszik északra. Egyértelműen ez a legnagyobb romkomplexum, két óriási (a Nap és a Hold) piramissal büszkélkedhet, és számtalan kisebbel, amik mind nagyon szépen rendbe vannak hozva. A nappiramistól hosszú út vezet végig, „a holtak útja”, aminek mentén végig építmények vannak. Egyszerűen lenyűgöző! A hely különlegessége, hogy itt még megengedik, hogy felmássz bármelyik piramisra! A tömeg, amikor mi voltunk (november) elenyésző volt, állítólag nyaranta a nagy hőség miatt tikkasztó annyi lépcsőt megmászni, de hát ez a turistaélet! Teotihuacán története egyébként szinte teljes homályba burkolózik, már az aztékok sem tudták, milyen nevű nép élt itt, és mindent, ami most látható, az aztékok neveztek el utólag. Annyi bizonyos, hogy egy nagy kiterjedésű birodalom szellemi és vallási központja volt, amely ismeretlen okok miatt lehanyatlott, és azért maradhatott épségben, mert az aztékok szent helyként tisztelték, így nem rombolták le, a hódító spanyoloknak pedig nem volt útban (szerencsére).

20181214_105732.jpg

piramis2.jpg

piramisok.jpg

 Teotihuacán

2. Chiapas állam: Következő helyszínünk, az Európából jóval nehezebben megközelíthető Chiapas államban lévő két, dzsungelek által rejtett csodaromváros: Palenque és Yaxchilán. Ez előbbibe csak Tuxtla Gutiérrez-be repülve és innen még szárazföldön több, mint 5 órát utazva tudunk eljutni, úgyhogy nem kifejezetten az egy hétre utazóknak ajánlott, mégis nagyon népszerű és ismert úticél. Palenquét sűrű buja dzsungel veszi körül, és ettől az egész helynek varázslatos aurája lesz. Itt is rengeteg maja piramis, palota és egyéb építmény van, kisebb területen szétszórva, mint Teotihuacánban, viszont nehezebben megközelíthetők az egyes maradványok. Kicsit túrázós a hely, itt is meg lehet mászni mindent, épp ezért jó pár órát el lehet tölteni, de maradéktalanul megéri! Itt nem egy nyílt téren kell megközelíteni az egykori épületeket, hanem épp fordítva, még mindig az őserdőtől hódítja vissza az ember a várost. 

Ahogy a sűrű lombozat, indák és fák árnyékában halad az utazó, szinte maga elé képzeli azt a nyüzsgést, ahogy egy ilyen hatalmas kulturális és gazdasági centrumban folyt az élet. Ahogy a kereskedők hozták az áruikat, paicokat tartottak, a papok szertartásokra hívtak, az uralkodó a palotában fogadta a hozzá fordulókat, majd megbeszélte a tanácsadókkal, hogy új szövetséget köt Tikallal (mai Guatemala területén), az igencsak hódításokra ácsingózó Calakmul (Yucatánon) ellen. 

Palenque fénykora sikerekben és kudarcokban gazdag, mozgalmas időszak volt, egészen a IX századig, amikor a politikai hatalom meggyengülése következtében egy lassú elvándorlás kezdődött. A nagy építkezések végleg befejeződtek, és a terület visszasüllyedt mezőgazdasági központtá, mígnem teljesen a dzsungel martalékává nem vált.

palenque1.jpg

palenque2.jpg

palenque3.jpg

palenque4.jpg

palenque5.jpgPalenque

  1. Ennél már csak egy nehezebben megközelíthető helyet tudok ajánlani, de az tényleg az összes rom legvarázslatosabbja, és egyben az én kedvencem: a maya Yaxchilán! Ide Tuxtlaból ( a legközelebbi nemzetközi reptérről) több, mint 7 óra az út, amikor még csak egy poros kis faluhoz ér az ember, Frontera Corozal-ba, ami közvetlenül a Guatemalai határon fekszik. No, innen még 1 órát kell hajóval menni, hogy megpillanthasd életed legkülönlegesebb maja romvárosát! A romot a Guatemalai oldalról vették észre (közvetlenül a határfolyó partján fekszik) 1883-ban britt archeológusok, addig teljesen az őserdő rejtett kincse volt a fehér ember előtt. Mivel minden nagyobb várostól távol esik és manapság is csak hajóval megközelíthető, így szerencsére nem érte el a tömegturizmus karma. Mikor kiszáll az ember a hajóból, még alig látszanak épületek, viszont amikor beleveti magát a dzsungelbe, és végigcaplat a keskeny ösvényeken, akkor feltárul egy hallatlanul kiterjedt város váza. Különleges paloták, labirintust rejtő termek és persze piramisok sora várja, hogy felfedezzék. Mindezt egy egészen különleges környezetben, ahol a fejek felett bőgőmajmok ugrálnak és Tarzan megirigyelné az indákat, amiken átlibbenhet a romok felett. Nekünk 2 óránk volt bejárni a területet, de 3 óra alatt igazán kényelmesen minden megnézhető. Hajóúttal együtt számolva tehát 4-5 órába fér bele ez a program, de érdemes délelőtt érkezni, mert a hajók csak 2-ig indulnak, hogy még a zárás előtt legyen idő végig járni mindent. Mondanám, hogy a képek magukért beszélnek, de azt hiszem nem tudják visszaadni azt, amit ott érez az ember!

Yaxchilán hasonlóan fontos szerepet töltött be a korszakban, mint Palenque, némileg riválisnak is tekinthetők, de sokkal több kapcsolatot tartott fent a közelebbi Piedras Negras és Bonampak nevű városállamokkal. Hihetetlen, hogy hogy lehetett egy ilyen buja és megközelíthetetlen helyre ekkora épületeket felhúzni, amit aztán a természet annyira beborított, hogy az 1833-as első említését követően, a feltárások csak 1977-ben kezdődtek el. 

 yaxchilan2.jpg

yaxchilan1.jpg

yaxchilan3a.jpg

yaxchilan4.jpg

yaxchilan6.jpg

Yaxchilán

Yucatán: Egyértelműen a legturistásabb, hiszen a legkönnyebben megközelíthető rom a Cancúntól kicsit több, mint 2, Méridától pedig alig másfél órára fekvő Chichén Itzá. Ez a hely a modern világ 7 csodájának egyike! Úgyhogy semmiképpen sem állíthatom, hogy ne venné fel a versenyt Teotihuacánnal, vagy épp Palenquével, de teljesen más! Határozottan nincs meg az a belsőséges érzése az embernek a látogatáskor, pont a tömeg miatt, mint az előzőleg említett helyeken. Az épületek gyönyörűen helyre vannak állítva, ezért nagyon impozáns, látványos, de nehezebben elképzelhető az akkori világ általa. Tényleg fantasztikus a központi piramisa, az oszlopcsarnoka vagy éppen a pelota(labdajáték) pályája, de sajnos a sok ember kicsit levesz a hangulatból, amikor egy-egy fényképre csak úgy férsz fel, ha közben másokat arrébb lökdösöl, vagy utólag kitörölsz…

Mi véletlenül zárás előtti másfél órával voltunk, és így legalább a turistabuszos utazók már kezdtek elszállingózni. Úgyhogy a legjobb tipp, ha nagyon korán, vagy későn mész! A másik, hogy korántsem olyan buja és varázslatos a helyszín, mint Chiapasban, de azért itt is szép zöld környezetben vagy, bár az utakat végig szuvenírárusok hada határolja. Ha Cancúnba utazol, akkor természetesen, még az ára ellenére is (kb 10szerese a teotihuacáni áraknak) ez egy kihagyhatatlan pont!

Egyébként itt nem maják, hanem a maják által itzáknak nevezett indián népcsoport, akik dél felől hódítottak a Yucatánon. A várost már 533-ban megalapították, de igazán a IX-XV. században élte fénykorát, és érte el legnagyobb politikai befolyását. Építészetére a tolték indiánok hatottak, és sok helyen megfigyelhető a maják által is tiszelt kígyóisten, Kukulkán ábrázolása.

A Yucatánon még egy könnyen elérhető helyszínt említenék, a híres Tulum-i romokat, ami szintén csak 2 óra Cancúnból, de déli irányba. Tulum inkább fotómágnes hely, hiszen közvetlenül a tengerparton fekszik, és a képeken a romok lábánál fodrozódó hullámok és a szellőben ringatózó pálmafák tündéri látványt nyújtanak. Viszont a jó képen kívül egyáltalán nem olyan komplex és ragyogó, mint az ez előtt említett többi rom. Arról már nem is beszélve, hogy hömpölyög a tömeg az egész városban és a romoknál is.

Tulum egy még későbbi időszakban tündökölt, elsősorban 1200-1450 között, és fent maradt egészen a spanyol hódítok bejöveteléig. Elrendezésében nagy szerep jutott a kozmológiának, amennyiben nem csak az embereknek, de az isteneknek is építették. 

tulum2.jpg

tulum1.jpg

Tulum

Nekem persze a szívem csücske, a legnehezebben megközelíthető chiapasi Yaxchilán! Ha kisebb és kevésbé ismert mexikói romok is érdekelnének, szívesen válaszolok bármilyen felmerülő kérdésre!

 

4 komment

Közép-Amerika egy veszélyes hely. Vagy nem?

2019. június 19. 16:02 - Akuci

Mikor elmondtuk bárkinek , hogy bejárjuk egy év alatt Közép-Amerikát egy lakóautóval a négy gyerekkel, a leggyakrabban kapott válaszreakciók a „ti nem vagytok normálisak” és a „ezt jól meggondoltátok?” közötti skálán mozogtak, elsősorban a közbiztonság miatti aggodalom okán.

Bűnözési statisztikák

mexico-violencia-mapa.jpg

Hát igen, ha a száraz tényeket nézzük, -ami ezen a térképen* egészen szembetűnő-, akkor tényleg ez a világ egyik legveszélyesebb régiója:

  • a 100.000 lakosra jutó erőszakos halálesetek számát tekintve a világ első 10 helyezettje közül 4 itt található;
  • a régió 8 országa közül 7 benne van az első 23-ban;
  • napi szinten halljuk a hírekből, hogy Mexikóban hány és hány embert gyilkoltak meg egy leszámolás során;

Sokáig lehetne folytatni ezt a felsorolást, de nem tesszük, hogy ne vegyük el teljesen a kedvedet ettől a csodálatos és biztonságos, igen a fentiek ellenére azt mondjuk, hogy BIZTONSÁGOS régiótól.

Na de miért is állítjuk, hogy biztonságos?

Azért, mert ezek a statisztikák olyan szélsőértéket mutatnak, ami nem jellemzi jól és valóságosan, hogy rád, mint idelátogatóra milyen és mennyi veszély leselkedik.

Erőszakos halálesetek=emberölések

Ezek az erőszakos halálesetek térben és időben nagyon jól behatárolhatóan és elkülöníthetően történnek és a legritkább esetben irányulnák a „tefélédre”. A halálesetek nagy többsége ebben a régióban a bandák közötti háborúk áldozatai közül kerül ki, amibe ha nagyon nagy peched van, akkor persze te is belekerülhetsz, de kb. annyi az esélyed rá, minthogy Magyarországon elüt egy villamos.

Az, hogy mely területek (és akár adott városnak mely része) érintett leginkább a bandaháborúkban nem titok és ha előzetesen nem is tudsz erről esetleg pontosan informálódni, az adott országban ezt már mindenki pontosan fogja tudni – és valószínűleg ezek egyébként sem azok a helyek, ahova turistaként vinne az utad.

Tehát az erőszakos halálesetek magas számát nem úgy kell elképzelni, hogy fényes nappal a forgalmas városban gépfegyverrel grasszálnak a gonoszak és aki nem tetszik nekik, vagy akin egy aranyláncot látnak azt kérdés nélkül lövik le.

gyilkossag_kozep_amerika.jpg

Egyébként azokban az országokban ahol gyakorik a lövöldözések, nagyon erős a rendőri, katonai jelenlét, ami egyrészt azt jelenti hogy nyilván van alapja, másrészt viszont biztonságban is érzed magad és ők különösen odafigyelnek, vigyáznak rád.

(Ennek egyik szélsőértéke volt, amikor Salvadorban a katonák konkrétan lekísértek minket a vízeséshez, mert azt mondták, hogy ez a folyó a két banda határvonala és néha vannak atrocitások, és így pont a tűzvonalban lennénk.)

salvador_katonak.jpg

Mindez nem jelenti azt, hogy ez a „háború” ne követelne ártatlan emberéleteket és hogy csak bűnözők esnének áldozatul, mert a helyi lakosságot azért előszeretettel terrorizálják ezek a bandák, ezért is halljuk a hírekben, hogy Salvadorból és Hondurasból sokan menekülnek Amerikába és persze rendőrök is áldozatul esnek néha.

Ez helyzet tehát a gyilkosságokkal, de nézzük tovább, mert valljuk be, a nyaralást eléggé el tudja rontani az is, ha egyszerűen kirabolnak, kizsebelnek, stb…még ha nem is annyira mintha lelőnének.

Emberrablás

A következő nagy para az ember-rablások, amikor busás váltságdíjat kérnek a szabadon bocsájtásért. Szerintem e tekintetben két tényező véd téged:

  1. Ahogy a házakba betörések sem spontán ötletek eredménye, úgy egy emberrablás is tervezést igényel, ki kell ismerni az áldozatot, tájékozódni kell az anyagi hátteréről, fel kell térképezni az útvonalait, stb…ez mind olyan dolog, amit nem nagyon tudnak megtenni egy turistával, aki néhány napig tartózkodik ott. Ha huzamosabb ideig vagy egy helyen, akkor esetleg te is célponttá válhatnál, de akkor még mindig ott van a következő pont:
  2. Ha tapasztalt utazó vagy, akkor nem fogsz kilós aranylánccal, gyémánt fülbevalóval, milliós kamerával mászkálni, ami felhívná rád a figyelmet, így nem te leszel az, akiből nagy „profitot” várhatnának.

Ez utóbbi egyébként az egyik legfontosabb utazási biztonsági jó tanács is egyben: ne légy feltűnő!

(Vagy legyél nagyon-nagyon feltűnő, de ne anyagi javakkal, hanem pl. négy gyerekkel, mert akkor bárhova mész mindenhol megáll az élet és mindenki rátok figyel, ami egy védelem is egyben.)

De összességében véve azért ez az emberrablásos dolog egyáltalán nem jellemző, legalábbis a mi egy éves utunk során semmilyen utazótól nem hallottunk semmi ilyesmit és nem csak személyesen nem, hanem a releváns facebook csoportokban sem, ahol pedig több ezer éppen úton lévő osztja meg egymással a történéseit.

Kisebb bűncselekmények, atrocitások

Ide tartozik, hogy kirabolnak, kizsebelnek, vagy akár az is ha átvágnak.

Erről nincsen konkrét statisztika, így csak a véleményünket és a benyomásunkat tudom elmondani, ami pedig szintén pozitív. Azon kívül, hogy ez emberek sokkal kedvesebbek és segítőkészebbek, mint az otthon megszokott, velünk semmi nem történt. Nem raboltak ki, nem zsebeltek ki, még egy taxis sem vágott át (max annyira, amit még észre sem vettem, de az meg belefér). A legdurvább esetünkről, ami történt velünk mexikóban itt láthatod a videot: 

 

Mivel ezekben a régiókban (kivétel egy-két helyet, amire ez nem is vonatkozik) sokkal kevesebb a turista, így nem is épült ki az „iparág” az utazók szisztematikus kifosztására. Az emberek bevételi forrásainak nem meghatározó  része származik a turistákból, így nem mint potenciális fejőtehenekre tekintenek, hanem örülnek az idelátogatónak és segítenek nekik.

Ráadásul ahol sok katona, rendőr cirkál az utakon ott azért egy zsebtolvajlásnak is valószínűleg kisebb az esélye.

Szóval mi mindenkit arra bátorítunk, hogy látogassa meg ezeket az országokat, mert óriási élményben lesz része és nem fogja megbánni. Annak érdekében, hogy így legyen, persze fontos betartani azokat az alapvető óvintézkedéseket, ami mindenkinek, minden utazás során ajánlott, de hogy mik ezek, az már egy másik poszt témája leszJ

4 komment
süti beállítások módosítása